Kéretlen kerítők - 4. fejezet

 

foto: pixabay

4. fejezet: Futó kaland

Fabian

Délben lementem a parkolóba, hogy elugorjak valahová ebédelni. Miután megláttam az újabb rúzzsal írt üzenetet, majd felrobbantam, annyira dühös lettem. El sem tudtam képzelni, ki lehet ennyire megszállott, hogy egy szaros parkolóhely miatt ilyesmiket művel. Még szerencse, hogy tegnap a hátsó ülésre dobtam a maradék sminklemosót, így ha nem is tökéletesen, de le tudtam törölni. Mi az, hogy bunkó? Mit gondol magáról ez a nő? Még ebéd közben is ezen rágódtam, annyira feldühített. Megfordult a fejemben, hogy kikérem a garázs biztonsági felvételeit, és megkeresem a hölgyeményt, bárhol is dolgozzon, de aztán letettem erről a tervemről. Túl nagy az irodaház, és a fenének volt kedve húsz emeleten keresztül keresgélni utána.

Még nem végeztem az ebéddel, amikor Maxim felhívott, hogy menjek el vele megnézni az egyik lakást, mert képtelen dönteni. Kelletlenül vettem nyakamba a várost, majd miután együtt végigjártuk a kéglit, közöltem vele, hogy tökéletes, mert tényleg az volt. Meg sem vártam, amíg elrendezi a tulajjal a dolgokat, siettem vissza a céghez, mert már meglehetősen nagy csúszásban voltam.

Későn végeztem, de ez lett a szerencsém, ugyanis az én kis rongálóm épp akkor tipegett a kocsimhoz. Egy oszlop takarásába húzódtam, hogy ne vegyen észre. A nő hátulról meglehetősen csinosnak tűnt. Csípője kecsesen ringott, piros tűsarkújában az autóm felé lépkedett. Világosbarna, göndör tincsei meglibbentek, ahogy a fejét ide-oda járatva szétnézett, nem szúrja-e ki valaki miben sántikál. Amikor a kocsim elé lépett, enyhén előrehajolva olvasta az üzenetemet. Formás hátsóján megfeszült a fehér szoknya. Határozottan tetszett a látvány.

Profilból is láttam a meglepett ábrázatát. Nos, igen. Elég szép üzenetet hagytam neki. Elmosolyodtam a gondolatra, mennyire felpaprikázhatta. Néhány másodpercig tanakodtam, mit tegyek, és akkor megláttam az ajtót.

Amíg a hölgyemény az újabb betűket formálta a rúzsával, nesztelenül mögé lopóztam. Egy gyors mozdulattal befogtam a száját, könyökömmel lenyomtam a kilincset, és bevonszoltam magammal az fene tudja, milyen helyiségbe. A rongálóm annyira meglepődött, hogy mire felfogta, mi történik vele, már a falhoz préselve találta magát a félhomályban. Kezem még mindig a száján tartottam, és mérgesen pillantottam le rá. Amint belenéztem azokba az igéző, sötét, mandulavágású szemekbe, a haragom nyomban kezdett elpárologni. Ám nem gyönyörködhettem benne túl sokáig.

– Hé, mi a fenét művelsz! – rántottam el a kezem, mert a kis vadmacska megharapott.

– Te mit művelsz? – rivallt rám, de mozdulni még nem tudott, mert szorosan tartottam.

Piszok jó illata volt, mintha csak egy tál, gusztusos gyümölcskosarat borított volna magára.

– Megmondtam mi következik, ha még egyszer a kocsimhoz nyúlsz! – fenyegetőztem.

Persze, nem akartam vele semmit csinálni, csak gondoltam, ráijesztek kicsit. Nem mondanám, hogy túlzott sikerrel jártam, mert gyönyörű szemeiben csak dacosságot láttam, nyoma sem volt ijedtségnek. Még majdnem én éreztem magam kényelmetlenül, amiért ilyen hülyeség jutott eszembe.

– Dugd fel a kocsidat magadnak! Az az én helyem. Már egy éve használom – vágta dühösen az arcomba.

Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy ismét felbosszantson. Oldalra pillantottam a sötét helyiségben, majd vissza rá. Csak egyetlen lámpa égett, az is épp a feje fölött, nem túl nagy fényt adva.

– Nincs olyan, hogy a tiéd. – A két karjánál fogva megragadtam, és betuszkoltam egy még sötétebb lyukba, majd egyszerűen felültettem az asztalra. Pihekönnyű volt.

Valamiféle szervizhelyiségben lehettünk, ahol talán a portás szokott időnként pihenni, mert az asztal mellett egy szék is állt.

– Engedj el! Mégis mit képzelsz?– kapálózott, de lefogtam a kezét, és a két lábát szétfeszítve megálltam előtte.

Tuti összekentem a fehér szoknyáját, amely most egészen a combja tövéig felhúzódott rajta, de úgy tűnt nem zavarja túlságosan. Helyette szinte felnyársalt a tekintetével.

– Te teljesen hülye vagy? – sziszegte.

Igazából semmilyen tervet nem eszeltem ki, de bosszantott, amiért egy cseppet sincs megijedve. Más már visítozna, vagy mit tudom én, de ő csak veszekedett velem.

– Talán kiment a csöppnyi agyadból, mit ígértem? – vigyorogtam rá gonoszul.

Azt hiszem, most esett le neki miről beszélek, mert az arcára kiült a döbbenet, ami nagyjából tíz másodpercig tartott, majd tekintete újra villámokat szórt.

– Sajnálom, de ez nem jött be, és most eressz el! – rángatta a karját.

Nem igazán tudtam, mit is kezdjek vele, de nem engedhettem, hogy ő győzzön.

– Elengedlek, ha megígéred, hogy többé nem nyúlsz a kocsimhoz – egyezkedtem, és közben azon vettem észre magam, hogy állandóan a száját bámulom.

Csókra csábító ajkai voltak, és a dühös arca túl közel került hozzám. Az illata még mindig piszkálta a fantáziámat, és azok a szemek… Hihetetlenül vonzónak találtam mindenét. Most komolyan ilyesmiken töröm a fejem?

Kénytelen voltam elereszteni, mert felizgatott a szituáció, és ez annyira zavarba hozott, hogy egy pillanatra még el is fordultam.

Ezt kihasználva, a nő leugrott az asztalról, és egyenesen az ajtóhoz rohant, közben belerúgva valamibe, ami hangos csörömpöléssel gurult arrébb. Kényszeredetten fordultam utána, hogy lássam, ahogyan eltűnik a szemem elől, de nem így történt. A szépség lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Láttam, ahogy még egyszer nekiveselkedik, de ugyanúgy hoppon maradt.

– Bezártak minket? – fordult felém.

Most, hogy a lámpa újra megvilágította az alakját, még egyszer szemügyre vettem. Egy gyönyörű nő állt előttem. Göndör fürtjei szabályos csigákban omlottak a vállára. A dühtől csillogó szemek engem bámultak, pisze orra hajlatában apró piercing csillogott. A tűsarkúja ellenére sem volt valami magas, de iszonyatosan formás idomokkal áldotta meg a sors.

Az asztalnak dőltem, és a karom összefontam magam előtt. Nem zavart, hogy valaki ránk zárta az ajtót. Így legalább visszaszerezhettem az irányítást.

– Akkor most mi legyen? – kérdeztem egy félmosoly kíséretében.

– Semmi. Telefonálok – fordult el tőlem, majd a táskájában kezdett kutatni.

Úgy kalkuláltam, ha segítséget hív, akkor is legalább egy félórára össze leszek zárva vele, ami nagyon is ínyemre volt. Tetszett a harciassága és a bátorsága, a külső adottságairól nem is beszélve. Tudni akartam, ki ez a nő.

Vajon mit gondolhat rólam? Tuti hülyének nézett, amiért ilyesmit csináltam, de megnyugtatott a tudat, hogy nem hoztam rá a frászt, mert akár sokkot is kaphatott volna.

– Az enyém le van merülve – fordult várakozóan felém.

Nagyot téved, ha azt hitte, ilyen könnyen megúszhatja.

– Nincs nálam a telefonom – hazudtam, pedig ott lapult a zakóm belső zsebében.

A nő szó nélkül fordított hátat nekem, és dörömbölni kezdett.

– Hahó! Van itt valaki? – kiabálta.

Annyira édes volt, hogy ismét mosolyognom kellett rajta. A harmadik kiabálás után dühösen fordult felém.

– Nem csinálnál valamit? – esett nekem türelmetlenül.

– Írd ki a rúzsoddal, hogy SOS – gúnyolódtam.

– Kurva vicces – húzta el a száját, majd körbenézett.

Követtem a tekintetét. Csöveken és néhány festékes dobozon kívül nem sok minden kelthette fel az érdeklődését a helyiségben.

– Hogy hívnak? – kérdeztem váratlanul. A nő úgy nézett rám, mint aki nem érti, milyen nyelven beszélnek hozzá. – Gondoltam, megismerkedhetnénk, ha már úgyis itt ragadtunk – vontam meg a vállam.

– Te most tényleg ismerkedni akarsz? – lépett hozzám közelebb. – Mi lenne, ha inkább azon agyalnál, hogyan jutunk ki innen?

– Félsz velem kettesben maradni?

Még közelebb sétált, és megállt előttem. Nem tudtam nem észrevenni a kihívó tekintetét. Örültem, hogy ő is csak játéknak fogja fel ezt az egészet, és nem hisztizik.

– Talán úgy nézek ki, mint aki berezelt? – kérdezte felszegett állal.

Még a hideg is végigfutott rajtam, annyira kívánatosnak találtam. Talán a dacossága, vagy a sötét hely tehetett róla, de még inkább az egész megjelenése. Tökmindegy. Akartam ezt a nőt.

– Meg is erőszakolhattalak volna – mondtam, miután nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a belőlem kikívánkozó oda nem illő szavakat.

Az ismeretlen szépség hangosan felkacagott erre a kijelentésemre.

– Jobban beijedtél, mint én – bökte meg a mutatóujjával a mellkasomat. – Az erőszaktevőknek nem ilyen a tekintetük.

Ne már! Ez a nő kinevet engem. Elég pancser emberrabló lehetek.

– Mert gondolom, olyan sok erőszaktevővel találkoztál már – engedtem le a kezem, és megszorítottam az asztal szélét, hogy ne kapjam rögtön a karjaimba, és teperjem le, hogy aztán tényleg erőszaktevő váljon belőlem.

– Nem, de te semmiképpen sem lehetsz az – vitatkozott tovább velem.

– Kifejtenéd? – nyúltam érte ösztönösen, hogy közelebb húzzam, de ellépett előlem, és gyanakodva nézett rám.

Mi a francot csinálok?

– Jobb lenne, ha azzal foglalkoznál, hogyan juthatnánk ki innen – dorgált meg, majd visszasétált az ajtóhoz, és újra megismételte a dörömbölős, kiabálós jelenetet.

Életemben nem keveredtem ettől furcsább szituációba, mégsem éreztem azt, hogy hülyét csináltam magamból, mert az a nő nem haragudott rám. Sőt, a körülményekhez képest tök normálisan viselkedett velem. Lehet, én is bejövök neki?

Odamentem hozzá, és megfogtam a csuklóját.

– Hagyd abba! Itt nincs éjszakai porta – Magam felé fordítottam.

Tekintete ide-oda járt rajtam, mint aki a szándékaimat fürkészi. Átfutott a fejemen, hogy meg kellene csókolnom. Egy pofont megérne, hogy megízlelhessem. Talán ő is erre gondolhatott, mert a számra nézett. Ennyi kellett ahhoz, hogy össze tudjam szedni a bátorságomat, és máris az ajkaihoz közelítsek, de ő beelőzött. Lábujjhegyre állt, és olyan hirtelen smárolt le, hogy hátratántorodtam tőle.

Mindkét kezét az arcomra fektette, úgy csókolt. Nyelvem rögtön utat keresett a puha ajakai között. Ő egy pillanatra meghátrált, de már elkésett. Az összes vér az ágyékom felé száguldott, és csak arra tudtam gondolni, hogy innen nincs visszaút. Az ajtónak préseltem, és tovább csókolva, nem engedem, hogy kimondja a tiltakozó szavakat. Egyik kezem a mellére csúsztattam, és finoman megmarkoltam. A szépség felnyögött.

Te jó ég! 

El sem hittem, hogy ezt csináljuk. Már a gondolat is felcsigázott, hogy ez a nő az enyém lehet. Eszemet vesztve csókoltam, amit ő már készségesen viszonzott. Nyelve vad táncot járt az enyémmel, és amikor gyengéden megharapta a szám szélét, rajtam volt a sor, hogy felnyögjek. Megőrjített vele.

– Esküszöm, hogy nem terveztem, de rohadtul beindítottál – lihegtem a szájába.

– Akkor mire vársz? – kérdezett vissza türelmetlenül.

Erre a mondatra olyat lüktetett a farkam, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha szétszakad a nadrágom. Megragadtam a csípőjét, derékig felhúztam a szoknyáját, majd egy könnyed mozdulattal az ölembe kaptam. A szájára tapadva botorkáltam el vele az asztalig, és ültettem rá ismét. Szinte letéptem magamról a zakót, és ledobtam mellé. A nyakamba kapaszkodva csókolt, és szó nélkül hagyta, hogy kigomboljam a piros inget rajta, mely alatt izgatóan ágaskodtak a mellbimbói. Talán még soha életemben nem kívántam nőt annyira, mint most ezt az ismeretlen gyönyörűséget. Biztos, hogy a különös helyzet lehetett az oka, amibe keveredtünk, de eszem ágában sem volt ezen elmélkedni, hisz attól sokkal izgalmasabb dolgok közepén tartottunk.

Ő sem tétlenkedett, a másodpercek töredéke alatt szabadította ki fájdalmasan feszülő merevedésemet, és a kezébe vette.

– Jézusom, te nő! – mordultam fel.

Bal kezemmel a derekát tartottam, és egészen kihúztam őt az asztal szélére. A jobb kezem felfedezőútra indult a lába között. Félretoltam az átnedvesedett csipkét, és végigsimítottam forró vágaton. Képtelen voltam tovább gondolkodni. Megemeltem a lábát, és olyan hévvel hatoltam belé, hogy halkan felsikoltott. Lehet, hogy egy pici fájdalmat okoztam neki, de abban a pillanatban nem tudtam felfogni mit teszek. Az asztal szélébe kapaszkodva nyögdécselt minden egyes erőteljes lökésemre. Elhomályosult tekintettel néztem a szép arcát, ahogy szemeit lehunyva teljesen átadja magát az érzéseknek. Ajkai hívogatóan elnyíltak, így újra meg kellett csókolnom. Egyik kezemmel a dús hajába markoltam, hogy még közelebb húzzam magamhoz.

Valami hihetetlenül szenvedélyes, vad együttlét volt ez, mely mindkettőnket magával ragadott. Hangosan sóhajtoztunk egymás ajkaira, és máris éreztem, hogy közeleg a vég. Hirtelen hátravetette a fejét, teste ívben megfeszült, és sűrűn levegő után kapkodva hangosan felnyögött. Hüvelye lüktetve zárt össze, amitől artikulálatlan hangok törtek elő belőlem, és abban a pillanatban belerobbantam.

Még akkor is magamhoz szorítottam, amikor megszólalt a zsebemben a telefonom.

5. fejezet