Neon Hearts - beleolvasó

 

Fülszöveg:

Adrian utolsó éves a Hartfordi Egyetemen, ahol festészetet tanul. Nem találja a helyét, és egyik hülyeséget csinálja a másik után, aminek eredményeként kirúgják a kollégiumból. A gyűlölt nevelőanyja egyik rokonát, Tristant kérik meg, hogy fogadja be Adriant a maradék néhány hónapra.

Tristan nem boldog az új jövevénytől, akkor pedig különösen nem, amikor rájön, hogy Adrian furcsa érzéseket indított el benne. A nősülés előtt álló férfi összezavarodottan küzd a különös érzések ellen, emellett a családjával is meggyűlik a baja. Rövid időn belül döntenie kell, felvállalja-e önmagát, kockára téve ezzel a kapcsolatát az apjával és a barátnőjével, vagy elfelejti Adriant. Ráadásul váratlanul felbukkan a féltestvére, Christopher is, akivel sosem bírták egymást. Tristan pillanatokon belül csupa olyan problémával szembesült, amiket nyolc hosszú éve próbált elkerülni…

Rebecca Reed 

Neon Hearts

copyright by rebecca reed

1. fejezet: Csínytevés

Adrian

Unottan ücsörögtünk Nash-el a kollégium egyik eldugott folyosójának ablakában. Már sötétedett, bulizás helyett hamarosan mehettünk aludni. Mindkettőnk feje zsongott a nap során bemagolt tananyagtól, és korán reggel újabb előadás várt ránk.

– Holnap igazán kimozdulhatnánk kicsit – sóhajtottam fáradtan.

– Az egyik kocsmában koncert lesz, igazi élő rockzene. Kitombolhatnánk magunkat – rázta Nash a szőke tincseit, mintha máris ott lenne. Kerek arca kipirult a műveletben.

– Dögunalom ez a koli. Sosem történik semmi. – Bakancsommal belerúgtam a fal mellett álló műanyag székbe.

A Hartfordi Egyetem Művészeti Tanszékének kollégiumában laktunk, és mivel mindketten meglehetősen hasonló beállítottságúak voltunk, elég gyorsan összebarátkoztunk. Nash a saját neméhez vonzódott, én pedig… Nos, mondjuk úgy, hogy nem igazán tettem különbséget fiúk és lányok között. Minden esetben az illető személyisége határozta meg a pillanatnyi irányultságomat.

A koli tényleg unalmas, túl szigorúan felügyeltek minket. Semmi rendbontás, semmi hangoskodás vagy buli, ivászatról, és egyéb hasonló szórakozásról nem beszélve. Persze, titokban összejártunk a szobákba bandázni, de a büntetésektől tartva mindenki inkább a városban vezette le a fölös energiáit.

Leugrottam az ablakpárkányról, és megálltam a barátommal szemközt.

– Mutasd a nyakad!

Nash büszkén félrefordította a fejét, hogy feltárja előttem legújabb szerzeményét. Erős parfümillat csapta meg az orromat. Sosem szerettem, amiért ezt a tömény, fűszeres vackot használja, mert néha a fürdőben is meg lehetett fulladni tőle. Figyelmen kívül hagytam a számomra cseppet sem vonzó illatot, és Nash kiszívott nyakát tanulmányoztam. Tegnap éjszaka az egyik alkalmi partnere szabályos virágmintát szívott a nyakára. Még sosem láttam ilyesmit. A keskeny szívásnyomok virágszirmokká álltak össze.

– Ez a srác egy kibaszott művészvámpír – nevettem hátravetett fejjel, és jól bevertem a falra akasztott poroltó készülékbe. A fájó ponthoz kaptam a kezemet. – Picsába! Ez meg mi a francnak van itt?

Dühösen leakasztottam a piros palackot, és letettem a földre. Nash kuncogott a szerencsétlenségemen.

– Úgy látom, ma mindennel bajod van.

Egyet kellett értenem vele. Egészen kimerültem, és minden idegesített. Ahogy ez a rohadt palack is. Amikor pedig fáradt voltam, hülyeségek jutottak eszembe.

– Te oltottál már tüzet valaha? – Leguggoltam a készülék mellé, hogy jobban szemügyre vegyem.

– Nem, de kit érdekel? – fintorgott Nash, és a készülék felé bökött a fejével. – Ott az a két kallantyú.

– Szóval, ha ezt megnyomom, akkor kijön rajta a por?

– Gondolom, de azért meg ne nyomd!

– Hm, megnézem – vigyorogtam máris, mint egy rosszcsont gyerek.

Nash is leugrott az ablakból, majd hátrébb lépett. Sejtette, hogy nem viccelek. Marokra fogtam a két fület, és összenyomtam. Kattanás hallatszott, és abban a pillanatban eszeveszetten ömleni kezdett a por a készülékből. Sokkal jobban, mint gondoltam.

– Úristen! Te bolond vagy! Zárd el! – kiáltotta Nash éles hangon.

Nevettem a sikítozásán. Elengedtem a kallantyút, de az úgy maradt, és a por továbbra is ömlött a készülékből.

A francba!

A szám elé kaptam az ingem, hogy ne lélegezzem be az apró szemcséket.

– Már nem nyomom, de még mindig jön!

Felálltam. Rémülten néztünk egymásra Nash-sel. A por rövid idő alatt elkezdte beteríteni az egész folyosót. Már látni is alig lehetett a füstszerűen gomolygó szemcséktől.

– Tűnjünk el innen! – Megragadtam Nash karját, és magam után húztam a folyosón.

Röhögve, köhécselve futottunk néhány lépést, majd benyitottunk az első ajtón, és gyorsan magunkra húztuk.

– Baszki, hogy nézel ki? – kuncogott Nash.

– Te sem panaszkodhatsz – tört ki a nevetés belőlem, mert a barátom úgy festett, mint egy kísértet. Arcát, haját és a ruháját belepte a fehér por. Valószínűleg én is hasonlóképpen nézhettem ki. Szép lesz kimosni a hosszú hajamból. Röhejes volt az egész, de nem nevetgélhettünk tovább, mert a folyosóról hangoskodás zaja szűrődött be hozzánk.

– Tűz van! Tűz van! – kiabálta valaki.

A szám elé tettem a kezem, hogy elfojtsam a nevetésem, és akkor a tűzjelző visító hangja hasított a levegőbe.

Te jó ég!

– Kurvára bajban vagyunk – jegyeztem meg feszültséggel tűzdelt hangon.

– Cseszd meg, Adrian! – szitkozódott Nash. – Ha lebukunk, komoly büntetésnek nézhetünk elébe.

Körülnéztem, hol lehetünk. Egy takarítószertárban álldogáltunk, mert felmosóvödrök, seprűk és tisztítószerek sorakoztak a polcokon. Nem láttam másik ajtót, ahol meglóghattunk volna. Síri csendben várakoztunk, míg már nem hallottunk semmilyen neszt a túloldalon. Óvatosan kilestem a folyosóra. Sehol senkit nem láttam, de a porban kirajzolódott néhány lábnyom, és az ablakokat is kitárták.

– Nem látok senkit – súgtam Nash-nek.

– Akkor lépjünk!

Halkan kiosontunk a helyiségből, és a lépcső felé vettük az irányt. Szidtam magam az ismételt meggondolatlanságom miatt. Igaza volt az apámnak. Sosem fogok felnőni. Huszonkét évesen ki csinál ilyen ostobaságokat? Hát én.

Hirtelen újra hangokat hallottunk lentről, valakik az emeletre igyekeztek. Visszapillantottam. Árulkodó nyomaink sorakoztak mögöttünk.

– Menj fel az emeletre! Én itt maradok, és eltüntetem a nyomokat – suttogtam.

– Le fogsz bukni – csóválta Nash a fejét.

– Ez az én saram. Nem kell, hogy mindkettőnket megbüntessenek.

A hangok már vészesen közeledtek. Nem maradt időnk hosszas tanakodásra.

– Tűnés! – taszítottam egyet a barátomon, és ő azonnal felrohant a lépcsőn.

A szertár felé hátráltam, a lábammal próbáltam elseperni a cipőink nyomát. A végén már nem kellett, mert a leülepedő por szép lassan eltüntette a többit. Az ajtónál jártam, kezem a kilincsen.

– Maga mit keres itt, Brown?

Összerezzentem a szigorú hangra, majd lassan megfordultam. Az egyik felügyelő állt előttem. A férfi dühös tekintettel, csípőre tett kézzel nézett rám.

– Gondolhattam volna, hogy maga csinálta. Na, jöjjön! – intett a fejével.

Szótlanul követtem a földszintre. Nem láttam értelmét a magyarázkodásnak.

– Itt várjon! – utasított a férfi az igazgató irodája előtt, majd bement az ajtón.

Miért van még itt az igazgató ilyenkor? Ledobtam magam az egyik székre, mire a ruhámból por szállt fel. A szemcsék táncát figyeltem a lámpa fényében.

Kellemetlen beszélgetésnek nézhettem elébe, ugyanis ez már nem az első eset, amiért behívattak. Legutóbb egy kopott padot dekoráltunk ki az udvarban, ami szerintem irtó jó lett, de a vezetőség nem értékelte. Azt mondták elhiszik, hogy művészeti iskolába járunk, de ne az egyetem parkjának elcsúfítására fordítsuk a tehetségünket. Azelőtt pedig visszaszóltam az egyik nevelőnek, aki állandóan beszólogatott Nash-nek csak azért, mert meleg.

Az egyetemet szerettem, de a kolit nem. Utáltam a szabályokat. Apám nem engedte, hogy lakást béreljek. Tisztában voltam vele, hogy azért, mert nem bíztak bennem. Túl sok bajt okoztam már, pedig sohasem az volt a célom. Csupán nem találtam a helyem, és minden balul sült el.

– Menjen! – bökött a nevelő az iroda felé, majd távozott.

Nagyot sóhajtva léptem be a világos helyiségbe. Az ablakból a szemközti parkra lehetett rálátni. Én is szívesebben lettem volna most ott, és bámulom a babakocsit tologató anyukákat, minthogy részt vegyek az előttem álló kellemetlen beszélgetésben.

Az igazgatónő az asztal mögött ült, komoran nézett fel rám a szemüvege fölött. Most sem találtam szimpatikusabbnak, mint az elmúlt három év során. Sosem kedveltem, bár a sok egyoldalú diskurzusunknak köszönhetően ez az ellenszenv igencsak kölcsönös lett.

– Most mondanám, hogy üljön le, de a ruháját elnézve jobb, ha állva marad – károgta szigorú tekintettel, majd hátradőlt a székében. – Mr. Brown, mivel ez már nem az első eset, hogy megrovásban részesítjük, kénytelen leszek felhívni az édesapját, hogy keressen magának egy másik kollégiumot.

Rémülten kaptam fel a fejem. Arra számítottam, hogy leszidnak, esetleg kapok valamilyen figyelmeztetést, vagy egy hétig délutánonként nem hagyhatom el a kolit, de a kirúgásra sosem gondoltam volna.

– Ennyiért? Ne vicceljen már! – csúszott ki a számon.

A nő felvonta a szemöldökét.

– Már így is túl sok bajt okozott nekünk. Ez egy jó hírű kollégium – felelte jéghideg hangon.

Most aztán tényleg bajba kerültem. Nem akartam másik koliba menni, ahol senkit sem ismerek, és már csak ez az egy év maradt hátra. Meg kellett alázkodnom, amit rendkívül utáltam, de ez egyszer muszáj volt.

– Elnézést kérek, igazgatónő. Nem lehetne, hogy… – kezdtem.

– Nem! – vágott azonnal a szavamba. – Sajnálom, el kell hagynia az intézményt! Most menjen, és tegye rendbe magát! Értesíteni fogom, ha beszéltem az édesapjával.

Az esélyt sem kaptam meg. Mérgesen sarkon fordultam, és újra a lépcsők felé vettem az irányt. Kíváncsi pillantások kísértek utamon. Egyesek összesúgtak, mások nyíltan kacarásztak a kinézetemen. Valószínűleg én is röhögtem volna magamon, de a banya tett róla, hogy ne legyen hozzá hangulatom.

Kurvára nem tudtam, mi lesz most. Apám ki lesz akadva, Cindy pedig az orra alá dörgölheti, hogy ő megmondta. Gyűlöltem a nevelőanyámat.

Cindy alig tíz évvel idősebb nálam. Anno az ujja köré csavarta apámat, engem pedig állandóan basztatott. Hol a szexuális irányultságomba kötött bele, hol az öltözködésembe, hol abba, hogy túl sokat bulizom. Addig tömte a faterom fejét a hülyeségeivel, míg végül elküldtek ide, Amerikába, azon belül is West Hartfordba, hogy lehetőleg minél messzebb legyek tőlük. Igaz, ezt az egyet nem bántam, mert én sem akartam Cindy közelében lenni, viszont anyagilag még mindig tőlük függtem. Ők fizették a sulit, és ők szabták meg azt is, hogy kizárólag a kollégiumban lakhatok. Most viszont kihajítanak, és elképzelésem sincs, hol találnak nekem másik helyet, mert abban biztos voltam, hogy nem én választhatom ki, hová akarok menni.

– Na, mi a helyzet? – pattant fel Nash az ágyról.

Ő már lezuhanyozott. Szőke haja nedvesen tapadt a fejére, és csak egy alsónadrágot viselt. Hófehér bőre szinte világított a félhomályban.

– Kirúgtak – dörmögtem, és én is a fürdő felé fordultam.

Nash követett.

– Hogy mi van?

– Szerintem, az a rohadék banya csak erre várt. – Áthúztam a fejemen a pólót, és a földre ejtettem.

– Ne már, Adrian! – hüledezett a barátom. – Ez nem olyan nagy vétség, hiszen gyakorlatilag semmi kárt sem okoztál. Csak egy takarítás, és nyoma sincs.

– Le kell zuhanyoznom. Apa mindjárt hívni fog.

Nash csüggedten hagyott magamra. Nem lehetett túl boldog attól, hogy az utolsó évre egyedül marad. Mondjuk, a közös előadásokon találkozhatunk, de az már nem olyan lesz, mintha együtt laknánk.

A gyors zuhany után két törölközőben léptem be a szobába. Egyik a fejemen, másik a derekamon.

– Mit fogok csinálni nélküled? – Nash az ágya szélén gubbasztott.

– Inkább az a kérdés, hogy apám, vagyis inkább Cindy hová fog bedugni engem. – Kinyitottam a szekrényajtót, ahonnan pólót és rövidnadrágot kaptam elő.

– Nem tudom, vannak-e szabad helyek a kolikban, hisz nemrég kezdődött a tanév – tűnődött Nash.

Éppen, hogy magamra húztam a pólót, megszólalt a telefonom. Ránéztem a képernyőre, majd Nash-re, és megnyomtam a hívásfogadás gombot.

– Szia, apa! – szóltam bele.

– Mi az istent műveltél már megint, Adrian? – kelt ki magából azonnal.

– Miért kérdezed, ha úgyis tudod? – feleseltem, és leültem az ágyamra, Nash-sel szemben.

– Ne szájalj velem, fiam! Miért kell állandóan ilyen helyzetbe hoznod minket? Tudod, milyen nehéz lesz új helyet találni neked?

Hallottam, hogy Cindy ott van mellette, és mondja a magáét. Felállt a szőr a karomon a nyivákolásától.

– Bárhol lehet bérelni egy kis lakást – jegyeztem meg bizonytalanul.

– Arról ne is álmodozz! Hívlak, amint sikerült valamit intéznünk! – közölte apa, és azzal megszakította a hívást. Legalább nem kellett sokáig hallgatnom a szitkozódását.

Ledobtam a készüléket az éjjeliszekrényre, és eldőltem az ágyon. Nash nem kérdezte, mit beszéltünk, mert apa olyan hangosan üvöltött, hogy mindent hallhatott.

Nash is hanyatt vágta magát az ágyon.

– Hátha valami király helyre kerülsz.

– Nevetséges. Huszonkét éves vagyok, és még mindig úgy bánnak velem, mint egy taknyossal – dünnyögtem a mennyezet felé.

– Mondjuk, ha nem csinálnál ilyen marhaságokat… – jegyezte meg Nash.

Csak azért nem szóltam vissza, mert igazat kellett adnom neki. De erről is ez a szar hely tehetett. Az ember már unalmában is őrültségeket talált ki. Néha tényleg úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Ezt az egy évet kell kibírnom, aztán keresek valami melót. Nincs választási lehetőségem. Pedig még nagy terveim voltak a jövőt illetően, de talán később megvalósíthatom őket.

Keveset aludtam az éjszaka, ami azt eredményezte, hogy alig bírtam ébren maradni az előadásokon. Kedvetlenül lézengtem a kampuszon, és még az a kis tejfölszőke srác sem érdekelt, aki egész délelőtt a nyomomban járt, feltehetően azzal a szándékkal, hogy megismerkedjen velem. A morcos ábrázatommal elriaszthattam, mert végül nem szólított le, pedig lehet, nem ártott volna kieresztenem a gőzt.

Még be sem értem a koliba, amikor megszólalt a mobilom. Nem akartam elhinni, hogy ismét apám hív. Lehetetlennek tartottam, hogy ilyen hamar találjanak valamit.

– Csomagolj össze, mert ma este kiköltözöl! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon.

Ilyen nincs!

– Gyorsak voltatok – húztam el a számat. – Hol kell jelentkeznem? – Behunytam a szemem egy pillanatra, és nekitámaszkodtam a porta melletti falnak.

– Sehol. Érted fognak menni – felelte apám.

Ez meglepett. Milyen koli az, ahol érte mennek az emberért?

– Akkor legalább azt mondd meg, hová fognak vinni?

Már azon se lepődtem volna meg, ha azt mondja, hogy a reptérre, és toljam haza a seggemet.

– Cindy unokatestvéréhez fogsz költözni. Ott jó kezekben leszel.

– Ne már, apa! Azt sem tudom, ki Cindy rokona! Inkább keresek én másik kollégiumot – csattantam fel.

Eszem ágában sem volt a mostohaanyám valamelyik besúgójához költözni. Tuti valami vén szatyor, aki még az itteni nevelőktől is jobban be akar majd szabályozni, és minden lépésemről beszámol apámnak.

– Fejezd be a hisztit, Adrian! Nem vagy már gyerek! Este érted mennek, és nem szeretnék többé hallani rólad egy rossz szót sem, különben megvonom az apanázsod!

Egyre jobb. Még fenyegetőzik is. Csak egyszer legyen vége ennek az évnek!

2. fejezet: A nem várt vendég 

Tristan

A pirosnál várakoztam, amikor megszólalt a mobilom. Épp váltott a lámpa, és kitettem az indexet, így nem tudtam megfigyelni ki lehet a hívó, egyszerűen csak rányomtam a zöld ikonra.

– Tristan Hyland – mondtam a nevem unottan, ma már vagy századjára, ugyanis a cégtől tartottam hazafelé, és ott is egy halom embernek kellett bemutatkoznom.

– De örülök, hogy sikerült elérnem téged – szólalt meg egy vékony, női hang. – Szervusz, Tristan, Cindy vagyok, apád unokatestvére.

Fél pillanatig töprengenem kellett azon, ki a fene az a Cindy, aztán beugrott.

– Ó, szia, Cindy! Hogy vagy? – Fogalmam sem volt, miért hívhatott, hiszen legalább tíz éve nem láttam, és nem is beszéltem vele. Középiskolás éveim végén jártam, amikor férjhez ment valami idősebb, angol pasihoz, és odaköltözött hozzá. Azóta nem sokat hallottam felőle.

– Köszönöm, remekül vagyok – csacsogta. – Igazából Claytonnal akartam beszélni, de mivel nem értem el, téged hívtalak.

Apámmal nehezen tudott volna beszélni, mert ő valahol a Karib-tengeren süttette a hasát egy jachton, utána pedig az isten tudja, merre veszi az irányt, ugyanis világ körüli útra indult. Éppen ezért kellett bemennem a céghez, hogy átvegyek mindent.

– Szívesen segítek, ha tudok – ajánlottam, és közben behajtottam a birtokunkra vezető útra.

– Nagy szívességet szerettem volna kérni apádtól, amit valójában egyszer már felajánlott, de akkor nem éltünk vele. Michael fiáról, Adrianről lenne szó – vezette fel Cindy a témát.

Adrianről sem hallottam még soha, Michaelnek pedig csak a neve rémlett.

– Hallgatlak. – Begurultam a villa elé, de nem szálltam ki.

– Nem tudom, hallottad-e, de Adrian ott tanul nálatok a Képzőművészeti Egyetemen. Utolsó éves, és egy ostobaság miatt kirakták a kollégiumból.

Már sejtettem, mire akar kilyukadni, és majdnem közbe is szóltam, de aztán meggondoltam magam, mert ha apám egyszer már felajánlotta a segítségét, akkor nem maradt más választásom nekem sem.

– Szóval, nem lenne gond, ha erre az utolsó évre hozzátok költözne? – kérdezte Cindy nyájaskodva. – Szeretnénk, ha felügyelet alatt lenne, és kiben bízhatna az ember, ha nem a saját rokonaiban?

Most komolyan vegyek a nyakamba egy húsz év körüli kölyköt? Egyáltalán miért kell neki felügyelet? Ha nem teszem meg, apám bizonyára lehord a sárga földig. A villa hatalmas, bőven elférne, de nem volt kedvem felelősséget vállalni senkiért.

– Nem tudom, Cindy. Talán ezt mégis apámmal kellene megbeszélned. Elvégre, övé a birtok – hárítottam udvariasan.

– Hidd el, akartam, és ha el tudnám érni, akkor nem hozzád fordultam volna. Sajnos az idő szűkös, már ma el kell hagynia a kollégiumot. De, ha ez problémát jelent, akkor kitalálunk valami mást. Sajnálom, hogy raboltam az idődet – szabadkozott megjátszott csalódottsággal a hangjában.

Ismertem már ezt, hisz a barátnőm is gyakran használta ellenem. Megforgattam a szemem. Utáltam, amikor valaki ezt csinálja.

– Oké, végül is nem gond – sóhajtottam egy nagyot. – Nem hinném, hogy apámnak kifogása lenne ellene.

– El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, Tristan!

– Majd dobd át a címet, és érte küldöm a sofőrömet – mondtam.

Le akartam rázni, azonban Cindytől nem olyan egyszerű megszabadulni. Elkezdett áradozni, milyen férfias lett a hangom, ami kurvára nem igaz, mert ugyanolyan, mint régen. Talán csak a cigarettától kissé karcosabb. Aztán kérte, küldhetnék neki néhány fotót, mert ezer éve nem látott minket, majd kitért a nősülési szándékaimra, a munkára és, hogy mikor akarjuk őket meglátogatni Angliában.

Egészen lefárasztott, mire végre megszabadultam tőle. A címet rögtön elküldte, én pedig szóltam Carlosnak, hogy hatra menjen érte ezért az Adrianért. Bent ledobtam a táskámat a nappaliban, majd megkerestem Juliát, a házvezetőnőnket.

– Máris itthon, Tristan? – kérdezte az asszony, amikor meglátott. A könyvtárban törölgette a port.

– Hagyja azt most abba, és kérem, tegye rendbe az egyik vendégszobát, mert új lakónk érkezik – mondtam nem túl lelkesen.

– Nocsak! – szaladt magasba Julia szemöldöke. – És szabad tudnom, hogy kicsoda?

– Cindy férjének a fia, Adrian.

– Michael Brown fia hozzánk költözik? – derült fel Julia arca.

Hát, igen. Ő sokkal jobban ismeri apám rokonságát, mint én. Julia már vagy húsz éve nálunk dolgozott.

– Csak amíg befejezi az egyetemet. Utolsó éves. – Kifordultam a helyiségből, és a konyha felé vettem az irányt.

Julia követett, és megmelegítette nekem az ételt. Anyám halála után ő gondoskodott rólam, és azóta is, noha nem vagyok már gyerek. Azonban sosem sérteném meg azzal, hogy rászóljak.

– A vendégszobák rendben vannak. Úgy illene, hogy ráhagyjuk a választást, melyiket szeretné – oktatott ki az asszony.

Megvontam a vállam.

– Nekem aztán mindegy.

– Többet főztem. Azt hittem, Kimberly is itt vacsorázik – magyarázta, miközben visszaigazgatta kontyba az őszbeforduló tincseit.

– Majd holnap, ma nem ért rá. Köszönöm. – Elvettem tőle a felém nyújtott tányért, és letettem a pultra.

– Akkor én megyek, végeztem mára. Viszont, így marad étel Adriannek is. – Julia kiakasztotta a nyakából a kötényét, összehajtva letette a pultra. Mosolyogva búcsúzt intettünk egymásnak, és távozott.

Gyakran étkeztem a konyhában, mert semmi értelmét nem láttam a hatalmas étkezőben megteríteni csak miattam. Hiába volt finom a kaja, a gyomrom is korgott, mégsem esett jól. Szerencsére Julia nem látta, hogy csak turkálom az ételt. Haragudtam apámra, amiért lelépett. Hirtelen rám szakadt minden, és most még ez az idegen kölyök is. Valahol megértettem az öreget, hisz rengeteget dolgozott, és már szeretné élvezni az életet. A döntése túlságosan hirtelen született meg, időt sem hagyott, hogy tiltakozzak ellene.

Öt nappal ezelőtt, vacsoránál jelentette be, hogy bizonytalan időre elutazik. Megnyugtatott, hogy a cégnél mindent elrendezett, nem kell minden nap bejárnom, és nagyjából úgyis tudom, hogyan mennek a dolgok, hiszen évek óta neki dolgoztam, csak épp nem közvetlen a keze alatt. Ettől függetlenül mellbe vágott a hír, hogy ekkora felelősséget tett a vállamra a megkérdezésem nélkül. Mióta összejöttek Emmával, a szomszéd birtokon élő özveggyel, apát mintha kicserélték volna. Örültem a boldogságának, de ezt kicsit soknak éreztem. Durr bele a közepébe.

Abban reménykedtem, hogy ez az utazás nem hónapokra szól, hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba. Mindketten folytatjuk a munkánkat, és majd én sózhatom az ő nyakába Adriant. Végül is, ő vállalta, nem én, és Cindy közelebb áll hozzá, mint hozzám. Nekem épp elég a saját munkám, és a készülődés a Kimmel való közös életemre.

Kezembe vettem a telefonom, és megcsörgettem Brant.

– Lenne kedvetek holnap este eljönni vacsorára? – vágtam azonnal a közepébe.

– Milyen apropóból? – kérdezett vissza a barátom.

– Kim is itt lesz, és kaptam egy koloncot a nyakamba. – Felálltam, és öntöttem magamnak egy italt.

– Gőzöm nincs, miről beszélsz, de lehet róla szó. Megcsörgetem Danát, hogy ráér-e, de ha nem, én mindenképpen ott leszek – egyezett bele Bran.

Kimentem a teraszra, és rágyújtottam.

– Majd holnap mindent elmagyarázok, és kösz. – Bontottam a hívást.

Igazából nem tudtam, miért vagyok kedvetlen, mert örülnöm kellett volna. Ideiglenesen enyém lett a birtok és a cég, ráadásul hamarosan eljegyzem a barátnőmet. Mit kívánhattam volna még? Mindenem megvolt, mégis úgy éreztem, valami hiányzik. Valami, amit nem tudtam szavakba foglalni. Huszonnyolc évesen enyém lehetne a világ.

Nem állítom, hogy nem éltem, mert az egyetemi évek alatt mindent kipróbáltam, amit csak lehetett, de aztán jött a hazaköltözés, és ezzel együtt az elvárások. Céges vacsorák, bálok, jótékonysági rendezvények, egy csomó unalmas összejövetel. Barátnők váltották egymást, és végül belépett az életembe Kimberly, aki mindenkit levett a lábáról, engem is beleértve. Apám az első néhány hét után közölte, hogy őt kell feleségül vennem, mert szerinte mindenféle szempontból megfelel nekem. Kitűnő családi háttér, kiváló iskolázottság és tökéletes külső. Nos, igen. Én is így gondoltam, és ez a közel három év alatt nem sokat változott. Úgy terveztem, hogy decemberben, az évfordulónkon megkérem a kezét. Utána hozzám költöztetem, és megkezdem a majdnem házas emberek életét.

Nagyot sóhajtva álltam fel, miután már a második szál cigit is elszívtam, és visszamentem a házba. Felszaladtam az emeletre, ledobtam az öltönyömet, helyette kényelmes rövidnadrágba és pólóba bújtam. A lépcsőn tartottam lefelé, amikor nyílt az ajtó, és Carlos bekísérte a vendégemet. Mindketten két hatalmas táskát tartottak a kezükben.

– Kösz, tedd csak le, innen már megoldjuk – szóltam oda a sofőrömnek, majd tekintetem megállapodott Adrianen. Ő meglepetten bámult vissza rám.

Azt hiszem, egyikünk sem ilyennek képzelte a másikat, bár nem tudtam, Adrian mire számított, de a tekintetéből ítélve, jobban meglepődött, mint én. Színes öltözékét meghökkentőnek találtam, de a magassága, a szép arca, és a feje tetején kontyba kötött, világosbarna haja szintén eléggé figyelemfelkeltő volt.

– Üdv! Tristan Hyland – nyújtottam felé a kezem.

A fiú zavartan ledobta mindkét táskát a földre, és fogadta a kézfogásom.

– Adrian Brown, szia. Valamiért idősebb unokatestvérre számítottam – mondta. Mély hangja kristálytisztán csengett.

– Ó, nem én vagyok Cindy unokatestvére, hanem apám. Gyere beljebb, azokat pedig majd felvisszük később – invitáltam a nappaliba.

A fiú lecövekelt a kanapé előtt, és megint intenem kellett, hogy üljön le. Jól nevelt.

– Nem hallottam még rólad, mondjuk, apádról sem. Egyáltalán nem ismerem Cindy rokonságát – mondta.

– Iszol valamit? – Ismét az italokhoz sétáltam, mert muszáj kicsit ismerkedni vele, és gondoltam, majd az alkohol oldja a feszültségét, vagy még inkább az enyémet.

– Kösz, nem gyakran élek vele.

Felvontam a szemöldököm, és öntöttem magamnak, majd leültem vele szemben, habár nem szándékoztam elnyújtani a beszélgetésünket. Elég lesz, ha csak lefutjuk a kötelező köröket.

– Nagyon szép ez a ház – jegyezte meg udvariasan, és körbevezette a tekintetét.

– Kösz. Kicsit olyan, mint egy múzeum. – Belekortyoltam az italomba.

– Művészeti suliba járok, úgyhogy nekem ez bejön – mosolyodott el.

Bájos. Adriannek szép a mosolya, ezt azonnal megállapítottam.

– Pontosan mit tanulsz?

– Festészetet.

A térdeire támaszkodott, és a kezeit tördelte. Ahogy előrehajolt, a fura mintás inge szétnyílt, és láttatni engedte a mellkasán lévő tetoválásait. Talán valami feliratok lehettek, nem láttam tisztán. A lámpák fényében megcsillant a nyakában lógó arany kereszt.

– Akkor lesz mivel lefoglalnod magad. Rengeteg festmény van a házban – mutattam körbe a kezemben tartott pohárral.

– Igen, egyből kiszúrtam őket – bólogatott mosolyogva.

– Talán fáradt vagy, és még ki is kell pakolnod. – Letettem a poharamat a közöttünk lévő asztalra. – Gyere, felkísérlek, és válassz magadnak szobát.

Adrian nem tiltakozott. Kezünkbe vettük a táskáit, és megint csak udvariasan magam elé engedtem a lépcsőn.

– Egyedül is fel tudtam volna hozni – jegyezte meg.

Felkaptam a fejem. Tényleg a szűk, fekete nadrágba bújtatott fenekét bámultam? Na ne! Ezt ne!

– Balra – mondtam, miután felértünk. – Jobbra egy másik szárny van, az apámé, de ő most nincs itthon. Négy szoba közül választhatsz. – Ledobtam le a táskákat a folyosón.

Adrian felém fordult.

– Nekem teljesen mindegy, melyik.

– Inkább nézd meg őket!

Türelmetlenül nyitottam ki az ajtókat, hogy válasszon, és hadd tegyem el magam holnapra. Adrian sorban besétált mindegyikbe, majd megállt az utolsó közepén.

– Ezt szeretném, ha nem gond.

Az én szobám mellettit választotta.

– Jó döntés! – Kitártam az üvegezett erkélyajtót, el akartam dicsekedni a gyönyörű kertünkkel, amire rendkívül büszke voltam.

– Azonnal kiszúrtam, hogy van erkély, ezért választottam – kuncogott Adrian mögöttem, és miután kijött hozzám, nagyra nyílt szemmel forgatta közbe a fejét. – Hűha!

Kint már sötétedett, de a kerti lámpák fényében is káprázatosan festett a park.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog – mosolyodtam el, és Adrian csillogó tekintetével találtam szembe magam.

A kert szépsége elbújhatott ennek a fiúnak a ragyogóan kék íriszei mellett. Tuti bolondulnak érte a csajok.

– Ez sokkal több, mint amire számítottam – vigyorgott lelkesen. – Köszönöm, hogy befogadtatok. Ígérem, nem leszek a terhetekre.

Nem akartam belemenni abba, hogy felesleges többes számban beszélnie, mert egyelőre csak velem kell beérnie, és nekem aztán édes mindegy, mit csinál.

– Biztos vagyok benne – bólintottam. – Nos, akkor nyugodtan vedd birtokba a szobát. A szomszédban leszek, ha valamire szükséged lenne. – Elindultam, de aztán mégis visszafordultam. – A konyhában találsz kaját. Érezd magad otthon.

– Köszönöm – biccentett még mindig az erkélyajtóban állva.

– Akkor, jó éjszakát – köszöntem el tőle újra, és szinte bemenekültem a saját birodalmamba.

Beérve, az ajtónak dőltem, és nagyokat lélegeztem, hogy lenyugtassam magam. Aztán elfojtottam néhány szitkozódást, végül inkább beálltam a zuhany alá.

 

3. fejezet: Ismerkedés 

Adrian

Erről álmodni sem mertem volna. Egy birtok? Ez most komoly? Ilyen gazdag rokonai vannak Cindynek? Na, nem mintha mi rosszul álltunk volna, de ez minden képzeletem felülmúlta. A hatalmas franciaágyra dobtam a táskáimat, de mielőtt elkezdtem volna kipakolni, felhívtam Nash-t. Szerencsétlen, biztosan nagyon várta, hogy elmeséljem, hová kerültem, hisz már a koliban elképedtünk, amiért saját sofőrt küldtek értem. Akkor Nash megesketett, hogy azonnal hívom, ha megérkeztem.

– Mondd, hogy ezerszer jobb, mint itt – szólt bele.

– Milliószor. – Eldőltem az ágyon. – Ezt látnod kell majd!

– Ne csigázz! Mesélj, Adrian!

– Egy gyönyörű birtokon vagyok, Nash! A ház nem ház, hanem palota, a kert csodaszép, a szobám tágas és pazarul berendezett. Egy istenverte művészparadicsom minden szeglete – áradoztam vigyorogva.

– De irigyellek, te rohadék – nevette el magát megkönnyebbülten. – És milyen a boszorkány?

Mindketten meg voltunk győződve arról, hogy egy vén szipirtyóhoz fogok költözni, ehhez képest…

– Nem boszorkány, inkább egy feketeszemű herceg – idéztem fel mosolyogva Tristan igéző tekintetét.

– Nehogy azt mondd, hogy egy fiatal pasihoz költöztél!

– Pedig igen. Méghozzá nem akármilyenhez – vigyorogtam boldogan.

– Ki foglak nyírni! Ezt nem hiszem el! – csattant fel a barátom. – Ha még meleg is, akkor kirúgatom magam, és talán megszántok egy szobával.

– Tuti nem meleg, de azért ne lelkesedj ennyire, mert attól még Cindynek kémkedik. Szóval nem fogok vele haverkodni, de örülök, hogy tévedtünk.

Tristan szimpatikusnak tűnt, viszont elég gyorsan levágtam, hogy a legkevésbé sem örül annak, amiért itt vagyok. Próbált udvarias lenni, de túl gyorsan lerázott. Nem baj. Ez a hely jobb a kolinál, a vendéglátóimat pedig nem fogom beavatni a dolgaimba. Igaz, még azt sem tudtam, hol az apja, és mikor ér vissza. Az anyját pedig eddig meg sem említette.

– Holnap elmegyek veled, mert látni akarom a helyet – jelentette ki Nash.

– Inkább majd holnapután, mert még nem tudom, fogadhatok-e vendégeket. – Beszélnem kell Tristannel erről, és az esetleges itteni szabályokról, amelyekből reméltem, kevés van, vagy egyáltalán nincs is. – Most viszont leteszem, mert még ki kell pakolnom. Holnap találkozunk – köszöntem el sietősen, mielőtt Nash tovább kérdezősködött volna.

Újra kimentem az erkélyre, hogy lássam a kertet, az előbb annyira lenyűgözött a látvány. Már előre tudtam, hogy ide fogom pakolni a festőkészletem. A korlátra támaszkodva gyönyörködtem, amikor Tristan szólalt meg a szomszédos erkélyről.

– Látom, odáig vagy érte. – Dohányzott. Nem néztem volna ki belőle, viszont rettenetesen szexinek találtam a mozdulatot, ahogy a szájához emeli a cigarettát, és lassan kifújja a füstöt.

– Alig várom, hogy világosban is lássam – mosolyogtam, mert hát a bizalmatlanságom ellenére mégis csak örültem, amiért itt lehetek.

– Ha akarod, délután körbeviszlek a birtokon.

Ismét meglepett. Ezt nem vártam volna.

– Élek vele, ha nem gond – bólintottam, majd a szoba felé mutattam. – Megyek, mert még hozzá sem kezdtem a kipakoláshoz.

Tristan biccentett, én pedig visszamentem a szobába, és tényleg nekiláttam kicsomagolni. Először megtorpantam, mert nem láttam szekrényt, aztán rájöttem, hogy a két ajtó közül az egyik egy mini gardróbot, a másik pedig egy mindennel felszerelt fürdőszobát rejt maga mögött. Mindennek találtam helyet. Még íróasztal is volt a tanuláshoz és polc a könyveimnek. Egy szavam se lehetett. Már egészen elszoktam ettől a kényelemtől. Élvezettel sétálgattam a süppedős, sötétszürke szőnyegen.

Miután végeztem, lezuhanyoztam, és csak utána jöttem rá, hogy nem vacsoráztam. Mivel Tristan már elvonult, gondoltam, senkit sem zavar, ha egy szál alsóban ugrok le a konyhába.

Tévedtem. A kitárt hűtőszekrény előtt Tristan állt. Félmeztelen testét megvilágította a kiáradó fény. Mindkét karját tetoválások díszítették, lapos hasán megcsillant néhány szőrszál. Eszméletlenül nézett ki. Szívesen megfestettem volna ezt a képet. Nyeltem egy nagyot.

Szent isten! Ez a pasi túl jó…

Zavartan tétováztam. Vissza kellett volna mennem, amíg nem lát meg, de elkéstem. Tristan a gyér fény ellenére is kiszúrta, hogy ott állok. Felém fordult, lassan végigmért, aztán hirtelen elkapta a tekintetét.

– Te is megéheztél? – kérdezte, miután megköszörülte a torkát, és elkezdett különböző dobozokat kipakolni.

– Ööö, igen. Bocs, de azt hittem, már alszol – topogtam egyhelyben, Ez ciki, mert vendégnek számítottam, és nem illett egy szál bokszerben zabálni, mintha csak otthon lennék.

– Miért? Ha ébren vagyok, akkor nem mersz enni? – tréfálkozott, és újra rám nézett.

– Nem, csak… Fenébe! – Elnevettem magam. – Egy szál semmiben vagyok.

– Én sem öltöztem túl, na gyere! – intett a fejével.

Mosolygott. Láttam. Pedig próbálta elrejteni.

– Nekem elég egy kis saláta – huppantam le a pult mögötti bárszékre, hogy némileg elrejtsem magam. Nem mintha annyira szégyellős lettem volna, de hát, na…

– Egy művész, aki egészségesen étkezik, és nem iszik alkoholt. Gondolom, nem is dohányzol – tette le elém a salátát. Magának szendvicset dobott össze.

– Nem mondtam, hogy egyáltalán nem iszok alkoholt, csak ritkán. Leginkább bulikban.

Nekiláttam a gusztusos ételnek, közben titkon Tristant szemléltem. A divatosan vágott, barna haját felül hosszabbra hagyta, de minden egyes hajszál tökéletesen állt a helyén. Az álla borostás, ami külön sármot kölcsönzött neki, a sötét szemével párosítva szívdöglesztően nézett ki. Ha a belső tulajdonságaival is így el tudna bűvölni, igencsak nagy bajban lennék.

– És gyakran bulizol? – kérdezte, miután lenyelte a falatot.

– Hétvégenként. Már, ha nincs túl sok tanulnivaló.

– Hová szoktatok járni?

Nem válaszoltam azonnal, mert eléggé kényes témához értünk. Nem akartam neki bevallani, hogy a fiúkat is szeretem, mert túl korainak gondoltam felfedni ilyesmit. Nem tudhattam, Tristan hogyan áll ehhez a kérdéshez, de ki akartam deríteni.

– A legjobb barátom meleg, úgyhogy legtöbbször a Blue Side-ba megyünk – feleltem, és figyeltem a reakcióit.

Tristan szája megállt rágás közben, és a szeme mintha nagyobbra nyílt volna.

– Aha – morogta, és folytatta az evést.

Nos, ebből nem sok mindent tudtam meg, ezért tovább beszéltem.

– Majd valamelyik nap elugrana ide. Szeretné megnézni, hová kerültem. Ő volt a szobatársam, és aggódik.

– Akkor nyugtasd meg. – Tristan megtörölte a száját. – Bármikor elhívhatod.

Ezek szerint nem homofób, mint a rokona. Ez is valami.

– Kösz. – A számba dobtam az utolsó falatot. – A vacsorát szintén.

– Nem foglak mindig kiszolgálni – kacsintott rám, mielőtt elvette volna a tányérom.

A pulzusom már ennyitől megemelkedett. Ez a pasi túlságosan bejött nekem.

– Nem várok el ilyesmit. – Felálltam, megkerültem a pultot, és elkezdtem nyitogatni a szekrényeket. Már nem érdekelt, hogy egy szál alsóban vagyok, ő is biztos szokott így mászkálni a házban.

– Mit keresel?

– Poharat. Ki akarom szolgálni magam.

Megtaláltam, és engedem magamnak vizet a csapból. Tristan ismét mosolygott. Cukik voltak a nevetőráncok a szemei körül.

– Van egy bejárónőnk, aki gyakran főz ránk. Holnap majd megismered. – Megint kinyitotta a hűtőt, hogy elpakoljon. Magának dobozos üdítőt vett ki. Úgy tűnt, őt nem zavarták az egészségtelen kaják.

– Erről jut eszembe – fordultam teljesen felé. – Errefelé milyen a buszjárat?

Tristan tekintete a hasomon lévő mandalatetoválásra siklott, aztán zavartan nézett újra a szemembe.

– Itt nem jár busz. – Kibontotta a dobozt, melyből a szénsav egy része halkan szisszenve távozott.

– Az baj, mert nekem valahogy be kell jutnom az egyetemre. Ezek szerint vennem kell egy kocsit. – Kiöblítettem a poharat, és lefordítottam a mosogató melletti csepegtetőre.

– Felesleges. Carlos el tud vinni, de a garázsban áll néhány autó, ha mégis inkább egyedül szeretnél menni – mondta, és elindult előttem a lépcső irányába.

– Nem, ezt nem fogadhatom el – siettem utána. – Már az is túl sok, hogy ide költözhettem. Tudok venni magamnak.

Tristan megállt a lépcső előtt, de intettem, hogy menjen, nem kell mindig udvariaskodnia, és amúgy sem akartam előtte egy szál bokszerben felvonulni.

– Hidd el, nem gond. Legalább lenne, aki használja őket. Carlos csak kényszerből megy velük néha egy kört. Nem is értem, apa miért nem ad el belőlük – motyogta unott hanglejtéssel.

Most a gazdag, flegma Tristan beszélt belőle, aki már kevésbé tetszett nekem.

Megálltam a szobám előtt.

– Szabad tudni, ő hol van most?

– Világkörüli útra ment, úgyhogy én, és időnként a barátnőm leszünk a társaságod – felelte Tris.

Barátnője van. Miért nem lep ez meg? Túl szép lett volna, ha kiderül, hogy velem egy csapatban játszik.

– Értem. Nem gond. Igyekszem majd levegővé válni, hogy ne zavarjalak titeket. Jó éjt! – köszöntem el tőle.

Bebújtam az ágyba, és próbáltam kiverni őt a fejemből. Nem ment könnyen, mert egyre csak a hűtőszekrény fénye által megvilágított, izgató teste lebegett előttem. Azok a szálkás izmok, azok a csábító szőrszálak, melyek valahol a nadrágja alatt folytatódtak, az a gyönyörű mosoly… Merev lettem odalent. Mérgesen fordultam az oldalamra, majd két perc múlva a másikra.

– Ezt nem hiszem el! – dobtam újra hanyatt magam, és kezem máris a takaró alá csúszott. Behunytam a szemem, és gondolatban már a nyelvemmel követtem azoknak a sokat sejtető szőrszálaknak az útját. Tristan sóhajait hallottam a fejemben, ahogy a számmal kényeztetem, és akkor gyorsan ledobtam magamról a takarót. Még éppen időben, így csupán magamat kentem össze.

Szép. Már az első éjszakámat maszturbálással töltöttem. Viszont ennek köszönhetően úgy aludtam, mint a bunda. Talán a kényelmes ágy, vagy az előző éjszakai kialvatlanság miatt.

A telefonom ébresztőjét kétszer is kinyomtam, annyira nem akaródzott kikelnem az ágyból. Kábán zuhanyoztam és öltöztem, mert azért elkésni mégsem akartam. Mire a lépcsőn trappoltam le, egészen felfrissültem.

– Jó reggelt! – fordult felém egy kedves arc a konyhában.

Egy őszes hajú, mosolygós asszony állt előttem, a pultnál pedig Tristan ücsörgött, jókedvűen, öltönyben.

– Jó reggelt! Adrian Brown – mutatkoztam be az asszonynak, és közben fél szemmel Tristanre sandítottam, aki úgy tűnt, engem várt a reggelivel.

– Julia Morris. Isten hozott nálunk, Adrian – zárta tenyerébe a kezem az asszony. – Remélem nem zavar, ha tegezlek.

– Persze, hogy nem – viszonoztam a mosolyát.

– Ülj csak le, és reggelizzetek. Megyek, rendbe teszem a szobádat – indult el a lépcső irányába.

– Nem szükséges – szóltam utána gyorsan. – Majd én rendben tartom. Ígérem.

– Ugyan már – legyintett Julia. – Ez a dolgom. – Azzal meg sem várva a további tiltakozásom, fürgén elsietett.

Tristan somolyogva pakolta tele a tányérját, én pedig leültem vele szemben.

– Ez olyan ciki – motyogtam.

– Micsoda? – emelte rám Tristan a tekintetét.

– Hát, mégis csak egy idegen fog turkálni a cuccaim között.

Tristan hangosan felkacagott.

– Csak nem rosszalkodtál az éjszaka?

Az arcom színe tuti pirosabbra váltott, mint a paradicsom, amit épp a tányéromra szedtem.

– Nem azért mondtam – húztam el a számat.

– Nyugi, Julia négy fiút nevelt fel. Semmilyen meglepetés nem fogja érni.

Erre inkább nem feleltem, mert nem akartam tovább feszegetni a témát, nehogy tényleg azt higgye, hogy…

A fenébe már! Most tényleg magam előtt is szégyellem a dolgot?

– Dolgozni mész? – tereltem inkább másra a szót.

– Igen, be kell ugranom a céghez, de ebédre hazaérek. Nem felejtettem el, mit ígértem – bólogatott Tris. – Este vacsoravendégeink lesznek. Eljön a barátnőm, Kim, és elhívtam a barátomat a párjával együtt.

Máris tehernek éreztem magam.

– Majd fent vacsorázok a szobámban. Nem foglak zavarni titeket. – Gyorsan eltüntettem az utolsó falatot is, mert indulnom kellett.

– Ugye nem akarod mindig ezt csinálni? – nézett fel rám Tristan komoly arccal.

Megálltam mozdulat közben, ahogy a tányéromat raktam volna a mosogatóba.

– Mit?

– Nem kell állandóan szabadkoznod, meg udvariaskodnod. Most már itt laksz. Természetes, hogy velünk vacsorázol, és amúgy is be akarlak mutatni nekik.

– Jaj, nem, csak gondoltam, biztosan szívesebben lennétek négyesben – ráztam a fejem.

Tristan megkerülte a pultot, és megállt velem szemben. Nagyjából egyforma magasak voltunk, ami ritka, mert általában mindenkire lefelé kellett néznem.

– Ha négyesben akarunk lenni, majd elhívom őket egy étterembe – nyugtatott, aztán arrébb lépett, és kávét töltött magának. – Carlos már kint vár, el ne késs!

– Oké, viszlát, délután! – Kisiettem, felkaptam a táskám, és pár perc múlva már saját sofőrrel az egyetem felé tartottam.

Nash a főbejárat előtt várt, a művészvámpír pasival enyelgett éppen. Amikor meglátott, csábosan mosolyogva meglökte a srácot, majd otthagyta, és elindult felém.

– Egy vidám Adriant látok – csatlakozott hozzám vigyorogva, hogy együtt menjünk be.

– Én meg egy kanos Nash-t. Nem szégyelled magad? Korán reggel ezzel indítasz? – cukkoltam.

– Csak leegyeztettük az esti randit. Most már üres a szobám – emlékeztetett.

– És te ki is használod ezt. – Fürgén szedtem a lábaim a lépcsőn. Nash alig tudott lépést tartani velem.

– Még jó, hogy… De inkább mesélj már! – lihegett mellettem.

– Nem tudok többet mesélni. Minden olyan, mint mondtam. Ma délután Tristan körbevisz a birtokon, és akkor többet mesélhetek. – Benyitottam az előadóba, és felbattyogtunk az utolsó sorba.

– Tristan? Így hívják a fekete szemű herceget? Nem túloztál egy kicsit? – kérdezte Nash sűrűn pislogva.

– Holnap gyere el, és győződj meg róla személyesen – ajánlottam, majd ledobtam magam az egyik székre. Tuti hanyatt esik majd, ha meglátja Tristant.

 

4. fejezet: Ijesztő vágyak

Tristan

A munkát gyorsan letudtam, és egyből rohantam Bran stúdiójába, mert úgy éreztem, bajban vagyok.

A barátom fotósként dolgozik. Rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert a képeivel, ma már többnyire csak címlapképeket készít modellekről. A munka során jöttek össze Danával, másfél éve alkotnak egy párt.

Jól ismertem a járást, nem kellett útbaigazítást kérnem a portán, és ők sem állítottak meg, hogy hová igyekszem. Egyedül Bran titkárnője állta az utam.

– Mr. Mallard éppen tárgyal. Pár perc, és végeznek – szólt rám mielőtt benyitottam volna Bran irodájába.

Kelletlenül engedtem el a kilincset, és amíg várakoztam, addig végignéztem a falra kifüggesztett képeket. Amikor ideje engedte, Bran kiállításokra is fotózott, de már a sok felkérés miatt nem tudott ilyesmivel foglalkozni, pedig szinte az összes képét megvásárolták. Gyakran panaszkodott, hogy képtelen nemet mondani az újabb munkákra, holott szívesen fotózná az épületeket és a természetet egyaránt.

Öt percet sem kellett várnom, amikor nyílt az ajtó, és Bran egy középkorú nőt kísért ki rajta.

– A jövő héten belevághatunk. Ha addig bármilyen változás lenne, hívjon – fogott kezet a nővel, majd intett a fejével, hogy menjek.

Beviharzottam hozzá, de nem ültem le. Bran helyet foglalt az asztala mögött, és a fiókja mélyére süllyesztette a papírjait.

– Ideges vagy – jegyezte meg, miközben a mappákat rendezgette maga előtt.

– Szakállt növesztesz? – kérdeztem, mert csak most tűnt fel, hogy az állát a szokásoknál hosszabb borosta fedi. Barna haját viszont ugyanolyan gondosan hátrafésülve hordta.

– Talán. Még nem döntöttem el. Nem akarsz leülni? – nézett rám felvont szemöldökkel.

– Nem, most jobb így – ráztam a fejem.

– Akkor ki vele! Mi a baj?

Frusztráltan fújtam ki a levegőt, és elkezdtem fel-alá járkálni.

– Már megint azt érzem – túrtam idegesen a hajamba.

– Mit?

– Adrian mellett…

– Tristan! – szólt rám Bran. – Nem tudom, kiről beszélsz. Nem kezdenéd az elején?

Eszemben sem jutott, hogy neki nem meséltem az új lakótársamról. Megtorpantam, és leültem vele szemben.

– Tegnap beköltözött hozzám egy srác. Adrian a neve. Apám unokatestvérének a férjének a fia.

– Au, ez túl bonyolultan hangzik – nevette el magát, de aztán rögtön elkomolyodott, mert kezdte kapiskálni, miről beszélek.

– Utolsó éves az egyetemen, és amíg nem végez, nálam fog lakni.

Bran nem szólalt meg, csak hosszan nézett. Már pontosan tudta, miért vagyok kibukva. A számat rágcsáltam idegességemben, és vártam, hogy mondjon végre valamit.

– Most akarod megkérni Kimberly kezét – bökte ki, amit pont nem akartam hallani.

– A francba, Bran! Én is tudom – pattantam fel újra.

– Azt mondtad, már túl vagy rajta.

– Mert azt hittem, de tegnap jött ez a srác, és újra ugyanazt éreztem.

Már középiskolában rájöttem, hogy vonzódom a fiúkhoz, de hosszú ideig elnyomtam magamban az érzést, mert a lányokkal is jól elvoltam. Azt hittem, csupán egy kamaszkori hülyeség, és mindent ki akarok próbálni, mint a legtöbb fiatal. De nem múlt el. Az egyetemi évek alatt lett annyi bátorságom, hogy egy átbulizott éjszaka után lefeküdjek az első fiúval. Akkor rájöttem, hogy nekem ez bejön, sokkal jobban, mint a lányokkal. Ezután rendszeresen fiúkkal találkozgattam, amit Bran és az összes többi akkori barátom elfogadott. Azonban egyszer, amikor hazalátogattam, vacsora közben apám az egyik üzlettársa fiáról kezdett el beszélni, aki meleg volt.

– Milyen nehéz ez egy apának – mondta.

Megállt az evőeszköz a kezemben.

– Miért? Ők épp olyanok, mint bárki más – védtem ismeretlenül is szegény fiút.

– Persze, ezt nem vitatom – bólogatott apám –, de tudod milyen ez. A szemében elfogadják, a háta mögött megvetik, Viccelődnek rajta, és ez óriási hátrány az üzleti életben. Borzasztó teher ez Steve számára, mert nemcsak, hogy unokákra nem számíthat, de a cégét is kénytelen a fiára hagyni, és ki tudja milyen jövő vár mindkettőre – mélázott szomorúan, mintha ez a gond az ő vállát nyomná.

Ekkor döbbentem rá, mekkora csalódást okoznék neki, ha kiderülne, hogy én is a fiúkhoz vonzódom. Ezen a napon határoztam el, hogy soha többé. El kellett nyomnom magamban a vágyaimat, és ezek után csak lányokkal randiztam. Az egyértelműen meleg fiúk társaságát a mai napig kínosan kerültem, hogy még véletlenül se essek kísértésbe. Ennek már lassan nyolc éve, és azt hittem, sikeresen lezártam ezt a korszakomat. De most jött Adrian.

– Adrian meleg? – kérdezte Bran.

Újra leültem, és a kérdésén töprengtem. Ahogy Adrian tegnap este rám nézett, azt gondolnám, hogy igen, de amikor a meleg barátját hozta szóba, akkor magát kihagyta.

– Nem tudom – nyögtem ki végül.

– Ha nem meleg, akkor nincs mitől tartanod. Oké, tetszik neked, mert ezek szerint biztosan jóképű, de ez teljesen normális. Mármint nálad az… – javította ki Bran magát.

– Normális? – néztem rá megrökönyödve. – Nem kellene, hogy tetsszen egyik fiú sem!

– De te ilyen vagy, ahogy sok más embertársad is. Ez nem gáz, ha tudod kezelni. Ráadásul, ha ezt az Adriant nem érdeklik a fiúk, akkor nincs mitől paráznod – mondta a maga megnyugtató stílusában.

Ha tudom kezelni. Mintha ez egy kibaszott betegség lenne. Pedig nem az. Mégis egész életemben küzdenem kellett ellene.

– Ez akkor is annyira rémisztő – sóhajtottam egy nagyot.

Bran felnevetett.

– Mennyire varázsolt el a srác?

– Annyira, hogy este a zuhany alatt kivertem rá – feleltem keserűen.

– Jesszusom, Tristan! Azért nem hittem, hogy ennyire beindított. Még csak tegnap érkezett, nem?

Ez igaz, csakhogy Bran nem látta azt, amit én, habár, ha látta volna, akkor is teljesen hidegen hagyná a dolog. Engem viszont kicsit sem. Felidéztem a majdnem teljesen meztelen Adrian látványát, ahogy ott toporgott a konyha bejáratnál. Amikor megpillantottam a gyönyörű testét és a szexi tetoválást a hasán, a vágy olyan hévvel száguldott rajtam végig, ami egészen letaglózott. Később mosolyogva ült előttem, nedvességtől göndörödő tincsei a vállára omlottak, kék szeme vidáman csillogott, és ez mind-mind csak fokozta bennem a vágyat. Olyan szépnek láttam Adriant, mint talán még soha senkit.

– Talán igazad van. Csak egy fellángolás, és valószínűleg nem is meleg – tűnődtem.

– Majd este megnézem magamnak – mosolygott Bran barátságosan. – Dana szabad, úgyhogy viszem magammal, te pedig nyugodj meg, és koncentrálj inkább Kimberlyre.

– Kösz, igyekszem. – Felálltam, majd elköszöntem tőle, és egy fokkal nyugodtabban indultam haza.

Talán tényleg csak túlreagáltam a dolgot, és ez teljesen normális reakció a részemről, hiszen voltam már fiúkkal. Természetes, hogy fel tudnak izgatni. Nem történt semmi tragédia, és nem is fog, mert nem engedem. Kimberlyt el fogom venni, gyerekeink születnek és boldog családként élünk, ahogy apám szeretné. Adrian csak ideiglenesen lakik nálam. Néhány hónap, és ugyanolyan gyorsan fog kilépni az életemből, amilyen gyorsan megjelent benne.

– Adtam fel hirdetést a kertészállásra – tájékoztatott Julia, miután hazaértem, és a szokásos ebédemet fogyasztottam a konyhában.

– Á, köszönöm! Meg is feledkeztem róla.

Az előző kertészünk kiöregedett már, fájtak a lábai, ezért a múlt héten felmondott, nekem pedig nem maradt időm ezzel foglalkozni.

– Mikor jön haza a fiatalúr? – érdeklődött az asszony, miközben a konyhában pakolászott.

– Adrian? – kérdeztem vissza tök feleslegesen, mivel csakis róla lehetett szó. – Nem tudom, de majd megmelegíti magának az ételt, ha amiatt aggódik.

– Rendes fiúnak tűnik. Szép rendet hagyott maga után a szobában, nekem nem is kellett takarítanom.

Julia szemében ez meglehetősen értékes tulajdonságnak számított. Ezek szerint Adrian rendszerető, velem ellentétben, mert én mindig szanaszét hagyok mindent.

– Talán mégsem annyira rendes, mert valamiért csak kirúgták a kollégiumból – jegyeztem meg epésen, és megfogadtam, hogy majd rákérdezek erre Adriantől. Kíváncsi voltam, miért tették ki a szűrét.

– Fiatal még – rendezte le Julia ennyivel a dolgot, majd magamra hagyott a gondolataimmal.

Amíg Adrianre várakoztam, átöltöztem. Utáltam az öltönyt, pedig már hozzászokhattam volna. Itthon általában csak melegítőben vagy farmerben lófráltam. Miközben a fehér galléros pólót húztam magamra, Adrian fura öltözéke jutott eszembe. Ma piros alapon, barna kasmír mintás inget viselt, szürke farmerrel, és fekete bokacsizmával. Az ingét lazán kigombolva hagyta, egészen a hasa közepéig, ami hihetetlenül szexivé tette, és ezt csak tovább fokozta a hosszú lábai, amit a szűk nadrágja remekül kiemelt. Abba kellett hagynom a róla való ábrándozást, mert a legnemesebb részem máris éledezni kezdett.

Baromság az egész! Nem kéne így reagálnom. Csak egy helyes fiú, semmi több!

Dühösen kimentem az erkélyre, és rágyújtottam. A szomszédos szoba nyitott ajtaján keresztül hangok szűrődtek ki. Ezek szerint hazaért. Vajon mit csinál? Talán épp átöltözik. Bárcsak láthattam volna, ahogy kigombolja magán az inget…

Elnyomtam a csikket, kerestem egy rágót, majd vettem egy mély levegőt, és bekopogtam a szobája ajtaján. Adrian azonnal kitárta előttem.

– Helló! Mindjárt kész vagyok – fogadott széles mosollyal.

Visszament, de az ajtót nyitva hagyta, ezért beléptem rajta.

– Nem kell sietned, és még nem is ebédeltél.

Adrian villámgyorsan összekapkodta a levetett ruháit, és bevitte a gardróbba. Jól gondoltam, hogy átöltözött, mert most olajzöld póló és fekete, szakadt farmer feszült rajta, a haját pedig ismét kontyba tűzte, ami kimondottan jól állt neki.

– Már ettem az egyetem büféjében – kiáltott ki az ajtó mögül, majd újra megjelent, lábán a szokásos a fekete bokacsizmájával. – Felőlem indulhatunk.

Felőlem pedig akár ágyba is bújhatnánk… Te jó ég!

– Szereted az állatokat? – kérdeztem, miközben sietősen kifordultam a szobájából.

– Ó, igen! Miért?

– Mert vannak lovaink. Tudsz lovagolni?

Adrian megtorpant a lépcső előtt. Csak remélni tudtam, hogy nem értette félre a kérdésemet. Már megint hülyeségek jutottak az eszembe. Miért értette volna félre? Csak az én piszkos fantáziámban jelent meg olyan kép.

– Ültem már lovon – felelte bizonytalanul. – Csak nem lovagolni akarsz?

– Akár – vontam meg a vállam –, ha van kedved. Az idő elég jó hozzá.

Az idén szokatlanul meleg volt a november, szinte már tavaszias. Időnként egy pólóban simán el lehetett lenni. Kint Carlos kiállt a dzsippel, és benne hagyta a kulcsot.

– Komolyan mondtad? – ült be mellém Adrian izgatottan.

– A lehető legkomolyabban – bólintottam mosolyogva.

Elvittem az istállókhoz. A pár perces úton Adrian egy szót sem szólt hozzám, csak a tájat fürkészte. Amikor megérkeztünk, kiszállt, és a karámhoz sétált, hogy megcsodálja az éppen ott tartózkodó állatokat. Szóltam a lovásznak, hogy nyergeljenek fel nekünk két lovat, majd odamentem Adrianhez, aki az egyik hátasunk orrát simogatta. Legalább nem fél tőlük, ez már kiderült.

– Terepre is ki mersz jönni velem? – kérdeztem, miközben megpaskoltam az állat nyakát.

– Azt hiszem. De csak lépésben, jó?

– Nem szándékoztam rögtön versenyezni veled – nevettem a zavarán, és odaléptem a két felnyergelt kancához. – Akkor gyere. Lóháton bejárhatjuk a birtok egy részét.

Megvártam, hogy Adrian fel tud-e ülni egyedül, de meglepetésemre nem okozott neki gondot, és azonnal kezébe vette a kantárt. Egyenes háttal ült, lába a kengyelben. Már ekkor tudtam, hogy csak vetített. Tud lovagolni. Én is felpattantam, elindultam a karám mellett, Adrian pedig követett, majd inkább mellém léptette a lovát.

– Gyakran jársz ki? – kérdezte.

– Nem mondanám, mert nem igazán van kivel. Viszont most már lesz, mert kamuztál, Művészkém. Te nagyon is tudsz lovagolni.

– Művészkém? – ragadta ki a mondatomból a neki tetsző részt.

– Az vagy, nem? – Picit megrúgtam a lovam oldalát, és ügetésre váltottam. Kíváncsi voltam, Adrian követ-e.

– Hé, nem erről volt szó! – hallottam a nevetését magam mögött.

Persze, hogy beért.

– Elmegyünk odáig – mutattam egy távoli, magányos fa felé.

– Mi van ott? – kérdezte Adrian kíváncsian, miközben néha a mellettünk lévő erdő felé sandított.

– Majd meglátod. Szóval, mióta is lovagolsz?

Aranyosan az ég felé emelte gyönyörű, kék szemét, amiért lebukott.

– Oké. Régen rendszeresen eljártam, de mióta itt vagyok, nem ültem lovon. Ez itt még mind a tiétek? – nézett körbe.

– Amíg a szem ellát – húztam ki magam büszkén.

Langyos szellő virágillatot hozott felénk. A természet hangjain kívül csend és béke ölelt körbe minket. Miután a fához értünk, leszálltam a lovamról. Adrian is így tett.

– Ez egy tó? – vezette végig tekintetét a kéklő víztükrön.

– Annak néz ki, nem? – Megfogtam a kantárt, és gyalogosan folytattuk az utunkat a parton.

– Ez olyan álomszerű – sóhajtott Adrian elégedetten. – Annyira szép itt minden.

– Le sem tagadhatnád, hogy művészlélek vagy.

– Elhiheted, hogy boldogan kijönnék ide festeni.

– Nem láttam, hogy elhoztad volna a képeidet.

– Mert egy garázsban vannak még, amit Nash-sel közösen bérlünk – magyarázta. – Nash a barátom, akiről beszéltem neked. Ő szobrászatot tanul.

Igen. A meleg barát, akit el akar hozni a házamba. Nem hittem volna, hogy valaha megengedek ilyesmit.

– Van barátnőd? – kérdeztem hirtelen, mire Adrian amúgy is kipirult arca még rózsásabbra változott.

– Nincs – felelte.

– És barátod? – Ahogy kimondtam, legszívesebben vissza is szívtam volna.

Adrian megállt, és az arcomat fürkészte. A szívem a torkomban dobogott, amíg a válaszára vártam. Nem is tudom, mi tett volna boldogabbá. Azt hiszem, egyik válasznak sem örültem volna.

– Most nincs senkim – morogta, és újra elindult.

Lefagyva néztem utána. Nem háborodott fel a kérdésemen, ami rám nézve semmi jót nem sejtetett.

 

5. fejezet: Kettesben 

Adrian

Zavarba hozott Tristan faggatózása. Miért érdekli, van-e valakim? Akár egy ártatlan kérdés is lehetett, de mégis… Olyan volt ez az egész, mint egy elcseszett romantikus randi. Lovaglás, tópart és a van valakid kérdés. Lehet, csak arra kíváncsi, hogy én is meleg vagyok-e? Talán nem mert nyíltan rákérdezni? Esetleg mégsem szívleli a magamfajtákat? Bárcsak tudtam volna. Lehet, jobb lenne, ha színt vallanék neki. De, hogy kezdjek hozzá? Mégsem jelenthetem ki egyszerűen, hogy hali, amúgy meleg vagyok, ugyanis sokkal inkább vallottam magamat annak, mint biszexuálisnak.

– Elmondod, miért rúgtak ki a koliból? – érkezett a következő kérdése.

– El, de ne nevess ki! – mosolyodtam el attól tartva, hogy szörnyen gyerekesnek fog gondolni. Végül is. Tényleg úgy viselkedtem.

– Ezt nem ígérhetem – felelte vidáman, és lovainkat magunk mögött vezetve sétálunk tovább.

– Volt már egy-két húzásom, de az tette fel az i-re a pontot, hogy kinyitottam egy poroltót, és azt hitték, tűz van – foglaltam össze röviden a dolgot.

Tristan megrökönyödve nézett rám.

– Minek nyitottál ki egy poroltót?

– Unatkoztam – vontam meg a vállam.

Hát persze, hogy kacagni kezdett.

– De ennyire? Remélem, nem fogod felgyújtani a házam, puszta unalomból – csóválta a fejét.

– Tegyél róla, hogy ne unatkozzak – szaladt ki a számon.

Tristan ismét megállt, és kérdőn nézett rám. Tekintetében nem láttam rosszallást, inkább csak játékosságot.

– Akarom tudni, hogy milyen elfoglaltságok kötnének le? – dobta fel a magas labdát, amit eszembe se jutott lecsapni.

– Oké, vicceltem. Nem kell tartanod semmitől. – A lovam mellé léptem, és felültem rá. – Meg is mutatod a birtokod, vagy csak engem akarsz faggatni? – kérdeztem, és sietően elügettem tőle.

Visszapillantottam. Láttam, ahogy ő is gyorsan nyeregbe pattan, és megindul utánam. Az ügetésről vágtára váltottam, hogy nehezebben érjen utol. A tóparton haladtam, az erdő vége felé, Tristan szorosan a nyomomban. Amikor beért, vigyorogva nézett rám. Elkanyarodott az erdő mellett, én pedig követtem. Egy faháznál lassított le újra.

– Bátor vagy, Adrian – ismerte el egy fejbiccentéssel az előbbi akciómat. – Viszont, igencsak fájni fog holnap a hátsód – kuncogott.

Nem tudom, hányadik alkalommal pirultam el, de úgy éreztem, nem ez lesz az utolsó a mai nap folyamán.

– Kösz, hogy aggódsz érte – válaszoltam a szemem forgatva. – Mi ez a ház?

– Valamikor marhákat tartottunk, és legeltetéskor itt húzták meg magukat az emberek. Ma már semmire sem használjuk.

Tekintetem végigvezettem a borostyánnal benőtt épületen. Látszott, hogy valóban nem használják már, de mégsem tűnt lepusztultnak.

– Gondolom, a szüleid is szeretnek lovagolni – jegyeztem meg.

– Apa a horgászatot preferálja jobban, habár az utóbbi időben nem igazán volt rá ideje. Anya pedig már meghalt – felelte Tris egy fokkal halkabban.

– Ó, nem tudtam! Sajnálom – néztem rá együttérzőn. – Az enyém is.

– Mikor?

– Tizenkét éves koromban.

Bólintott.

– Én tíz voltam.

Ezután jó ideig csendben lépkedtünk tovább az istállók felé. Máris találtunk egy újabb közös pontot, a lovagláson kívül. Szerettem volna még sok mindent kérdezni tőle, de jobbnak láttam, ha későbbre halasztom.

Amikor visszaértünk, a lovászok átvették tőlünk az állatokat, mi pedig beültünk a kocsiba.

– Még gyorsan megmutatom a parkot, de utána készülnünk kell a vacsorához – közölte Tristan.

Nem mondom, hogy sok kedvem volt megismeri a barátnőjét, de tudomásul kellett vennem, Tristan tiltott gyümölcs. Kizárólag barátkozhatok vele, már ha…

– Mennyire vagytok jóban Cindyvel? – tettem fel a kérdést kertelés nélkül. Tudnom kellett, bízhatok-e benne.

– Úgy nagyjából semennyire – mosolyodott el a faház óta most először. – Vagy tíz éve nem láttam, és amíg nem hívott fel, hogy a segítségemet kérje, nem is beszéltem vele. Miért kérdezted?

– Mert én egyáltalán nem kedvelem, és bevallom, attól tartottam, hogy minden lépésemről be fogsz számolni neki.

Reméltem, hogy az őszinteségemmel nem kényszerítem hazugságra Tristant.

– Ettől aztán végképp nem kell tartanod – nevetett. – Sosem csíptem őt, és ha már ilyen őszinte voltál, én is az leszek. Ha apám nem ajánlotta volna fel, hogy befogad téged, én tutira nem megyek bele.

– Mindjárt gondoltam – grimaszoltam. – Már tegnap éreztem, hogy nem szívesen látsz.

– Nem, ne érts félre – rázta a fejét. – Nem ismertelek, és azt hittem, egy elkényeztetett, problémás srác leszel. Azt pedig nem szívesen vállaltam volna be.

– Még ne jelentsd ki, hogy kellemesen csalódtál – nevettem el magam. – Csak tegnap ismertél meg.

Tristan megállt a ház előtt, és újra rám nézett. Bicepsze megfeszült, ahogy a kormányt fogta, és pólója alól kikandikált egy kígyótetoválás.

– Pedig kellemesen csalódtam – kacsintott rám, ahogy tegnap este is, majd hirtelen kipattant a kocsiból.

Ajj, megőrjít!

Szaladtam utána, és a konyhában értem utol, de le kellett fékeznem, mert Julia ott szorgoskodott.

– Két óra múlva szállítják a vacsorát – tájékoztatta az asszony Tristant, majd felém fordult. – Milyennek találtad a birtokot, Adrian? Ugye, hogy csodaszép?

– Még nem láttam mindent, de valóban gyönyörű. Legszívesebben be sem járnék a suliba, hanem egész nap barangolnék a mezőkön – lelkendeztem.

– Ó, azt meghiszem! Viszont, az iskola fontos. Utána is lehet barangolni – vonogatta Julia sejtelmesen a szemöldökét.

Nem értettem, mire célzott ezzel, ha egyáltalán célzott valamire.

– Vizet? – tartott felém Tristan egy palackot.

– Köszönöm.

– Megyünk, mert még meg szeretném mutatni Adriannek a parkot is. Ha már nem találkoznánk, akkor, viszlát, holnap, Julia – indult el Tristan.

– Viszlát – mosolyogtam bocsánatkérően az asszonyra, és a palackkal a kezemben Tristan után iramodtam. Úgy tűnt, ez szokása, és nekem állandóan futnom kell utána.

Ez a bolond időt sem adott a nézelődésre. Ahogy kiértünk a hatalmas teraszra, máris sétált tovább a medence mellett, egyenesen be a park közepébe.

– Hé, milyen idegenvezető vagy te? – szóltam utána. – Nem hagyod, hogy mindenre rácsodálkozzak?

– Itt fogsz lakni – fordult felém, de közben is hátrafelé lépkedett. Szemében megint ott bujkált az a kis játékosság, amit első pillanattól kezdve imádtam.

– Attól még igazán beszélhetnél arról, hogy mi micsoda – akadékoskodtam.

Tristan megállt, és csípőre tette a kezét.

– Az egy terasz, Adrian – mutatott a ház felé. – Olyan hely, ahová az emberek ki szoktak ülni, ha frisslevegőre vágynak. Az meg egy medence, és igen, jól gondolod, víz van benne. Tudsz úszni?

– Faszom! – nevettem el magam. – Remélem, te is, mert mindjárt beleváglak – közelítettem felé fenyegetően. A palackot letettem az egyik padra.

– Csak jelzem, hogy jó futó vagyok – figyelmeztetett, de akkor már sarkon is fordult, és meglódult, én pedig utána.

Tényleg gyorsan szedte a lábát a kanyargós ösvényeken. Hátra sem nézett, de hallhatta, hogy a nyomában vagyok. Gondosan nyírt sövénylabirintusban kergetőztünk, vagyis nekem annak tűnt, amikor végre Tristan megállt egy tisztásnál, én pedig lendületből ledöntöttem a földre. Nem így terveztem, de olyan hirtelen állt meg, hogy már nem tudtam lefékezni.

– Meg akarsz ölni? – nyekkent egyet alattam.

Jóval izmosabb, mint én. Sehogy sem tudtam volna agyonnyomni.

– Ó, bocs! – fordultam le róla abban a minutumban.

– Basszus, Adrian, te tényleg olyan vagy, mint egy gyerek – kacagott mellettem a földön fekve.

– Ezt épp te mondod? Ki futott el előlem?

– Csak azért, mert képes lettél volna a medencébe lökni.

– Mert úgy kezeltél, mint egy óvodást. Az egy terasz, Adrian – utánoztam a karcos hangját.

Tristan nevetve a vállamba bokszolt.

– Mert úgy hisztiztél, mint egy óvodás – gúnyolódott.

– Nem is. Csak szerettem volna rendesen megcsodálni a parkot.

Tristan felkönyökölt, és úgy nézett tovább.

– Régen nevettem ilyen jót.

– Pedig jól áll neked a vidámság.

– Az mindenkinek jól áll – grimaszolt, és ismét hanyatt dőlt.

Az eget bámultuk ahelyett, hogy tovább indultunk volna. Meglehetősen furcsa volt ez. Még csak tegnap ismerkedtünk meg, és most úgy feküdtünk egymás mellett, mintha gyerekkori haverok lennénk.

– Meleg vagyok – mondtam ki a szavakat, minden bevezető nélkül.

Hallottam, ahogy Tristan nyel egy nagyot.

– Sejtettem – felelte halkan, de nem nézett rám. – Miért mondtad el ezt nekem?

– Mert úgy éreztem, tudnod kell róla, és mert az előbb rajtad feküdtem – vicceltem el a vallomásom jelentőségét.

– Hülye vagy! – nevetett, de már nem olyan szívből jövően, mint az előbb.

– Remélem, ettől nem leszek kevesebb a szemedben – váltottam komolyabb hangnemre –, és ha esetleg ezek után mégsem szeretnéd…

– Nyugi – állított le, mielőtt folytattam volna. – Semmi bajom a melegekkel. Nem kell magyarázkodnod.

Zavart, hogy még mindig nem nézett a szemembe.

– Oké, csak nem tudhattam, hogy állsz ehhez a témához – Felültem, és a karomat összekulcsoltam a térdeimen.

– Most már tudod. Amíg nem akarsz megdugni, addig semmi bajom veled. – Talpra szökkent, és megint elindult, meg sem várt engem.

Ismét szedhettem a lábamat utána, de most a fejem tele lett mindenféle gondolattal. Rosszul érintett az utolsó mondata. Eszemben sem volt rámozdulni, még akkor sem, ha teljesen levett a lábamról. Bántott, hogy olyannak néz, aki minden pasival kikezd. Még, ha meleg lenne, és nem jönnék be neki, azt is tiszteletben tudnám tartani, nemhogy így… Azt hiszi elfelejtettem, hogy barátnője van? Vagy gőze sincs arról, hogyan működik ez? Mindig félre fogja érteni, ha viccelődök vele? Nem ismertem még Tristant eléggé. Sokkal jobban vissza kell fognom magam, nehogy félreértse.

– Amint látod, rengeteg minden van itt – kezdett bele végre abba, amiért kijöttünk. – Ha szeretsz futni, a parkban azt is megteheted, de a medencét szintén akkor használod, amikor akarod. Ezenkívül a házban van edzőterem – darálta, mintha minél hamarabb túl akarna lenni ezen az egészen.

– Menjünk vissza – morogtam. – Majd máskor bejárom egyedül.

Tudtam, hogy érteni fogja a célzást, de nem zavart. Megbántott.

Tristan az órájára nézett.

– Még van időnk.

Szó nélkül fordultam meg, és elindultam visszafelé. Ekkor tűnt fel, hogy már milyen messze kerültünk a háztól. Ez a park tényleg hatalmas, olyan, akárcsak egy arborétum. Még egy takaros kis házikót is láttam balra, a rózsákkal szegélyezett ösvény mellett.

– Adrian! – kiáltott utánam Tristan, és most kivételesen ő szaladt utánam.

Megfordultam, és megvártam, amíg beér.

– Bocs, az előbbiért – mondta. Az ajkait harapdálta. Talán nem szokott hozzá, hogy másoktól bocsánatot kelljen kérnie. Értékeltem, amiért ilyen gyorsan rájött, hogy hibázott.

– Semmi gond. Nem kell tőlem tartanod, ahogy senki másnak sem. Ha partnerre vágyok, azt meg tudom oldani, ahogy eddig is.

– Nem így gondoltam. Hülyeséget beszéltem, és csak úgy kicsúszott a számon. Felettébb imponálna, ha bejönnék neked, és tényleg semmi bajom ezzel az egésszel. Nem akarom, hogy tüske legyen benned emiatt – hadarta egy szuszra.

Máris képtelen voltam tovább haragudni rá.

– Kedvelsz engem – mosolyodtam el.

Tristan először elképedt, majd grimaszolva megforgatta a szemét.

– Azért nagyon ne bízd el magad – újra elindult a ház felé.

– Elmondod a barátaidnak?

– Csak Brannek, mert ő a legjobb barátom, de a két lánynak majd elmondod te, ha akarod.

– Ez rendes tőled, köszönöm.

– Egyébként tőlük sem kell tartanod. Egyik sem homofób. Tényleg, a te barátod mikor jön el? Akár elhívhatnád most is – vetette fel az ötletet.

– Nem tudom. Talán örülne neki. – Nash tuti odáig lenne, ha itt vacsorázhatna.

– Akkor hívd fel. Érte küldjük Carlost – biztatott Tristan, és bement a házba.

Talán csak ezzel akart kiengesztelni, nem tudom, mindenesetre jólesett. Már csörgettem is barátomat.

– Ma este vacsora itt? – szegeztem neki a kérdés, amint felvette.

– Hogy mi? Most menjek el hozzátok? – hallottam Nash elképedt hangját.

– Igen, pontosan erről beszélek. Itt lesz Tristan barátnője és a barátai is.

– Tudod, hogy nekem ma randim van.

– Nem randid van, csak dugni fogtok. Azt megteheted tíz után is.

– De azt sem tudom, hogyan találok oda – kérette magát még mindig.

– Érted megy a sofőr. Na, kapd össze magad, nemsokára ott lesz! – Kinyomtam a telefont, mielőtt újabb kifogásokat keresett volna.

Így legalább nekem is elviselhetőbb lesz ez a vacsora, és nem leszek csupa idegen ember között. Még mindig némileg feszülten mentem fel a szobámba készülődni. Zavart, hogy Tristan ilyen nagy hatással van rám. Nem lesz egyszerű vele élnem.

A könyvet ide kattintva tudod megvásárolni.