Harry
Éjfél is elmúlt,
mire apám letehette értem az óvadékot, és végre távozhattunk. Még számíthatok
valamennyi pénzbüntetésre, de ennyivel meg fogom úszni a dolgot. Niall-lel egy
szót sem tudtunk váltani egymással, amíg bent voltunk, de akkor sem, mikor apám
szó szerint kilökdösött az épületből.
– Ülj be! –
parancsolt rám.
Szívesebben mentem
volna a barátommal, a saját kocsimmal, de most nem mertem ellenkezni. Beültem
hátra, apám pedig rögtön elkezdett ordítozni velem.
– Ez mi az isten
volt, Harry? Az éjszaka közepén részegen randalírozol? Mégis mi ütött beléd?
– Sajnálom –
motyogtam, és kifelé bámultam az ablakon.
– Sajnálod? Csak
ennyi? – rázta a fejét hitetlenkedve. – Ez volt az első és az utolsó, hogy
kihúztalak a bajból. Döntened kell, Harry! Vagy beállsz mellém, és komolyan
veszed a dolgokat, vagy mehetsz, amerre látsz. Én leveszem rólad a kezem!
Annyira sok
mindent tudtam volna a fejéhez vágni, de most nem tehettem. Még, hogy leveszi
rólam a kezét! Soha nem törődött velem. Egyszer sem érdekelte, mi van velem,
most meg hirtelen maga mellé akar venni. Hát, azt lesheti! Amúgy is alig
vártam, hogy elköltözhessek tőle, és azt sem bántam volna, ha soha életben nem
hallok felőle.
Igazából
leszartam, mit akar. Engem csak az érdekelt, Louis-éknak sikerült-e a rablás.
Minden adott volt ahhoz, hogy végrehajtsák, úgyhogy miért is ne sikerülhetett
volna. Mégis féltettem a fiúkat. Ha bármi balul sülne el, semmi sem érdekelne,
kihúznám őket a bajból. Még akár úgy is, ha az lenne az ára, hogy apám mellett
maradjak.
Amint behajtottunk
a ház elő, feszültem bámultam ki az ablakon. Sehol nem láttam az őrt, ami
biztató jelnek számított. Kiszálltam. Apám bement a házba, a két testőr
elhajtott, én pedig kint megvártam Niallt, aki miután leparkolt, máris sietősen
lépkedett felém.
– Sikerült nekik –
súgta, és nekem óriási kő hullott le a szívemről.
– Fent beszélünk –
intettem neki a fejemmel, és bementünk a házba.
Bent minden olyan
volt, mint általában. Semmi nyoma nem volt annak, hogy valaki járt a házban. Felmentünk,
bezárkóztunk Niall szobájába, és ő azonnal nekem esett.
– A szívbajt
hoztad rám, Harry! Nem tudtál volna valami jobbat kitalálni?
– Nem –
vigyorodtam el. – Bevált, és ez a lényeg.
– Ja, csakhogy én
majdnem összeszartam magam, amikor láttam, hogy letepernek a rendőrök. Arról
nem is beszélve, hogy alig mertem felhívni apádat. – Idegesen járkált fel-alá.
– Nyugodj már meg!
Túl vagyunk rajta. Inkább azt mondd meg, mit üzentek Louis-ék.
– Csak annyit,
hogy OK, úgyhogy gondolom, minden rendben volt – felelte, és leült az ágya
szélére. – Szerinted, mikor jön rá a faterod?
– Holnap, úgyhogy
készülj! Tutira felfordítják majd az egész házat – mondtam, és közben már azon
agyaltam, mikor biztonságos elindulnom a faházhoz, mert mindenképpen beszélnem
kellett Lou-val.
– Legszívesebben
már most eltűnnék innen. Nem akarom látni apád arcát, amikor rájön, hogy
meglopták – morgott Niall.
– Hamarosan lelépünk
innen – veregettem meg a vállát. – Most viszont aludj. Nekem még van egy kis
dolgom.
– Micsoda?
– El kell mondanom
Louis-nak a kilakoltatást. Félek, hogy holnap hazamenne, és akkor kiderülne.
Úgyhogy meg kell előznöm a bajt – sóhajtottam.
Niall felpattant
az ágyról.
– Most akarsz
elmenni? Még a pia sem ment ki belőled! Mi lesz, ha elkapnak a rendőrök?
Ráadásul, ha apád észreveszi, még jobban ki fog akadni rád!
– Nem indulok
azonnal. A fater pedig aludni fog, észre sem veszi majd. Addigra pedig teljesen
kijózanodok, ne aggódj!
– Ne vigyelek el?
– szólt még utánam, mielőtt távoztam volna.
– Nem kell. Pihenj
csak. Reggelre itt leszek – hagytam magára, és átmentem a saját szobámba.
Felkapcsoltam a
villanyt, majd ledobtam magamról a koszos ruháimat. Lezuhanyoztam, és közben a
rám váró kellemetlen beszélgetésen gondolkoztam. Louis biztosan nem fogadja jól,
de megérteni majd, miért tettem és miért nem beszélhettem neki róla. Most amúgy
is biztosan nagyon boldog, hiszen sikerült a rablás, és mostantól fogva
milliomosok.
Ezzel a
gondolattal léptem ki a fürdőből, és akkor megláttam egy kis dobozt a párnámon.
A homlokom ráncolva lépkedtem oda, és kíváncsian nyitottam ki.
– Istenem, Lou! –
mondtam hangosan, és mosolyogva kiemeltem a kis dupla szív medált. Az egyik
közepét kék, a másikét pedig zöld kő díszítette. Csodaszép volt. Louis-tól
kaptam. Még ahhoz is volt bátorsága, hogy feljöjjön ide, és meglepjen engem. Elmondhatatlanul
szerettem őt.
Eldőltem az ágyon,
és a kis medált nézegettem. Nem volt kérdés, hogy viselni fogom. Máris
kioldottam a láncomat, felhúztam rá, majd visszacsatoltam a nyakamba, és újra
elfeküdtem a párnán. A kis oroszlánért nyúltam, hogy érezhessem Louis illatát,
és ekkor megdermedtem. Úgy pattantam fel, mintha áram rázott volna meg. Az
oroszlán nem volt sehol… és Louis itt járt.
Te jó ég!
Azonnal magamra
kapkodtam a ruháimat, és amilyen halkan csak lehetett, leosontam a lépcsőn. Még
az akció ideje alatt sem voltam ennyire ideges. Vajon mit gondolhat most? Már tudja, hogy elhallgattam előle
dolgokat. Mennyire húzhatta fel magát?
Nagyon sietni
akartam, de muszáj voltam betartani a sebességhatárokat, pedig a város annyira
kihalt volt, hogy pár perc alatt átszáguldhattam volna rajta.
Mire az erdei
lehajtóhoz értem, már sebesre rágcsáltam a számat. Biztos voltam benne, hogy Louis
most rettenetesen haragszik rám. Ennek nem így kellett volna kitudódnia, és már
átkoztam magam, amiért nem mondtam el neki hamarabb. Most az egyszer rosszul
döntöttem, de hát nem tudhattam, hogy így fog alakulni.
A házban égett a
villany. Nem lepett meg, hogy nem alszanak még. Amikor beléptem, minden
tekintet rám szegeződött, kivéve Louis-ét, és már ebből meg tudtam állapítani,
hogy kurva nagy a baj.
– Menjünk fel –
intett a fejével Zayn a többieknek, és magunkra hagytak minket.
Az ajtó előtt
toporogtam. Louis is felállt, és anélkül, hogy rám nézett volna, bement a szobába.
Utánamentem, és egy olyan haragos szempár meredt rám, ami rendesen rám hozta a
frászt.
– Miben hazudtál
még? – mutatta felém a plüss figurát.
A hangja hűvös volt,
végigfutott a hátamon a hideg.
– Semmiben sem
hazudtam neked, Lou, csak nem mondtam el valamit.
– Tényleg? És ezt
higgyem is el? – nevetett fel gúnyosan. – Tudod te, milyen érzés volt meglátni
ezt az ágyadban? – emelte meg a hangját, és felém tartotta a kis oroszlánt. –
Vagy hazamenni arra, hogy üres a lakásom? Amíg te itt szórakoztál, nekem oda
lett az életem! – kiabálta most már hangosan.
Így, ezeket a
szavakat hallva döbbentem rá, mekkorát hibáztam. Ezek szerint Louis hazament a
rablás után, és most már tudta, hogy kipakoltuk a lakását.
– Sajnálom!
Hallgass meg, kérlek! Apám azt a feladatot bízta rám… – nem tudtam folytatni,
mert közbevágott.
– Kurvára nem
érdekel mi volt a feladatod, Harry! El kellett volna mondanod! Én megbíztam
benned!
– Féltettelek,
azért nem mondtam el – nyögtem, és közelebb léptem hozzá, de ő hátrált, ezért
megálltam. – Hadd magyarázzam meg!
Tekintete megakadt
a medálon. Egy pillanatra azt hittem, hogy kitépi a nyakamból, olyan dühösen
nézett, de nem tett ilyet.
– Nem tartozol
magyarázattal, és semmi egyébbel sem – rázta a fejét, majd lehajolt, és
felvette a földről a hátizsákot. – Nesze, vidd apád pénzét is, mert nekem már
semmi sem kell tőled! – Azzal fogta, hogy hozzám vágta. A táska a mellkasomnak
ütődött, és leesett földre.
– Ez nem fair, Lou!
Meg sem hallgatsz!
– Volt időd
beszélni, mégsem tetted, és most takarodj! – sziszegte, és a kijárat felé
mutatott.
A szavai mellbe
vágtak. Könnyek gyülekeztek a szememben. Nagyot hibáztam, de mégis iszonyatosan
rosszulesett, amiért nem hagyta, hogy megmagyarázzam neki.
– Nem hallottad?
Takarodj! – ordított rám újra, mire összerezzentem.
A zsebembe
nyúltam, kivettem belőle a garázs kulcsát, valamint a papírfecnit, amire a
címet írtam fel.
– Itt megtalálod a
személyes holmidat – ejtettem a földre mindkettőt, és kifordultam a szobából.
Sírva vezettem
hazáig. Egyszerre voltam dühös magamra és Louis-ra is. Mindketten csalódtunk a
másikban. Meg kellett volna hallgatnia, és ha utána elküld, ugyanúgy fájna, de
így az esélyt sem kaptam meg. Túl könnyen tessékelt ki az életéből, és ez
rettenetesen fájt. Azt hittem, szeret. Hogy ő tényleg szeret engem, és ha
nehezen is, de megbocsát, mert akit szeretünk, azt nem dobjuk el anélkül, hogy
meghallgattuk volna.
Megtöröltem a
szemem a kézfejemmel, és felmentem a szobámba, hogy az ágyamra dőlve, a
párnákba sírhassam a bánatomat. Sosem sírtam még senki után, egyedül csak
akkor, mikor meghalt a nagymamám. Louis néhány nap alatt érte el, hogy ennyire fontos
legyen nekem, és most kegyetlen módon eldobott magától.
Kopogtatásra
ébredtem. Kábán néztem szét magam körül, mert hirtelen azt sem tudtam, hol
vagyok. Ruhástól aludtam úgy, ahogy a faháztól hazajöttem. Kinyitottam az
ajtót, és Niall viharzott be rajta.
– Veled meg mi
van? – kérdezte, mikor meglátta az arcomat.
Bementem a fürdőbe,
és a tükörben megvizsgáltam a sírástól feldagadt szemeimet. Hidegvízzel
megmostam az arcomat.
– Tudja már? – kérdeztem,
mert Niall ott állt mögöttem.
– Még nem hiszem,
mert csend van. Louis miatt bőgtél, igaz? – tette a hátamra a kezét.
A tükörben néztem
vissza rá, és bólintottam.
– Kidobott. Meg
sem hallgatott – sóhajtottam.
– Hozok fel neked
kávét, és meséld el, mi volt. – Magamra, hagyott én pedig újra megmosakodtam.
Niall pár perc
múlva két gőzölgő bögrével a kezében lépett be újra. Az erkélyre ültünk ki.
– Rájött, mielőtt
elmondhattam volna neki – mondtam szomorúan.
– Hogyhogy? –
nézett rám érdeklődve Niall.
– A rabláskor
feljött a szobámba, mert meg akart lepni ezzel a kis ajándékkal – fogtam ujjaim
közé a medált –, és megtalálta a plüss figurát az ágyamban.
– Baszki! – bukott
ki a barátomból. – Akkor gondolom, nagyon felhúzta magát.
– Eléggé, és nem
hagyta, hogy megmagyarázzam. Egyszerűen elzavart, Ni! – pislogtam kétségbeesetten
a barátomra.
Ő a kezem után
nyúlt, és megszorította.
– Időre van
szüksége.
– Igazad volt,
amikor azt mondtad, hogy ezzel fogom elveszíteni. Louis nem fog megbocsátani
nekem.
– Ha akarod,
elmegyek ma hozzájuk, és beszélek vele – ajánlotta.
Büszkeségből
legszívesebben tiltakoztam volna, de szerettem volna tudni, van-e még bármi
esélyes Louis-nál.
– Ma nem lehet,
mert bármikor kezdődhet a cirkusz. Rendbe teszem magam, és le kell mennünk. Ott
akarok lenni, amikor apám felfedezi a dolgot.
– Oké, akkor a
szobámban megvárlak, és essünk túl rajta – vette el tőlem Niall az üres
csészét.
Hálás voltam,
amiért legalább ő itt van, és vigasztal, pedig neki is elég gondja volt Zayn
miatt. Vettem egy mély levegőt, és tényleg megpróbáltam összekapni magam.
Letusoltam, átöltöztem, a szemem alá raktam egy pici alapozót, majd Niall-lel
együtt lementünk. Apám a nappaliban újságot olvasott, ami arra utalt, hogy vár
valakire vagy valamire.
– Jó reggelt! –
köszöntünk oda neki úton a konyha felé.
– A fél tíz már nem
reggel – morogta, és letette kezéből az újságot.
Figyelmen kívül
hagytam a megjegyzését, és Niall-lel kerestünk valami kaját. Mondjuk, nekem
egyáltalán nem volt étvágyam, de elrágtam egy almát, amíg a barátom bőségesen
bereggelizett, és közben vártam, hogy apám mikor megy be az irodájába. Annyira
szívesen végignéztem volna a tegnapi felvételeket, hogy lássam az én kis akcióhősömet.
Erre újra belenyilallt a szívembe a fájdalom. Nem lehet, hogy Louis csak úgy tovább
lépjen. Talán tényleg adnom kell neki egy kis időt, és magától keresni fog.
Most dühös, de majd lehiggad, és átgondolja a dolgot. Nem adhatom fel a
reményt.
Megszólalt apám
telefonja. Niall szájában megállt a kanál, és abbahagyta a müzli falatozását.
Feszülten néztünk egymásra, és hallgatóztunk. A kínai hívhatta, mert apám azzal
tette le, hogy este ott lesznek a pénzzel a megbeszélt helyen. A léptek zajából
tudtam, hogy elindult az irodája felé. Már csak pillanatok kérdése volt a
dolog.
– Két perc –
súgtam Niallnek.
– Addig én
berosálok – nyögte a barátom, és eltolta maga elől a tálat.
Abban a
pillanatban egy éktelen nagy ordítás hallatszott az irodából.
Hát, ezen is túl
voltunk, és most jön még a java.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése