Te vagy az örökségem - beleolvasó

Fülszöveg:

Anyja halála után, Liana magányosan éli egyszerű életét a kis virágboltjában, mígnem levelet kap egy ismeretlen ügyvédtől, hogy jelenjen meg egy hagyatéki tárgyaláson. Gyanútlanul indul útnak, és egyáltalán nincs felkészülve arra, amit ott vár rá. Megtudja ki volt az igazi apja, és az is kiderül, hogy van egy bátyja.

Dylan az ügyvédnél szembesül azzal, hogy az elhunyt nevelőapjának van egy vér szerinti lánya, akivel kénytelen osztozkodni. Ahhoz, hogy a mesés örökséget megkaphassák, Lianának a családi birtokra kell költöznie, és Dylannek muszáj bevonnia a lányt a közös üzleti ügyekbe.

1. fejezet: Életek

Dylan

Dylan már megszámolni sem tudta hányadik kézfogáson és részvétnyilvánításon van túl. Kicsit haragudott az anyjára, amiért ennyi embert csődített a birtokra. Jobban szerette volna, ha szerényebb körülmények között vesznek búcsút az apjától. Most kénytelen idegenekkel csevegni és hallgatni, milyen jó ember volt az öreg, mekkora veszteség a halála, mennyire sajnálják, míg a hozzájuk közelebb állók már rögtön arról kérdezgették, hogyan tovább. Az érdekelte őket, mik a tervei, hiszen egy részük az üzleti ügyeik révén érintett volt a jövőbeli döntéseit illetően, és aggódtak. Vagy csak úgy tettek.

Dylan egyáltalán nem értette az aggodalom okát, mert mindegyikük tudta, hogy már évek óta ő vette át az apja helyét a Crawford vállalat élén. Talán még mindig abban a hitben ringatták magukat, hogy az öreg a háttérből irányította a dolgokat, pedig ez nem így volt.

– Rogersék kérik, hogy majd látogassuk meg őket, ha arra járunk. Kedves emberek – karolt belé Carmen.

Dylan a barátnőjére pillantott. Carmen ragyogott. Fényes, fekete ruhája elegánsan feszült hibátlan alakján.

– Valóban azok – felelte a férfi egykedvűen.

– Mi a baj? Ennyire megviselt a temetés? – fordult felé Carmen.

– Inkább ez a sok ember. Anyám sosem tudja hol a határ. Még egy temetésből is képes mulatságot csinálni. Épp csak a zenekar hiányzik – ürítette ki sokadik poharát.

– Ugyan már! Nem haragudhatsz Amandára. Apádnak rengeteg barátja volt, ő pedig senkit sem akart kihagyni. Nézz rá! – mutatott Carmen az asszony felé, aki egy kisebb társaságot tartott szóval. Amanda vörös hajzuhatagával és a vékony testalkatával hátulról úgy nézett ki, mint egy huszonéves. – Biztosan szüksége van arra, hogy kibeszélhesse magából a fájdalmát.

 Erre a megjegyzésre Dylan inkább nem válaszolt. A szüleik között rég elmúlt a szerelem, és már szeretetnek sem volt semmi nyoma. Hosszú ideje csak egymás mellett éltek, és nem együtt. Férje halála sokkal inkább megkönnyebbülés lehetett az anyjának, semmint gyász.

Pedig igazi szerelmi történet volt az övék, amelyről hosszú ideig beszélt mindenki. Amanda szülei nehéz anyagi helyzetbe kerültek, és amikor a lányukat megkérte egy sikeres, ám idősödő üzletember, erőltették, hogy menjen hozzá. Amanda sokáig ellenállt, mert egy másik férfival esett szerelembe, de azt a kapcsolatot senki sem hagyta jóvá, ugyanis Robert nem dúskált az anyagi javakban. Amanda végül kénytelen volt beadni a derekát, és belement az érdekházasságba.

Alig, hogy egybekeltek, Amanda teherbe esett, majd nem sokra rá a gazdag férj elhunyt autóbalesetben. Ezután már semmi akadálya nem volt annak, hogy Robert Crawford újra feltűnjön a színen, és megkérje az állapotos özvegy kezét.

Robert a sajátjaként nevelte Dylant, aki az igazi apjáról szinte semmit sem tudott. A vér szerinti családja azonnal kitagadta őket, amiért Amanda olyan gyorsan újra férjhez ment, így Dylan még az apai nagyszüleit sem ismerhette meg. Helyettük viszont kapott egy remek nevelőapát, akihez – bármilyen is furcsa – sokkal szorosabb szálak fűzték, mint saját anyjához.

Sosem titkolóztak előtte. Dylan az első pillanattól kezdve tudta, hogy ő nem igazi Crawford, habár azt a nevet büszkén viselte.

Apja a rengeteg munkának és kiváló üzleti érzékének köszönhetően gyorsan biztosítani tudta Amanda számára azt a jólétet, amire vágyott, és amit elvártak tőle. Mára az egyik legbefolyásosabb családnak számítottak a régióban, és ahogy Carmen is említette, rengeteg barátjuk, ismerősük és üzletfelük volt.

Dylan már ebben a világban vált felnőtté. Apja mindenre megtanította, és amint befejezte az egyetemet, rögtön komoly felelősséggel ruházta föl. Rábízta a vállalat vezetését, de természetesen ott volt mellette, és fogta a kezét, ha szükségét érezte.

Alig néhány évvel később Robert belátta, hogy fiának nincs szüksége támogatásra, teljesen visszavonult. Még a családi birtokról is elköltöztek egy jóval szerényebb házba a városban, így mindent Dylanre hagytak.

Amanda emiatt is háborgott, mint férje minden egyéb döntése ellen, de kénytelen volt vele tartani. Az sokkal jobban foglalkoztatta, hogy mások mit mondanának, ha különválna a férjétől, mint a hivalkodás. Persze azóta már rájött, hogy a városi létnek is megvoltak a maga előnyei. Ott kedvére kiélhette magamutogató vágyait. Flancos összejövetelek, divatbemutatók, opera, jótékonysági estélyek, átadók, és számtalan más olyan elfoglaltsága akadt, ami a birtokon nem volt meg neki.

– Megyek, kiszellőztetem a fejem, addig figyelnél anyámra? Hátha szüksége lenne valamire – kérdezte Dylan a barátnőjétől, mert úgy érezte nem bír tovább ott maradni.

– Rendben, szívem, menj csak. Majd én szemmel tartok mindent. – Carmen egy puszit adott a szájára, majd rögtön elsietett valakikhez.

Szokatlanul hűvös volt az idő, ezért is nem rendezték a parkban a búcsúztatást, de így Dylan legalább zavartalanul sétálhatott egyet. Szerette a birtokot. A ház túl nagy volt ugyan, főleg, mióta egyedül lakta, de a hozzá tartozó park, a lovarda, a kis halastó, a kerti lak, a több hektáros erdő mind közel álltak a szívéhez. Mindegyikhez kötötte valamilyen emlék.

– Elnézést, uram! – szólt utána rekedt hangján Edgar, a birtok intézője. – Nem akarom megzavarni a sétájában, de az édesanyja valószínűleg megfeledkezett arról, hogy közölje, a nyári lakban szállásolunk-e el vendégeket. Ugyanis akkor gyorsan rendbe hozatom azt is.

– Nem szükséges. Bőven elférünk a házban, és reggel mindenki távozik, úgyhogy ne készüljenek semmivel – felelte Dylan nem túl sok türelemmel a hangjában.

– Értem, uram. Köszönöm – biccentett kimérten a szikár férfi, majd visszament a házba.

Dylan elsétált a tóig, majd leült az egyik padra, és kinyújtóztatta a lábát. Mozdulataira békák serege ugrott ijedten a vízbe, és dugták ki kíváncsian a fejüket, vajon ki zavarta meg a békés sziesztájukat.

Dylan sóhajtott egy nagyot. Máris hiányzott neki az öreg. Mindig jókat beszélgettek, amikor meglátogatták egymást. Annyira egyformán gondolkodtak, senki sem mondta volna meg, hogy nem ő az igazi apja. Ugyanúgy szerettek lovagolni, sakkozni, olvasni és a természetet járni. Számtalan közös kirándulást tettek az erdőben, vagy vívtak nagy kártyacsatákat, természetesen tét nélkül. Persze, mindezeket továbbra is művelheti, csak már nélküle.

Könnyek szöktek a szemébe. Harmincéves, és mindjárt úgy fog sírni, mint egy taknyos kölyök. Talán az ital miatt érzékenyült el ennyire, maga sem tudta. Kedvetlenül állt fel, és ment vissza a házba, mielőtt az anyja utána küldetett volna valakit. Mindig ez a megfelelés. Már gyerekkorában is felnőttként kellett viselkednie, emiatt a barátai túl merevnek és koravénnek tartották. Szép lassan el is maradoztak mellőle.

Ahogy belépett a szalonba, tekintetével Carment kereste. A barátnője épp az egyik szobalánynak adott utasításokat. Mindig határozott volt, és pontosan tudta, mit kell csinálni. Erre született – merengett el Dylan egy pillanatra.

Carmen jó családból származó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, akárcsak ő, és így a vérében volt minden, ami egy ekkora ház vezetéséhez szükséges. Pontosan tudta mit illik és mit nem, kit hová ültessen, milyen ételeket szolgáljanak fel, mikor van teaidő, kivel milyen témákról cseveghet, és hogyan kell a személyzetet irányítani. Dylan már több mint két éve udvarolt neki, és mindenki arra számított, hogy hamarosan megkéri a kezét. Úgy tervezte, hogy a harmadik évfordulójukkor meg is teszi, utána pedig Carmen odaköltözik hozzá a birtokra, ami nem csak azért lesz előnyös, mert mindig láthatja, hanem leveszi majd a válláról a ház vezetésével járó terheket. Persze Edgar értette a dolgát, de számtalanszor várt utasítást tőle, és mindez majd Carmenre hárulhat. A nők jobban értenek az ilyesmihez.

– Merre jártál? – lépett oda hozzá az anyja.

– Sétáltam egyet – vonta meg a vállát zsebre dugott kézzel.

– Ilyenkor? Nem illik elhanyagolni a vendégeket – figyelmeztette, mintha Dylan nem tudná magától is.

Amanda időnként még mindig úgy kezelte, mintha gyerek lenne.

– Ezek a te vendégeid, anya.

– De a te házadban. Egyébként pedig mindkettőnk vendégei és apád barátai. Több figyelmet is fordíthatnál rájuk.

– Nem bájcsevegni jöttek, hanem búcsúztatásra. Ha egy kis tisztelet lenne bennük, már rég hazamentek volna – felelte ingerülten.

Amanda felháborodva meredt rá. Dylan már előre tudta mit fog mondani.

– Olyan vagy, mint az apád. – Azzal sarkon fordult, és keresett más beszélgetőpartnert magának.

Dylan csak a fejét ingatta, majd leemelt egy újabb italt az egyik tálcáról, és elvegyült az emberek között.

Liana

Liana elmélyülten olvasta a regényt, amelybe tegnap kezdett bele. Ebédidő volt, de nem különösebben érzett éhséget, így inkább bent maradt az üzletben, és elterült a hintaszékben, ami valójában csak díszletként szolgált az anyjától örökölt virágboltban.

Imádta ezt. Virágillat, színek kavalkádja, kényelmes szék, jó könyv, épp csak a madárcsicsergés hiányzott. Egész álló nap tudott volna így ücsörögni, de dolga volt. Ajkát lebiggyesztve csukta be a könyvet, és ment be a raktárba, hogy valamiféle rendet varázsoljon benne.

Hogy csinálhattam ekkora felfordulást? – kérdezte saját magától, pedig pontosan tudta a választ.

Szétszórt volt, és állandóan keresett valamit, ilyenkor pedig mindig halomra dobálta a holmikat, amit aztán úgy is hagyott. Na, nem azért, mert ennyire rendetlen lett volna, hanem mert állandóan késésben volt. Már rég fel kellett volna vennie valakit, hogy ne egyedül vigye a boltot, de nem tehette meg. Mióta anyja meghalt, egyedül fizette a bérelt lakásukat. A virágüzletnek is voltak költségei, valamint minden hónapban félre is tett, mert nagy terveket szövögetett. Egyetemre szeretett volna menni, hogy végre diplomát szerezzen, és komoly állást vállalhasson, mert tisztában volt azzal, a bolt bevétele csak az éhenhalástól menti meg. Azt még nem döntötte el, milyen szakot válasszon, csak azt tudta, hogy kertészettel lesz kapcsolatos.

Nem jutott pénz a tandíjra, amiért Liana soha nem is haragudott az anyjára. Megértette, hiszen egyedül nevelte őt. Már az is csoda, hogy önerőből meg tudta nyitni ezt a kis üzletet, és normálisan élhettek. Amikor Liana végzett a középiskolában, azonnal beállt mellé dolgozni. Anyját tehermentesítette ugyan, de a bevételük nem lett több, így mellette takarítást is vállalt az egyik iskolában.

Alig járt el valahová, és nem maradtak barátai. A korábbi iskolatársai mind elmentek főiskolára vagy egyetemre, néhányan közülük végleg el is költöztek a kisvárosból, ahol éltek. Fiúja is mindössze három akadt, ám egyik sem tartott ki túl hosszú ideig, mert megunták, hogy soha nem ért rá. Szinte észrevétlenül repült az idő, és már két éve, hogy magára maradt. Huszonkét éves, és a virágüzleten kívül semmit sem mondhatott a magáénak. Bár ez nem teljesen igaz, mert volt egy macskája és egy vén tragacsa, amivel az árut szokta beszerezni.

– Hahó, van itt valaki? – kiabált be Gina, a szomszéd könyvesboltban dolgozó lány.

– A raktárban vagyok, gyere csak! – kiáltott vissza neki Liana.

Gina megállt az ajtóban.

– Hoztam egy kis sütit, mert gondoltam ma sem mégy el ebédelni – emelte meg a kezében az apró csomagot.

– Milyen figyelmes vagy! Imádlak! – ölelte át Liana a lányt, akivel már egész jól összebarátkoztak.

Elvette tőle az édességet, majd rögtön ki is bontotta, és kezébe vett egy szelet tortát. Kimentek a pulthoz.

– Na, hogy tetszik? – bökött fejével Gina a regény felé.

– Brutál izgi. Alig tudom letenni, de el ne mondd, hogy mi lesz a vége, mert akkor soha többé nem állok szóba veled! – emelte meg Liana fenyegetően a mutatóujját.

– Képzeld, ma megint itt volt – pattant fel a pultra a vendége.

– Kicsoda? Az a pasi, akiről a múltkor beszéltél?

– Igen – bólogatott Gina izgatottan. – Úgy tett, mint aki hosszan válogat, de közben végig engem stírölt.

Gina talán még annyira sem járt el sehová, mint ő. Igazi kis könyvmoly volt, ráadásul hatalmas szemüveget viselt, és a haját is mindig szigorú kontyban hordta.

– És? Beszélgettetek? – lesett rá érdeklődve.

– Igen. Megkérdezte, hogy merre vannak az útikönyvek, én pedig megmutattam neki.

Liana nem tudta visszatartani a kitörni készülő nevetését.

– Ha így haladtok, tíz év múlva randira is elhív.

Gina durcásan vonta meg a vállát.

– Én legalább ismerkedek, nem úgy, mint te.

– Hát, ha ezt ismerkedésnek lehet mondani, akkor valószínűleg igazad van – libbent oda Liana a bejárathoz, és megfordította a zárva táblát.

Gina is lekászálódott a pultról.

– Akkor kezdődjön a délutáni műszak – sóhajtotta.

– Ne panaszkodj, te csak olvasgatsz!

– Mintha te nem azt csinálnád a helyemben. Sőt! Most is azt csinálod. – A barátnője becsukta maga után az ajtót.

De bizony, hogy azt csinálná. Egész nap csak olvasna. Meg zenét hallgatna. Meg virágokat nevelne. Meg lovagolna is. Talán még a festést is kipróbálná. Álmodozott. Azt az egyet nem vehette el tőle senki.

Miután bezárt, beült az öreg furgonba, és egyenesen haza hajtott. Kivette a postaládából a leveleit, majd ahogy belépett, rögtön a macskájába botlott.

– Azt ne mondd, hogy megettél mindent, amit itt hagytam neked! – korholta meg a nyivákoló állatot.

Ledobta a postát az asztalra, az ölébe vette a szürke kandúrt, és megállt vele a tükör előtt.

– Nézz magadra, Brunó! Láttál te már ilyen kövér macskát? Ugye, hogy nem? – kérdezte tőle, majd maga felé fordította az állatot. – Tudd meg, hogy lusta vagy, és ha így folytatod, még a tányérodig sem bírsz majd elvánszorogni.

A macska csak bambán pislogott, majd újra nyávogott egyet.

– Jól van, de holnaptól diétára foglak – adta meg magát Liana, majd félig öntötte a macskája tálját.

Ledobta a cipőjét, és kezébe vette a leveleit.

– Számla, ez is számla, reklám, számla, ez meg mi a fene? – akadt el az egyiknél. – Bell ügyvédi iroda. Mit akar tőlem egy ügyvéd?

Feltépte, és gyorsan átfutotta a rövid írást.

– Hagyatéki tárgyalás? Milyen hagyatéki tárgyalás? – töprengett.

A levélben arra kérték, hogy holnapután jelenjen meg egy bizonyos Robert Crawford hagyatéki tárgyalásán, ráadásul a világvégén, ami jó fél napos autóutat jelentett számára.

– Ez biztos valami tévedés lehet. – Leült, és még egyszer átolvasta a levet.

Egyértelműen neki címezték, de ez semmit sem jelentett. Úgy döntött, másnap majd felhívja őket, és tisztázza a félreértést.

Reggel nyitás után az első dolga volt, hogy telefonáljon. A levélben megadott számot tárcsázta, és rögtön egy kedves női hang szólt bele:

– Bell ügyvédi iroda. Miben segíthetek?

– Liana Foster vagyok. Tegnap kaptam önöktől egy értesítést – kezdte.

– Igen, üdvözlöm, miss Foster – köszöntette barátságosan a nő. – Ezek szerint megkapta a levelünket. Holnap várjuk az irodánkban. Vagy esetleg nem tud eljönni, azért telefonált?

Liana egészen megdöbbent.

– Ez nem valami tévedés? Biztos, hogy rám gondoltak? Ugyanis nekem fogalmam sincs arról, hogy ki az a Robert hogyishívják… – maga elé emelte a levelet – Crawford.

– Nem tévedés. Ön is az egyik hozzátartozója, így örököse is az elhunytnak, ezért kapta az értesítést.

Hozzátartozója? Az ő családjában nincs Crawford. Az anyja Martin, az apja pedig – akit soha nem ismert – Foster.

– Esetleg segítene abban, hogy milyen rokonságban vagyok vele? – kérdezősködött tovább.

– Nos, erről az ügyvédúr tudna felvilágosítást adni, de még nincs bent. Viszont, ha holnap eljön, akkor mindenről tájékoztatni fogja önt, miss Foster.

– Rendben. Köszönöm a segítségét, viszlát! – tette le Liana elképedve a telefont.

Muszáj lesz elmennie, hogy a végére járjon ennek az egésznek. Talán valami elfeledett nagybácsi? Vagy egészen távoli rokon, akinek nem volt családja? Lehet, hogy örökölt némi pénzt? De az is lehet, hogy csak adósságot. Hamarosan kiderül.

 A könyvet itt tudod megvásárolni. Katt ide!

2. fejezet: A szemtelen rokon

Dylan

Mielőtt az ügyvédhez ment volna, Dylan az anyja háza felé kanyarodott, hogy felvegye őt.

– Mi az? Még el sem készültél? – kérdezte, mivel az anyja még egy köntösben üldögélt az étkezőben, és halál nyugodtan reggelizett.

– Azt hittem tudod, hogy én nem megyek – érkezett az unott válasz.

– Hogyhogy?

– Már miért mennék? Apáddal rég átírattuk a nevemre, ami engem illetett meg. A birtokhoz és a vállalathoz pedig, semmi közöm – közölte Amanda, majd ivott egy korty teát.

– Azért jó lett volna, ha engem is tájékoztattok erről – jegyezte meg Dylan, de most semmi él nem volt a hangjában. – Na, mindegy, akkor megyek egyedül. Már úgyis késésben vagyok. – Lehajolt, hogy egy puszit adjon anyja homlokára.

– Majd hívj fel, ha végeztél! – kiáltott utána az asszony.

Dylan először az irodába ment be, ahol elintézte a legfontosabbakat, majd beszélt a bankárukkal, csak utána indult a hagyatéki tárgyalásra. Egyébként is beszélni akart Bellel, aki nem csak a családot, de a cégét is képviselte. Behajtott a parkolóba, és közben fogadta a bejövő hívását.

– Szia, szívem! Este vacsora nálam? – szólt bele Carmen.

Dylan talált egy szabad helyet, és kitette az indexet.

– Lehet róla szó. Hányra menjek? Ezt nem hiszem el. Mit csinál? – mérgelődött.

– Mi az? Valami baj van? – kérdezte Carmen.

– Nem, nincs semmi, csak valaki elfoglalta a helyem. Szóval, hányra menjek?

– Hatra. Várni foglak!

Dylan bosszankodva tette le a telefont, majd lehúzta az ablakot, hogy kiszóljon az ócska furgon tulajdonosának, aki pofátlanul elfoglalta a helyét.

Egy fiatal lány szállt ki belőle. Göndör haját folyton az arcába fújta a szél, melyet igyekezett kisöpörni onnan, de mindhiába.

– Ez az én helyem volt – szólt oda neki.

A lány felé fordult, és szája szemtelen mosolyra húzódott.

– Elnézést, nem volt ráírva a neve.

– De azt láthatta, hogy indexelek.

– Nem, én csak azt láttam, hogy telefonál, és feltartja a forgalmat – felelte pimaszul. Ekkor a mellette lévő helyről épp kiállt valaki. – Látja, már van is helye. Kár volt türelmetlenkednie – vonta meg a vállát, majd elfordult.

Dylan mérgesen parkolt le mellé. Amikor kiszállt, a lány akkor vette ki a hátizsákját a hátsó ülésről.

– Aztán meg ne karcolja az autómat, amikor kiáll! – vetette oda neki.

– Ne aggódjon, valószínűleg jobb sofőr vagyok, mint maga, aki még parkolni sem tud – feleselt vele az idegen –, de sajna nincs időm órákat adni – vigyorgott, majd hátára kapta a táskáját, és elindult.

Dylan követte, mivel neki is arra volt útja. A lány az irodaház előtt egyszer hátranézett, de nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét. Bement, ő pedig utána. Együtt szálltak be a liftbe. Dylan már nyúlt volna, hogy megnyomja a négyes gombot, de a lány megelőzte, és ő is ugyanazt nyomta meg.

– Ha nem láttam volna, hogy ugyanoda tart, azt gondolnám követ engem – próbált viccelődni a lány, de Dylan egyáltalán nem találta ezt szórakoztatónak.

A lány látva, hogy nem mosolyog, vágott egy grimaszt, majd elfordult. Ahogy kinyílt a lift ajtaja sebtében kilibbent rajta, és ismét ugyanabba az irányba tartott, mint ő. Mindketten megálltak az ügyvédi irodához vezető ajtó előtt.

– Na, jó! Habár nekem is tízre van időpontom, menjen maga! Én addig megkeresem a mosdót – fordult el tőle a szemtelen kísérője, és ott is hagyta.

Dylan megrökönyödve meredt utána, majd kopogtatás nélkül benyitott.

– Jó reggelt, Melinda! – köszönt oda a titkárnőnek az előtérben, majd belépett az irodába.

– Á, Dylan! – lesett fel rá Bell az asztala mögül. – Gyere csak, foglalj helyet!

Bell irodája tele volt halmozva aktákkal. Nem csak a polcok voltak roskadásig megpakolva, de már a falnál álló kanapé és a konzolasztal is meg volt rakva velük. Éppen csak két fotelt hagytak szabadon és az asztalát, amelyeken az aktuális papírokat tartotta.

– Bocs, hogy késtem. Kicsit feltartottak – ült le az egyik fotelbe.

– Nem gond. Mindjárt kezdhetjük. – Bell az iratokat rendezgette maga előtt.

– Szeretném, ha gyorsan lezavarnánk, mert utána dolgom van – tette Dylan keresztbe a lábát, és kényelmesen hátradőlt.

– Tudom, hogy mindig sietsz, de még várunk valakit.

– Ha anyámra gondolsz, akkor ő nem jön. Azt mondta, ők már elrendezték apámmal.

– Nem Amandára várunk – közölte az ügyvéd sejtelmesen.

Dylan felvonta a szemöldökét.

– Akkor kire? – kérdezte, de az ajtó kinyílt mögötte, és Melinda lépett be.

– Mr. Bell, megérkezett miss Foster is.

– Akkor vezesse be, kérem! – intett az ügyvéd.

Dylan nem értette, mi történik. Ki az a miss Foster, és mit keres az apja hagyatéki tárgyalásán? Érdeklődve fordult meg a székében, és akkor egészen megdöbbent. Az a szemtelen lány állt az ajtóban, akivel együtt jöttek fel az emeletre.

– Üdvözlöm, miss Foster! Ronald Bell – állt fel az ügyvéd, és kezet nyújtott a most is mosolygó lánynak, aztán felé mutatott. – Az úr pedig Dylan Crawford.

– Nahát, micsoda véletlen! Már találkoztunk az előbb. Liana Foster – mutatkozott be neki a lány kedvesen.

Dylan ahelyett, hogy elfogadta volna a felé nyújtott kezet, az ügyvédjéhez fordult.

– Elmondanád, mi a fene folyik itt, Ronald?

– Türelem, Dylan! miss Foster legalább annyira szeretné tudni, hogy miért van itt, mint te. Kérem, miss Foster, foglaljon helyet!

A lány leült a mellette lévő fotelbe, és egy megvető pillantással jutalmazta az előbbi udvariatlanságát.

– Akkor jó lenne, ha végre felvilágosítanál! – csattant fel újra Dylan.

– Miss Foster – kezdte Bell. – Amit most mondani fogok mindkettőjüket váratlanul fogja érinteni, ezért kérem, nézze el Mr. Crawford esetleges kirohanását.

Milyen kirohanásról beszél ez az ember? Elment az esze, vagy már korán reggel ivott? Dylan semmit sem értett, és Bell udvariatlan kijelentése különösen nem tetszett neki.

– Semmi baj. Lassan kezdek hozzászokni – legyintett a lány.

Dylan legszívesebben felállt volna, hogy ott hagyja őket. Ez a kis fruska itt lekezelően beszél vele, az ügyvédje meg úgy tesz, mintha ő valami szörnyeteg lenne, már amikor épp nem nézi levegőnek.

– Miss Foster, azért hívtam ma ide, mert ön az elhunyt igen közeli hozzátartozója – kezdett bele a mondandójába Bell. – Egész pontosan Robert Crawford lánya.

Dylan szeme kikerekedett.

– Hogy micsoda? – kérdezték szinte egyszerre.

– Ez bizonyára valami tévedés lehet, Mr. Bell. Az én nevem Foster, és nem Crawford, de ezt ön is tudja – hebegte a lány meglepetten.

– Igen, mert az anyja ezt a családnevet választotta magának, de valójában Robert Crawford volt az ön édesapja.

Dylan annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Az apjának van egy másik gyereke, és ez a lány lenne az? Kizártnak tartotta. Akkor tudna róla.

– Ha akarja, erről bizonyítékot is tudok mutatni önnek. – Az ügyvéd egy aktát tolt Liana elé. A lány belelapozott.

Bell végre észrevette, hogy ő is a helyiségben van, mert felé fordult.

– Dylan, ez azt jelenti, hogy ketten örököltétek a birtokot, a vállalatot, és természetesen a részvényeket. Egyszóval, a vagyon egyik fele a tiéd, a másik fele pedig miss Fostert illeti.

Dylan nyomban arra gondolt, hogy valaki meg akarja viccelni. De hát ki, és miért tenne ilyet?

– Ez lehetetlen, Ronald! Ugye most csak szórakozol velem? – találta meg végre a hangját, és rögtön fel is állt, annyira ideges lett.

– Nem. Nem szórakozok. Miss Foster éppen annyira meg van lepve, mint te.

Dylan csak egy pillantást vetett rá, aki valóban úgy ült ott, mintha sokkot kapott volna. Egyenes háttal, ugrásra készen markolta a fotel karfáját, és arcán teljes zavar tükröződött. Dylan mérgesen fordult el tőle.

– Nem érdekel! Ez csakis egy rossz vicc lehet! – kiabálta.

– Ez nem vicc, és kérlek, ülj le, mert még nem végeztem! – mutatott újra a fotelre az ügyvéd.

Ha Dylan nem ismerte volna Bellt már ezer éve, akkor tényleg azt hinné, hogy csak szórakozik. Ám Bell nem az a típus. Nagyon is igaz lehet, amit állít, különben nem mondana ilyeneket. Ez a szemtelen kis csitri itt mellette a nevelőapja lánya, és osztozkodnia kell vele. Ez mégis, hogyan történhetett meg? És miért csak most értesül róla? Majd felrobbant, annyira dühös lett, de újra leült. Bell kioktató stílusát is csak azért tűrte el, mert az apja legjobb barátja volt, és már gyerekkora óta ismerte. Az öreg már családtagnak számított, és mindig jót akart nekik.

– Nos, miss Foster? Folytathatom? – kémlelte Bell a lányt.

Dylan legszívesebben ráordított volna, hogy ne azzal a haszonleső libával foglalkozzon, hanem vele, hisz kénytelen egy idegennek odaadni mindazt, amiért ő és a családja keményen megdolgozott.

– Igen – bólintott a lány.

A hangja megremegett, már közel sem volt olyan határozott és szemtelen, mint az előbb. Úgy tűnt, tényleg megrendítette, amit az előbb hallott.

– Az apádnak, pontosabban az apjuknak csupán egyetlen egy kikötése volt az örökséggel kapcsolatban – folytatta az ügyvéd. – Mégpedig az, hogy miss Foster költözzön a birtokra, és mindketten éljetek ott, valamint Dylan, be kell vonnod őt az üzleti ügyekbe.

Ezúttal Dylan vette fel azt a pózt, amit az előbb a lány.

– Na jó, ez kész röhej! – ugrott fel újra. – Ezt te sem gondolhatod komolyan, Ronald! A semmiből előrángatsz egy vadidegent, majd közlöd, elviszi az örökségem felét, de még azt is elvárod, hogy összeköltözzek vele?

– Ebből elég legyen! – állt fel a lány dühösen. Éles hangja belefojtotta a szót a férfiba. – Mégis mit képzel magáról? Maga szerint engem nem ért váratlanul ez az egész? Huszonkét évesen tudom meg, hogy valójában ki volt az apám. Eszébe se jut, én mit érezhetek? Maga legalább végig tudta, és ismerhette őt! Nem kell ennyire féltenie a pénzét, mert nem kérek belőle! – kiabált könnyes szemmel.

A lány kirohanása váratlanul érte Dylant. Vele soha senki nem szokott így beszélni. Hosszú pillanatig meredten néztek egymásra, majd mindketten az ügyvéd felé fordították a fejüket, mintha tőle várnák a megoldást. Bell csak széttárta a karját, majd a székében hátradőlve várta, hogy lenyugodjanak. Dylan újra a lányhoz fordult.

– Nem ismerem magát. Miért érdekelnének az érzései? – vágott vissza mérgesen.

– A magafajták valószínűleg a kóbor kutyába is belerúgnak, hisz nem az övék – felelte a lány, és közben olyan megvetően nézett rá, amivel csak még tovább fokozta a férfi idegességét.

Dylan már épp szólásra nyitotta a száját, de Bell közbelépett:

– Miss Foster, nem lenne tanácsos visszautasítania. Ez volt az apja utolsó kívánsága. Legalább nézze meg, mit örökölt – tolta elé a papírokat.

A lány elvette, ám szinte rögtön vissza is adta.

– De miért kell ahhoz összeköltöznöm vele? – biccentett Dylan felé.

– Az apja így rendelkezett… – kezdte volna győzködni Bell, azonban Dylan közbevágott.

– Felejtsd el, hogy én ezzel a nővel lakjak egy fedél alatt!

Az ügyvéd összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Pedig kénytelen leszel, különben neked is el kell onnan költöznöd.

Dylan szinte szédülni kezdett, annyira ideges lett. Mi az, hogy el kell költöznie a birtokról? Tényleg képesek lennének kitenni a saját házából?

– Akár le is mondhatna róla, az előbb közölte, hogy nem kell neki a pénzem – szólalt meg belőle a kétségbeesés.

– Ugye, ezt te sem gondolod komolyan? – ráncolta a homlokát Bell.

– De, rohadtul komolyan gondoltam. Eddig sem tudott róla. El is sétálhatna, és elfelejthetné, hogy itt járt – morogta, majd a lányra nézett. – Vagy esetleg egy bizonyos összegért cserébe hajlandó lemondani róla, miss Foster?

– Elég, Dylan! Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna – állította le rögvest Bell.

– Higgye el, nem kell a pénze, de tudja mit? A maga kedvéért nincs az az isten, hogy lemondjak róla! – szúrta oda neki a lány, és sötét szeme csak úgy csillogott a haragtól.

Dylan szívesen felképelte volna, de azért egy nőt még ő sem képes megütni.

– Oké. Hozzám akar költözni? Legyen – nevetett fel gúnyosan. – De teszek róla, hogy sírva hagyja majd el a birtokot! – emelte felé fenyegetően a mutatóujját.

Liana dacosan felszegte a fejét.

– Aztán csak nehogy maga akarjon hamarabb elköltözni onnan.

– Oké, azt hiszem ebből elég lesz mára. Szeretném, ha mindketten aláírnátok a papírokat – fordította Bell feléjük az iratokat.

Dylannek nem volt választási lehetősége, és ez teljesen kiborította. Kénytelen lesz osztozkodni ezzel a lánnyal, de abban már egészen biztos volt, hogy így vagy úgy, de el fogja üldözni a birtokról. Annak is utána fog járni, hogy tényleg az apja lánya-e, hiszen soha nem említett senki ilyesmit.

– Miss Foster, mikor tudna költözni? – kérdezte Bell a lánytól, miután aláírták a papírokat.

– Van egy virágüzletem – motyogta szégyellősen. –  Annak a dolgait még el kell rendeznem, és csak utána.

– Remélem, jó sokáig tart majd – szúrt oda Dylan.

Liana úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Semmi gond. Intézze csak! A papírokon megtalálja a birtok címét. Addigra remélhetőleg Mr. Crawford is megnyugszik majd.

– Te mégis kivel vagy? – kelt ki magából újra Dylan.

– A családdal. Aminek immáron miss Foster is a tagja. Apropó, miss Foster, most már nyugodtan felveheti a Crawford nevet, ha úgy tetszik – válaszolta az ügyvéd.

– Köszönöm. Nekem tökéletesen megfelel a mostani nevem – felelte a lány Dylan szemébe nézve.

– Ha végeztünk, akkor én távoznék – toporzékolt Dylan, mert már nagyon szabadulni akart innen, hogy végre egyedül átgondolhassa ezt az egész képtelenséget.

– Igen, végeztünk – bólintott Bell.

Dylan egyiküktől sem köszönt el, csak mérgesen becsapta maga után az ajtót.

3. fejezet: Változások 

Liana

– Tudom, hogy rengeteg kérdése lenne az apjáról, miss Foster, de sajnos várnak az ügyeim – fektette kezét egy hatalmas köteg iratra az ügyvéd. – Azonban, ha majd ide költözik gyakran fogunk egymással találkozni, és ígérem, minden kérdésre válaszolni fogok. Addig is odaadom ezt a bankkártyát. Nyugodtan használja, ha bármire szüksége lenne – nyújtott át Lianának egy borítékot.

Liana máris kedvelte ezt az alacsony, ősz hajú, szemüveges férfit, aki nem engedte, hogy az a kiállhatatlan alak leharapja a fejét. Mosolyogva rázott vele kezet, majd kissé kábultan ment vissza a furgonjához.

A drága, fekete sportkocsi nem állt ott, pedig szívesen végigkarcolta volna, már csak bosszúból is. Oké, biztosan nem csinált volna ilyet, de jó volt elképzelni. Bedobta a táskáját a furgonba, ám miután beült, képtelen volt elindulni. Megtudta ki az apja, és valószínűleg egy vagyont örökölt. Ráadásul van egy bátyja. Egy helyes, beképzelt, pökhendi és rettentően idegesítő bátyja, aki máris utálta őt. Még a haja és a szeme is épp olyan sötét, mint az övé. Ám a természetük egyáltalán nem hasonlított. Ő sosem tudna ilyen arrogáns lenni. Az ügyvéddel is, hogy beszélt? Fogalma sem volt, hogy bírja majd elviselni. Valószínűleg sehogy.

Robert Crawford. Így hívták az apját, és ezek szerint tehetős ember volt. Vajon miért nem kereste soha? Miért csak a halála előtt jutott eszébe, hogy ő is a világon van? És ami a legfontosabb, az anyja miért titkolta el előle? Biztosan nyomós oka lehetett rá, ha arra kényszerült, hogy más nevet adjon neki. Liana alig várta, hogy mindent megtudhasson.

Csak nagy nehezen indult el, és egész úton próbálta emészteni a hallottakat. Van egy bátyja. Bármilyennek is látta Dylant az ügyvédnél, mégis csak a testvére, és Liana legbelül nagyon örült neki. Eddig abban a hitben élte életét, hogy senkije sem maradt. Most pedig kiderült, hogy nincs egyedül. Egy testvér mégis csak testvér. Szíve majd kiugrott a helyéből.

 Otthon első dolga volt ellátni Brunót, aztán előkotorta a papírokat, hogy megnézze, pontosan mit örökölt. Kétszer is át kellett olvasnia a listát, mert képtelen volt hinni a számoknak. A papíron szereplő adatok alapján mától vagyonos nőnek számított. Olyan gazdag lett, hogy akár ezt az egész kisvárost megvásárolhatta volna, ahol most élt. Kezébe vette a borítékot, és kihúzta belőle a kártyát.

– Már nem csak kövér, de gazdag macska is vagy, Bruno – pillantott a cicájára, aki elterült mellette a kanapén.

Másnap ugyanúgy elment kinyitni, pontosabban bezárni, de első útja Ginához vezetett.

– Nem fogod elhinni, mi történt velem – tört be hozzá.

Gina megigazította a szemüvegét az orrán.

– Ha elmondod, kiderül.

– Megtudtam, ki az apám, és örököltem egy vagon pénzt – közölte vele Liana, mire Gina eltátotta a száját.

– Meghalt az apád?

– Igen, így sajnos már nem ismerhetem meg – szontyolodott el Liana.

– Sajnálom – mondta Gina őszinte együttérzéssel a hangjában.

– Nem is vagy kíváncsi, mennyit örököltem? – tárta szét a karját Liana. Gina szemöldöke a magasba szaladt. – Brutálisan sokat! Annyira sokat, hogy össze sem tudnám számolni – árulta el lelkesen.

– Csak hülyéskedsz – nevette el magát Gina, majd legyintett egyet, és leült a pult mögé.

– Nem hülyéskedek. Na, figyu! –  Liana odament a polcokhoz, és találomra elkezdte lepakolni a könyveket, és lerakta Gina elé.

– Mit csinálsz? Te fogod visszarakni őket.

– Nem, mert mindet megveszem. Ezeket is – tett le hangos csattanással még egy tucatot.

A barátnője a fejét csóválta.

– Neked elment az eszed.

– Üsd csak be, én pedig kifizetem – vette elő a kártyáját magabiztosan.

Gina hezitált.

– Oké, de ha nem lesz rá fedezeted, akkor állatira dühös leszek – emelte fel az első könyvet. Sorban lehúzta mindegyiket. – Sokba kerül – mutatta meg neki az összeget.

– Nem baj. Mehet.

Gina odafordította a terminált. Liana a borítékból elővette a pin kódot, beütötte, és a készülék rögtön jelezte a sikeres tranzakciót.

– Hűha! – csúszott ki Gina száján.

– Ugye, mondtam? Gazdag lettem, Gina!

– Akkor már nem leszel virágárus, igaz? – pislogott rá szomorúan.

Gina reakciója egészen meghatotta Lianát. A barátnőjét nem a szerencséje érdekelte, hanem az, hogy itt fogja hagyni.

– Sajnos nem, mert el is fogok költözni. – Átpakolta egy dobozba a megvásárolt könyveit.

– Hová?

– Egy birtokot is örököltem. Odaköltözöm. Úgyhogy ma elintézem a bolt bezárását. Kiírom, hogy ingyen elvihető virágok, mert mit kezdjek velük?

– Ez azért durva – nyögte Gina.

Úgy tűnt, Gina most kezdte felfogni a hallottakat, de Lianának muszáj volt otthagynia, mert ki kellett ürítenie a helyiséget.

Amint kiírta, hogy minden ingyen elvihető, szinte megrohamozták. Egy perc megállása sem volt. Az emberek sorban hordtak el mindent, és néha majdnem össze is vitáztak egymással. Estére teljesen kiürült a boltja. Egy nagy kartonlapra ráírta, hogy eladó, majd a telefonszámát, és kiakasztotta belülről a bejárathoz.

– Vége, anya. Hamarosan új életet kezdek. Szurkolj nekem! – beszélt az üres helyiségnek, majd bezárta maga után.

A következő három nap szüntelenül pakolt a lakásában. Csak a ruháit és az emlékeit akarta magával vinni, na meg Brunót, de a többi holmijától is meg kellett szabadulnia. Nagy részüket felajánlotta jótékonysági célra, de ott voltak még a bútorok, a csecsebecsék és számtalan olyan dolog, ami egy háztartásban összegyűlik. A tulaj üresen kérte a lakást, úgyhogy a házuk előtt is kitett egy táblát. Onnantól kezdve kész átjáróházzá változott a lakása. Azonban három nap múlva, délutánra a macskája tányérján és ketrecén kívül semmi sem volt benne.

– Indulhatunk? – vette ölbe Brunót, majd betette a hordozóba.

Mielőtt rálépett volna a gázra, egy nagyot sóhajtott. Tudta, hogy háborúba indul, és akkor még úgy hitte, felvértezte magát minden rossz ellen.

Dylan

Dylan már útközben fel akarta hívni az anyját, de úgy döntött, jobb, ha személyesen mondja el neki a híreket. Biztos volt abban, hogy az asszonyt sokkolni fogja, ha megtudja, hogy a férjének van egy balkézről született gyermeke, aki ráadásul elviszi a vagyona felét.

Bell még útközben megcsörgette, és nagy vonalakban elmagyarázta neki Robert félrelépésének történetét, de a beszámolójából Dylan tulajdonképpen semmit sem tudott meg. Mindössze csak annyit, hogy az apjának viszonya volt egy nővel, akinek született egy lánya, de aztán eltűntek. Már rettenetesen kíváncsi volt erre az egész sztorira, de a lány előtt nem szándékozott kifaggatni Bellt, mert nem akart teljesen érzéketlennek tűnni. Épp eléggé zavarta, hogy ennyire nem tudta türtőztetni magát. Egyáltalán nem vallott rá ez a viselkedés, de azért ez mégis csak sok volt, még neki is.

Az anyjára a kertben talált rá, ahol egy fűre terített rózsaszín matracon jógázott. Világos vörös haját kontyba tűzte, de a szokásos erős sminkje most sem maradhatott el. Egyik fülében zsinór lógott, bizonyára valamiféle nyugtató zenét hallgatott.

– Nocsak! Nem szoktál ilyen sűrűn benézni hozzám. Csak nincs valami baj? – Lépteire Amanda kinyitotta a szemét, de ugyanúgy mozdulatlan törökülésben maradt.

– Beszélnünk kellene – mondta Dylan.

– Akkor ülj le! – bökött az anyja a fejével az egyik közeli kerti pad felé.

Dylan helyet foglalt, és a két kezét összefonva a térdeire támaszkodott.

– Váratlan dolog történt Bellnél – kezdte.

– Éspedig? – kérdezte mozdulatlanul az anyja, és a szeme újra csukva volt.

Dylant rendkívüli módon bosszantotta anyja viselkedése. Ennyi erővel egy szoborhoz is beszélhetett volna valamelyik parkban.

– Nem én vagyok az egyedüli örökös, ugyanis van egy húgom – közölte minden bevezető nélkül. Jó, persze, az a lány nem a húga, de így volt egyszerűbb.

Amanda végre megmozdult, felé fordította a fejét.

– Hát csak megkereste!

Dylan azt hitte rosszul hall. Azon nyomban felpattant, és Amanda elé lépett.

– Te végig tudtál róla? Tudtad, hogy apámnak van egy másik gyereke? – tette ingerülten csípőre a kezét.

– Jaj, Dylan! Persze, hogy tudtam – legyintett az asszony, majd felállt.

– Akkor miért nem beszéltél róla soha?

– Miért beszéltem volna róla?

Amanda elindult a ház felé, Dylan pedig követte.

– Hihetetlen vagy, anya! Apámnak van egy lánya, és én nem is tudtam róla!

Amanda bement a nappaliba, majd öntött magának egy italt. Dylant meg sem kínálta, bár ő is szívesen legurított volna egyet, de még vezetnie kellett.

– Ugyan már, fiam! Az a nő nem a testvéred, te is tudod. Inkább azt mondd meg, mit hagyott rá apád!

Dylan azt hitte, Bellnél jobban ma senki sem idegesítheti fel. Tévedett. Az anyja sokkal jobban felbosszantotta, de visszafogta magát, mert információra volt szüksége.

– Mindennek a felét kapja, és beköltözik a birtokra. – Karba tett kézzel az ajtókeretnek dőlt.

Most ő fogja végignézni anyja tombolását, mert tombolni fog, kétsége sem volt felőle. Nem is kellett sokat várnia. Anyja először csak köhögött a félrenyelt ital miatt, aztán elkerekedett szemmel rikácsolni kezdett.

– Hogy micsoda? Mégis, hogy gondolta ezt az apád? Elment az esze? Öregségére biztos, hogy elment az esze! Szó se lehet róla! Az a nő nem költözhet a birtokra, és nem örökölhet semmit!

– Ha úgy vesszük, ő a vér szerinti örökös – csúszott ki Dylan száján. Ez csak most jutott az eszébe. Az a lány vér szerint is Crawford, nem úgy, mint ő.

Amanda döbbenten meredt rá.

– Hogy mondhatsz ilyet? Te vagy a jogos örökös. A házasságkötésünkkel másodlagossá vált a vérvonal. Robert téged nevelt fel, nem pedig az a kis cafkát – dühöngött, és járkálni kezdett a helyiségben.

– Nincs választási lehetőségem. Oda kell engednem, különben elveszítek mindent. Ez volt apa kérése.

– Az apád nem normális! Micsoda szégyent hozott rám! Így mindenki tudni fog arról, hogy félrelépett. Rajtam fognak nevetni – siránkozott Amanda égre emelt kezekkel.

Ez a műsor Dylant rendkívül untatta. Az anyja mindig is jól értett a drámákhoz.

– Jellemző, hogy rögtön magad sajnáltatod. Talán, ha időben szólsz erről, akkor megakadályozhattuk volna ezt az egészet! – hordta le Dylan.

– Honnan tudhattam volna, hogy apád ilyet fog csinálni? – perdült felé Amanda. – Soha nem került szóba az a gyerek. Azt hittem, rég túltette magát rajta.

Dylannek volt egy olyan érzése, hogy itt sokkal többről van szó. Ha az anyja tudott a lányról, akkor azt is sejthette, hogy az örökségből sem marad ki. Valami nagyon nem stimmelt ebben a történetben.

– Oké, akkor, ha kissé lecsillapodtál elmesélhetnéd, hogyan is történt ez az egész. – Leült az egyik kanapéra.

Amanda megállt, és elgondolkodva az egyik komódnak támaszkodott. Először a kezében tartott italát bámulta, és csak utána kezdett bele.

– Nem olyan bonyolult, fiam. Hat-hét éves lehettél, amikor apáddal már teljesen elhidegültünk egymástól, és külön utakon kezdtünk járni. Tudod, nekem is vannak bizonyos igényeim… – Ellökte magát a szekrénytől, és leült az egyik fotelbe.

– Nem ez a része érdekel, anya – szólt közbe Dylan, mert egyáltalán nem akart hallani anyja szexuális életéről. Pontosan tudta, hogy mindig volt valakije.

– Apád szerint megváltoztam, de szerintem ő változott meg.

– Anya, a lényeget! – figyelmeztette újra.

– Mindegy. Apáddal megállapodtunk, hogy diszkréten kezeljük az ügyeinket, és megegyeztünk, bármi történjék is, nem válunk el, mert nem akartuk széthordani a kemény munkával megszerzett vagyont. Aztán apád elkövette azt az ostobaságot, hogy teherbe ejtette a szeretőjét, de állta a szavát, és velünk maradt. Ennyi a történet – tárta szét a karját Amanda.

Dylan azonnal tudta, hogy nem lehet ennyi. Az apja jó ember volt. Biztosan nem engedett csak úgy szélnek egy állapotos nőt, aki az ő gyerekét várta.

– És a nő egyszerűen csak lelépett? – kérdezte kétkedve.

– Megharagudhatott, majd eltűnt. Utána nem hallottunk felőle. De ezek szerint apád mégis felkutatta. Hogy lehetett ennyire ostoba? – Amanda felállt, és újabb italt öntött magának.

Dylan úgy gondolta, egyelőre elég volt ennyit tudnia.

– Dolgom van. Később még beszélünk – állt fel ő is, és elindult a kijárat felé.

– Mit akarsz csinálni? Ugye, nem hagyod, hogy csak úgy elvegye a pénzed? – szólt utána Amanda.

– Még nem tudom, anya. Majd kitalálok valamit – felelte hátra sem nézve.

A történtek után már nem sok kedve volt ügyeket intézni, de ez is a munkájához tartozott, úgyhogy miután magára hagyta az anyját, nyakába vette a várost. Az egyik tárgyalása annyira elhúzódott, hogy fél órát késett Carmentől.

– Már azt hittem, soha nem érsz ide. Pontban hatra rendeltem a vacsorát, és szerintem már ki is hűlt – fogadta egy futó puszival a most is tökéletes megjelenésű barátnője.

– Nem baj, majd megmelegítjük. – Dylan követte Carment az étkezőbe, és fáradtan rogyott le az egyik székre.

– Mesélj, milyen napod volt ma? – tette fel a szokásos kérdését a nő, miközben az ételt csomagolta ki.

Fehér, rövid szoknyája szépen feszült a fenekén. Ha Dylannek nem lett volna ilyen vacak kedve, akkor felőle a vacsora egészen is kihűlhetne.

– Szörnyű – sóhajtott, mire Carmen meglepett arccal fordult felé.

Dylan elmesélte neki is, ami az ügyvédnél történt.

– Ezt nem hiszem el! Mégis, hogy képzeli az a lány? Elveszi a pénzed, és még össze is akar költözni veled? – csattant fel Carmen is.

Úgy látszott, rajta kívül senki sem tartotta érdekes információnak, hogy van egy majdnem húga. Bezzeg a pénz! Az mindenkit érdekelt. Persze őt is, de azért ez a lány… Mégis csak különös.

– Azt nem mondanám, hogy akarja, de ez lényegtelen, és egyébként sem velem, csak a házba. Ha úgy akarom, észre sem veszem, hogy ott van – felelte fáradtan.

– Komolyan ennyire tisztességtelen? Képes elvenni azt, ami a tiéd? Egy igazi számító dög lehet – háborgott tovább Carmen, és csak úgy csapkodta, ami a keze ügyébe került.

– Egyáltalán nem ismerem, úgyhogy ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. Nem hagynád abba? Még valamit összetörsz! – szólt rá, miután a nő a tányérokat is nagy csörömpöléssel tette le a konyhapultra.

– Anyád mit szól ehhez? – hagyta Carmen figyelmen kívül a kérését. –  Szegény, Amanda! Biztosan teljesen ki van készülve.

Dylant meglepte, hogy Carmen az anyját sajnálja helyette, és már rettentően fárasztotta is ez az egész.

– Nem vacsorázhatnánk inkább? – kérdezte.

Carmen mérgesen pakolta ki elé az ételeket. Dylan ilyenkor egyáltalán nem találta vonzónak őt, pedig a barátnője meglehetősen feltűnő szépség volt lángvörösre festett hosszú hajával, karcsú alakjával. Akárcsak egy igazi modell, ami nem is állt olyan távol tőle, hiszen modellügynökséget vezetett. Hiába a szépsége, amikor haragos volt, az arca eltorzult, egy csepp kedvesség sem sugárzott a tekintetéből, ahogy most sem.

– És mit akarsz csinálni? – faggatta tovább Carmen, miután leült vele szemben.

Csak nem akart leakadni a témáról, Dylant pedig egyre inkább kezdte elveszteni a türelmét.

– Egyelőre semmit. Beszélnem kell Ronalddal, utána majd okosabb leszek. Jó étvágyat! – látott neki az ételnek, ezzel is jelezve Carmen felé, hogy eleget beszéltek már a dologról.

– Ugye, nem nézed ölbe tett kézzel, hogy kisemmizzen? – tolta duzzogva magába a falatokat a nő.

– Már miért semmizne ki? A felét örökölte. Habár az sem kevés, de azért még bőven marad.

– Dylan! Ez úgy hangzott, mintha máris beletörlődtél volna – csapta le az evőeszközöket a kezéből Carmen. – A sarkadra kell állnod!

A férfi ezt már nem bírta tovább. Vacsorázni jött, beszélgetni, és esetleg ágyba bújni, erre ezt kapta.

– Oké, én ezt meguntam. Épp olyan vagy, mint az anyám! Köszönöm a vacsorát! – állt fel, és dühösen kirohant az ajtón.

Sosem csinált még ilyet, de most faképnél hagyta Carment, aki a döbbenettől szóhoz sem juthatott, mert nem ment utána. Dylan nem érette, mi ütött a nőkbe. Úgy háborogtak, mintha ez az egész történet róluk szólna. Az ő pénze, és neki kell majd egy idegennel együtt élnie, nem pedig nekik. Teljes mellszélességgel támogatniuk kellene, ehelyett számonkérték, mintha ő tehetne erről az egészről. Persze nagyon meglehet, hogy Carmen már közös vagyonként tekintett az örökségére, és sokkal inkább a saját jövője miatt aggódott.

Kattints ide, ha meg szeretnéd vásárolni a könyvet!

4. fejezet: A betolakodó

Dylan

Reggel Dylan első dolga volt Bellt hívni, és már tíz órakor a villa irodájában ültek.

– Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire váratlanul ért ez az egész – kezdte Bell.

Dylan az íróasztala mögül hallgatta az öreget.

– Te is kiborultál volna, ha megtudod, hogy apádnak van egy lánya, aki ráadásul odaköltözik hozzád – mérgelődött keserűen. – Az pedig külön bosszant, hogy végig tudtál róla, és mégsem szóltál.

– Ez volt apád kérése, de gondolj csak bele, szegény lány mennyire meglepődhetett. Csoda, hogy nem szaladt nyomban világgá, ahogyan beszéltél vele.

– Bár szaladt volna! Akkor most nem lenne ez az egész.

A szobalány jött be, és rögtön frissen főzött kávé illata töltötte be a helyiséget.

– Ne beszélj így! Attól még, hogy nem ismered, ő az apád lánya. De a viselkedésed betudom annak, hogy valóban sokkoló lehetett szembesülni a tényekkel – vette a kezébe a csészét Bell.

– Akkor láttad volna anyám és Carmen reakcióját. Még jó, hogy egyik sem volt ott – húzódott gúnyos mosolyra Dylan szája, miközben a kávéját kavargatta.

– Anyád? – legyintett egyet az ügyvéd. – Pedig neki pontosan tudnia kellett volna.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Nem az én tisztem erről beszélni – tért vissza inkább az öreg is a kávéjához.

Dylan hangos csörgéssel dobta a csésze mellé a kanalat.

– Kérlek, legalább te ne titkolózz előttem! – Felállt, és töltött egy italt Bellnek. Jól ismerte már. Az öreg nem igazán vetette meg az italt, de a mértéket tudta tartani.

– Majd anyád elmondja. Ez nem rám tartozik. – Bell a pohárra szegezte tekintetét.

Dylan rájött, hogy nem húzhatja ki belőle, de az anyja sem fogja egykönnyen elárulni, mit titkolnak előle. Visszaült az asztala mögé, és elgondolkodva kortyolgatta a feketét.

– Oké, akkor beszéljünk újra apám feltételeiről! Szóval, azt akarta, hogy költözzön ide Liana. De meddig? Örökre? – kérdezte egy idő után.

Bell kilazította barna nyakkendőjét.

– Akár, hiszen bőven elférnétek még akkor is, ha mindketten családot alapítotok, de legalább három év a feltétel. Utána szabadon dönthettek – válaszolta, majd egy hajtásra kiürítette a poharát.

– Az borzasztóan hosszú idő – rázta a fejét Dylan.

– A te családodba nem lehet egyhamar beilleszkedni.

– Családomba? Az anyámon és a barátnőmön kívül nincs senkim – morgolódott.

– A tágabb értelemben vett családra gondoltam. A barátok, a szomszéd birtokosok, a közeli üzlettársak. Te magad is tudod, hogy nem könnyen fogadnak be senkit a köreikbe – emlékeztette az ügyvéd.

Már hogyne tudta volna. Carment is csak azért fogadták el ilyen hamar, mert megfelelő családi háttérrel rendelkezett. Ez a lány, akárhogyan is, de csak egy házasságon kívül született gyerek, ráadásul egyszerű virágárus.

– Akkor se várd tőlem, hogy tárt karokkal fogadjam. Biztos lehetsz abban, mindent megteszek azért, hogy ne akarjon itt maradni. – Újra fortyogott benne a harag.

Bell csak mosolygott, és ez a mosoly egyáltalán nem tetszett Dylannek.

– Ha elüldözöd, akkor azt is el kell érned, hogy mondjon le mindenről, különben te is mehetsz vele együtt – sóhajtott az öreg.

– Ekkora ostobaságot! Akkor mégis kié lenne a birtok?

– Egy alapítványé.

Dylannek fel kellett állnia és mélyeket lélegezni, hogy ne kezdjen el kiabálni úgy, mint tegnap az irodában. Már kezdte ő is azt hinni, hogy az apjának tényleg elment az esze.

– Nézd, Dylan! Te is tudod, hogy annak a lánynak ugyanannyi joga van itt lenni, mint neked. Ha már huszonkét éven keresztül mellőznie kellett mindazt, ami neked jutott, akkor legalább most hadd élvezze! Nem volt lehetősége megismerni az apját. Engedd, hogy legalább a múltjába betekintést nyerhessen – állt fel az ügyvéd is.

Dylan tisztában volt mindezzel, de mégsem tudta elfogadni. Főleg úgy nem, hogy már megtapasztalta, milyen szemtelen és irritáló a lány stílusa. Tudta, az idegeire fog menni, és arról is meg volt győződve, semmihez sem ért, így nem sok mindent bízhat majd rá. Pedig az apja egyik kérése ez volt. Vonja be az üzletbe. De mégis hogyan? Ekkora esztelenségről életében nem hallott.

Végig ezen rágódott, és közben eltelt három nap, de Liana nem jelentkezett. Nem, mintha várta volna, de sejtette, hogy bármelyik nap beállíthat hozzá. Az anyja sem hívta, biztosan a védekezésre készült, miként tüntesse majd fel rossz színben az apját, és hogyan állítsa be magát áldozatként. Carmen viszont békülni akart, mert egyik nap megcsörgette Dylant, amikor épp egy tárgyalásra indult.

– Nem tudom, mi volt veled a múltkor, de szeretném, ha megbeszélnénk ezt – mondta a barátnője.

– Rendben, akkor gyere el vacsorára hozzám, de most mennem kell, mert várnak.

Dylan hűvös volt vele, mert még mindig haragudott rá. Viszont ő maga is békülni akart, mert utálta, ha rosszban voltak, amire nem igazán volt példa az utóbbi időben. Ha már itt tartott, a tárgyalás után inkább felhívta az anyját is.

– Megnyugodtál már? – kérdezte tőle.

– Már, hogy nyugodtam volna meg? Most pedig, hogy beszéltem Ronalddal, még idegesebb vagyok – zsörtölődött Amanda.

– Szóval, te is rájöttél, hogy nem tehetsz semmit.

– Azt majd meglátjuk – felelte az anyja azzal különös hanghordozásával, amit Dylan nem igazán szeretett. Amanda egész biztosan kitervelt valamit, de most ez egy cseppet sem zavarta. Mindegy ki és milyen módon éri el, hogy az a lány eltűnjön az életéből.

– Jelentkezett már? – kérdezte Amanda.

– Még nem. – Dylan becsukta a mappát maga előtt, ami a tárgyalás anyagait tartalmazta.

– Hátha meggondolta magát.

– Azt kétlem, de legyen igazad, anya.

Tényleg azt kívánta, bárcsak igaza lenne Amandának, és akkor nem kellene tovább rágódnia ezen az őrültségen. De ki mondana le ekkora vagyonról? Valószínűleg senki.

Korán hazament, és amíg a barátnőjére várt, a könyvtárban olvasott. Carmen pontos volt és gyönyörű. Sötétzöld ruhája a testére feszült, a haját kiengedve hagyta. Sugárzó mosollyal közeledett felé. Dylan szívében már nyoma sem volt a haragnak. Örült, hogy láthatta.

– Hiányoztál – köszöntette lágy csókkal a barátnője.

– Csak három napig nem találkoztunk. – Udvariasan az étkezőbe kísérte a nőt.

– Ez az jelenti, hogy neked nem hiányoztam? – évődött vele Carmen.

– Semmi ilyet nem mondtam – húzta ki neki a széket, és miután leült, Dylan is elfoglalta szokásos helyét a bejárattal szemben, az asztalfőn.

A szobalány feltálalta a vacsorát, Dylan pedig bort öntött maguknak.

– Elmondod miért borultál ki annyira? Természetesen azon kívül, hogy megjelent az a lány – kérdezte Carmen.

– Nem tudom. Talán túl sok volt egyszerre. Először Bell hírei, aztán anyám kirohanása, majd pedig tiéd. Nálad szakadt el a cérna, de nem rád haragudtam, hanem erre az egész képtelen helyzetre – ismerte be a férfi.

– Jaj, szívem! Ne haragudj! – Carmen a karját simogatta. Hosszú, pirosra lakkozott körmein megcsillant a lámpa fénye. – Annyira borzasztó volt hallani, és azóta sem tudtam feldolgozni ezt az egészet. El sem tudtam volna képzelni apádról, hogy… – Carmen nem fejezte be a mondatot.

Dylan egészen mást nem tudott elképzelni az apjáról, de azt inkább nem említette, nehogy Carmen azt gondolja, hogy máris elfogadta ezt a helyzetet. Nem akart újabb vitákat.

– Apám is csak egy esendő ember volt. Nem szeretném, ha bántanánk, főleg, hogy még csak most veszítettük el őt.

Dylannek most tűnt fel, hogy a temetés óta folyamatosan maga alatt van. Ennek is az a lány lehetett az oka. Ha ő nincs, akkor nem lettek volna ezek a viták, és nem emésztené magát éjjel-nappal a történtek miatt.

– Semmi ilyen jellegű gondolatom nem volt, csak meglepett – mentegetőzött Carmen, majd hozzálátott az evésnek.

– Engem is, és nem tudom mitévő legyek. Nem akadályozhatom meg, hogy ide költözzön – mondta ki hangosan, ami a fejében járt.

– Elnézést, uram! – szólalt meg a szobalány. – Egy bizonyos miss Foster érkezett. Bekísérhetem?

Meglepődve néztek egymásra Carmennel. Dylan nem számított arra, hogy a lány éppen este fog beállítani.

– Ő az – suttogta a barátnőjének, majd a szobalányhoz fordult. – Igen, engedje be, kérem!

– Hogy van képe épp vacsoraidőben beállítani? – háborgott Carmen.

Barátnője szemében ellenséges fény gyúlt. Dylan nem rajongott ezért a nézésért.

– Mégis mit vársz? Egy egyszerű virágárus. Nem sokat tudhat az illemről – vonta meg a vállát, és kíváncsian a bejárat felé pillantott, ahol a szobalány épp bevezette a váratlan vendégüket.

Lianán egy szakadt farmer feszült sárga pólóval és tornacipővel. Kezében egy dobozt tartott, melyből nyávogás hallatszott. Arcán semmi nyoma nem volt az ijedtségnek, sőt, még csak meg sem illetődött.

– Miss Foster, ugye nem egy állatot hozott a házba? – kérdezte Dylan üdvözlés helyett.

– De igen. – Liana megállt az asztal túlsó végénél, és egy szemtelen vigyor kíséretében felrakta rá a dobozt.

Dylan azonnal tudta, hogy ez a mozdulat neki szólt. A lány így akart visszavágni a múltkori vitájuk miatt. Szemtelen, amiért ő is az volt vele.

– Jesszusom! – ugrott fel Carmen.

Dylan fagyosan méregette Lianát.

– Lenne szíves levenni az asztalról azt az állatot? Ezen étkezünk, ha nem vette volna észre – szólt rá.

Liana arcára volt írva, hogy élvezi a hatást, amit ezzel a kis mutatványával kiváltott.

– Úgy látom, ott esznek, és nem itt, de nyugi, megyek is, csak valaki mutassa meg a szobámat – biccentette oldalra a fejét, miközben kihívóan Dylant figyelte.

Egy pillanat alatt fel tudta idegesíteni a férfit. Dylan számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy szándékosan akarta bosszantani, de ha Liana azt hitte, nyerhet vele szemben, akkor nagyot tévedett.

– Várj meg a könyvtárban, szívem! Megmutatom miss Fosternek a lakrészét – állt fel ő is.

– Miért nem mutatja meg a szobalány? – kapta felé a fejét Carmen, aki eddig új bámulta a lányt, mintha az egy idegen bolygóról érkezett volna.

– Ő a barátnője? Esetleg bemutathatná, ha már úgyis együtt fogunk élni – szólt közbe Liana.

– Csak velem fog élni, Carmen nem lakik itt. Vendégségben van nálam, amit ön most megzavart – pirított rá Dylan.

– Bocs, de nem láttam a programfüzetét – húzta el a száját Liana. – Amúgy szia, Carmen, Liana vagyok.

Carmen nem válaszolt, csak felszegett fejjel a hosszú szempillái alól méregette a jövevényt.

– Jöjjön! – szólt neki Dylan. – És a macskát adja oda a szobalánynak! Nem hozhatja fel!

Liana elvette az asztalról a dobozt.

– Akkor hová vigyem?

– Majd a szobalány keres neki helyet. Aztán később kitaláljuk, mi legyen vele. A házban nem élhet egy állat sem! – vetette oda Dylan.

– Talán allergiás rá? – kérdezett vissza a lány vigyorogva.

Dylan szerette volna figyelmen kívül hagyni a gúnyolódását, de ahhoz már túlságosan felbosszantotta.

– Nem! Magára vagyok allergiás! Na, jöjjön! – Megfordult, és a lépcső felé vette az irányt.

Vissza sem nézett, de hallotta, hogy Liana odaadja a szobalánynak a hordozót, majd utána siet. A lépcsőnél bevárta ugyan, de nem engedte udvariasan maga elé, ahogy az elvárt lett volna. Fent megállt, és felé fordult.

– Balra van az én lakosztályom, jobbra lesz a magáé. Van egy másik épületszárny is, de mivel azt nem használjuk, így ezzel kell beérnie – hadarta el neki az információkat.

Liana indulatosan csípőre dobta a kezét.

– Magának pedig velem kell beérnie, és hiába beszél ilyen magas lóról, nem fog tudni felbosszantani.

Ahogy Dylan farkasszemet nézett vele, most először alaposabban is szemügyre tudta venni az arcát. Liana tulajdonképpen szép lány. Rendkívül szép. Nagy barna szemében harag csillogott, hosszú szempillái meg sem rebbentek. Orra finom ívű, kissé pisze, és ajkai izgatóan teltek. Sötét haját összefogta, és a kihullott tincsek lágyan hullámozva keretezték az arcát. Dylan a másodperc töredékéig elmerült ebben szépségben, aztán újra csak a bosszantó lányt látta maga előtt.

– Azt majd meglátjuk! A csomagjait mindjárt felhozzák. Ha pedig vacsorázni akar, akkor azt most még megteheti. Később csak hideget talál – közölte vele kizárólag azért, mert szerette a rendet és a rendszert maga körül.

– Köszönöm, de már így is megzavartam a meghitt turbékolásukat. Nyugodtan visszamehet, és ne aggódjon, nem fogok éhen halni. A macskám viszont igen, ha nem adok neki enni – fordult sarkon Liana, és újra leszaladt a lépcsőn.

Dylan azt hitte, kioktathatja majd, de tévedett. Liana úgy faképnél hagyta, hogy reagálni sem tudott a szemtelenségére.

Kattins ide, ha meg szeretnéd vásárolni a könyvet!

5. fejezet: Új otthon

Liana

Ami a fogadtatást illette, Liana valami hasonlóra számított, de a ház, vagyis inkább kastély, egészen meglepte. Sejtette, hogy a bátyja jól él, de ekkora fényűzésre egyáltalán nem számított. Már amikor megállt az óriási kovácsoltvas kapu előtt, akkor valószínűsítette, hogy ez jóval megdöbbentőbb lesz, mint hitte. Hosszú ideig várakozott, mire rájött, hogy le kell eresztenie az ablakot, akkor fogja meghallani, ahogy a kaputelefonban egy férfihang kérdezgeti ki ő, és mit keres ott. Miután közölte, a kapu azon minutumban kinyílt, és behajthatott a házhoz vezető fenyőkkel szegélyezett útra. Szinte szégyellte magát, amikor kiszállt a vén tragacsából, annyira nem illett abba az elegáns környezetbe.

A házat míves, régi bútorokkal rendezték be. A szekrényeken szobrok, értékes vázák és színes virágcsokrok díszelegtek. A falakat drága, dombormintás tapéta borította, rajta festmények lógtak. Liana kicsit sötétnek találta a helyiségeket, de mégis, az összehatás melegséget sugárzott.

Dylan utálatosan bánt vele, ami egyáltalán nem lepte meg Lianát, hisz szándékosan tette le Brunót az asztalra, mert pontosan tudta, hogy azzal felhergelheti a karót nyelt bátyját. Azonban az rosszul esett neki, hogy Dylan be sem mutatta a barátnőjének. A nő pedig arra sem méltatta, hogy szóba álljon vele. Liana úgy érezte ez sokkal nehezebb lesz, mint gondolta, de ezek még nem tudták kivel állnak szemben. Nem akarta hagyni magát. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek megbarátkozni a jelenlétével.

Lent szerencsére azonnal megtalálta a bordó egyenruhát viselő szobalányt. Liana nem örült volna, ha ebben az ismeretlen házban kell bolyongania, mert bizonytalannak tűnne előttük. Pedig nagyon is az volt, de nekik ezt ne kellett tudniuk.

– Elnézést, hová vitted a cicám? – kérdezte a szobalánytól.

– Edgar kivitte a nyári lakba, amíg nem találunk neki helyet.

Lianának fogalma sem volt róla ki az az Edgar, de most nem foglalkozott ezzel a kérdéssel.

– Adni kell neki enni, mert egész úton nem evett, és akkor képes mindent szétszedni – mondta a lánynak, aki menten rémült arcot vágott. – Nyugi, utána már alszik, és fel sem kel reggelig, mert egy lusta dög. Odavezetsz?

– Természetesen, miss Foster – bólintott a szobalány, miközben idegességében a kezeit tördelte.

– Egy pillanat, csak behozom a kocsiból a kajáját – emelte felé Liana a mutatóujját.

Gyorsan kirohant, és hangosan szidta magát, amiért a csomagok legaljára pakolta be a zacskót. Nagy nehezen kihalászta, és az ajtóban majdnem beütközött Dylanbe, aki épp a barátnőjét kísérte ki. A férfi rávillantotta jeges tekintetét, amit Liana készségesen viszonzott, majd szó nélkül elment mellettük.

– Ezek mindig ilyenek? – kérdezte a szobalánytól, amikor kiléptek a hátsó teraszra.

– Milyenek, miss Foster? – pislogott nagyokat a lány.

– Kérlek, ne miss Fosterezz már! Liana a nevem, és ne is magázz, hiszen nagyjából egyidősek vagyunk.

A lány elmosolyodott, és megrázta a fejét. Kontyba tűzött, világos hajából kihullott egy tincs, melyet mindig igyekezett a füle mögé seperni, de az újra az arca előtt kötött ki.

– Sajnálom, de mi senkit sem tegezhetünk.

– Ne már! Mégis csak a 21. században élünk – tárta szét a karját Liana.

Erre a lány a kezét a szája elé tartva kuncogni kezdett.

– A keresztnevén szólíthatom, ha az megfelel. Engem Harpernek hívnak – mutatkozott be barátságosan.

– Szia, Harper! Szóval, mindig ilyen merevek? – faggatta tovább Liana.

– Azt hiszem, igen. Bár ennyire zavarodottnak még nem láttam őket. Mr. Crawford olyan körökben mozog, ahol elvárás a megfelelő viselkedés – magyarázta Harper.

Megfelelő viselkedés? Valahol leragadhattak a múltban – gondolta Liana, és rögtön a klasszikus romantikus regények jutottak eszébe. Őszintén remélte, hogy a bátyja nem akarja majd rögtön férjhez adni valami pénzes pacákhoz. Na jó, túl élénk a fantáziám – mulatott saját magán.

Egy takaros faházhoz értek. Útközben Lianának feltűnt ugyan a lenyűgöző kert, de most a beszélgetés kötötte le a figyelmét. Azt később is ráér majd megszemlélni. Miután Harper kinyitotta az ajtót, Brunó nyávogva szaladt oda hozzá.

– Na, mit szólsz, micsoda palotát kaptál? – simogatta meg a macskáját Liana.

A kis kerti ház nagyobb és komfortosabb volt, mint a bérelt lakása. A nyersfa semmihez sem fogható illata járta át az egész helyiséget. A recsegős padlójával és a hatalmas kandallóval olyan volt, akárcsak egy hétvégi nyaraló. Liana felettébb hangulatosnak találta. Mivel elfelejtette behozni a macska tányérját, kivette az egyik virág alól az alátétet, és abban adott enni Brunónak.

– És azt tudod, hogy én ki vagyok, Harper? – fordult újra a lány felé.

– Igen, Liana. Mr. Crawford már tájékoztatott bennünket, hogy majd valamikor érkezni fog.

Liana tekintetét az égnek emelte, és nagyot sóhajtott.

– Ne hívd már így, könyörgöm! Dylan. Ez a neve. Előttem nem kell Mr. Crawfordnak szólítanod.

Harper szája a füléig szaladt. Nem lehetett sokkal több, mint Liana, és olybá tűnt, ők nagyon jó barátnők lesznek majd.

– Majd próbálom megszokni – biccentett Harper.

Liana elképesztőnek tartotta, hogy ezek így élnek. Dylan úgy viselkedett, mint valami arisztokrata vénember, pedig tökre fiatal még, és hozzá iszonyatosan jóképű is. Biztosan ilyen neveltetést kapott, vagy csak a környezete tette ilyenné, ahogy Harper is említette.

– Segíts nekem, kérlek, mert amint láthattad, engem itt mindenki utálni fog – pislogott Harperre. – Mondj el mindent, amit fontos tudnom róluk, vagy a szokásaikról!

– Jól van, akkor üljünk le!

Lianának máris jólesett, hogy legalább egy valaki nem elutasító vele.

– Először is a személyzet. Van egy szakácsnő és három szobalány – kezdte a beszámolóját Harper, miután leült vele szemben az asztalhoz.

– Minek három szobalány egy embernek? – vágott közbe Liana.

– Nem vagyunk egyszerre itt mindannyian. Egy délelőtt, egy délután, egy pedig este, ha esetleg szükség lenne rá, de általában nincs, úgyhogy takarítani szokott – sorolta Harper.

– Inkább nem mondom, mit gondolok – húzta el a száját Liana. – Folytasd!

– Ezenkívül van egy kertész, egy sofőr és néhány lovász. Az egész személyzetet Edgar felügyeli, ő a birtok intézője – számolta az ujjain.

– Akkor ezek szerint lovak is vannak a birtokon… – nyugtázta Liana fülig érő szájjal a számára legérdekesebb információt.

– Igen. Mr. Crawford, vagyis Dylan szeret lovagolni – bólintott a lány.

Liana az asztalra könyökölve elmerengett egy pillanatra.

– Ki sem nézném belőle, hogy szereti az állatokat.

Harper picit fészkelődni kezdett.

– Igazából nem rossz ember ő. Kissé hűvös, de nagy szíve van – vette védelmébe a munkaadóját.

– Nekem inkább úgy tűnik, hogy egyáltalán nincs szíve, de hagyjuk Dylant. Mesélj nekem az apámról! Ugye őt is ismerted?

– Ó, igen! Az apja rendkívül kedves ember volt. Mindannyian rettenetesen sajnáltuk, mikor elhagyták a birtokot, amikor pedig elhunyt, mindenki megsiratta szegényt – mesélte Harper szomorúan.

Liana most még inkább sajnálta, hogy nem ismerhette meg, és újra elkezdték foglalkoztatni a megválaszolatlan kérdések.

– És mi van Dylan anyjával?

– Ő a városban él, de gyakran ellátogat ide.

– Mondd, hogy Dylan nem rá hasonlít! Mert épp elég lesz egy utálatos emberrel kibírnom – sandított reménykedve a lányra.

Harper most még inkább mocorogni kezdett a helyén, és mintha kerülné a tekintetét.

– Kérem, Liana, ne várja tőlem, hogy rosszat mondjak a munkaadóimról. Inkább majd döntse el ön, hogy milyennek látja őt.

Ebből persze Liana rögtön sejtette, hogy Dylan anyja épp olyan, mint a fia. Nem volt boldog attól, hogy még egy ellenséggel többet tudhat a magáénak. A macskájára nézett, aki jóllakottan elterült a szőnyegen.

– Úgy látom, Bruno jóllakott. Most már nyugodtan itt hagyhatjuk – állt fel, majd búcsúzóul újra megsimogatta a cicáját.

Ahogy kiléptek, tekintetét végigfuttatta a meseszép kerten.

– Gyönyörű itt minden!

– Igen. Dylan büszke is rá. Sokat szokott a parkban tartózkodni – árulta el Harper.

– Az baj, mert én is szeretek a szabadban lenni – sóhajtotta Liana, majd elindult a rózsákkal szegélyezett, illatfelhőben úszó ösvényen.

A parkban több út is futott, de mindegyik a középen lévő szökőkútnál találkozott, ahonnan egyetlen egy haladt tovább, amit végig tujákkal ültettek be.

– Hová vezet az út?

Harper Liana mellé lépett.

– A kerti tóhoz, onnan pedig tovább lehet menni az erdő irányába. Illetve, ott a villa mellett… – mutatott el a másik irányba – az az út visz az istállókhoz. Általában autóval mennek le, de gyalogosan sincs messze.

– Alig várom, hogy láthassam, és a házat is. Esetleg majd, ha nem lesz itthon senki, körbevezethetnél – kérte Liana, aztán elindultak vissza a házhoz.

– Délelőtt nem én leszek, de ebéd után szívesen megmutatok mindent – bólintott a lány, és kinyitotta Liana előtt az ajtót.

Liana sehol nem látott senkit, ezért felment, hogy végre szemügyre vehesse a lakosztályát. Ahogy kitárta a kétszárnyú ajtót, elképedve járta körbe az új otthonát.

Egy kis folyosószerű előtérbe lépett, melyben faragott konzolasztal állt, mellette világos színűre pácolt beépített szekrény süllyesztettek a falba. Tovább haladva, egy hatalmas nappali fogadta, ahol kényelmes kanapék és fotelek terebélyesedek, a falban kandalló, mellette a sarokban kis bárszekrény tele kristállyal és különféle italokkal. A szemközti falon óriás képernyős tévé, alatta gondosan elrendezett műszaki cikkek sorakoztak. Baloldalon, a főbejáratra néző méretes ablakok tükrözték vissza Liana alakját, míg jobbra két ajtó egy-egy szobát rejtett maga mögött. Mindkét szoba igen tágas és világos volt. Közülük az egyik külön fürdővel és gardróbbal, valamint erkéllyel rendelkezett. A bejárattal szemben volt még egy másik gardrób, és egy minikonyhának nevezhető helyiség. Az egész lakosztályt a halvány rózsaszín, a bézs és világos olajzöld színek uralták. Minden tökéletes összhangban volt egymással, és jó érzést keltett az emberben.

Liana soha életében nem volt még ennyire gyönyörű környezetben. Könnyezve nézett szét újra, és közben meg-megállt, hogy a falon függő festményeket is megcsodálhassa. Nem akarta elhinni, hogy ez most már az övé, és ezentúl itt fog élni. Mától kezdve teljesen megváltozik az élete.

A bőröndjei a nappali közepén hevertek. Egyenként ürítette ki őket, és utána szomorúan szemrevételezte szegényes ruhatárát. Rögtön tudta, másnap mit fog csinálni. El kell mennie vásárolni, mert bizony itt nem jelenhet meg ezekben a kopott, kifakult, kinyúlt holmikban.

Liana már igen megéhezett, ezért nekivágott felfedezni a konyhát. Az étkezőt már tudta merre találja, ezért úgy gondolta, valahol arra kell lennie a konyhának is. Meglepetésére Dylant találta ott, ahogy Harperrel beszélgetett. Amint Liana belépett, mindketten rászegezték a tekintetüket, ám míg Harper kedvesen mosolygott, addig Dylan egyetlen pillantásával is meg tudta volna ölni.

– Ne nézzen már úgy rám, mintha valamiféle betolakodó lennék! – szólt rá undokul Liana, és megállt az asztal túloldalán, velük szemben.

Csak a saját bizonytalanságát akarta elrejteni ezzel a megjátszott szemtelenséggel, és remélte, hogy ezt Dylan nem fogja kiszúrni.

– Megéhezett, miss Foster? – kérdezte nyugodt hangon a férfi.

Dylan is színészkedett, mert Liana biztos volt abban, hogy majd felrobbanhat az idegességtől.

– És az miért érdekli magát? – feleselt vele.

Lianát máris megőrjítette ez a kimért távolságtartás. Hogy lehet így létezni?

– Harper, lenne szíves vacsorát adni miss Fosternek? – fordult el tőle Dylan, mintha meg sem hallotta volna a kötekedő kérdését.

– Köszönöm, de feltalálom magam, csak valaki mutassa meg, merre találom a konyhát – ellenkezett Liana.

– Nem kétlem, de most beszélni akarok magával – közölte a férfi arrogánsan.

Az akarok szó nem annyira tetszett Liana fülének, de inkább nem tette szóvá.

– Jó, akkor jöjjön a konyhába, és közben is elmondhatja, amit akar – hangsúlyozta ki erőteljesen az utolsó szót, majd a szobalányhoz fordult. – Harper, merre találom a konyhát?

A lány zavartan pislogott először rá, majd Dylanre.

– Erre, itt – mutatott maga mögé.

– Köszönöm. Nyugodtan menj csak, majd kiszolgálom magam – mosolygott Liana a lányra, és elvonult a meghökkent férfi előtt.

A beugróból nyílt egy dupla ajtó, amely mögött valóban ott volt a konyha. Mivel Dylan követte, ezért Liana nem állt le csodálkozni, pedig bőven volt min. A konyha elképesztő méretekkel rendelkezett, és minden volt benne, amit az ember csak el tudott képzelni.

Liana az óriási hűtőszekrényhez lépett, amiben akkora választék fogadta, hogy zavarában azt sem tudta mihez nyúljon. Közben fél szemmel érzékelte, ahogy Dylan leül a helyiség közepén található asztalhoz.

– Miről akar velem beszélni? – kérdezte Liana, és kivett egy tányért, amelyen felszeletelt húsféleségek sorakoztak.

Dylan felkarját az asztalra támasztva összekulcsolta a kezeit, és szigorú tekintettel nézett rá.

– Nagyjából mindenről, de egyelőre elég lesz, ha csak a leglényegesebb dolgokat futjuk át – közölte.

Liana szomorúan vette tudomásul, hogy Dylan tényleg úgy méregette, mint egy betolakodót. Végtére is az volt. Betolakodott az életébe, és úgy járkál fel-alá a konyhájában, mintha csak otthon lenne. Ez bizonyára elég fura érzés lehet. Valószínűleg fordított helyzetben őt is bosszantaná.

– Nézze – ült le vele szemben a megrakott tányérral a kezében. –, tudom, hogy haragszik rám, és legszívesebben kitenné a szűröm, de nem én tehetek a kialakult helyzetről.

Dylan arca rezzenéstelen maradt.

– Talán azért kicsit mégis. Itt van, pedig pontosan tudja, hogy nem kellene itt lennie. Ez nem a maga háza, és nem a maga élete – felelte hűvösen.

Liana még alig evett két falatot, de máris elment az étvágya. Félretolta a tányérját, ugyanolyan pózba vágta magát, mint a férfi, és kissé előrehajolva dühösen nézett a szemébe.

– Azért, mert te éltél az apánkkal még nem jogosít fel arra, hogy mindent kisajátíts! – sziszegte.

A férfi állta Liana gyilkos tekintetét.

– Mióta tegeződünk? – ragadta meg azonnal a lényeget.

Liana hátrébb húzódott.

– A bátyám vagy, nem? Testvérek mióta magázódnak?

– Nem… Vagyis igen – hebegte Dylan. Zavartan elnézett más irányba, majd újra megkereste a tekintetét. – De ez nem jelent semmit. Nem ismerjük egymást, úgyhogy ne is tegyünk úgy!

– Te tényleg ilyen vagy? – Liana felállt, hogy távolabb menjen tőle, mert valamiért zavarta a közelsége.

– Milyen? – rázta értetlenül a fejét a férfi.

Liana egészen a pultig hátrált, ahol összefonta maga előtt a karját.

– Ilyen… Nem is tudom, mi erre a legjobb szó. Sznob. Az vagy. Egy igazi nagyképű sznob vagy, Dylan.

A férfi felhorkantott, majd hátradőlt.

– Nem érdekel a véleményed – vonta meg a vállát.

– Ó, mégis csak képes vagy kicsit emberibb is lenni! – nevetett fel gúnyosan.

Dylan idegesen felpattant, és két hatalmas lépéssel a lány előtt termett.

– Ide figyelj, Liana! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját. – Itt fogsz élni, én pedig kénytelen leszek elviselni téged. De ez nem jelenti azt, hogy nem kellene alkalmazkodnod bizonyos szabályokhoz.

– A te szabályaidhoz? – méregette Liana résnyire összehúzott szemekkel.

– Nem. Az alapvető udvariassági szabályokhoz. Például, hogy nem teszünk egy macskát az asztalra – dörögte a férfi.

Liana elnevette magát.

– Úristen! Mit tettem?! Csak nem azért távozott olyan gyorsan a barátnőd? Talán talált egy szőrszálat az ételében?

Dylan dühösen bámult rá. Liana mérgesen is ugyanolyan helyesnek találta őt. Beszédes barna szemek, szögletes áll, sűrű, sötét haj, amely olyannak hatott, mintha csak lazán beletúrt volna, pedig biztosan minden egyes szálát gondosan beállított a helyére.

– Fejezd ezt be! – rivallt rá újra Dylan. – Szeretném, ha nem bolygatnád fel az életünket. Viszont, ha már itt vagy, akkor tanulj meg viselkedni.

Lianát már-már szórakoztatta ez a szóváltásuk. Dylan irtó helyes volt, amikor így kiakad, de hiába is erőlködik, nem fogja hagyni magát. Senki sem félemlítheti meg.

– Tényleg azt képzeled, hogy nem tudok viselkedni? Igenis tudok, ha akarok. De egyelőre nem akarok – szegte fel makacsul a fejét.

– Hát, jól van! Szerintem inkább aludj egyet, és holnap beszéljük meg a dolgokat – fújtatott villogó szemekkel a férfi.

– Nem szeretem, ha utasítgatnak. Majd alszok, ha akarok! – szólt vissza Liana, de már halkabban, mert kezdte fárasztani ez az egész.

Dylan csak a fejét csóválta, majd elindult a kijárat felé.

– Reggel hét és nyolc között van reggeli, ebéd általában fél egykor, a vacsora hat-hét körül – közölte hátra sem nézve, és kirontott a konyhából.

Kattints ide, ha szeretnéd megvásárolni a könyvet!