Kéretlen kerítők - 9. fejezet

foto: pixabay 

9. fejezet: Az új főnök 

Alisha

Brunó kivételével senkinek sem beszéltem a szombat estéről. Legfőképpen azért nem, mert gyávának tartottak volna. Ismertem már a barátaimat, és még véletlenül sem akartam, hogy rábeszéljenek erre az ismeretlen pasasra. Igaz, Brunótól kaptam egy szép kis fejmosást, amiért kihagytam a lehetőséget, de miután elmagyaráztam neki a félelmeimet, és megértett. Vagyis azt hiszem, mert nála sosem lehetett tudni.

Reggel szinte mindannyian együtt érkeztünk, és az irodámban trécselve, izgatottan vártuk az új főnököt. Egyedül Brenda hiányzott, mert ő felment a hetedikre. Penny az ajtómban állt, és onnan figyelte, mikor érkeznek. A többi alkalmazott is kint várakozott az asztaloknál.

– Pocsék ez a kávé – fintorgott Bruno az egyik fotelben terpeszkedve.

– Mondtam, hogy ne az automatából vedd. A büfében sokkal jobbat készítenek – motyogta Rudy oda sem nézve, mert az asztalomnál ülve, a gépemen babrált valamit.

– A büfés nő utálja a melegeket. Szerintem a kávét is hidegen adja – nyűgösködött tovább Bruno.

– Ezt meg honnan veszed? – lógattam a lábam az asztal végén ülve.

– Mármint melyiket? – kacsintott rám.

Annyira szerettem, mikor ezt csinálta. Ilyenkor mindig olyan érzésem volt, mintha valamiféle titkos szövetség lenne kettőnk között.

– Azt, hogy utál – feleltem.

– A múltkor szándékosan telenyomta a hot-dogomat csípős mustárral, pedig direkt kihangsúlyoztam, hogy nem úgy kérem. Jóízűen beleharaptam, és majdnem leégett a pofám. Aztán volt képe megkérdezni, hogy ízlett-e – panaszolta Bruno, majd egy jól célzott dobással a szemetesembe hajította az üres poharat.

– Az véletlen is lehetett – szólalt meg Penny.

– Nem baj. Másnap reggel összefutottam vele, és a hátát megveregetve kedvesen üdvözöltem – folytatta Bruno. – Szerencsétlen nem vette észre, hogy egésznap I love anal  feliratú pólóban dolgozott.

Megrökönyödve néztem rá, de Penny is felé kapta a fejét.

– Az te voltál? Én is láttam, de nem mertem szólni neki – kuncogott.

– Olyan vagy, mint egy nagy gyerek – csóváltam a fejem, majd leugrottam az asztalról. – Szerintem menjünk.

A lift előtti részen, a több sorban lerakott asztalok mögött a kollégák csendesen beszélgettek. Rudy ledobta magát az utolsóhoz. Leültem mellé, a jobbomra pedig Penny. Bruno elment a fal melletti kávégéphez, és vett magának egy újabb adagot, majd ott meg is állt.

Brenda sietett le a lépcsőn, és egyenesen felénk tartott. Vigyorgott, ami jót jelentett.

– El fogtok ájulni – súgta, miközben lehuppant Penny mellé.

Kíváncsian dőltem előre.

– Miért?

– Tuti a pasi – mutatta felém a hüvelykujját.

– Jaj, úgy izgulok! – dörzsölte össze a tenyerét Penny.

Nem maradt időm több kérdésre, mert két férfi jelent meg a lépcsőn. A levegő belém szorult, majd nyomban a lehető legmélyebbre süllyedtem a székemen. Nem akartam elhinni, amit látok. A kékszeműm és a barátja állt meg az asztalok előtt.

Szentséges ég! Ő lenne Fabian?

– Veled meg mi van? – kérdezte Penny.

Kénytelen voltam újra felemelkedni, de az asztalon lévő fikuszt magam elé igazítottam, és a két tenyerembe temettem az arcomat.

– Üdv, mindenkinek! – hallottam a férfi hangját. – Fabian Hardy vagyok, és ezentúl együtt fogunk dolgozni. Az úr pedig, Maxim Norton, a cég ügyvédje – mutatta be a barátját is.

Nem mertem odanézni. A főnökömmel dugtam. Az ő kocsijára firkálgattam, és őt küldtem el a fenébe. Mi lesz most? Attól tartottunk, hogy Brendát rúgja ki, és jelenleg eléggé úgy nézett ki, én fogok repülni. Miért velem történik mindez?

– Homloklebeny gyulladásod van? – kérdezte Rudy.

– Mi van? – néztem rá értetlenül. – Miért lenne homloklebeny gyulladásom? Egyáltalán van olyan betegség?

– Nem tudom, csak ez jutott eszembe – vonta meg a vállát.

Bruno tekintetét kerestem, aki vágott egy, "ez szívás" pofát. Ez nem szívás volt, hanem katasztrófa.

– Szükségem lesz néhány emberre, akik közvetlenül velem fognak dolgozni – beszélt tovább Fabian.

A korábbi szavait nem is hallottam, vagy csak nem fogtam fel, de most próbáltam figyelni a fikusz mögött lapítva. A pasi piszok jól nézett ki a világoskék kockás ingében és fekete vászonnadrágjában, amelynek zsebébe süllyesztette az egyik kezét beszéd közben. Elképzelni sem tudtam mi lesz, ha észrevesz.

– Az egyik, természetesen a titkárnőm, Brenda lesz – mondta, mire az alkalmazottak halkan felnevettek. – Ezenkívül szeretnék egy jó belsőépítészt magam mellé. Bruno Chapman? – nézett körbe Fabian.

Bruno a kávégép mellől intett a kezével, hogy ő lenne az, mire Fabian összeráncolta a homlokát. Gondolom, felismerte.

Jesszusom, mi lesz itt?

– Oké, Bruno, szóval te költözöl velem fel – mosolyodott el Fabian. – Egy tervezőasszisztenst is szeretnék. Bevallom, túl sok jó tervező dolgozik a csapatban, de egy valaki munkája különösen felkeltette a figyelmemet. Alisha Linch? – keresett a tekintetével.

Azt hiszem, ebben a pillanatban megállt a szívem, és csak akkor indult újra, mikor Rudy hátba vert, hogy álljak már fel. Én leszek az asszisztense? Olyan lassan emelkedtem fel, mint egy reumás nyugdíjas. Nem maradt választási lehetőségem, bele kellett néznem azokba a kék szemekbe.

Fabian lefagyott, amikor meglátott, az én arcom pedig a szivárvány minden színében játszhatott. Nem tudom, meddig tartott a csend, de számomra egy örökkévalóságnak tűnt, mire Fabian újra megszólalt.

– Khm, nos, akkor Alisha, te leszel az asszisztensem, és ezenkívül még az informatikusunkat is vinném – mondta, miközben én visszahuppantam a fenekemre, és Rudy pattant fel mellettem, hevesen integetve a főnöke felé.

– Ez egy álompasi – sóhajtozott mellettem Penny.

– Felejtsd el! – morogtam, mire mindannyian rám kapták a tekintetüket.

Nyeltem egy nagyot. El kellett árulnom nekik, hiszen úgyis megtudták volna.

– Vele voltam a mélygarázsban – nyögtem.

– Hogy mi? – Penny olyan lendülettel pattant fel, hogy felborította a székét. A nagy csörömpölésre mindenki felénk fordult. – Bocsánat – vágott egy kényszeredett vigyort, majd felállította a széket, és újra leült.

– Te a főnököddel dugsz? – háborgott Rudy elfojtott hangon.

– Ne legyél már hülye! – hordtam le. – Honnan tudhattam volna, hogy ő az?

– Basszus, Alisha! Most kurvára irigyellek – könyökölt Brenda hanyagul az asztalra.

Fél szemmel láttam, ahogy Fabian sorról sorra jár, és mindenkivel vált néhány szót. Bruno jött oda hozzánk.

– Ilyen is csak veled történhet – röhögött.

– Ne is mondd! Most mi lesz? – néztem rá kétségbeesetten.

– Mi lenne? Dolgoztok és keféltek. A legjobb – húzta az agyam.

– Ne idegesítsd már te is! – hordta le Penny. – Nem látod, mennyire kivan szegény?

– Visszaszívom, amit a múltkor a szopásról mondtam – kuncogott Brenda.

Hirtelen nem tudtam mire gondol, de aztán beugrott.

– Kösz – húztam el a számat.

– Én örülök – vigyorgott Bruno. – Na, nem annak, ami veled történt – emelte fel védekezően a kezeit, miután látta, hogyan nézünk rá. –, hanem a cuki ügyvédünknek.

Nos, igen. Bruno ebben is megtalálta a jót. Maxim meleg, nem csoda, hogy Bruno úgy örült, mint majom a farkának. Pontosabban Maxim farkának.

Jesszusom!

 – Látom, együtt a csapatom – lépett oda hozzánk Fabian. – Mindjárt tartunk egy kis megbeszélést, de először Alisha, gyere fel velem, kérlek. Feladatom lenne a számodra.

10. fejezet