Egy feleség naplója - 18. fejezet

foto: pixabay

 Ruby

Ruby őszintén aggódni kezdett, főleg Carlos hívása után. A főnöke egyelőre épp olyan bizonytalan volt, mint ő maga. Még nem tudták felmérni, mekkora károkat okoztak a róluk készült képek, de Carlos azt jósolta, semmi jóra ne számítson. Végül abban maradtak, várnak egy-két napot, és utána kiderül, hisznek-e még neki az olvasók.

Ruby nem tudta, mi lesz, ha el kell hagynia Adrian házát. Soha többé nem látja őt? Egyik napról a másikra véget ér az, ami közöttük van? Valószínűsítette, hogy így lesz. Túl kevés időt töltöttek együtt ahhoz, hogy Adrian marasztalja. Nem maradt elég ideje arra, hogy megnyissa a férfi szívét.

Még nem akart pánikolni, ezért inkább úgy döntött, lekötni magát valamivel. Adrian úgyis dolgozott, ő pedig folytatni akarta a nyomozást azon a szálon, amelyen már elindult.

Régebbi híreket keresett Simon Greenről. Egyiket zárta be a másik után, mire talált valamit, ami azonnal felkeltette az érdeklődését: Autóbalesetben elhunyt Isabella Green, az ismert üzletember Simon Green lánya.

Ruby még csak azt sem tudta, hogy Greennek volt egy lánya. Igaz, amikor ez történt, ő még csupán tizennégy éves volt, így Simon Green létezéséről se hallott.

A cikk szerint a húszéves lánynak előző nap volt az eljegyzése. Autójával megcsúszott, kisodródott, és nagy sebességgel egy fának ütközött. A boncolás során kiderült, hogy nem fogyasztott semmilyen szereket, viszont gyermeket várt. Ruby megborzongott. Senkinek sem kívánt ilyen tragikus véget.

A megérzései azt súgták, jobban merüljön bele ebbe a témába. Lázasan keresgélt képeket Isabella Greenről, és talált is néhányat. Szép, szőke lány volt, bájos mosollyal. Ruby egy iskolai tablóképre is rábukkant, így lett még egy nyom, amin továbbmehetett. Ezúttal az iskola végzőseire keresett rá. Hamar rátalált Isabella osztályára, majd szép sorban rákeresett a nevekre a közösségi oldalakon.

Ruby abban reménykedett, hogy hátha talál valami régi bejegyzést a balesetről. Már kezdte feladni, mikor végre ráakadt Isabella egyik barátnőjére, ugyanis régről sok közös kép volt feltöltve róluk.

Fáradtan megdörzsölte a szemét, és nekilátott végignézni őket. Rögtön a második képnél megállt, és a szíve nagyot dobbant. Adrian! Sokkal fiatalabb volt, de Ruby azonnal felismerte.

Isabella egy autó előtt pózolt a barátnőjével. A kép szélén álltak néhányan, köztük Adrian. Gyönyörű kék szemeivel Isabellát figyelte. Ismerték egymást. Adrian ismerte Simon Green lányát. Ruby izgatottan lapozott tovább. Később talált egy újabb képet, ami az iskola előtt készült. A két lány egyenruhát viselt, és a háttérben ott állt Adrian, kezében egy női táskával, és olyan szerelmesen nézte Isabellát, hogy Ruby még így, tizenkét év távlatából is féltékenységet érzett.

Adrian szerelmes volt Isabellába. Elképesztő! Ruby újra megnézte mindkét fotót. Isabellán látszott, hogy jómódú családból származik, azonban Adrian jóval egyszerűbbnek tűnt a ruházata alapján.

Vajon mi volt közöttük? Lehet, csupán viszonzatlan szerelem? Esetleg a lány csak játszott Adriannel? Talán a szülők tiltották őket egymástól? Ez lesz a titok. Ruby egészen biztos volt benne, hogy Adrian és Isabella között történt valami, amit a férfi túl nagy traumaként élt meg. Ezért kerüli a nőket, és ezért akarja tönkretenni Isabella családját. Valószínűleg megviselte a lány halála, vagy az hogy elhagyta, hiszen Isabellának vőlegénye volt a baleset idején, ráadásul babát várt.

Ruby elhatározta, hogy rá fog kérdezni. Adrian ígéretet tett, hogy ha kitalálja, akkor elmeséli a titkát. Nos, amint lehet, szaván fogja. Ahogy ezt végiggondolta, Adrian lépett be a nyitott ajtón.

– Helló, mi újság?

Ruby gyorsan bezárt mindent.

– Egyelőre minden oké. Ti végeztetek? – nézett fel a férfira.

Adrian biccentett.

– Hívott a főnököd?

– Igen. Egyelőre abban maradtunk, várunk néhány napot, és a reakciók alapján döntünk.

Adrian arca gondterheltnek tűnt. Ruby nem tudta eldönteni, hogy miatta vagy inkább a fotók miatt aggódok ennyire. Étkezés közben is túl csendes volt. Máskor ilyenkor mindig beszélgettek valamiről, de Adrian most elrejtette előle a gondolatait.

– Ma elmaradt a megbeszélésetek? Vagy átaludtam volna? – kérdezte Ruby, hogy ne üljenek csendben.

– Nem aludtad át. Áttettem hétfőre – felelte Adrian szárazon.

Rubyt már rettenetesen zavarta ez a feszült légkör.

– Valami gond van? – nézett a férfira, de az egyből megrázta a fejét.

– Nem, nincs.

– Szokatlanul csendes vagy.

Adrian egy mosolyt erőltetett magára.

– Keveset aludtam, az lehet az oka.

Ruby elbizonytalanodott. Lehet, hogy nem ma kellene felhoznia Adriannek a dolgot, de mégis beszélgetni szeretett volna vele.

– Felmehetünk korábban is – javasolta.

– Nem bánom. Minden vágyam, eldőlni az ágyon – felelte Adrian, és rögtön nyújtózott is egy nagyot.

Ahogy felértek, Adrian magához ölelte őt.

– Ugye, nem vetted a szívedre, amiket rólad írtak?

– Már hozzászoktam, hogy az emberek ilyenek. Mindig kell nekik valaki, akin levezethetik a frusztrációjukat. Most épp én kerültem sorra. Majd elfelejtik – válaszolta Ruby. Nem igaz, hogy nem érintették rosszul a megjegyzések, de igyekezett kizárni őket.

– Azért inkább ne olvasd őket. Nem szeretném, ha idegeskednél miattuk – simogatta meg Adrian az arcát.

Ruby még mindig dilemmázott, felhozza-e Isabellát. Úgy tűnt, Adrian kissé melankolikus hangulatba került, és talán pont jólesne neki, ha beszélgethetne valakivel a múltjáról.

– Adrian! – nézett fel óvatosan a férfira. – Azt hiszem, rájöttem a titkodra.

Adrian tekintete komollyá vált, szemöldöke kíváncsian magasba szaladt.

– Igencsak meglepődnek, ha így lenne… – felelte, és nyugtalanul arrébb sétált.

Ruby tétován toporgott. Ha már belekezdett, folytatnia kellett.

– Azt ígérted, ha rájövök, akkor elmeséled az egészet.

– Igen, emlékszem rá – bólintott Adrian.

Ruby megnedvesítette az ajkait, és az ablak közelében várakozó férfi szemébe nézett.

– Isabella Green – mondta ki a nevet, és figyelte Adrian reakcióit. Adrian azonnal elsápadt, így Ruby tudta, hogy beletrafált. – Szeretted őt, igaz? – Hangja gyengéd volt, főleg, miután látta, hogy a felfedezése milyen hatást váltott ki Adrianből.

– Hogyan jöttél rá? – kérdezte Adrian, hangja enyhén remegett, és rögtön lerogyott a fotelbe.

Ruby is leült az ágy szélére.

– Simon Green volt a kiinduló pont, így jutottam el Isabella halálhíréhez, rákerestem a volt barátnőire, és ott találtam két fotót, amelyeken te is rajta vagy.

– Hogyan? – kapta fel a fejét Adrian.

– Biztosan nem is tudtál ezekről a képekről. Mindkettőn a háttérben állsz, de ahogy Isabellára nézel… – Ruby elhallgatott, mert azt akarta mondani, Adrian rá is úgy néz.

Adrian tekintete elsötétült.

– Nem kellett volna kutakodnod, Ruby – közölte hűvösen.

– Szakmai ártalom – mosolyodott el Ruby bizonytalanul, de látta, hogy Adrian most nem értékeli a humorát.

– Persze. Újságíró vagy. Hogy is felejthettem el! – horkantott fel Adrian gúnyosan.

– Sajnálom, hogy nem vettél komolyan – sóhajtott Ruby. – Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Tudom, hogy fájdalmas emlék lehet, de add ki magadban, Adrian! Ezt a titkod is őrizni fogom, ígérem. – Meg akarta érinteni Adriant, de a férfi elhúzta a kezét, és felállt.

– Azt hiszed, ez ennyire egyszerű, Ruby? – kérdezte ingerülten. – De legyen. Tartom a szavam. Ha ennyire tudni akarsz mindent, megkapod az igazságot.

– Én csak segíteni akarok… – szabadkozott.

– Segíteni? Ebben senki sem tud segíteni – vetette oda Adrian dühösen.

Két percig csak idegesen járkált fel-alá a szobában. Ruby rettenetesen érezte magát, és már ott tartott, hogy kihátrál, és inkább semmit sem akar tudni, ha ez ennyire nehezére esik Adriannek, ám akkor a férfi hirtelen megszólalt.

– Szegény családban nőttem fel. – Nem nézett Rubyra, úgy beszélt. – Nem volt pénzünk, hogy továbbtanuljak, így a középiskola után egyből beálltam apám szerelőműhelyébe. Minden napom egyhangúan telt, mígnem egyszer megjelent egy gyönyörű, szőke lány… A műhelyünk előtt robbant le. A segítségemet kérte. Persze, hogy azonnal ugrottam – mosolyodott el Adrian keserűen. – Nemcsak a méregdrága járgány varázsolt el, hanem a tulajdonosa is. Amíg próbáltam kideríteni a hiba okát, végig beszélt hozzám. Közvetlen volt és kedves. Már rég rájöttem, hogy csupán egy csatlakozó okozta a galibát, mégis úgy tettem, mint aki dolgozik, csak azért, hogy húzzam az időt. Egyszerűen csak jólesett hallgatni őt. Végül egy puszit adott az arcomra, úgy búcsúzott. Teljesen elvarázsolt. Azt hittem, sosem látom őt újra. – Adrian ismét az ablakhoz sétált, fenekével megtámaszkodott a párkányon, és a szőnyeget bámulva beszélt tovább. – Másnap zárás körül újra megjelent, és rábeszélt, hogy menjek el vele kocsikázni. Megvárt, amíg átöltöztem. A nap végén megcsókolt. Azt hiszem, akkor voltam életemben a legboldogabb. – Adrian egy nagyot sóhajtott, majd rögtön folytatta. – Onnantól kezdve rendszeresen találkozgattunk, de mindig csak eldugott helyeken, amit először nem értettem. Végül Isabella elárulta, hogy az apja megölné, ha tudná, hogy velem jár. Nem nekem szánták őt. Fájt ugyan, de fülig szerelmes voltam, és belementem a bujkálásba, mígnem egyszer csak lebuktunk, megláttak minket. Isabella sírva jött el hozzám. Elmondta, hogy a szülei azt akarják, amint elvégezte az iskolát, menjen férjhez egy tizenöt évvel idősebb pasashoz. Megsürgették az eljegyzést, azt hitték, azzal szétszakítanak bennünket, ám nem így történt. Szerettük egymást, de minden egyes találkozásunk kész gyötrelemmé vált. Isabella könyörgött, szökjünk meg, nem akar mást, csak engem. Nem érdekelte se a pénz, se az iskola, sem a szülei… – Adrian hangja elcsukott.

Ruby szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta. Annyira a drámai vallomás hatása alatt volt, hogy egyelőre semmi értelmeset nem tudott volna mondani, és már előre félt a történet folytatásától.

– Nem hagyhattam magára a szüleimet, hisz a segítségemmel is nehezen tudtak megélni – szólalt meg újra Adrian. – Győzködtem Isabellát, hogy minden rendben lesz, pedig tudtam, semmi sem lesz rendben. Isabella rimánkodott az apjának, hogy legalább ismerjen meg, de Simon Green hallani sem akart róla. A mai napig nem tudja, ki vagyok, és ki voltam… Egyik nap négy tagbaszakadt alak várt a műhelynél. Beráncigáltak, és apám füle hallatára megfenyegettek, hagyjam békén Isabellát, különben a műhely porrá fog égni, és nyomatékosításként agyba-főbe vertek. Apám kiabált, hagyják békén a fiát, de ő is kapott, hogy fogja be a száját. Gyenge volt a szíve. A szemem láttára esett össze. Annyi erőm nem maradt, hogy felálljak, Vérben úszva kúsztam oda hozzá, és nem tudtam segíteni. – Adrian hangja remegett, és már a kezei is, Ruby pedig már szinte szédült a sokkoló információktól. – Apám meghalt, anyám összeroppant – folytatta Adrain –, hiába faggatott, nem árultam el neki mi történt. Két hétig ki se mozdultam. Nem akartam, hogy Isabella úgy lásson. Gyászoltam és rettenetesen szenvedtem. Nem hagytak más választást, szakítanom kellett vele. Azt hazudtam neki, hogy már nem szeretem. Ő zokogva könyörgött, ne hagyjam el, és bizonygatta mennyire szeret. Azt hittem, megszakad a szívem, de el kellett küldenem. – Adrian arcát a tenyerébe temetve a könnyeivel küszködött. Néhány örökkévalóságnak tűnő perc múlva tudott csak újra megszólalni. – A következő hétvégén megtartották az eljegyzést, és másnap Isabella öngyilkos lett.

A szavak hallatán bennrekedt a levegő Rubyban.

– Mindenhol azt írták, baleset volt… – nyögte döbbenten.

Adrian keserűen felnevetett.

– Az apja elintézte, hogy ezt írják, de arról fogalma sem volt, hogy a lánya terhes, így azt nem tudta eltussolni… De én sem tudtam, hogy Isabella a gyermekemet várja. – Adrian hangja ismét elcsuklott, és az ablak felé fordult. A válla rázkódásából Ruby tudta, hogy sír.

Felállt, gyengéden a férfi hátára simította a tenyerét, és mivel Adrian nem húzódott el, simogatni kezdte. Nem beszélt hozzá, hagyta, hadd törjenek fel belőle az emlékek. Ruby meg volt győződve róla, hogy ez segíteni fog.

– Akkor én is úgy éreztem, vele együtt meghaltam – mondta Adrian rekedt hangon. – Mardosott a bűntudat, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Annyira a saját bajommal voltam felfoglalva, hogy észre sem vettem, anyámat is felemésztette a bánat mellettem. Őt is elveszítettem.

Ruby könnyei már úgy potyogtak, hogy alig látott tőle. Fejét Adrian hátának, támasztotta, de a férfi hirtelen ellépett tőle, és olyan dühösen nézett rá, hogy Ruby halálra rémült tőle.

– Most már boldog vagy? – kiáltotta Adrian magából kikelve. – Boldog vagy attól, hogy már tudod, megöltem mindenkit, akit szerettem? Tényleg ezt akartad hallani?

– Egyik sem a te hibád volt – rázta Ruby a fejét, és odalépett Adrianhez, hogy megölelje.

– Hagyj békén! – taszította el magától a férfi.

Ruby a könnyei között nézett fel rá.

– Adrian, kérlek! Ne ostorozd magad! Nem te tehetsz róla…

– Ne mondj ilyet! – vágott közbe Adrian. – És egyáltalán ne mondj semmit! Menj el innen!

– Nem akarok elmenni. Kérlek, engedd, hogy segítsek! – könyörgött Ruby, ám mindhiába.

Adrian ridegen nézett rá, tekintete tele volt indulattal.

– Nem kellett volna idejönnöd! Ostoba voltam, amiért beengedtelek a házamba. Szedd össze a holmidat, és menj el! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Ruby nem mozdult, erre Adrian megragadt a karját, és kitessékelte a szobából. – Látni sem akarlak többé! – dörögte, majd rácsapta az ajtót.

Ruby zokogva vetette magát az ágyára. Egyszerre fájt neki minden. A történet, amit Adriantől hallott, és az is, ahogyan az előbb bánt vele. Minden világossá vált számára. Adrian egy életre megsebezte magát, és már az is csoda, hogy ekkora trauma után képes volt lábra állni. Valószínűleg a bosszú tarthatta életben. Annyira meggyűlölte Simon Greent, hogy semmi más nem éltette, csak az, hogy tönkretegye őt. Ahhoz pedig pénzre volt szüksége… Ezért tette kockára az életét a kártyán, és ezért bujkál, hogy Green még véletlenül se jöjjön rá, kicsoda ő. És ami a legszörnyűbb, Adrian ezért nem mer szeretni többé. Fél a veszteségtől.

Ruby úgy érezte, nem mehet el. Nem hagyhatja magára Adriant. Sokáig csendben sírdogált a szobájában, majd erőt vett magán, és lement. Meglepődött, hogy Adriant lent találja, ám az, ahogy rá nézett, egy cseppet sem nyugtatta meg.

– Látom, nem értetted meg. Azt kértem tűnj el innen, Ruby! – dörögte a férfi, kezében egy pohárral.

Ruby tekintete az asztalon fekvő üvegre siklott, amely tartalmának fele már hiányzott.

– Csak a harag beszél belőled – felelte csendesen. Közelebb lépett hozzá, és megpróbálta elvenni a poharat Adrian kezéből, de az hirtelen elkapta előle.

– Mégis mit képzelsz magadról, Ruby? Azt hiszed, mert néhányszor széttetted nekem a lábad máris jogod van bármihez?

Rubyt szívébe újabb szöget vert ez a mondat. Ajkai megremegtek.

– Adrian – ejtette ki a férfi nevét elgyötörten, de az gúnyosan felnevetett.

– Te tényleg elhitted? Akkor közlöm veled, hogy nem vagy több, mint bárki más. Egyszerűen csak kéznél voltál. Hülye lettem volna nem kihasználni, de most már ideje véget vetni ennek. Úgyis untalak – vonta meg a vállát, és lehajtotta a maradék italt, aztán lecsapta a poharat az asztalra. – Mire hazajövök, nem szeretnélek itt látni!

Ruby összerezzen az ajtó hangos csapódására. Remegő kézzel törölte le az arcán legördülő könnycseppeket. Kábán fordult meg. Tétován szétnézett a hatalmas házban. A könnyei kezdtek elapadni, mellkasa szét tudott volna szakadni a fájdalomtól. Valóban megunta? Nem akarta elhinni. Akár igazak voltak Adian kegyetlen szavai, akár nem, darabokra törte vele őt.

Tekintete az irodához vezető átjárón állapodott meg. Gépisen indult el abba az irányba. Lassú léptekkel járta végig Adrian szentélyét, ujjaival mindenen végigsimítva. Ruby búcsúzkodott, hisz valószínűleg soha többé nem fog már ide belépni. A megfigyelő szoba ajtaját résnyire nyitva találta, így oda is benézett, de kár volt. Rubyban meghűlt a vér, amint meglátta egy szőke lány kimerevített képet a monitoron.

Levegő után kapkodva fordult ki a szobából. Hát máris? Adrian máris másik nő után nézett? Tényleg ráunt volna?

Remegő lábakkal ment fel az emeletre, és elkezdte kidobálni a szekrényből a ruháit.

19. fejezet