Fülszöveg:
Nathan Reinhart rendőrként éli vakmerő életét. Egy nap felbukkan nála Cesar, a gyerekkori barátja, aki az FBI-nak dolgozik, és nem mindennapi ajánlattal áll Nathan elé: A bosszú lehetőségét kínálja számára.
Hét évvel ezelőtt ismeretlenek kivégezték Nathan családját. Cesar kiderítette, kik állnak a háttérben, és megkéri Nathant, épüljön be a szervezetbe, és játssza az FBI kezére őket.
Nathan boldogan vállalja az érdekes megbízást, és egykettőre a San Antonióba tartó járaton találja magát.
Sikerül a célszemélyek közelébe férkőznie, de elég gyorsan rájön, hogy a feladat sokkal nehezebb lesz számára, mint gondolta. A bosszú másodlagossá válik, mert a saját érzéseivel kell megküzdenie.
"Ó, több veszélyt rejt a te két szemed, mint húsz kivont
kard!"
William Shakespeare
Rebecca Reed
Neon Nails 1.
copyright by rebecca reed
Tartalomjegyzék
1.
fejezet: Rég nem látott barát
27.
fejezet: Távoli viharfelhők
30.
fejezet: Közvetlen támadás
35.
fejezet: A találkozó napja
36.
fejezet: Amikor minden összeomlik
Bevezető
Beléptem a fehérre mázolt
kiskapun, és majdnem orra estem a saját lábamban. Szédültem, a fejem vitt
előre. Túl sokat ittam, vagy a szer ütött ki ennyire. Talán a kettő együtt. A
gyomrom kavargott, iszonyat szarul éreztem magam, és már az is csoda, hogy
egyáltalán haza tudtam jutni. A fal mentén tapogatózva kerültem meg az
épületet. Véletlenül belerúgtam anyám locsolókannájába, és kis híján ismét
sikerült elterülnöm. Két lépést tettem előre, majd a mogyoróbokor alatt kiadtam
magamból mindent, amit az éjszaka folyamán elfogyasztottam. A sav marta a
nyelőcsövem, keserű íz áradt szét számban.
Nem könnyebbültem meg, de
legalább a hányinger kis időre elmúlt. A kerti csaphoz támolyogtam, megmostam
az arcom. Összevissza imbolyogtam közben, a nadrágom is csurom víz lett.
Gondoltam ledobom, de nem akartam egy szál bokszerben fagyoskodni. Egy percig a
térdemre támaszkodva görnyedtem, majd minden erőm összeszedve, újra a ház felé
fordultam. Bizonytalan léptekkel indultam el a terasz irányába. Bentről halvány
fény derengett. Remek. Megint ébren várnak.
Kába voltam, fel se fogtam
igazán, mi történik. Kezem a kilincsen pihent. Az üvegajtón keresztül, a gyér
fényben, három nagydarab férfit pillantottam meg. Azt hittem, csak
hallucinálok. Máskor is előfordult már hasonló, habár sosem ennyire durván. Ez
a mostani túlságosan valóságosnak tűnt. Apám jelent meg nekem háttal,
pizsamában, mögötte rögtön anyám toporgott hálóingben. Ugye, csak képzelem? Mit
keresne három idegen a nappalinkban, az éjszaka közepén? Homlokomat a hideg
üvegfelületnek támasztottam, és próbáltam elűzni az elmém által vetített képet.
Lövés dörrent, majd rögtön
utána még egy. Összerándultam az éles hangra. Amikor kinyitottam a szemem, apám
a földön feküdt, rajta anyámon. Az ikerhúgaim szaladtak le a lépcsőn, és újabb
két lövés hasított az éjszaka csendjébe. A levegő elfogyott körülöttem, szívem
ki akart törni a mellkasomból. Ellöktem magam az ajtótól, hátamat a falnak
vetve ziháltam. Újra behunytam a szemem, hogy szabaduljak a rémképektől.
Biztosra vettem, hogy csak a drogok miatt képzelem az egészet. Holnap számon
kell kérnem Bradet, mi a szart adott nekem. Vissza sem nézve bukdácsoltam le a
lépcsőn, hogy a kerti csapnál újra megmosakodjak. Józanodnom kellett, így nem
mehettem be a házba.
A jéghideg víz ellenére is
ugyanúgy a fülemben csengtek a lövések, és magam előtt láttam a családomat
holtan. Éles fájdalom hasított a halántékomba. Két tenyerem közé fogtam a
fejem, és térdre rogytam. Talán ordítottam is, már nem emlékszem, csak arra,
hogy valaki pofozgat.
Egy egyenruhás rendőr volt az.
.png)
1. fejezet: Rég nem látott barát
Nathan
– Hé, Reinhart! Ezt rád! – emelte Owen
felém a korsóját.
A testület tagjaival egy kiskocsmában
iszogattunk. Szabad estéinken általában itt múlattuk az időt. Owen kiürítette a
korsót, és figyelmét újra a biliárdnak szentelte.
– Mindenki téged ünnepel – jegyezte meg
Hudson. A kollégám mellettem ült a bárpultnál, és velem együtt vodkát
kortyolgatott.
– Pedig nincs miért – feleltem, és közben a
pultos srácot figyeltem, aki az előbb jutalmazott meg egy figyelemfelkeltő
kacsintással.
– Kitüntetést kaptál, amiért majdnem
kinyírattad magad – kacagott fel Hudson.
Talán jobb is lett volna, ha ott maradok,
de ezt nem mondtam ki hangosan.
– Pedig azt hittem, azért kaptam, mert
megmentettem a seggeteket – feleltem egykedvűen.
Hudson korban akár az apám is lehetett
volna. Feleség, két gyerek, és múlt héten majdnem ottmaradt, ahogy a többiek
is, akik a kocsmában tartózkodtak. Egy sima drograzziára mentünk ki, csakhogy
megleptek minket a szomszéd lakásból, és tűzharc alakult ki.
– Örökké az adósaid maradunk. – Hudson arca
komoly volt. Láttam a hálát a szemében, pedig ha tudta volna, hogy abban a
pillanatban kurvára nem az ő megmentésük járt a fejemben, akkor tutira nem
trécselne velem ilyen barátságosan.
– Beszélhetnénk másról? – tereltem a témát,
mert kezdett tele lenni a hócipőm azzal, hogy úgy kezeltek, mint egy hőst,
holott csak meg akartam dögleni.
Hudson kifordult a székén, és inkább a
kollégákat figyelte, én meg a tévét, ahol a hírek mentek éppen, de a kocsmában
szóló hangos countryzenétől semmit sem hallottam belőle.
– Úgy tűnik, van egy rajongód – lökött meg
Hudson.
– Majd adok neki autogramot, mielőtt
távozok – vetettem oda félvállról.
– Helyes srác. Meg sem nézed? – noszogatott
tovább.
– Ez a szőke is helyes – mosolyogtam a
pultos fiúra, aki éppen akkor töltötte újra a poharamat. Új lehetett, vagy csak
beugrott valaki helyett.
– Le sem veszi a szemét rólad, amióta
idejöttünk – folytatta Hudson. – Soha nem láttam itt azelőtt. Talán ismered?
A szemem forgatva, komótosan fordultam meg,
és abba az irányba néztem, amerre Hudson bökött a fejével. Az illető a legtávolabbi,
sötét sarokban ült. Fel sem tűnt eddig, de csak azért nem, mert az összes
figyelmemet az italomnak és a fiúnak szenteltem, akit szívesen hazavittem volna
éjszakára. A gyomrom megugrott, amikor felismertem az alakot. Kezembe vettem az
italomat, és leszálltam a bárszékről.
– Ismerem – motyogtam, és egyenesen az
eldugott sarok felé indultam.
Emlékek sora villant fel előttem, amíg
megtettem azt a néhány lépés távolságot. Közeledtemre az illető szája széles
mosolyra húzódott, majd felállt, és meleg ölelésébe zárt.
– Cesar – mondtam ki a rég nem látott
barátom nevét. Meglapogattam a hátát, és a szemébe néztem. – Hogy kerülsz te
ide?
– Gondoltam, eljövök gratulálni – mondta,
miközben az arcom fürkészte.
Megvan már vagy nyolc hónapja, amikor
utoljára láttam, akkor is csak véletlenül futottunk össze az őrsön, mert valami
ügyük akadt a körzetünkben.
– Még mindig rosszul hazudsz. – Az asztal
felé intettem, és leültünk egymással szemben.
– Ez nem igaz, csak túl jól ismersz –
nevetett fel Cesar. – Szarul nézel ki.
– Kösz. Ellenben te nem panaszkodhatsz. Hol
hagytad a kényszerzubbonyod? – incselkedtem, mert mióta az FBI-nál dolgozott,
mindig csak fekete öltönyben láttam. Most viszont sötétkék pólót viselt, fekete
farmerrel.
– Civilben vagyok itt. Te viszont megborotválkozhattál
volna, mégis csak ma tüntettek ki – mosolygott, és kezébe vette a poharát, hogy
koccintsunk.
– Vízzel? – Felé tartottam a sajátomat, és
közben megsimogattam az igen nagyra nőtt borostámat.
– Még vezetek. – A poharát az enyémhez
érintette, és míg ivott, addig is engem nézett.
Cesar rohadt jól nézett ki, mint mindig.
Sötétbarna haját kócos tincsekben zselézte oldalra, mintha csak most érkezett
volna a reggeli futásból, pólója alatt jól kivehetően dagadtak az izmai. Fekete
keretes, szögletes szemüvege intellektuális külsőt kölcsönzött neki. Senki sem
mondta volna meg róla, hogy egy szűk évtizeddel ezelőtt ugyanolyan drogos,
hülyegyerekként tengette a napjait, mint én. Cesar két évvel öregebb nálam, de
a mostani ábrázatommal legalább tízzel tűnhettem idősebbnek.
– Szóval, mi járatban vagy itt? – Letettem az
üres poharat, és jeleztem a szőke fiúnak, hogy hozzon még egyet.
– Egyenesen a közepébe, igaz? – somolygott
a barátom – De oké, nem kertelek. Miattad jöttem. Beszélni akarok veled.
Ez meglepett. Nem értettem, mi lehetett
annyira fontos, amiért Washingtonból elutazott ide csak azért, hogy beszéljen
velem. A múltunkat kivéve már semmi sem kötött össze minket. Mindketten a saját
utunkat jártuk.
– Nos, itt vagyok, beszélgessünk – tártam
szét a karom.
Cesar megvárta, amíg a srác kicseréli a
poharamat, csak azután válaszolt.
– Haragudni fogsz, amiért belerondítok az
éjszakádba? – célzott ezzel a pultos fiúra, mert hát milyen ügynök lenne, ha
nem szúrta volna ki azonnal az érdeklődésemet a srác iránt. – Nem itt akarok
veled beszélni, hanem a lakásodon.
– Ha azt mondod, meleg lettél, és
szeretnéd, hogy megdugjalak, akkor nem fogok haragudni – kacagtam fel pimaszul.
Cesar a fejét csóválva vigyorgott.
– Nem, ott még nem tartok, de te leszel az
első, akinek szólni fogok, ha úgy érzem, kiábrándultam a nőkből.
– Megtisztelsz. – Újra felemeltem a poharamat,
és ezúttal egyszerre lehajtottam az egészet.
Máris feszült lettem, mert tudtam, hogy
valami olyasmi miatt keresett meg engem, aminek kevésbé fogok örülni.
– Köszönj el a társaidtól! A kocsiban
megvárlak. – Felemelkedett, és minden további nélkül távozott a helyiségből.
Egy percig még ücsörögtem, de semmi sem
jutott eszembe, hogy Cesar miért lehet itt. Az önpusztító életmódomat már
ismerte, és rég feladta, hogy jó útra térítsen. Akkor miért jött? Hamarosan úgyis megtudom. Felálltam, és
elköszöntem Hudsontől. Egyedül neki adtam magyarázatot a korai távozásomra, a
többieknek pedig csak intettem. A pultos srác csalódott ábrázatával a szemem
előtt léptem ki a fülledt New York-i éjszakába. Nem kellett sokáig keresnem,
melyik lehet Cesar kocsija. Egyenesen a sötétített üvegű, fekete terepjáróhoz
sétáltam, és beültem.
– Gondolom, a címet tudod – motyogtam.
Cesar rögtön indított.
– Nagyjából mindent tudok rólad. Azt is,
hogy megint vakmerő voltál, és majdnem meghaltál. Minden este iszol, szarsz
mindenre és mindenkire. Meg persze azt is tudom, hogy nincs senkid. Legutóbb az
egyik tűzoltó srácot cserkészted be a közös akciótok után, azelőtt pedig egy
benzinkutas fiút, és mindkettő ragaszkodott volna hozzád, de te elküldted őket
a fenébe – összegezte Cesar röviden az életemet.
– Te figyeltetsz engem? – kérdeztem
döbbenten, mert azt ugyan sejtettem, hogy nagyjából figyelemmel kíséri a
sorsomat, de azért erre nem számítottam.
Cesar megvonta a vállát, és halkan
felnevetett.
– Csak az utóbbi két hétben állítottam rád
valakit. Azelőtt elég volt annyit tudnom rólad, hogy még élsz.
Ez semmi jót nem jelentett számomra. Okkal
figyeltek meg, csak még nem tudtam, mi lehet az az ok. Kényelmetlenül
fészkelődni kezdtem az ülésen.
– El is árulod, hogy mi késztetett erre?
– Igen. Hamarosan megtudod – rendezte le
Cesar ennyivel a dolgot.
Meg sem szólalt addig, amíg a sorházi lakásomhoz
nem értünk. Leparkolt az épület előtt, és egy bőr táskával a kezében követett a
bejárathoz. A kulccsal szerencsétlenkedtem kicsit, mert az elfogyasztott ital
és az idegesség miatt remegett a kezem, de végül sikerült bejutnunk.
– Érezd magad otthon! Egy sört? – A
hűtőszekrényhez léptem.
Cesar a nappaliban állt meg, és szétnézett.
– Nem, kösz, és örülnék, ha te sem innál,
de valószínűleg nem érdekel. – Felmarkolt egy halom ruhát, és ledobta a fotelról, hogy le
tudjon ülni. – Talán, nem ártana kicsit rendet raknod – jegyezte meg.
– Nálam ez a rend. – A kezébe nyomtam egy
félliteres vizes palackot, majd levágódtam a kanapéra, és feltettem a lábam az
asztalra. Vártam, hogy bökje ki, mit akar tőlem.
Cesar nagyot sóhajtott. Letette a vizet az
asztalra, és a szemembe nézett.
– Oké, csapjunk a közepébe! Azért jöttem,
mert szükségünk van rád az egyik akcióban.
A kijelentésére félrenyeltem a sört, és
köhögni kezdtem.
– Ugye, csak viccelsz?
– Nem, Nathan. Nagyon is komolyan beszélek
– felelte, és pont olyan átható tekintettel nézett rám, mint amikor rávett
arra, hogy zsaruk legyünk.
Húsz évesek voltunk, mindenféle életcél
nélkül. Drogoztunk, buliztunk, mint a legtöbb fiatal, és akkor történt valami,
ami mindent megváltoztatott mindkettőnk életében: megölték a családomat.
Cesar agymenésének köszönhetően
beiratkoztunk egy kétéves képzésre, és rendőrök lettünk, elsősorban azért, mert
hajtott bennünket a bosszúvágy. Pontosabban csak engem, mert Cesar csupán
kezdeni akart valamit az életével, és sokkal céltudatosabb lett, mint én.
Keményen tanult, és rögtön jelentkezett az FBI-hoz, ahová be is hívatták, majd
miután minden követelménynek megfelelt, bevonult az akadémiára. Én New Yorkban
maradtam, az egyik eldugott rendőrőrsön, ami tökéletesen kielégítette a
vágyaimat. Rossz környék volt, sok balhéval, így sosem unatkoztam.
– Hallgatlak – mondtam, és nyeltem egy
nagyot, mert tudtam, bármit fog ajánlani, elfogadom. Kurvára tettem a veszélyre
és ezzel Cesar is tisztában volt, nem véletlenül keresett meg engem.
– Először is szeretném, ha tudnád, hogy nem
azért rángatlak bele, mert vakmerő vagy, és leszarod, mi fog történni veled –
kezdte –, hanem azért, mert ez megoldást jelenthet a problémádra.
– Problémám lenne? Ez eddig fel sem tűnt – horkantottam
fel, és belekortyoltam a sörbe.
Cesar szúrós szemmel nézett rám.
– A bosszú lehetőségét kínálom neked,
Nathan.
Megborzongtam a hangsúlytól, ahogyan
kiejtette ezeket a szavakat. Tőlem senki sem vágyott jobban arra, hogy ezt hallhassa.
Mivel csendben maradtam, folytatta:
– Tudom, hogy soha nem fogod kitörölni a
fejedből azt az estét, amikor a szemed láttára végeztek a családoddal, és
emiatt élsz így – mutatott körbe. – Hajszolod a veszélyt, megszállottként üldözöd
a drogbandákat, az sem érdekel, ha megsérülsz közben, vagy még rosszabb.
A gyomrom liftezni kezdett, ahogy
felidéztem azt a hét évvel ezelőtti estét. Valóban nem tudtam kitörölni. Hiába
voltam beállva, mindenre kristálytisztán emlékeztem. A lövések hangjára, a
szívem ritmusára és a hányás ízére számban, amitől még most is képes voltam
rosszul lenni.
– Hallasz, Nathan? – Cesar rázta a vállam,
majd miután felocsúdva ránéztem, visszaült a helyére. – Folytathatom?
– Igen, persze. – Felálltam, hogy erősebb
italt hozzak magamnak. Az összegyűrt sörös dobozt csak ledobtam a földre. Észre
sem vettem, mikor lapítottam ki.
Vodkát vettem ki a hűtőből. Nem sok
lötyögött az üveg alján, ezért a pohárral nem is vacakoltam. Visszaültem a
helyemre, és meghúztam az üveget. Cesar rosszallóan nézett rám, de nem szólalt
meg.
– Szóval – kezdett bele megint –, azt eddig
is tudtad, hogy valami drogügylet miatt mészárolták le a családodat.
Bólintottam. A rendőrségnek azt sikerült
kiderítenie, hogy az elkövetők a 69-es szám alatt lakókkal akartak leszámolni,
mi pedig a 66-ban laktunk, csakhogy az utolsó hatos valamikor lefordult, így
69-nek látszott. Ezt is úgy rakták össze a zsaruk, hogy egy hét múlva abban a
házban is kinyírtak egy házaspárt, és mint kiderült, droggal kereskedtek.
– Igen, és azóta sem derült ki, kitől
kapták a megbízást, és egyáltalán, kik tették – feleltem monoton hangon.
– De én már tudom, mert kiderítettem –
jelentette ki Cesar, mire felkaptam a fejem. – Henry Marshall volt a megbízó. Most
nem részletezném, hogyan jutottam el hozzá, de a lényeg, hogy sok minden van a
pasas rovásán, és nemcsak a családod kivégzése, hanem számos egyéb ügy is.
Henry Marshall. Semmit sem mondott számomra
a név. Soha életemben nem hallottam róla, de máris tiszta szívemből gyűlöltem.
– Ki az az ember? – kérdeztem hidegen, és
újra meghúztam az üveget.
– A kérdés úgy helyes, hogy ki volt az az
ember, ugyanis meghalt. A fia vette át az üzletet, és éppen ezért kell a
segítséged.
Meglepetésemre Cesar kivette a kezemből az üveget, és kiitta a maradékot. Ez a mozdulat mindent elárult a számomra. Az ügy sokkal komolyabb lesz, mint gondoltam. Nekem pedig épp erre volt szükségem.
2. fejezet: Lehetőség
Nathan
– Ez érdekesen hangzik. Tudni szeretném a
részleteket! – néztem várakozóan Cesar barátomra.
– Azon vagyok – biccentett, majd ölébe vette
a bőrtáskát.
Egy szürke mappát vett ki belőle, aztán a
kezembe adta. Kinyitottam, és felemeltem az első fotót. Egy huszonöt év körüli,
helyes srácot láttam rajta, hullámos, szőke hajjal. A kép nem volt túl éles,
biztosan távolról fotózták, de így is jól kivehettem rajta a srác szép
vonásait.
– Ruben Marshall – mondta Cesar. – Henry
fia. Ő vette át az apja üzletét, és mi el akarjuk kapni. Ebben kérjük a
segítségedet.
Egy újabb képet vettem a kezembe, ahol
Ruben egy fekete terepjáróba szállt be. Napszemüveget, világoskék inget és
fehér farmert viselt. Körülötte testőrök álltak.
– Miért pont én? – néztem fel a képről. –
Nem hiszem, hogy csak úgy lehetőséget akarsz adni a bosszúra. Ahhoz túl önfejű
vagyok, és te nem kockáztatnál.
Cesar szája sokatmondó mosolyra húzódott.
– Ez így van. Nem kis erőfeszítésembe
került rábeszélni a feletteseimet, hogy vonjunk be téged az akcióba. Mindenki
megbízhatatlannak tart, ahogy én is – felelte őszintén.
– Akkor miért?
A barátom tekintete gyanúsan villant.
– Azért, mert Ruben Marshall meleg, és a
magas, kékszemű pasik az esetei. Nem sok ilyen ügynökünk van – vigyorgott.
– Menj a faszba! – Visszadobtam neki az
aktát. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy épüljek be és dugjak vele?
– De. Pontosan erre akartam kilyukadni. – Cesar
hátradőlt, és a karját összefonva maga előtt, engem vizslatott.
– Bocs, de én nem Quanticóban végeztem, nem
vagyok alkalmas a feladatra – feleltem gúnyosan.
– És én még azt hittem, a dugás ellen lesz
kifogásod – nevetett, majd újra elkomolyodott. – Alkalmas vagy, Nath, és ezt te
is tudod. Képes vagy beépülni, és ha megborotválkozol, seperc alatt elrabolod
Marshall szívét, mert akármilyen szarul is festesz most, az álarcod mögött még
mindig szívdöglesztően nézel ki.
– Sosem hittem, hogy tetszem neked –
fintorogtam.
– Azt nem mondtam, viszont van szemem. De
persze, ez nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik. Marshall
teljesen elzárkózva él, és nem könnyű a közelébe férkőzni. Hosszú idő lesz, és
először valaki mást kell megkörnyékezned – mondta, miközben elővett egy fekete
mappát, és azt is átnyújtotta.
Kinyitottam. Ezúttal egy nagyjából velem
egyidős, sötéthajú, kreolbőrű srác volt a képen.
– Salvo De Rosa. Ruben Marshall legjobb
barátja és jobbkeze. Talán a szeretője is, ezt nem tudjuk pontosan – darálta
Cesar az információkat. – Marshall leköltözött a texasi San Antonio melletti
birtokukra, feltehetően azért, hogy a mexikói kartell közelében legyen. Kőfalak
mögé zárkózva él a hatalmas birtokon, és alig mozdul ki onnan. Ha nagyritkán
elmegy étterembe, vagy máshová, a helyet mindig kiürítteti, és az emberei
védik, így senki sem férkőzhet a közelébe. De Rosa viszont mozog, és szintén a
fiúkhoz vonzódik, ezért először őt kell becserkészned.
Miközben Cesar beszélt, a képeket
nézegettem. Salvo legalább annyira jól nézett ki, mint Ruben, de sokkal
keményebbnek tűnt. Kreol bőrén alig akadt olyan felület, amelyet ne díszített
volna tetoválás, ami kibaszott dögössé tette, a szép arcvonásáról és a hosszú
szempilláiról nem is beszélve. Róla sokkal élesebb képek készültek, mint
Rubenről. Simán el tudtam képzelni, hogy ők ketten viszonyt folytatnak
egymással, mert mindkettő minimum címlapra való. Na persze, nem a bűnügyi
magazinban.
– Honnan tudjátok, hogy Ruben is meleg? –
tűnődtem.
– Onnan, hogy egyetlen egy nő sem él a
birtokon, a személyzeten kívül senki más nőnemű nem tette be oda a lábát.
Ellenben odaköltöztetett négy fiút, akik nem tagjai a bandának. – Cesar előhúzott
pár fotót Ruben mappájából. – Nézd meg őket! Mindegyik a te típusod.
Átvettem a képeket, és szemügyre vettem
őket.
– Meg kell hagyni, van ízlése, de egyik sem
hasonlít rám – forgattam a kezemben a fotókat. – Mindegyik szőke és nőies. Vagy
ilyennek látsz?
Cesar kacagni kezdett.
– Nem, de jóképű vagy, ahogy ők is. A barna
haj és kék szem kombináció különleges, ezt te is tudod. Mindig is döglöttek
utánad a pasik és a nők szintén. Megeszem a kalapomat, ha Marshall nem akar
majd az ágyába cipelni, amikor meglát. Viszont ügyesnek kell lenned, mert
túlságosan óvatos.
– Nincs is kalapod – grimaszoltam, de azért
hízelgőnek találtam a szavait.
– Nos, annyi lenne a dolgod, hogy Salvo De
Rosa közelébe férkőzz, rajta keresztül pedig bejuss Marshall ágyába. És ha már
ott vagy, téged ismerve, mindent kiszedsz belőle, így a megszerzett
információkat szépen eljuttatod nekünk. Fel akarjuk számolni a hálózatát, és
nem utolsó sorban, ezzel te is bosszút állhatsz a családodért – nézett Cesar
mélyen a szemembe. – Remélem, utána megszabadulsz attól a tehertől, ami miatt
képtelen vagy a normális életre. Nagyon megérdemelnéd már.
Megvett kilóra, és ezt tudta nagyon jól. A
bosszú lehetősége nélkül is elfogadtam volna az ajánlatát, mert attól a
bizonyos naptól kezdve gyűlöltem mindent, ami droggal kapcsolatos, saját
magamat is beleértve, hiszen használtam. Azóta is gyakran megfordult a
fejemben, hogy ha akkor este nem tépünk be, talán megakadályozhattam volna a
mészárlást. Cesar pedig végigszenvedte velem ezt az egészet, és ő volt, aki talpra
állított, így tartoztam neki ennyivel.
– Megcsinálom – közöltem egyszerűen.
– Tudom – bólintott, majd eltette az
aktákat, és felállt. – Itt alhatok, vagy vegyek ki szobát valamelyik hotelben?
Reggel velem kell jönnöd Washingtonba.
– Van egy vendégszobám, de velem is
aludhatsz – kacsintottam rá.
– Kihagyom – nevetett fel zavartan. –
Megyek, behozom a cuccaimat a kocsiból. – Elindult az ajtó felé. – Ja, és már
mindent elintéztem a munkahelyeden, amiatt nem kell aggódnod – tette hozzá, és
kiment.
Ez sem lepett meg túlságosan. Cesar
biztosra vette, hogy elvállalom az akciót, inkább csak azon csodálkoztam,
amiért rám merik bízni. Én csak egy mezei zsaru voltam, egy vagon fegyelmi
eljárással a hátam mögött, nem pedig képzett FBI ügynök. El tudtam képzelni,
Cesar meddig győzködhette a feletteseit az alkalmasságomról. Hálás lehettem
neki, amiért megadja a lehetőséget, hogy bosszút állhassak a családomért, habár
azt az eredményt biztosan nem fogja elérni vele, amire számít. Én már soha nem
leszek normális ember. Még akkor sem, ha a gyilkosokat rács mögé juttatom.
– Úgy tudtam, aktakukac lett belőled. – Kinyitottam
Cesar előtt a vendégszoba ajtaját. – Hogyhogy megkaptad ezt az ügyet?
– Most is az vagyok, csak éppen átkerültem
a kábszeresekhez. Amúgy meg, ha nem tudnád, az FBI tevékenységének nagy részét
az irodai munka teszi ki. – Ledobta a táskáját az ágyra, és leült rá. – Itt egészen
nagy a rend.
– Csak azért, mert ezt a szobát nem
használom. Szóval, hogy kerültél az ügy közelébe? – faggattam tovább az
íróasztalnak támaszkodva.
– Egy véletlen folyamán. Mint mondtam, egy
kis magánnyomozást folytattam az ügyedben. Az FBI adatbázisából sokkal
könnyebben ment az elkövetők nyomára bukkanni. Nem is értem, miért nem kérte a
rendőrség a segítségüket – húzta el a száját. – A lényeg, hogy éppen Marshall
aktája volt megnyitva a gépemen, mikor a főnököm belépett az irodába. Lebuktam,
ezért ki kellett találnom valamit, így azt mondtam, hogy csak egy kis
kutatómunkát végzek a legnagyobb drogkereskedőkről. Erre kikérdezett, hogy mit
tudok Marshallról, én pedig felmondtam a leckét, hiszen addigra gyakorlatilag
már szinte mindent tudtam róla.
– Akkor lehet, neked kellene beépülnöd –
viccelődtem.
– Ha elfelejtetted volna, nem vagyok meleg,
se kékszemű – húzta le Cesar a száját. – Tehát a főnököt megleptem a
tudásommal, így felajánlotta a részvételt a megfigyelésben. Ez nagyjából egy
hónappal ezelőtt volt. Amikor pedig az akciót kezdték tervezni, rögtön te
jutottál eszembe. Ezért figyeltettelek meg.
– Tudnak róla, hogy Marshall intézte el a
családomat?
Cesar a fejét rázta.
– Nem. Rajtad kívül senkinek sem mondtam
még el, hogy mire jutottam a nyomozásban. Ha elmondtam volna, valószínűleg nem
engednének oda.
– Ezt meg tudom érteni. Kár, hogy nem él
már az öreg. Rajta szívesebben bosszút álltam volna, de a fia is megteszi.
Ismered a mondást: fogat fogért. – A hangom túlságosan elszántan csengett, ami
még engem is meglepett, hiszen hét év telt el azóta, de a fájdalmam semmit sem
csökkent.
– Jól van. Akkor javaslom, aludjunk, mert
reggel hatkor indulunk – tessékelt ki Cesar finoman a szobából.
– Miért nem csodálkozok azon, hogy te már
mindent leszerveztél? – motyogtam, és elvonultam a fürdőbe.
Azt hittem, nehezen tudok majd elaludni, de
egy szempillantás alatt kidőltem. Valószínűleg kilencig fel sem ébredtem volna,
ha nem vinnyog a telefonom folyamatosan. Félálomban nyomtam ki, ám amikor
eszembe jutott az előző este, mindjárt éber lettem. Tiszta fejjel egészen
másképpen hatott rám a dolog. Izgatott lettem, és alig vártam, hogy
belevághassak. Életem legkomolyabb feladata előtt álltam, és amúgy is adrenalinfüggő
vagyok, úgyhogy meglehetősen felspannolva pattantam ki az ágyból.
– Ne mondd, hogy abban a sporttáskában egy
vasalt öltönyt rejtegettél! – néztem végig a barátomon, aki úgy festett, mintha
most lépett volna ki a Men in Black filmből, csak a napszemüveg hiányzott róla.
Nagy nyugisan a kávéját kortyolgatta a konyhában.
– Hozták. Már lent vár a sofőr – közölte
Cesar tömören, és felém nyújtott egy másik bögrét.
– Kocsival jöttél. Minek sofőr? –
értetlenkedtem.
– Kivisznek a reptérre. Öltözz, mert
mindjárt hat óra – sürgetett –, és ha lehet, borotválkozz meg!
– Egy cigit elszívhatok, főnök? – forgattam
a szemem, és a választ meg sem várva, kimentem az erkélyre.
Amíg a kávémat iszogattam, és letüdőztem a
nyugtató füstöt, láttam, hogy Cesar telefonál. Most tényleg igazi ügynöknek
nézett ki, nem pedig annak a vásott kölyöknek, aki velem együtt nőtt fel, és
benne volt mindenféle szarságban. Együtt ittunk, csavarogtunk, füveztünk,
egyszer még egy trafikba is betörtünk egy vacak öngyújtóért. Rengeteget
buliztunk, és míg ő a csajokat hajkurászta, addig én egy-egy fiúval múlattam az
időt. Össze voltunk nőve, és mindent megbeszéltünk egymással. Azon a szörnyű
estén is Cesarral lógtam, és csak azért nem aludt nálam, mert felszedett valami
csajt. Máskülönben ki tudja, mi lett volna a vége.
– Öt perc és mehetünk – mutattam neki, majd
eltűntem a fürdőben.
Gyors borotválkozás, fogmosás és öltözés
után máris indulásra készen álltam.
– Nahát, inget vettél fel! Nagyszerű. De
azért a vasalóval sem ártana közelebbről megismerkedned – nyugtázta Cesar a
külsőmet.
Válasz nélkül hagytam, mert tényleg csak a
kedvéért nyaltam ki magam. Lent Will Smith kiköpött mása ácsorgott a kocsinál,
és vártam, mikor húzza elő a zsebéből a neutralizálót, hogy elfelejtsek
mindent, amit előző este hallottam.
A korai időpont miatt egészen gyorsan
kiértünk a repülőtérre, ahol minő meglepetés, egy helikopter várt minket. Ezek
tényleg biztosra vették, hogy igent fogok mondani.
Pillanatok alatt lecsekkoltak, és alig egy
óra múlva már Washingtonban landoltunk egy épület tetején, és végre kiszállhattunk,
mert a gyomrom émelygett. Sosem viseltem jól a repülést.
– A feletteseim meglehetősen karótnyeltek.
Ha lehet, ne kötekedj, és főleg ne akadékoskodj, nem szeretném, ha meggondolnák
magukat! – oktatott Cesar a liftben, míg lefelé tartottunk.
– Eszemben sincs semmi ilyesmi – feleltem.
Cesar a vállamra tette a kezét.
– Csak ne ismernélek már annyira!
Az ajtó kinyílt, és egy szürke folyosóra
léptünk, ami teljesen kihaltnak tűnt. Cesar bekopogott az első ajtón, majd
rögtön be is nyitott. A helyiségben egy hosszú asztal mögött három férfi ült,
előttük különböző akták hevertek. Mindhárman az ötvenes korosztályba tartoztak.
Kettő közülük szemüveget viselt.
– Goodwin ügynök. – A középen ülő alak
kezet rázott Cesarral, majd rám nézett. – Hát elhozta nekünk.
Cesar felém intett.
– Uraim, szeretném bemutatni Nathan
Reinhartot.
Kezet fogtam mindhárom ügynökkel. Egyik
nevét sem tudtam megjegyezni, de majd úgyis lesz rá időm. Vagyis, ekkor még azt
hittem. Hellyel kínáltak az asztal innenső oldalán lévő székek egyikén.
– Nos, Mr. Reinhart. Goodwin ügynök
bizonyára tájékoztatta már, miért van itt – vette magához a szót ismét a
középen ülő férfi, aki nem viselt szemüveget.
– Igen. Be kell épülnöm Marshall bandájába,
hogy információkat szerezzek maguknak – bólintottam.
– Így van. Ez egy meglehetősen nehéz
feladat, de Goodwin ügynök kezeskedett magáért, és azt állítja, képes lesz a
feladatot hibátlanul teljesíteni.
Fél szemmel Cesarra sandítottam. Jólesett,
hogy ekkora bizalmat szavazott nekem.
– Igyekezni fogok, uram – feleltem magamhoz
képest igencsak visszafogottan.
– Remélem is – nézett rám szigorú
tekintettel a férfi, majd a tőle jobbra ülőhöz fordult. – Richard, ismertesse a
menetet Mr. Reinharttal!
A szemüveges, lapátfülű férfi bólintott.
Kezét összekulcsolta maga előtt, és a szemembe nézett.
– Először is, tudnia kell, hogy ha lebukik,
csak magára számíthat. Mi nem tudjuk kimenteni onnan – közölte ridegen. – Nem
küldenénk egy kezdőt, de nincs sok homoszexuális ügynökünk.
Az utolsó mondatot olyan utálattal mondta
ki, hogy legszívesebben már most megfejeltem volna.
– Oké. Ha elbaszom, megdöglök – vigyorogtam
rá, mire Cesar megköszörülte a torkát.
– Így is mondhatjuk – biccentett a
fülesbagoly. – Ennek ellenére is vállalja?
– Van még több hülye kérdése? – Széttártam
a karom, és a döbbent arcát látva, elégedetten hátradőltem.
Homofób seggfej!
3. fejezet: Felkészülés
Nathan
Azon kívül, hogy simán hagynak odaveszni,
és Cesar lesz az összekötőm, nagyjából semmit sem sikerült megtudnom.
Átvonultunk egy másik irodába, ami sokkal barátságosabbnak tűnt az előzőnél.
Nagy, kényelmes bőrkanapék és foteleket terpeszkedtek benne, valamint legalább öt hatalmas
monitor állt az asztalokon, a hozzátartozó számítógépekkel együtt. Szerencsére
a három ürge nem tartott velünk, úgyhogy ismét kettesben maradtam Cesarral.
– Itt dolgozom – tájékoztatott a barátom,
aztán a monitorokra bökött –, és amint látod, másokkal is osztozom az irodán.
Elsétáltam a kikapcsolt monitorok előtt.
– Mire használjátok? Megfigyelésre?
– Nagyjából mindenre, de most nem is ez a
lényeg. Gyere, üljünk le! – Cesar a kanapéhoz invitált, és elővett néhány
mappát. – Ezek az aktáid. Minden lényeges információt megtalálsz bennük
Marshall-ról, és az őt körülvevő emberekről. Ami nincs benne, azt nem kell
tudnod – darálta. – Egyetlen napod van rá, hogy mindent elolvass és megjegyezz,
mert holnap indulunk San Antonióba, és a többi fejtágítást majd az úton kapod
meg.
– Ilyen hamar? – ráncoltam a homlokom, mert
arra számítottam, ennél alaposabb kiképzést fogok kapni.
– Nem vesztegethetjük az időt, már így is
hónapok óta egyhelyben toporgunk, és fentről elég nagy a nyomás – sóhajtotta. –
Kellene egy név, hogy intézni tudjam az új személyazonosságodat.
– Milyen nagylelkűek vagytok, amiért
meghagytátok nekem a választást. A keresztnevemet szeretném megtartani, a másik
nem érdekel.
– Nem probléma. Akkor most magadra hagylak.
Küldetek be némi harapnivalót és kávét. A mosdó a folyosó közepén, a dohányzóhelyiséget
pedig a végében találod. Sietek vissza. – Felállt. – Addig magold be az
anyagot!
– Igenis, Goodwin ügynök – gúnyolódtam, mire
Cesar csak grimaszolt egyet.
Amint kiment, hanyatt dobtam magam a
kanapén, és kezembe vettem az első aktát, ami Salvóról szólt. Ő lesz az első
számú célpontom. Újra átnéztem az összes fotót. A fiú majdnem mindegyiken kétes
alakok társaságában mutatkozott. Két képen egy szórakozóhelyen smárolt valami
sráccal, de nem ugyanazzal. Úgy tűnt, Salvo nagykanállal falja az életet.
Ezután a gépelt oldalakat kezdtem el olvasni. A múltjáról semmit sem írtak. Se
azt, hol született, hová járt iskolába, kik a szülei, semmit. A neve és a
külseje alapján olasz lehetett. Mindössze annyi derült ki róla, hogy Ruben
Marshall barátja és bűntársa. Ő szervezi a fontos találkozókat, szállítja a
pénzt, kapcsolatot tart a terítőkkel, és ellenőrzi mindenki munkáját. A
következő oldalon helyek nevei sorakoztak, ahol gyakran meg szokott fordulni.
Éttermek, elosztóhelyek, raktárak, szórakozóhelyek címei. Valószínűnek
tartottam, hogy ezek valamelyikében kell majd összefutnom vele.
Kezembe vettem Ruben aktáját. Róla sem
találtam semmi személyeset, és még annyit sem írtak róla, mint Salvóról.
Tényleg meglehetősen zárkózott lehet, ha ilyen kevés dolgot sikerült
kideríteniük róla. A fotóit kezdtem el nézegetni. Kétségtelen, hogy a srác
rohadt jól néz ki, és egyáltalán nem fog nehezemre esni ágyba bújni vele,
kivéve, ha egy erőszakos, bunkó állat, mert azokat sosem bírtam. A kinézete
alapján nehezen feltételeztem ilyesmit róla, de sosem lehetett tudni. ruben
kurvára bejött nekem, és reméltem, hogy majd én is neki, mert ezen áll, vagy
bukik az akció. Na, meg Salvón, de ő velem egy súlycsoportú ragadozónak tűnt,
és tőle valamiért kevésbé tartottam.
Egy másik mappát nyitottam ki, melyen a
Danny Hale név szerepelt. Kíváncsian vettem kezembe az egyetlen fotót, amit
hozzá csatoltak. Egy vörösesszőke, szeplős arcú fiú mosolygott rajta, méghozzá
Salvóra. Érdeklődve olvastam el a hozzá tartozó leírást. Danny Hale az özvegy
Vanessa Fisher egyetlen fia. Külön megjegyzésként szerepelt, hogy Vanessa
Fisher elvált, és Henry Marshall élettársa volt tíz éven keresztül. Tehát ez a
Danny nem más, mint Ruben mostohatestvére, igaz, semmilyen vérszerinti
kapcsolat nem kötötte össze őket. Nagyjából egyidősnek tűntek, de nem értettem,
miért nem szerepelnek pontos adatok az aktákban. A megfigyelők szerint, Ruben
és Danny közel állnak egymáshoz, de Danny jelenleg Miamiban él az anyjával.
Összesen ennyi érdemleges információt találtam.
Valaki kopogtatott.
– Igen! – szóltam ki, és felültem.
Egy harminc körüli nő nyitott be. Maga
előtt tolt egy mindenféle jóval telerakott kiskocsit.
– Elnézést, Mr. Reinhart. Meghoztam a
reggelijét és a kávét. A nevem Olga, és ha bármiben a segítségére lehetek, a
hármas számú irodában megtalál – mondta szélesen mosolyogva.
Olga szép nő volt. Fekete, derékig érő
egyenes hajjal, és rendkívül formás alakkal, amit még az unalmas, szürke
kosztümje sem tudott elrejteni. Felálltam, és kezet nyújtottam felé.
– Csak Nathan, és köszönöm. Maga is ügynök?
– érdeklődtem.
A nő elpirult.
– Ó, nem, én csak egy asszisztens vagyok.
Többek között Goodwin ügynökkel is dolgozom.
– Értem – viszonoztam a mosolyát. – Nos,
köszönöm. Úgy látom, éhen halni semmiképpen sem fogok – néztem végig a
kínálaton.
– Akkor nem is zavarom tovább. Jó munkát,
Mr. Rein… azaz Nathan – javította ki saját magát, és távozott.
Kezembe vettem egy tányért, és megpakoltam
szendvicsekkel, majd újra olvasni kezdtem. Ezúttal Vanessa Fisher aktáját
tanulmányoztam. A nő nem látszott még ötvennek sem. Vörös, vállig érő, egyenes
hajával és zöld szemével, egészen démoninak tűnt. Csinosnak mondtam volna, de
talán ez a plasztikának volt köszönhető, mert az ajkait egyértelműen
feltöltötték, így valószínűleg más beavatkozást is végeztek rajta. Ahogy Danny
aktájában is láttam, a nő tíz évig volt Henry Marshall élettársa. Henry négy
hónappal ezelőtt halt meg, és a nő kizárólag a Miamiban lévő villát örökölte,
de szabadon lakhatott bármelyik ingatlanban a sok közül, amelyeket szintén
felsoroltak. Állítólag hobbiból antik dolgokkal kereskedett, ami azóta talán a
főállása lehetett, mert valamiből csak meg kellett élnie.
Ezen elgondolkoztam egy kicsit. Vajon miért nem örökölt többet? Kíváncsi
lettem, ezért áttértem Henry aktájára, és gyorsan ki is kerestem azt a részt.
Az öreg mindent Rubenre hagyott, de egy jelentős összeget Danny is örökölt, és
Vanessa valóban csak a villát kapta meg. Tutira valami gubanc lehetett kettejük
között.
Tovább olvastam. Henry infarktusban halt
meg, így feltételeztem, hogy mindenkit váratlanul érhetett a dolog. Vajon Ruben mennyire vett részt az alvilági
ügyletekben? Hirtelen a nyakába szakadhatott minden, és biztosan nem
lehetett egyszerű dolga. Amikor a családomat kivégezték, Ruben csak tizennyolc
körül volt, így akkor bizonyára iskolába járt még. Feleslegesen pazarolta az
idejét tanulásra, hiszen belőle is drogkereskedő lett.
Keserűen dobtam félre az aktákat, és a
kávéval a kezemben kimentem a folyosó végébe rágyújtani. Az előttem álló
feladaton gondolkoztam. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű beépülnöm közéjük, és ez
akár hetekbe, vagy hónapokba is telhet. Abban bíztam, hogy Ruben még nem lehet
túlságosan gyakorlott, és esetleg kevésbé bizalmatlan. Igaz, a rejtőzködő
életmódja épp az elméletem ellenkezőjét bizonyította, de ha sikerül Salvót az
ujjaim köré csavarni, akkor Ruben is meglesz. Mindketten melegek, és ez meg
kell, könnyítse a dolgomat, még annak ellenére is, hogy bizonyára San Antonio
is tele volt helyesebbnél helyesebb srácokkal.
Caser jött ki hozzám.
– Tudtam, hogy itt talállak. Délutánra
meglesznek az új papírjaid. Hogy haladsz?
– A nagyját már átolvastam. Gyújtasz? – Felé
nyújtottam a dobozt.
Cesar fél pillanatig szemezett a dobozzal.
– Már jó ideje nem dohányzom, de elfogadom.
– Kivett egy szálat, így én is újra rágyújtottam.
– Miért nincsenek személyes adatok az
aktákban? – kérdeztem még mindig a munkán töprengve.
– Azért, mert így ténylegesen olyannak
fogsz tűnni, mint aki most ismerkedik velük. Legalább lesz miről
beszélgetnetek, ha bekerülsz közéjük – felelte Cesar mosolyogva.
– Aha. Szóval, attól tartotok, hogy
elbasznám, ha minden információt tudnék róluk. Csalódott vagyok, amiért ennyire
pancsernek néztek, de nem is vártam többet a homofób főnökeidtől.
Cesar megint nevetett, és megigazította a
szemüvegét az orrán.
– Csak Wild az, a másik kettő nem, és a
beszólásod miatt nem loptad be magad a szívébe.
– Leszarom, kedvelnek-e. Szükségük van rám,
ez egyértelműen kiderült a beszélgetésünk alatt – vontam meg a vállam. – Egy
könnyen feláldozható senki, aki a kutyának sem fog hiányozni, ha elbukja a
küldetést. Ha pedig sikerrel járok, akkor feszíthetnek az emelvényen. Talán még
elő is léptetik őket.
Cesar nem szállt vitába velem. Tudtam, hogy
ő bízik bennem, és nekem csak ez számított.
– Menjünk vissza. Biztosan sok kérdésed van
még – javasolta.
Elnyomtam a csikket, és követtem. Cesar is
vett magának szendvicset, én pedig újra az aktákat kezdtem el tanulmányozni.
– Henryről miért nincs fotó? – tűnődtem,
mert csak róla nem találtam képet.
– Én vettem ki – vallotta be Cesar. – Nem
hiszem, hogy jót tenne neked, ha ismernéd az arcát.
– Nem akarod, hogy teljesen begolyózzak.
Világos – hagytam ennyiben a dolgot.
– Nem ezt mondtam – nevetett Cesar a fejét
csóválva. – Csak elégedj meg azzal, hogy ismered a nevét! Nem kell, hogy magad előtt is lásd.
– Oké, oké – emeltem fel a kezem. – Nem
muszáj magyarázkodnod. Teszek rá, hogyan nézett ki az a szarházi.
– A fiúk bejönnek neked? – váltott témát.
– Hm, van olyan, akinek nem? Salvo szexi
rosszfiú, Ruben pedig gyönyörű. Még ez a Danny gyerek is helyes. Tényleg, ő is
meleg? – néztem fel a barátomra.
– Nem. Barátnője van, akit elvileg
hamarosan el is vesz. Az anyja eléggé terrorizálja a srácot, de sokkal több
információm nincs róla, mert mióta Henry meghalt, nem figyeljük őket –
magyarázta Cesar.
– Egyáltalán nem?
– Elég csak a legfontosabb dolgokat tudnunk
róluk.
– Szóval, igen, csak nem folyamatosan –
összegeztem a dolgot. – Olgát kúrogatod? – tettem fel a következő kérdésem,
amitől Cesar félrenyelte a kaját, és mindaddig nem tudott megszólalni, amíg nem
ivott rá.
– Basszus! Igen, néha, de örülnék, ha nem
akarnál kinyírni. Nem én vagyok a célszemély – krákogott.
– Célszemély? Rubent sem kell kinyírnom,
csak a kezetekre játszom, ami kevésbé jó móka, de megteszi – feleltem. – Olga
jó csaj. Egyből gondoltam, hogy nem hagynád ki.
– Sok jó csaj dolgozik az FBI-nál –
somolygott Cesar.
– Az sok jó dugást jelent – bólogattam
vigyorogva.
– Pontosan, de most inkább dolgozzunk.
– Régebben nem voltál ennyire szégyenlős – kötekedtem.
– Most sem vagyok az, de kevés az időnk.
Tanulmányoztad már a térképeket? – tért vissza rögtön a munkához.
– Még nem. San Antonio kibaszott nagy város,
és sohasem jártam még ott. Sőt, Texasban sem. – Szétterítettem a térképet a
dohányzóasztalon.
– Bejelöltünk rajta minden fontos helyet. A
Marshall birtokot is – mutogatta Cesar. – A városban fogsz élni. Kapsz egy
tűrhető lakást, de semmi luxusra ne számíts, mert egy frissen odatelepült
munkanélküli leszel.
– Aki éppen Marshall hálózatában keres
munkát – bólogattam. – Miből gondolod, hogy felvesznek majd?
– Nem gondolom, de tegyél róla, hogy úgy
legyen. Van egy másik akta, hogy hol és kinél kell majd jelentkezned. A város
tele van spanyol ajkú emberekkel, és Marshall kevésbé bízik bennük, ezért
szívesebben alkalmaz tősgyökeres amerikaiakat, vagy esetleg európaiakat. Jelen
esetben a te zsidó származásod is előnyt jelent majd. Ráadásul beszélsz
franciául, de a spanyollal is elboldogulsz. Nem lesz gond – nyugtatott, holott
egyáltalán nem voltam ideges.
– Mi lett a nevem?
– Nathan Heller.
– Ó, igazi héber. Könnyen megjegyezhető. És
mit kell még tudni rólam?
– Holnap megkapod a saját aktádat, és egész
úton tanulmányozhatod. Meg kell tanulnod a saját életed. Fura nem? – mélázott
Cesar. – Egy kicsit irigyellek is ezért. Soha nem vettem még részt hasonló
küldetésben.
– Még nem tudom, mi vár rám, de szerintem,
ne is vágyj ilyesmire. Az íróasztal mögött biztonságos, ahogy a szex is.
Feltéve, ha óvszert használsz – poénkodtam.
– Te már csak tudod – forgatta a szemét a
barátom. – Fogadni mernék, hogy neked ez is csak egy kis kiruccanás lesz, és
kurvára élvezni fogod.
– Hé! Két jó pasit kell elcsábítanom. Már,
hogy a fenébe ne élvezném? – nevettem.
– Igen, ez vagy te, Nath. Na megyek,
megnézem, hogy állnak az irataid, és foglalok neked egy szobát. Vagy aludhatsz
nálam is, ha szeretnéd.
Cesar felállt, és gondosan visszarendezte
az öltözékét, hogy újra makulátlan legyen. Mióta
ilyen piperkőc?
– Inkább egyedül tölteném az estét, ha nem
baj. Úgyis csak olvasgatnék egész éjszaka, nem lennék jó társaság.
– Ahogy gondolod. Hamarosan visszajövök.
Cesar ismét távozott, én meg, mint egy
szorgalmas kisdiák, csak úgy szívtam magamba az információkat. Késő délutánra
már betéve tudtam mindenkiről mindent. Cesar elhozta az irataimat, az
eredetieket pedig le kellett adnom nála. Még új bankkártyát is kaptam, rajta
némi pénzzel, ami a boldoguláshoz kell. A barátom megnyugtatott, hogy mindig
feltöltik, ha esetleg túlköltekeznék, de meg kell őriznem a leégett munkakereső
látszatát.
Ezután elvitt a szállodába, ahol együtt megvacsoráztunk, utána pedig éjfélig a városról és a környékéről olvasgattam mindenfélét. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy Texas nem lesz a kedvenc helyem. Sem a kemény télre, sem a forró nyárra nem vágytam, de az árvizekre sem, a tornádókra pedig végképp nem. Sebaj, néhány hónapot bármelyik porfészekben kibírok, mert a szeretteimért teszem. A szüleim és a húgaim emléke bármilyen áldozatot megért.
4. fejezet: Új élet
Nathan
Ahogy ígérte, Cesar pontban kilenckor
megjelent. Már lent vártam, és indulás előtt még megittunk együtt egy kávét.
– Sikerült pihenned? – kérdezte.
Most ismét civil ruhát viselt, amit nem is
bántam, mert így sokkal jobban emlékeztetett a régi haveromra. Igaz, a világoskék,
galléros póló és a hozzáillő sötétkék vászonnadrág méregdrága, elegáns darab
volt. Legalábbis az én szakadt csőfarmeremhez és fehér trikómhoz képest
mindenképpen.
– Persze – bólintottam. – Honnan lesznek
ruháim? A lakás felszerelt? – kérdezősködtem.
– A lakás bútorozott, és mindennel
felszerelt, ruhákat is találsz majd ott. A stílusodnak megfelelően állítottuk
össze őket. Én magam gondoskodtam róla – húzta ki magát büszkén.
– Oké, legalább tudom, kit kell szidnom, ha
nem lesznek jók.
– Meg leszel elégedve. Menjünk, mert
lekéssük a gépet. – Felállt, én pedig követtem.
Az új papírjaimon kívül semmit sem vittem
magammal, emiatt rettenetes hiányérzetem támadt, de csak addig tartott, amíg
fel nem ültünk a gépre, mert ott Cesar nyomban a kezembe adta az aktámat.
– Jó tanulást – mondta, és kényelmesen
elhelyezkedve, alváshoz készülődött.
– Ezek szerint hosszú éjszakád volt –
jegyeztem meg.
– Az volt – mosolygott behunyt szemmel.
– Egyedül csak te kísérsz? – faggattam
tovább.
Cesar sóhajtott egy nagyot, amiért nem
hagyom aludni.
– Nem. Két másik ügynök is van a gépen –
válaszolta halkan.
– Ott maradsz a városban?
– Holnap repülök vissza, de amint van
bármilyen eredmény, ott leszek – közölte.
– Hogyan tartjuk a kapcsolatot? –
kérdezősködtem, mert hát még egy kismillió részletet nem tudtam.
– Ha odaértünk elmondom. Most már
aludhatok? – morogta türelmetlenül.
– Kapd be, Goodwin! – dünnyögtem én is, és
nekiláttam a kitalált életem tanulmányozásához.
Valamikor elaludhattam a háromórás út
alatt, mert arra ébredtem, hogy már a leszálláshoz készülődünk. Cesar is
nagyokat ásítozott mellettem. A repülőtérről egy bérelt kocsival mentünk az új
lakásomhoz. Útközben a várost figyeltem, ami nem is tűnt olyan szörnyűnek, mint
vártam. Néhol a soksávos autópályán kívül semmit sem lehetett látni, máskor
pedig igazi kertvárosi részen haladtunk keresztül. Az éjszaka látott képek
alapján több épületet is felismertem, és kifejezetten szép negyedek mellett
hajtottunk el.
– Ez nem is lakás, hanem ház – csodálkoztam
el, miután Cesar beállt egy garázs elé.
– Ebben a városban majdnem mindenki családi
házban lakik. A belváros iszonyat drága – tájékoztatott a barátom.
Kiszálltam, és a fullasztó melegben
szemügyre vettem a szürke tetős épületet. Nem volt nagy, de a New York-i
lakásomhoz képest mindenképpen nagyobbnak tűnt. A falakat fehér deszkákkal
burkolták be, amiről már pergett a festék. Az ablakokról szintén és a lábazaton
lévő nyílások alapján egy pincét is sejtettem alatta. A garázsra nem raktak
ajtót, bent egy öreg, fehér furgon állt.
– A tiéd – közölte Cesar.
– Remek – sóhajtottam egy nagyot, és máris
hiányzott az otthoni, citromsárga Chevroletem. Az is ősöreg darab volt már, de
imádtam. Ez a furgon viszont ránézésre is a szétesés határán lehetett. – Most
komolyan ezzel kell felszednem a két legmenőbb srácot a városban? – néztem
Cesarra, mielőtt bementünk volna a házba.
Láttam az arcán, hogy elgondolkozott a
dolgon, és kicsit zavarba is jött. Hiba csúszott a gépezetbe. Imádtam, amiért ő
sem tökéletes.
– Oké, estére kicseréljük – egyezett bele,
és már nyitotta is a középbarna színű ajtót, ami erősen elütött az épület
alaptónusától.
A ház belülről egészen rendezettnek és
barátságosnak tűnt. A falakat itt is fával burkolták be, de legalább nem
mázolták fehérre, ahogy a padlót sem. Igaz, nyikorgott, mint a fene, de ha majd
nagyon idegesít, lekezelem valamivel. Egyből a nappaliba léptünk be. Az ajtó melletti
részt lehetett előszobának nevezni, ugyanis ott volt a fogas meg egy kisebb
szekrény. A nappaliban zöld kockás kanapé terpeszkedett, hasonló stílusú
fotelekkel, rögtön mellette egy rozoga étkezőasztal, néhány viseltesebb huzatú
székkel. A konyha egész pofásnak hatott, ahogy a serpenyők felakasztva lógtak
az elválasztó pult fölött.
– Hogy tetszik? – kérdezte Cesar a ház
közepén állva.
– Nem rossz. Remélem, a fürdő tiszta. – Elindultam
megkeresni az egyetlen helyiséget, amire borzasztóan kényes voltam.
Először a hálóba nyitottam be, az szintén
nem okozott csalódást. Méretes franciaágy, virágos ágytakaróval, amit majd
kivágok a fenébe, beépített szekrény a ruháknak és puha szőnyeg. A következő
ajtó rejtette a fürdőt. Megkönnyebbülve eresztettem ki a levegőt. Nem a
legtrendibb csempével burkolták be, de ragyogott a tisztaságtól. A csaptelepek
újnak látszottak, ahogy a zuhanytálca is. Egy másik ajtó szintén szobát rejtett
maga mögött, amit valószínűleg sosem fogok használni.
– Szerencséd van – vigyorogtam Cesarra.
– Rég találkoztunk, de nem felejtek –
kacsintott rám, majd kitárta a hűtőt. – Feltöltöttük. Piát viszont nem találsz
a házban, mert nem szeretném, ha folytatnád az otthoni szokásodat. Sör van, de
tömény nincs.
– Mióta érzed úgy, hogy az apámat kell
játszanod? – grimaszoltam.
– A barátod vagyok, Nathan, és akár
tetszik, akár nem, vigyázni akarod rád.
– Azért küldesz a medve barlangjába –
nevettem, és megöleltem, mert tudtam, hogy tényleg aggódik értem.
– Ezzel is csak segíteni akarok – felelte,
miközben a vállam veregette.
Ezer éve nem voltunk ennyire közel
egymáshoz, és ezt ő is átérezhette, mert egy kicsit mindketten
elérzékenyültünk. Megköszörültem a torkom, és eleresztettem.
– Oké, akkor mi a menetrend? – tértem
vissza a munkához.
– Ma csak rendezkedj be, holnap pedig
ismerkedj a környékkel. Este menj el a Wild Leonba, és barátkozz.
A Wild Leon egy kocsma, ahol többnyire
Marshall emberei lebzselnek. Elvileg ott kell majd munkát szereznem. Nagyon
ritkán Salvo is megfordult azon a helyen, de sejtettem, hogy nem ott fogok
összefutni vele.
– Jó. Más valami? – tettem csípőre a kezem.
– Gyere! Bemutatlak az egyik szomszédodnak
– intett Cesar a fejével.
– Most komolyan? Kit érdekelnek a
szomszédok? – háborogtam, de ő a karomnál fogva húzott magával.
– Fontos, hogy beilleszkedj – magyarázta,
majd elindult a szemközti, világoszöldre festett, takaros kis ház felé, aminek
az előkertjét csodaszép rózsákkal ültettek tele.
Amikor felmentünk a lépcsőn, és Cesar
becsengetett, már kezdett gyanússá válni a dolog, hiszen honnan is ismerhetné a
szomszédjaimat. Egy hatvan év körüli, alacsony, testes asszony nyitott ajtót.
Újra elbizonytalanodtam, és kérdőn néztem Cesarra.
– Á, az új szomszéd! Gyertek be, fiúk! – Az
asszony szélesre tárta előttünk az ajtót.
Most már végképp nem értettem semmit, de
követtem Cesart a házba.
– Nathan, hadd mutassam be neked Isabelt.
Rajta keresztül fogjuk tartani a kapcsolatot egymással.
Az állam leesett. Ez a dauerolt hajú, kövér vénasszony az FBI-nak dolgozik?
– Üdv, Nathan! Örülök, hogy megismerhetlek.
– Isabel kezet rázott velem. – Na, ne legyél már ennyire megszeppenve! –
kacagott jóízűen a zavaromon.
– Bocsánat, csak kicsit meglepődtem –
dadogtam. – Én is örülök, Isabel – tettem hozzá idétlenül mosolyogva.
– Isztok valamit? Isteni rózsaszörpöm van –
csacsogta.
– Köszönjük, de csak benéztünk, még sok
dolgunk van – hárított Cesar –, azonban Nathan holnap feltétlenül meg fogja
kóstolni – udvariaskodott, ami miatt majdnem bokán rúgtam.
– Ó, rendben! Nos, én itt leszek, bármikor
átjöhetsz, kedves – paskolta meg az asszony az arcomat. – Igazán helyes fiú
vagy.
Még egy köszönöm sem jött ki a számon, mert
azon nyomban sarkon fordultam.
– Viszlát, Isabel! Majd hívjon, ha bármi
van – intett neki Cesar, és utánam sietett.
– Ez meg mi a franc? Egy öregasszony lesz
az összekötőm összekötője? – morgolódtam.
– Róla senki sem feltételezne ilyesmit,
ezért választottuk. Egyébként már egy éve ideköltözött, amikor még Henryt
figyeltük, így sok mindenben a segítségedre lehet. El sem hiszed, milyen jól
végzi a dolgát – fényezte Cesar az öreglányt.
Újra bementünk a házba, és kerestem egy
sört.
– Jó. Van még több meglepetésed a számomra?
– hagytam ennyiben a dolgot.
– Hm, azt hiszem, nincs. Még valamit nem
adtam oda – mondta, és kisietett, majd egy dobozzal a kezében tért vissza, és
letette az asztalra. – Ez a telefonod. Van rajta egy csomó kamu szám, barátok,
családtagok nevével, de mindegyik éles. Ha hívod, az egyik ügynökünk fogja
felvenni. Ők csak annyit tudnak, milyen szerepet kell eljátszaniuk, úgyhogy az
ügyről egy szót se senkinek. Csupán biztosítékként szolgálnak, semmi több.
– Még kamu családom is van? – Kezembe
vettem a telefont, és megnyitottam a névjegyzéket.
– Mondtam, hogy vigyázni akarok rád –
halkította le Cesar a hangját. – Ez pedig egy fotóalbum, valódi és szerkesztett
képekkel. Majd nézd át! – Letette az asztalra. – Ezen kívül van benne néhány
bizonyítvány és hasonlóak.
Szégyelltem magam az előbbi kirohanásom
miatt. Cesar tényleg mindenre gondolt, és mindezt azért, hogy engem
biztonságban tudhasson. Annak ellenére is igaz barátom maradt, hogy
eltávolodtunk egymástól.
– Köszönöm, és minden mást is – néztem rá
bűnbánóan.
– Semmiség – legyintett. – Nos, akkor ideje
lelépnem. A kocsit intézem, és ha bármire szükséged lesz még, üzenj!
– Nincs közvetlen szám, amin keresztül
elérhetlek? – szóltam utána, mert hirtelen elöntött némi pánik a gondolattól,
hogy teljesen egyedül maradok ebben az ismeretlen városban.
– Most még nem lesz szükséged rá. Ha pedig
a tűzfészek közelébe férkőztél, én is a városban leszek. Vigyázz magadra! – A
ház előtt Cesar barátságosan magához ölelt egy röpke pillanatra, majd bepattant
a kocsijába, és elhajtott.
Mivel erre a napra semmit sem terveztem,
úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát, és berendezkedek, este pedig járok egyet
a környéken.
Először némi harapnivaló után néztem, mert
az ebédidő már bőven elmúlt, utána lezuhanyoztam, és bementem a hálóba
szemrevételezni az új ruhatáramat. Vigyorogva álltam a szekrény előtt. Cesar
pontosan olyan darabokat szerzett be, amilyeneket hordani szoktam. Még a
márkákra is külön odafigyelt, és méretben is tökéletesnek tűnt mindegyik. Tett
hozzá néhány elegánsabb inget és nadrágot, valamint egy öltöny is lógott a
vállfán, de a többsége sportos holmi volt. Kivettem egy fehér pólót és szürke
farmert, és miközben öltöztem, a szemem megakadt az éjjeliszekrényen, aminek a
fiókját félig kihúzva hagyták. Belenéztem. A síkosító, valamint az óvszerek
láttán hangosan felkacagtam. Bírtam Cesar hülye fejét.
Később sétáltam egyet az utcában, és
mindent jó alaposan megfigyeltem. A környék eléggé nyugisnak tűnt. A zsúfolt
New York után olyan érzésem támadt, mintha valami vidéki kisvárosban lófrálnék,
mert mindenhol családi házakat láttam, nagy kerttel, amelyek előtt furgonok
álltak. Úgy látszott, itt mindenki azzal jár. Erről eszembe jutott, hogy vissza
kell mennem, mert hozzák a kocsimat.
Mire a házhoz értem, a régi fehér
tragacsnak hűlt helyét találtam, helyette egy türkizkék Corvette állt a
garázsban. Ez is öreg, de formás darab, pont nekem való. Beültem. A kulcsot
benne hagyták, ezért rögtön beindítottam. Megborzongtam, amikor felbőgött a
motor. Tökéletes lesz.
Mivel most már lett egy normális kocsim,
ezért semmi akadályát nem láttam annak, hogy akár még ma felfedezzem a várost.
Nem nyaralni jöttem, hanem dolgozni, ezért egyetlen napot sem akartam elvesztegetni.
Leállítottam a motort, és visszamentem a házba. A nappaliban láttam egy
laptopot, úgyhogy a kezembe vettem, és kikerestem azoknak a szórakozóhelyeknek a
címeit, ahová időnként Salvo be szokott térni. Igaz, Cesartól azt az utasítást
kaptam, hogy a kocsmába menjek el, és ott ismerkedjek, valamint próbáljak
munkát szerezni, de én ezt a lépést ki akartam hagyni. Majd Salvo ad munkát,
csak találjam meg.
Este tízkor indultam útnak. A legközelebbi
klubban kezdtem. Zsúfolt volt és iszonyat drága. Úgy egy órát időztem egy pohár
sör társaságában, és mivel Salvónak nyomát sem láttam, átmentem a következő
helyre. Az egy fokkal jobbnak tűnt, mint az előző, de ott sem jártam sikerrel,
így a harmadik klubot vettem célba. Hajnal kettőkor csalódottan vezettem haza,
és ez így ment három egymást követő éjszaka. Salvo egyik este sem bukkant fel.
A negyedik este, mikor épp hazafelé
tartottam egy közeli kis étteremből, ahol vacsoráztam, Isabel állt a verandán,
és hevesen integetett, hogy menjek oda. Azóta nem is beszéltem vele, úgyhogy
nem tudtam, mit akarhat.
– Ma is szép esténk lesz, nem igaz? –
mosolygott rám az asszony. – Ideje megkóstolnod a rózsaszörpömet, fiatalember!
– tessékelt be a házába.
Morogva mentem beljebb, de amint
becsukódott mögöttünk az ajtó, Isabel abban minutumban nekem esett.
– Mégis mi a fenét művelsz, Nathan?
– Hogy érti? – vontam össze a szemöldököm.
– A feladat az, hogy munkát találj a
Leonban! Nem szórakozni jöttél ide! – Csípőre dobta a kezeit, és olyan szigorúan
nézett rám, mint egykor anyám, amikor részegen állítottam haza.
– Tudom, mit csinálok, úgyhogy nem kérek a
kioktatásból! – csattantam fel. – És a kibaszott rózsaszörpből sem! – tettem
hozzá, mert már a gondolatára is felfordult a gyomrom. Ki iszik ilyen szarokat?
– Cesar mérges, és kérte, hogy adjam át az
üzenetét. Ha két héten belül nem találsz munkát, kivesz az akcióból! – közölte
az asszony, majd sarkon fordult, és bement a konyhába.
Követtem.
– Mi az, hogy kivesz az akcióból? Szó sem
volt ilyen feltételekről! – háborogtam meglehetősen hangosan. – A cél, hogy Marshall
közelébe férkőzzek, én pedig éppen ezen dolgozom!
Az asszony kutyult valami rózsaszín
löttyöt, majd a kezembe nyomta.
– Idd meg, és ha még egyszer kiabálni mersz
velem, megetetem a golyóidat Arnolddal! – emelte felém fenyegetően a
mutatóujját, és ahogy ezt kimondta, egy nagy, szürke kandúr somfordált be
hozzánk.
Bizonyára ő lehetett Arnold, és a termetét
elnézve, nem kis étvággyal rendelkezhetett. Nem tehettem róla, de máris magam
előtt láttam, ahogy az említett testrészem falatozza. Idegesen lehúztam az
émelyítően édes italt, és a poharat lecsaptam a pultra.
– Én pedig üzenem Cesarnak, hogy bízzon
bennem, és ne aggódjon, meglesz az a rohadt munka! Köszönöm ezt a szart! –
mutattam a pohárra, és kiviharzottam a házból.
Kapják be mind! Ez a banya különösképpen!
.png)
5. fejezet: Sikeres éjszaka
Nathan
Azon az estén sem jártam sikerrel. Már
kezdtem azt hinni, hogy igaza van Cesarnak. Először munkát kell szereznem
náluk, és akkor sokkal nagyobb eséllyel futhatok össze valamelyikükkel. Hétvége
lévén ezt a két napot sem akartam kihagyni. Milyen
fiatal az, aki hétvégén nem bulizik? Ha most sem jön össze, akkor hétfőn
elmegyek abba a szaros lebujba, és széthintem, hogy melót keresek.
Szokás szerint, este tízkor ültem kocsiba,
de most a második hellyel kezdtem, mert valahogy azt szerettem a legjobban. Nem
volt tömegnyomor, az árakat is jóval megfizethetőbbnek találtam, illetve nemcsak
kőgazdag arcok fordultak meg benne, hanem a középrétegből való srácok is. A
klub nem számított kimondottan meleg szórakozóhelynek, mert a tánctéren hetero
párok épp úgy csókolóztak összebújva, mint a csajok vagy a fiúk. Nem láttam
balhékat, beszólogatásokat, mindenki jól megfért egymás mellett. A világnak is
ilyennek kellett volna lennie.
Éjfélig szándékoztam maradni, és utána át
akartam ugrani a következő helyre. A pultnál ülve sörözgettem. Töményet egyik
este sem ittam, egyrészt a vezetés miatt, másrészt Cesar kérését sem hagyhattam
figyelmen kívül. Már a harmadik srácot ráztam le, aki rám nyomult, és picit
sajnáltam is, mert jó lett volna már magamon kívül mást is kényeztetni, de majd
az utolsó helyen összeszedek valakit. Az órámra néztem. Csak öt perc maradt
éjfélig. Lehúztam a maradék sörömet, és felálltam, hogy távozzak. Ellenőriztem
a tárcám a zsebemben, és amikor felemeltem a fejem, lefagytam. Maga Salvo De
Rosa sétált felém, mellette és mögötte néhány marcona alakkal.
Annyira meglepett a jelenléte, hogy egy
pillanatra rajta felejtettem a tekintetem, amit ő azonnal észrevett. A szemembe
nézett, és úgy közeledett, mintha egyenesen hozzám tartana. Villámgyorsan
rendeztem a meglepett ábrázatom, és a fejem enyhén oldalra biccentve,
megjutalmaztam egy halvány, csábos mosollyal, aztán rögtön hátat fordítottam
neki. Még láttam a szemében felcsillanó érdeklődést, de nem akartam túlságosan
kihívóan viselkedni. Visszaültem a helyemre, és idegesen vártam, hogy vajon
közömbösen tovább sétál-e vagy leül a mellettem lévő üres székre.
Soha nem voltam még ilyen ideges egy srác
miatt, mint most. Egy örökkévalóságnak tűnt ez a néhány feszült másodperc, amíg
végre megcsapott egy kellemes, fűszeres illat.
Salvo állt meg mellettem és az üres szék
között. Kezét a derekamra csúsztatta, mintha nem férne rendesen a pulthoz, és
konyakot rendelt. A szívem a torkomban dobogott. Lassan felé fordultam. Ő éppen
elvette a kezét a derekamról, és rám nézett. Az arca egészen közel volt az
enyémhez, és szinte sokkolt, milyen kibaszottul hibátlanok a vonásai. Pokolian
fekete szeme csillogott, dús szempillái megrebbentek, és szája egy félmosolyra
húzódott. A csapos felé fordult, én meg zavartan elkaptam róla a tekintetem.
Salvo megfogta a poharát.
– Az övét is én állom – bökött a fejével
felém, és még egy utolsó pillantást vetett rám, majd az emberei kíséretében
távozott.
Nyeltem egy nagyot. Az első lépést megtettem.
Észrevett, de gőzöm sem volt, hogyan tovább, mert nem akartam túlságosan
nyomulni. Azt sem tudtam eldönteni, hogy csak azért fizetett egy italt, amiért
úgy megbámultam, vagy, mert bejöttem neki. Talán
arra várt, hogy kezdeményezzek? Salvo nem tűnt bátortalannak. Ha akart
volna valamit tőlem, biztosan a tudtomra adja. Kortyoltam egyet a konyakból,
amit a pultos tett elém, és megfordultam. Középen egészen sokan táncoltak a
dübörgő zenére. Fények cikáztak ide-oda, ami néha elvakított, de így is
sikerült őt kiszúrnom. Fent, az ezüstözött fémkorláttal körbevett galérián
állt, és ő is a táncolókat nézte. Mellette most is az emberei szobroztak.
Újra ittam egyet a minőségi italból, és
mikor visszanéztem rá, tekintetünk találkozott. Megemeltem felé a poharamat,
hogy ezzel fejezzem ki köszönetem. Ő elmosolyodott, és szintén megemelte a
sajátját, majd intett a fejével, hogy menjek fel hozzá. Egy pillanatig még
néztem, mint aki hezitál, aztán feltápászkodtam, és elindultam a lépcső
irányába. Amíg odaértem, igyekeztem lerázni magamról a feszültséget. Ő is csak
egy srác, akit fel akarok szedni. Semmi mást nem kell csinálnom, mint magamat
adni.
Nem tudtam odamenni hozzá, mert két embere
rögtön az utamat állta.
– Engedjétek! – szólt rájuk a főnökük, mire
a gorillái elléptek előlem.
Salvo intett, hogy üljünk le. Lentről nem
is látszott az a néhány piros fotel és fekete kanapé, amik biztosan csak a VIP
vendégek számára voltak fenntartva. Az egyik fotelbe ültem le, Salvo pedig
velem szemben, és a középen lévő üvegasztalra tette a poharát.
– Salvo De Rosa. – Felém nyújtotta a kezét.
– Új vagy itt? Nem láttalak még errefelé.
– Nathan Heller. –Fogadtam a kézfogását, és
büszke voltam magamra, amiért nem tévesztettem el a nevem. – Nemrég költöztem a
városba – adtam választ a kérdésére.
– Mit keres Texasban egy zsidó? Mert az
vagy, igaz? – kérdezte derűsen, és hátradőlt a fotelben, lábait pedig keresztbe
vetette.
– Csak apám zsidó, én már itt születtem.
Mármint nem Texasban, hanem Chicagóban.
A hangom kissé remegett, ami idegesített,
de sehogy sem tudtam kizárni a gondolatot a fejemből, hogy mi a tétje ennek a
találkozásnak.
– És mi szél hozott San Antonióba, Nathan?
Az egyik hullámos tincse a szemébe lógott,
ami kibaszott dögössé tette. Azokról a fekete szemekről nem is beszélve,
amelyek résnyire szűkülve méregettek engem.
– Szó szerint a szél – nevettem.
– Ó, igen! Chicago a szelek városa –
nevetett velem együtt, de éreztem, hogy normális választ vár tőlem.
– Volt egy kis balhém, és jobbnak láttam
idejében lelépni – feleltem. – Még sosem jártam ebben az államban, de mindig is
Texas Rangers rajongó voltam, úgyhogy gondoltam, szerencsét próbálok itt is.
– Csak nem be akarsz állni közéjük? – vonta
fel a szemöldökét.
– Az én múltammal kétlem, hogy bevennének –
néztem rá újra. – Viszont, te sem tűnsz tipikus texasi farmernek.
Salvo intett az egyik emberének, aki
poharat tett elém, és mindkettőnknek töltött. Nem akartam rinyálni, hogy
kocsival vagyok, és amúgy is jólesett, úgyhogy nem tiltakoztam.
– Nos, ezt jól látod. Engem a munka hozott
ide – mondta, és koccintott velem. – Legyen szerencséd a városban!
– Egyelőre nem úgy tűnik, de rajta vagyok –
biccentettem, és ittam.
– Munkát keresel?
– Talán a homlokomra van írva? –
sandítottam Salvóra, és letettem a poharam.
– Ha le vagy égve, mit keresel egy ilyen
helyen? – kérdezősködött tovább, de nem tűnt vallatásnak, inkább csak őszinte
érdeklődést véltem felfedezni a hangjában.
– Gondoltam, amíg nem találok melót,
felszedek valami gazdag pasit, aki eltart – vontam meg a vállam.
Salvo komolyan nézett rám, majd elnevette
magát.
– Oké, Nathan! Végül is, ez egy jó terv.
– Szerintem is – bólogattam, és közben
egymást fixíroztuk.
Láttam a szemében a vonzalmat. Sínen
voltunk egymással, ezért elérkezettnek láttam az időt a következő lépésre.
– Nos, Salvo – álltam fel –, köszönöm az
italt. Megyek, megkeresem az alkalmas jelöltet eme nemes feladatra.
Az arcára kiült a döbbenet, majd ő is
felállt, és közelebb lépett hozzám.
– Mi van, ha már megtaláltad? – billentette
oldalra a fejét provokálóan.
– Nem tűnsz olyannak, aki csóró szépfiúkat
tart el – mosolyogtam rá, és a szépen ívelt szájára néztem, és arra gondoltam,
milyen lehet megízlelni ezeket a formás ajkakat.
– Te sem vagy az a tipikus szépfiú, aki
mások segítségére szorul – felelte.
– Talán ebben igazad van – suttogtam
halkan, mert Salvo ajkai felém közelítettek.
Kezét a tarkómra csúsztatta, és a számra
tapadt. Annyira tudtam, hogy rohadt jól fog csókolni. Rögtön megkereste az utat
az ajkaim között, és nyelvével lágyan cirógatni kezdte az enyémet. Átkaroltam a
derekát, és közelebb vontam magamhoz. Egy cseppet sem zavart, hogy az emberei
ott lebzselnek körülöttünk. Már biztosan hozzászoktak az ilyesmihez. Salvo még
jobban elmélyítette a csókunkat, és egyre követelőzőbbé vált. Ágyékát hozzám
nyomta, pont úgy felizgult, ahogyan én, de tanácstalan voltam, érdemes-e rögtön
ágyba bújnom vele. Viszont, ha magamat akartam adni, akkor én fogom őt
elcipelni innen.
– Menjünk – mondtuk ki szinte egyszerre, és
elnevettük magunkat. Úgy látszott, eléggé egyformán gondolkodtunk.
– Oké. Hozzád vagy hozzám? – kérdeztem.
– Van egy lakásom két saroknyira, úgyhogy
hozzám – jelentette ki, majd kézen fogott, és már vezetett is a lépcső felé.
Az emberei utat vágtak nekünk, és egy
pillanat alatt kijutottunk a klubból. Egy fekete limuzin hátsó ülésére
pattantunk be, ahol Salvo rögtön újra nekem esett. Nem igazán tiltakoztam, mert
fenemód kívántam. Jóformán alig kezdtünk bele a vad csókcsatába, amikor újra
megálltunk, és máris felfelé liftezünk, ahol a falnak préselődve faltam az
olasz fiú ajkait.
– Érzem, hogy remek éjszakánk lesz –
vigyorgott Salvo, és kivonszolt a felvonóból, majd kinyitotta a lakása ajtaját.
Azonnal levágtam, hogy ez csak egy szerelmi
fészek lehet, mert nem sok személyes dolgot láttam benne. A lakás nem tűnt
nagynak, de pazarul rendezték be. Salvo nem hagyott sok időt a nézelődésre,
hátulról átkarolt, és a nyakamba csókolt.
– Az a háló. – Egy szürke ajtó felé
terelgetett, miközben a nyakam harapdálta.
Domináns, akárcsak én, ezért sejtettem,
hogy lesz egy kis harcunk az ágyban, de ez még izgalmasabbá tette a dolgot.
A szoba fekete és vörös színben pompázott,
mint egy igazi kéjbarlang, de ilyen apróság nem tudta a kedvem szegni. Illett
Salvóhoz, ahogy a fekete, fényes, szatén ágytakaró is, amire azon nyomban
ledöntött, én pedig magammal húztam őt a puha ágyra. Hevesen csókolt, kezét a
pólóm alá csúsztatta. A hasam simogatta, amíg az inget húztam le róla, ami
alatt atlétát viselt.
– A francba! Veszettül kívánlak! – nyögte
az ajkaim közé, és rögtön ülő helyzetbe emelt, hogy levehesse rólam a pólót.
– Ezt is. – Megragadtam a trikóját, majd
áthúztam a fején, és megcsodáltam a felsőtestét. – Imádom ezeket a tetkókat –
húztam végig a tenyerem a kivarrt mellkasán.
– A tiéd is szexi, Szépfiú. – Újra hanyatt
döntött az ágyon, és a fülemtől indulva, a nyakamon át, a felsőtestem kezdte
elhalmozni a csókjaival.
Nyelve végigszántott a mellkasomon, és a
mellbimbóimat szívogatta finoman, miközben egyik kezével a nadrágomat gombolta
ki, hogy megszabadítson a kényelmetlen szorítástól. Nem ért a farkamhoz, hanem
visszatért a mellkasomhoz, aminek minden egyes pontját forró csókokkal hintette
be. Nem gondoltam, hogy szeretkezni fogunk, csak egy sima dugásra számítottam.
Kellemesen csalódtam benne.
Már a hasamnál járt, teljesen megőrjített
az izgató nyelvjátékával. A köldökömnél éreztem a forró leheletét. Ujjait
beakasztotta a nadrágomba, felemelkedett, és lehúzta rólam, az alsómmal együtt.
– Azt a… – csodálkozott rá a
férfiasságomra. – Igazán szép meglepetést tartogattál idelent.
– Nehogy már zavarba hozz! – kacagtam fel,
és mielőtt újra rám feküdt volna, fordítottam egyet rajta, így én kerültem
felülre.
Meglepte a kis akcióm, de nem tiltakozott.
Salvo édesen rám mosolygott, és izgatottan megnedvesítette az ajkát, amit
muszáj volt birtokba vennem. Nem heveskedtem, lágyan kényeztettem mindaddig,
amíg zihálni nem kezdett alattam. Feltérdeltem, a mutatóujjam végigvezettem a
lapos hasán, aztán lehúztam róla a nadrágot.
– Hm, kívánatos vagy – dicsértem meg.
Tekintetem végigvezettem a szexi V vonalán, le, egészen az ágyékáig, amit némi
gondosan ápolt szőrszál tett rendkívül kívánatossá. Én nem szarakodtam,
hezitálás nélkül rámarkoltam a tökéletesen átlagos méretekkel rendelkező
farkára.
Salvo felnyögött. A szemembe nézett,
miközben izgattam. Mellkasa egyre szaporábban emelkedett, ajkai elnyíltak, és
fülemnek tetsző sóhajok szaladtak ki rajtuk. Amint mellé akartam feküdni, újra
megpróbált fölém kerekedni, de nem hagytam. Egy pillanatra a homlokát ráncolva
nézett rám. Tudtam, mire gondol. Néhány másodpercig hezitált, majd megadta
magát, és újra a párnák közé hanyatlott.
Diadalittas vigyor terült szét az arcomon,
és egy pillanatra sem hagytam abba az izgatását. Hogy ne csak a kezem
dolgozzon, a számat is munkára fogtam. A mellkasára borultam, nyelvemmel a
mellbimbóit cirógattam, időnként finoman meg-megszívva, amitől ő halk
nyögdécselésbe kezdett. Szerette, ez nem volt kérdés, és engem is felizgatott
vele. Lassan haladtam a köldöke irányába, finom csókokat hintettem a puha
bőrfelületre, időnként apró harapásokkal tűzdelve. Lejjebb csúszva, közelebbről
is megcsodáltam kőkemény merevedését, és nyomban végignyaltam az előnedvtől
csillogó makkján. Salvo a hajamba markolt, és magára tolta a fejem. Csak félig
vettem a számba, majd erőteljesen szívva, hangos cuppanással kiengedtem az
ajkaim közül. Hallottam, ahogy felhördül, és csípőjét megemelve követelte a
folytatást.
Nem kellett megerőltetnem magam, hisz
iszonyatosan kívántam. Most úgy tűnt, mintha ezer éve nem feküdtem volna le
senkivel, és alig vártam, hogy ezt a gyönyörűséges fiút magamévá tehessem.
Mélyen a számba engedtem, és újra kieresztettem, de csak azért, hogy közben
benedvesítsem az ujjaimat. Már csak a számmal izgattam, kezem pedig a lába közé
csúsztattam. Salvo engedelmesen széttárta őket, de amikor a szoros izomgyűrűhöz
értem, összerezzent. Felnéztem rá. Behunyt szemmel várta a folytatást.
Gondoltam egyet, és elhúztam onnan a kezem,
és most már teljesen az orális kényeztetésére koncentráltam. Salvo hangosan
nyögdécselt, és egyre jobban lüktetett a számban.
– Istenem, annyira kibaszottul ügyesen
csinálod! – nyöszörögte.
– Akkor élvezz, nagyfiú! – biztattam, és
teljes egészében leengedtem a torkomon.
Salvo megpróbált megállítani, és közben már
szó szerint nyüszített az élvezettől.
– El fogok… – nyögte.
Szándékosan erőteljesebben megszívtam,
kezemmel is rádolgoztam, hogy minél nagyobb élvezetet nyújtsak számára, Salvo
pedig robbant. Élvezettel nyeltem minden egyes cseppjét, és még egyszer
végignyaltam a hosszán, mielőtt visszacsúsztam volna mellé.
Salvo zihálva a plafont bámulta.
– Nem dugtál meg – mondta.
– Hm, én is észrevettem – nevettem.
– Miért?
– Mert nem élvezted volna annyira, mint ezt
– válaszoltam őszintén.
Felemelkedett, és a mellkasomra
támaszkodott.
– Viszonozni akarom – jelentette ki.
– Azt el is várom – kacsintottam rá, és az
alsó ajkam beharapva néztem, ahogy lejjebb tolja magát.
Amikor ma este elindultam, nem hittem
volna, hogy ilyen nagyszerű éjszakában lesz részem. Salvót máris kipipálhattam.
Most már csak Rubent kellett valahogy becserkésznem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése