Üdv a klubban - 17. fejezet

Octavia

Octavia szipogva állt fel, és szétnézett a kis lakásban. A költöztetők a nappali közepén halmozták fel a dobozokat. Léptei hangosan visszhangoztak az üres épületben. A ház nem nagy, de nekik épp megfelelt. Kezével végigsimított az emeletre vezető fa korláton. A konyhán és a beépített szekrényeken kívül az összes berendezés egy nagy matrac volt az egyik emeleti szobában. Itt fognak aludni Jaydennel, másnap pedig elhozzák a bútoraikat, utána sokkal otthonosabb lesz. A házat némileg fel kell majd újítania, de kezdetnek tökéletesen megteszi.

Miután rávette Keltont, hogy adják el a házukat, azonnal keresett maguknak egyet, ahová Jaydennel költözhet. Nem volt egyszerű abból a kevés pénzből megfelelő lakást találnia, csak hosszas keresgélés után bukkant rá erre. A jövedelme alapján kapott egy kisebb hitelt a banktól, amiből azonnal le is előlegezte, a maradékot pedig a házuk eladása után fizette ki, így rögtön költözhetővé vált. A másik házat, amit Keltonnal megnéztek, csak csalinak szánta. Esze ágában sem volt összeköltözni vele. Annyira jól sikerült az alakítása, hogy a férfi teljes mértékben megbízott benne, és a vételár ráeső részét is rábízta. Tényleg elhitte, hogy újra összeköltöznek, bár ehhez az is kellett, hogy Kelton ne tudjon az új munkájáról. A férfi még abban a hitben ringatta magát, hogy egyedül képtelen lenne Jaydenről gondoskodni.

Megcsinálta. Most már mindennek vége, nyugodt életük lehet Jaydennel. Nem lesz Kelton, akitől mindennap rettegett, aki után szedegetnie kellett a szétdobált chipses zacskókat és a sörös dobozokat. Nem kell senki dohányfüsttől bűzölgő ágyneműjét mosnia. Most már nem kell az undok szomszédok megvető pillantásait elviselnie, és nem fog senki pénzt ajánlani, hogy bújjon ágyba vele. Ez teljesen új környék. Nem ismeri senki, maga mögött hagyhatja egyetlen szégyenét. Azt, hogy Kelton kedvéért odaadta a testét és az ártatlanságát Danielnek. Az egészben mégis az volt a legfurcsább, ha tudná, hogy ő várja ott fent, újra megtenné.

Másnap reggel elvitte Jaydent bölcsibe. A húga meglepően jól viselte az éjszakát az új helyen. Izgalmasnak találta, hogy kettesben alszanak egy nagy matracon, az üres házban. Természetesen a könyveit és a babáit Octavia odakészítette, hogy a szokásos esti mese ne maradjon el.

Idegesen parkolt le a régi ház előtt, és ki sem szállt addig, amíg a költöztetők oda nem értek. Kelton kocsija nem állt a bejárón, de Octavia inkább nem ment be egyedül, mert sosem lehetett tudni…

Amikor elkezdték kihordani a bútorokat, megkönnyebbülve látta, hogy Kelton tényleg nincs sehol, már a cuccait is elvitte. Fogalma sem volt hová ment, de nem is érdekelte. Soha többé nem akart hallani róla. Mikor az utolsó darabok következtek, felhívta az új tulajdonost, hogy átadhassa neki a kulcsokat. Amint mindent elintézett, hátra sem nézett, úgy hagyta el a házat, az utcát és az egész környéket.

Igyekeznie kellett, mert még el akart ugrani valahová, mielőtt a költöztetők odaérnek. A munkások késő délutánra végeztek, jól meg is kértek az árát, de Octavia most az egyszer nem sajnálta rá a pénzt. Bármennyit megért a biztonságuk és a nyugalmuk. Elégedetten tekintett körbe. Még rengeteg munka várt rá, de legalább már nem kongott az ürességtől az otthonuk.

Kora este Amber lakásán csengetett.

– Nem volt semmi probléma? – kérdezte a lánytól, miután az beengedte.

– Semmi. Egész nap játszottunk, délben aludt egy jót, aztán pedig sétáltunk. Nemrég jöttünk haza, most tévézik – mutatott Amber a nappalija felé, ahol Jayden a szőnyegen hason fekve valamelyik rajzfilmet nézte.

– Halihó! – köszönt be neki Octavia. – Ki jön velem haza?

Amint a húga meglátta őt, felpattant, és a nyakába ugrott.

– Minden rendben? – kérdezte Amber, mielőtt kikísérte volna őket.

– Igen, most már minden rendben – mosolygott Octavia barátságosan.

Amber soha nem kérdezte, de gyaníthatta, hogy valami gond lehet náluk. Octavia senkit sem akart beavatni a problémájukba, bár időnként jólesett volna neki, ha kibeszélheti valakivel a fájdalmait.

– Tudom, hogy nagyon nehéz volt neked így, hogy a nyakadba szakadt minden – mondta Amber, és megsimogatta Jayden hátát. – Sokszor legszívesebben még pénzt sem kértem volna azért, hogy vigyázzak rá. De tudod, én is ebből fizetem a sulit.

– Ugyan már, Amber! Nehogy már te érezd magad rosszul emiatt! Ez a munkád, és el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked azért, hogy mindig vállaltad ezt a kis rosszcsontot – nyomott egy puszit a húga arcocskájára. – Azt nem ígérem, hogy ezután nem foglak továbbra is terhelni, de remélem, sokkal egyszerűbb lesz.

– Számíthatsz rám – nyitotta ki Amber előttük az ajtót.

– Ja, majd elfelejtettem. Felírtam neked az új címünket – adott Octavia a lány kezébe egy cetlit. – Legközelebb már ide kell jönnöd – közölte boldogan, hisz hosszú idő után először gyomorgörcs nélkül indulhatott haza.

– Elköltöztetek? – nézett rá csodálkozva Amber.

– Igen. Kelton és én külön költöztünk. Most már csak kettesben leszünk Jaydennel.

– Értem – bólintott Amber zavartan. – Akkor majd találkozunk – intett utánuk, majd bement a házba.

Octavia nem igazán értette, mi van Amberrel. A mindig vidám lány megint szomorúnak tűnt, mint a múltkor a telefonban. Ugyan nem voltak barátnők, de megfogadta, hogy legközelebb rákérdez, hátha neki is jólesne kiönteni a szívét valakinek.

Jayden elragadtatva sikkantott fel, miután hazaértek. Berendezve egészen más látványt nyújtott a ház. Igaz, hogy még óriási volt a felfordulás, de majd szépen a helyére kerül minden. A kislány körbe-körbe szaladgált a helyiségeken, amíg Octavia a vacsorához terített. Miután ettek, Jayden elszaladt a lépcső felé.

– Még nem megyünk fel – szólt utána a nővére, mire a kislány csodálkozva fordult vissza hozzá. – Van a nappaliban egy doboz, és nekem úgy tűnt, mintha valaki igencsak ki akarna belőle szabadulni – mondta sejtelmesen.

Jayden csak pislogott azokkal a nagy szemeivel, majd befutott a nappaliba, és azonnal kiszúrta a piros masnival átkötött dobozt.

– Mi van benne? – kérdezte, és érdeklődve tekintett fel Octaviára.

Ekkor a dobozból mocorgás hallatszott. A húga izgatottan ugrott hátra, a szája elé kapva a kis kezeit.

– Mami, ez mozog! – kiabálta kacagva.

– Szerintem nézzük meg, ki bújt el benne – térdelt le Octavia a doboz elé. – Vedd csak le a tetejét! Ne félj tőle! – biztatta a húgát.

Jayden mellé lépett, majd leguggolt, csöpp kis kezeivel leemelte a doboz fedelét.

– Egy kiskutya! – sikoltott fel örömében.

Szegény pára rettenetesen megijedt a húga éles hangjától, de Jayden azonnal kikapta a dobozból a csöppnyi tacskót, és az ölébe fektetve simogatni kezdte.

– Az enyém lehet? – kérdezte. Örömében könnyek gördültek le az édes kis pofiján.

– Ő a tiéd, Jayden – simogatta meg Octavia a selymes fürtöket, az ő szeméből is könnyek hulltak a meghatottságtól.

A csöppségek azonnal összebarátkoztak, a kiskutya mindenfelé követte a húgát. Adtak neki enni és inni, aztán felvitték Jayden szobájába.

– Itt aludhat? – kérdezte a húga.

– Igen, de nem az ágyadban. Hozok egy dobozt, egyelőre abban tölti az éjszakát. Holnap pedig elmegyünk, és veszünk neki egy fekhelyet. Rendben, kicsim?

Jayden válasz helyett csak bólintott, ő pedig felállt, hogy behozzon egy dobozt.

– De mi legyen a neve? – szólt utána a kislány.

– Nem tudom. Adj neki nevet te!

– Akkor legyen Vodka – vágta rá azonnal a húga.

Octavia megdöbbent. Hát ennyire emlékszik rájuk? Már hosszú ideje nem látta őket.

– Nem lehet Vodka, mert az fiús név. Ő pedig kislány – felelte mosolyogva.

Jayden lázasan gondolkodni kezdett.

– Találd ki, amíg felhozom a dobozt – mosolygott rá Octavia, majd leszaladt a földszintre.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy újra felkavarja Daniel emléke. Így is állandóan eszébe jutott, de a millió tennivaló miatt nem volt ideje kettőjükön rágódni. Így utólag belegondolva, már az is csoda, hogy az egyetem, a munka és Jayden mellett ezt mind végig tudta csinálni.

– Már tudom, mi lesz a neve – fogadta csillogó szemmel Jayden, miután Octavia felvitte a dobozt.

– Igazán? És mi lenne az? – Octavia kibélelte a kutya fekhelyét egy takaróval.

– Angyal. Az lányos – jelentette ki Jayden, aztán berakta új barátját a dobozba.

– Ez igazán szép név. Jól van, akkor legyen Angyal – egyezett bele, majd az ölébe kapta a húgát. – Így már két angyalkám is van!

Daniel

Miután az ügyfél elment, Daniel azonnal behívta Jamalt az irodájába, és gondterhelt arccal nézett rá.

– Mi történt? – kérdezte azonnal Jamal.

– Elő kell kerítened Silvát! – mondta neki, miközben tollával feszülten kopogtatta az íróasztalát.

– Minek? – vonta össze a szemöldökét Jamal.

– Azért, mert Octavia elköltözött, és nem tudom, hol a fenébe keressem – dobta le ingerülten a kezéből a tollat, majd felállt.

– Hogyhogy elköltözött?

– Most komolyan ilyen hülyeségeket fogsz kérdezni? – csattant fel Daniel, holott nem is Jamal miatt volt ideges.

Az ablakhoz sétált, és a várost nézte. Hol vagy, Octavia?

– Nem tudom, merre lehet Silva, de máris megpróbálom előkeríteni. Hívlak, ha megtudtam valamit – fordult sarkon Jamal, de Daniel utána szólt.

– Ne haragudj, csak eléggé felhúztam magam – sóhajtotta.

– Látom, és megértem. Semmi gond – intett a barátja, majd távozott.

Három nap telt el, és Jamal semmire sem jutott. Silva felszívódott. Daniel állandóan a parkokat és a játszótereket járta, mindenhol a szőke kislányokat nézegette. A végén már attól tartott. hogy egyszer beviszik a zsaruk miatta. Egyáltalán semmi támpontja nem volt, hol keresse Octaviát. Egyedül annyit tudott, hogy melyik játékban dolgozik, de az ilyen oldalakon mindenki álnevet használ, így ott esélytelen megtalálnia. Miért nem beszélgettek többet egymással? Talán akkor most sokkal több mindent tudna róla.

Már kezdett végképp kétségbeesni, de aztán a negyedik nap történt valami. Este Jamal csengetett a lakásán.

– Megvan Silva! – lépett be köszönés nélkül.

– És beszéltél is vele? – kérdezte Daniel izgatottan.

– Nem, mert elköltözött a városból, de tudom hová.

– Akkor menjünk! – kapta fel Daniel a kulcsát.

– Most? Hisz este van – nézett rá csodálkozva a barátja.

– Nem érdekel, gyerünk!

Beültek a kocsiba, és elindultak abba a városba, ahová állítólag Silva költözött.

– Hol lakik? – kérdezte Daniel, hogy beüsse az útvonalat a telefonjába.

Jamal bediktálta a címet.

– Egy motelben húzta meg magát. Felhívta az egyik csajt tegnap, amelyikkel kavart, tőle tudom.

– Remélem még ott lesz – lépett Daniel a gázra.

Türelmetlen volt. Alig várta, hogy végre oda érjenek, és megtudhassa, hol van Octavia. Még úgy is, hogy nagyjából minden közlekedési szabályt megszegett, több mint három óra alatt értek oda. Pontban éjfélkor parkoltak le a motel előtt. Eléggé lepukkant helynek tűnt, mindenütt csend honolt. A főépületet is sötétség borította, mögötte hosszan húzódtak a szobák, melyeket kívülről, egy keskeny tornácról lehetett megközelíteni.

– Itt van – bökött Daniel a fejével a parkoló vége felé, ahol ott állt Kelton kocsija.

– Maradj itt. Kiderítem, melyikben lakik. – Jamal kiszállt, majd a főépülethez sétált.

Lámpa gyúlt, aztán Jamal bement. Úgy tíz percet időzött bent. Amint kijött, intett a barátjának. Daniel kiszállt, és követte. Jamal a huszonhármas szobánál állt meg, fülét az ajtóra nyomta.

– Szerintem már alszik – suttogta. A zsebéből előhúzott valamit, majd egy pillanat múlva az ajtó kinyílt.

Nesztelenül léptek be. A beszűrődő fények épp elég világosságot adtak ahhoz, hogy lássák, Kelton hason fekve alszik az ágyon. Jamal bezárta az ajtót, majd felkapcsolta a villanyt.

– Ébresztő! – kiáltotta Daniel jó hangosan az ágy mellett állva.

Kelton ijedtében azonnal felugrott, kábán megfordult, és rémülten nézett hol rá, hol Jamalra, aki az ágy túloldalán állt meg.

– Mi a fenét akartok? – kérdezte Kelton. Fel akart állni, de Jamal visszalökte az ágyra, úgyhogy ülve maradt. – Hogy kerültetek ide? – háborgott, és a fejét még mindig ide-oda járatta közöttük.

– Hol van Octavia? – szegezte neki a kérdést Daniel.

– Semmi közöd hozzá! Már nem vagy a főnököm! – vágta rá Kelton, erre kapott egy hasonló állast, mint a múltkor a klubban. Elterült az ágyon, de egyből újra felült. – Ezt meg mi a francért kellett? – óbégatott.

– Még egyszer kérdezem. Hol van Octavia? – Daniel hangja már kevésbé volt nyugodt, de amennyire csak tudta, türtőztette magát.

– Nem tudom – vonta meg Kelton a vállát, majd ismét kapott egyet, de ezúttal az orrára. Ennyit az önuralomról. Kelton orra rögtön vérezni kezdett, amit a karjával akart letörölni, de csak szétmázolta az arcán.

– A kurva életbe, tényleg nem tudom – üvöltötte. – Átbaszott az a ringyó. Eladta a házat, és lelépett, engem meg kidobott.

Már majdnem kapott még egyet, amiért lekurvázta Octaviát, de Daniel inkább megvárta, hogy befejezze.

– Nem is a feleségem. Csak az öregeink éltek együtt. Semmi közöm ahhoz a ribanchoz, úgyhogy ne rajtam keressétek!

Daniel megtántorodott. Miről hablatyol ez itt?

– Mit mondtál az előbb? – kérdezett vissza, mert azt hitte, rosszul hallotta.

– Azt, hogy nem a feleségem. Sosem volt az! Csak te hitted azt! – felelte Kelton, közben ösztönösen hátrébb akart húzódni, de elkésett vele.

Még egyet kapott az orrára, ami után nyüszítve rogyott hátra. Kínjában fetrengeni kezdett, és összevissza vérezte az ágyneműt.

– Akkor most szépen mesélj! – dörrent rá Daniel, de még mindig képtelen volt felfogni, amit az előbb hallott.

– Oké, oké! Elmondok mindent! – nyöszörögte Kelton, miközben újra ülő helyzetbe vonszolta magát.

Elsőként az eltört orrát tapogatta, és próbálta valahogy elállítani a vérzést. Jobb híján lecibálta a huzatot a párnáról, azt nyomta oda, csak azután kezdett el beszélni.

– Octavia anyja és apám együtt éltek, de autóbalesetben meghaltak. Van egy kishúgunk, akit együtt nevelünk. Szóval együtt élünk, de nem a feleségem, semmi közöm nem volt hozzá soha úgy. Mármint érted. Sosem nyúltam hozzá – magyarázta orrhangon.

Az információk hallatán Daniel hátrahőkölt, úgy érezte, az összes erő kiment a lábából. Octavia nem férjezett asszony, nincs is gyereke. Jayden a húga, nem a kislánya. És Kelton húga is, ezért hasonlított annyira rá. Jézusom! – simított végig a haján idegességében. Akkor Octavia miért hazudta, hogy Kelton a férje, és miért viselt gyűrűt? Miért nem árulta el, hogy Jayden nem is a lánya? Egész végig nem volt senkije. Olyannyira nem, hogy…

Beugrott neki az első éjszaka, Octavia félénk arca, valamint az a folt a lepedőn. Daniel úgy érezte, mindjárt megfullad, muszáj volt egy pillanatra kimennie a friss levegőre. Nem, az nem lehet. Nem lehetett szűz, hisz már huszonkét éves. Maga előtt látta a fájdalmat a gyönyörű arcán, amikor…

– Én hülye! – csapott a korlátra.

Még most is tisztán emlékezett, mennyire meglepődött, Octavia milyen szokatlanul feszes volt odalent… A könnyek a szemében igaziak voltak. Nem csak testi, de lelki fájdalmat is okozott neki.

– Úristen! Mit tettem? – kérdezte félhangosan, közben úgy szorította a korlátot, hogy ujjai elfehéredtek.

Újra berontott a szobába, ahol Silva Jamal miatt moccanni sem mert, és még mindig magát ápolgatta.

– Mivel vetted rá, hogy lefeküdjön velem? – kérdezte Daniel villámló szemekkel.

– Nem vettem rá. Magától akarta. Esküszöm! – nézett fel rá Kelton, de a sunyiság ott lapult a tekintetében.

Miután észrevette, hogy Daniel újra meg akarja ütni, Silva riadtan húzódott hátra, és maga elé tartotta kezét. Arca kezdett teljesen eltorzulni. Orra feldagadt, szeme alatt kékes elszíneződés látszott.

– Jól van, jól van! Elmondom – adta fel sírós hangon. – Megzsaroltam.

Habár Daniel ennek a hírnek sem örült, nagy kő esett le a szívéről. Mindig is sejtette, hogy Octavia önként nem csinálna ilyet. Bárcsak rögtön az elején rájött volna…

– Mivel zsaroltad meg? – érkezett Daniel következő kérdése.

Silva az arcát a kezébe temette, nyüszítve bőgni kezdett. Szánalmas látványt nyújtott.

– Azzal, hogy intézetbe adom a kölyköt, őt pedig kirakom az utcára.

Danielt elöntötte a düh, és már készült, hogy újra megüsse, de Jamal megelőzte. A barátja úgy szájba vágta Keltont, hogy a feje oldalra hanyatlott, köhögött néhányat, majd a tenyerébe köpte két fogát. Daniel értetlenül nézett Jamalra, de ő csak megvonta a vállát.

Silva már nem kiabált, csak sírva nyöszörgött.

– Melyik bölcsődébe jár Jayden? – faggatta tovább Daniel.

– Dem dudom – felelte Kelton alig érthetően, mert már nem csak az orra dugult el, hanem pösze is volt mellé.

– Akkor adj valami kibaszott infót, ami alapján megtalálhatom!

– Dényleg dem dudok szemmit! – emelte fel védekezően a kezét maga elé, attól tartva, hogy kap még egyet.

Kelton arca szinte felismerhetetlenné vált, annyira megduzzadt, és mindent vér borított. Daniel egyáltalán nem sajnálta. Milyen ember, aki ilyet tesz? Egy utolsó féreg! A saját húgát küldte volna intézetbe… Rettentő dühös lett, amiért nem jártak sikerrel, de legalább lényeges információhoz jutott.

– Ha még egyszer meglátlak a közelükben, nem úszod meg ennyivel! – fenyegette meg Keltont, majd feltépte az ajtót, és magára hagyták a kínjában fetrengő, szánalmas alakot.

– Majd én vezetek! – kérte el tőle a kulcsot Jamal.

Daniel szó nélkül adta át neki, mert most tényleg képtelen lett volna odafigyelni. Egymást kergették a fejében a gondolatok. Octavia nem megjátszotta szende szüzet, hanem tényleg az volt. Mennyire félhetett szegény, és ő milyen kíméletlenül bánt vele.

Most már mindent értett. Világossá vált, miért menekült el mindig, valamint miért nem akart vele találkozni. Octavia beleszeretett, és szégyellte magát, őt pedig megbízhatatlannak tartotta, ami teljesen érthető. Miket kellett átélnie… Még jó, hogy eljöttek, mert lehet agyonverte volna Keltont, ha ezt az egészet lett volna ideje ott átgondolni.

– Jól vagy? – nézett rá Jamal.

– Kurvára nem vagyok jól! Meg kell találnunk Octaviát! – felelte összetörten.

– Rajta leszek, haver. Meg fogjuk találni – bólintott a barátja, de Daniel egyáltalán nem volt biztos abban, hogy sikerrel járnak majd.

A város túl nagy volt ahhoz, hogy egykönnyen ráakadjanak, de nem fogja feladni. Ha törik, ha szakad, bocsánatot kell kérnie tőle.

18. fejezet