Egy feleség naplója - 5. fejezet

foto: pixabay

 Ruby

Ruby szíve még mindig hevesen vert, pedig már jó ideje az ágy szélén ült. A valóságban Adrian Butler sokkal helyesebb, mint a képeken, pedig már ott is megcsodálta néhányszor. Sötét haj és vakítóan kék szemek. Micsoda párosítás! Ráadásul elsőre nem is tűnt ellenszenvesnek. Udvarias volt, igaz, mosolyogni elfelejtett, ám ettől függetlenül kedvesnek tűnt.

Ruby felállt, és újra szétnézett a szobájában. Tetszett neki, amit látott. Kellemes bézs és barna váltogatta egymást, melegséggel feltöltve a kényelmes méretű helyiséget. A szőnyeg pihe-puha, akárcsak a hatalmas ágy, a függönynek pedig olyan bársonyos volt a tapintása, hogy Ruby többször is végigsimított rajta.

Külön fürdőt kapott, és még erkélye is volt a szobának, ahonnan a festői szépségű kertre lehetett lelátni. Ruby úgy érezhette magát, mintha csak egy pazar szállodában lenne.

Miután kipakolta a ruháit az óriási méretű szekrénybe, újra lement, hogy ha más nem, a bejárónővel tudjon váltani néhány szót. Először úgy tűnt, senkit sem talál ott, de a konyhából kiszólt egy férfihang.

– Ilyen gyorsan kipakolt?

Ruby összerezzent Butler hangjára. Az elválasztó oszloptól nem vette észre, hogy ott van, de most már látta, hogy a férfi épp a kávégéppel foglalatoskodik.

– Nem hoztam túl sok holmit. Viszont a szoba nagyon szép, köszönöm.

– Örülök, ha tetszik. Iszik egy kávét velem?

– Nem hittem, hogy saját magának főzi a kávét – jegyezte meg Ruby kuncogva.

Most először a férfi is elmosolyodott.

– Szerintem sok minden mást sem képzelt rólam, de erre majd visszatérünk később. Szóval? – sürgette a válaszadásra.

– Igen, szívesen kávézok magával, köszönöm – biccentett Ruby.

Nézte, ahogy a férfi kivesz még egy csészét a szekrényből, behelyezi a gépbe, majd megnyomja a gombot. Aztán figyelmét a berendezésnek szentelte. Életében nem látott még ilyen szép konyhát. Minden csupa fa, még a pult is, szép faragások díszítették, fényesre sikált serpenyők sorakoztak felakasztva, és a kések is rendezett sorban feküdtek egy vélhetően mágneses tartón. Látszott, hogy mindent használnak is, nem csak dísznek lógnak a falon.

– Üljünk ki a teraszra, ott nem fognak zavarni minket – javasolta Butler. – Sajnos nekem a házam egyben a munkahelyem is, úgyhogy ritkán van nyugalom.

A nappalin keresztül jutottak ki az üvegajtóval elszeparált teraszra.

– Gyönyörű a kertje – jegyezte meg nyomban Ruby, amint kiléptek, hisz pompázatos virágtenger tárult a szemei elé. A teraszt futórózsa ölelte körbe, ami kellemes illatokat ontott magából.

– Szeretem a szépet – felelte Butler a szemébe nézve, majd intett, hogy üljenek le.

Ruby testén jóleső borzongás futott végig, és arra gondolt, hogy ez a férfi a puszta tekintetével képes lenne levenni bárkit a lábáról.

– Nos, akkor hol kezdjük? – kérdezte Butler, miután ivott egy korty kávét. – Nem csináltam még ilyet, nyilatkozni sem szoktam, úgyhogy eléggé szokatlan nekem ez a helyzet.

Ruby elmosolyodott.

– Azt hiszem, először magyarázattal tartozok, hiszen biztosan kíváncsi rá, miért írtam olyan dolgokat magáról, ami miatt most itt ülünk.

– Ez valóban érdekel – billentette Butler oldalra a fejét.

Ruby izgult. Ez pedig merőben szokatlan volt tőle, hiszen számtalan hírességgel beszélt már, tett fel nyilvánosan kompromittáló kérdéseket, és ő maga is kapott jó néhányat, de az a szituáció valamiért zavarba hozta.

– Teljesen őszinte leszek, de kérem, ne nevessen ki – nézett a férfira.

– Nem fogom. – Adrian Butler hangja elképesztő nyugodtan csengett, ami bátorságot adott Rubynak.

– Írtam egy nagyon jó cikket három kevésbé népszerű parkról, melyekben értelmetlen módon elkezdték kivágni a fákat, de a főnököm visszadobta mondván, hogy mi bulvársajtó vagyunk. Fellázadtam, erre az lett a büntetésem, hogy írjak önről valamit, mert maga érdekes, de a fák nem – hadarta. – Ne sértődjön meg, és ne is értsen félre, de nem értettem, miért érdekesebb maga a környezetvédelemnél. Szóval némileg dühből született az a bizonyos írás. Leginkább azért, hogy kijózanítsam az embereket. Meg szerettem volna mutatni nekik, hogy a rajongásuk tárgya nem is olyan tökéletes, mint azt hiszik.

A mondandója végén Ruby kíváncsian figyelte Butler vonásait. A férfi egy ideig csak nézte, majd őszinte mosoly jelent meg az arcán. De még milyen mosoly… Ruby majdnem hangosan felsóhajtott a látványtól.

– Azt akarja mondani, hogy csak bokszzsáknak használt? – kérdezte. – Tudja, hogy ezzel kárt okozott nekem?

Ruby nyelt egy nagyot. Vajon mit szólt volna, ha azt is megosztja vele, hogy tulajdonképpen Marcusra haragudott, és nem rá?

– Bocsánat, de ezt nehezen tudom elhinni – mosolyodott el ő is. – Mégis milyen kárt okozhattam én magának?

– A nők haragszanak rám – felelte Butler egyszerűen.

Ruby épp ivott, és majdnem nevetve kiprüszkölte a kávéját.

– Ez igazán komoly probléma. Nehezebb meghódítani őket? – Nem bírta megállni, hogy ne szúrjon oda.

Butler rezzenéstelen arccal nézett rá.

– Nem erre gondoltam. Valószínűleg, azzal a jövőben sem lesz gondom, ellenben vannak női üzletfeleim is.

Nagyképű – gondoltam Ruby.

– Látja, erre valóban nem gondoltam. Remélem, nem okoztam túl nagy gondot. A nők könnyen megbocsátanak – pislogott ártatlanul a férfira.

– Meglátjuk – reagált mindössze ennyit. – Örülök, hogy személy szerint nem rám haragszik, mert az igen meglepő lenne, hiszen nem is ismer.

– Csupán azokra az információkra hagyatkoztam, amit egy kívülálló tudhat magáról. Lássuk be, azok pedig nem túl hízelgőek magára nézve, mégis hatalmas a rajongótábora.

– Nem tehetek róla – tárta szét Butler a karját. – De ha megengedi, rögtön megcáfolnék két állítását.

– Hallgatom – fordult felé Ruby a teljes testével.

– Nagyjából egy éve történt az az eset, amit megemlített a cikkben, amikor megütöttem azt a férfit. Egy zárt filmbemutatón voltam, melyen kivételesen részt vettem az egyik üzlettársam kedvéért. Az első sorban egy sérült kislány ült, akinek amputálták az egyik lábát. Amikor a vetítés végén felállt, a műláb, amit valószínűleg még nem túl régóta használhatott, valamilyen okból összecsuklott. Az előttem ülő férfi röhögve Pinokkiónak nevezte. Elöntött a düh, és behúztam neki egyet. Ennyi a történet.

Ruby döbbenten nézett Butlerre. Azonnal rájött, mekkorát hibázott. Anélkül ítélkezett, hogy tudta volna az igazságot.

– Akkor miért hagyta, hogy az a fickó lejárassa? – kérdezte a fejét ingatva.

– Mert nem érdekel mások véleménye – vonta meg Butler a vállát.

– Most mégis… – vetette közbe Ruby.

– Ez más helyzet, de inkább megcáfolnám egy másik állítását, amelyben szívtelennek nevezett.

Ruby már előre félt, hogy mit fog hallani. Kelletlenül bólintott, Butler pedig mesélni kezdett.

– Azt a bizonyos gyermekotthon kizárólag azért vásároltam meg, hogy ne kerülhessen az egyik riválisom kezébe. Ha én nem veszem meg, megvette volna ő. Viszont helyette biztosítottam a gyermekek számára egy sokkal modernebb, tágasabb és jobban felszerelt épületet.

Ruby úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében.

– Erről sem írtak az újságok – magyarázkodott

– Nem hiszem, hogy nagy felhajtást kellene csinálom abból, ha néha jótékonykodok – felelte erre Butler, és úgy nézett rá, mint aki vár valamire.

Persze. A bocsánatkérésére számított.

– Sajnálom – mondta ki őszintén. – Nem tudhattam, de a lehetőséget sem adta meg senkinek, hogy megcáfolják az önt ért vádakat.

– Nem kértem, hogy írjanak rólam bármit is… – válaszolta Butler. – De elfogadom a bocsánatkérését, és remélem, a tévedését megemlíti majd a következő cikkében.

Ruby még mindig nagyképűnek tartotta, akármennyire is igaza van. Ezt a hibát neki kell korrigálni, habár Butler épp olyan vétkes, mint ő. Simán megcáfolhatta volna az összes róla született negatív cikket, de nem törődött vele. Most pedig, hogy valaki egy csokorban az arcába tolta, nem tetszik neki.

– Az egy hónapos színjáték helyett elég lett volna egy hosszú, őszinte beszélgetés, mint ez a mostani – mondta ki Ruby, amit gondol.

Butler megint túl hosszan nézett a szemébe, de Ruby állta a tekintetét.

– Tudja, hogy nem szeretem a nyilvánosságot – szólalt meg a férfi –, és semmi kedvem állandóan nyilatkozni különböző újságoknak. Bárhogyan is nézzük, maga lejáratott engem, és szeretném, ha kiköszörülné a csorbát, amit a hírnevemen ejtett. Bőven lesz ideje megismerni engem és az életemet, aztán őszintén megírhatja az olvasóinak. Remélem, hogy utána békén hagynak, és nem születnek hasonló lejárató cikkek rólam.

– Akár kapcsolatban is maradhatnánk, lehetnék a szócsöve… – próbálkozott Ruby, mert egy ilyen dologgal örökre megalapozhatná a jövőjét.

– Senkivel sincs tartós kapcsolatom. Főleg nőkkel nem – jelentette ki Butler hidegen.

– Miért? Mi baja a nőkkel? – kérdezett vissza Ruby ösztönből.

– Semmi olyasmi, ami magára tartozna – felelte Butler gorombán, és felállt. – Azt hiszem, mára ennyi volt. Körbevezetem a házon, utána vissza kell mennem dolgozni.

– Ráér később is, ha… – mondta volna Ruby, de a férfi közbevágott.

– Most szeretnék túlesni rajta

Ruby nem értette ennek a hangulatváltozásnak az okát, de nem mert tovább akadékoskodni. Butler udvariasan maga elé engedte, és újra beléptek a házba.

– A nappalit már láthatta, ahogy az étkezőt és a konyhát is. Megmutatom a munkahelyemet – hadarta a férfi, és nyomban elindult az étkezővel szemközti falban húzódó átjáró felé.

Ruby követte, de ilyen türelmetlen idegenvezetésben még soha nem volt része. Jóformán szét sem nézhetett a házban, habár úgyis lesz rá ideje bőven.

– Ez olyan váróféleség. Ő pedig a titkárnőm, Rosa – mutatta be Butler a középkorú szemüveges hölgyet.

Ruby éppen csak, hogy kezet fogott az asszonnyal, Butler máris nyitott egy másik ajtót.

– Ez pedig a tárgyaló – mondta. – Minden csütörtökön itt ülünk össze a különböző részlegek vezetőivel. A másik ajtó mögött pedig az irodám húzódik – indult el a másik irányba, Ruby pedig ismét fürgén követte.

Újra elmentek a titkárnő előtt, és Butler benyitott egy hatalmas tölgyfaajtón. Bent egy férfi ült a kanapén, és érkezésükre felpattant.

– Maga? – kérdezte Ruby elképedve, miután felismerte az idegent, akinek kávét vett az automatából.

– Úgy tudom, már találkoztak – dörmögte Butler.

– Tegnap összefutottunk a szerkesztőségben – bólintott Ruby, és nem értett semmit.

– Felix Ficher – nyújtotta felé a kezét a férfi.

– Ruby Gates. Elmagyarázná valaki, mi ez az egész? – nézett Ruby egyik férfiról a másikra.

Butler sóhajtott egy nagyot, és zavartan megigazította a nyakkendőjét.

– Felix a barátom. Tegnap megkértem, hogy menjen el a szerkesztőségbe, és nézze meg magát, hogy tudjam, mire számítsak.

Ruby elképedve nézett rá.

– És azt kapta, amit várt? – kérdezte.

Butler elé lépett, és mélyen a szemébe nézett.

– Nem. Nem azt kaptam, amit vártam – közölte ridegen.

Ruby talán még jobban megdöbbent, mint az előbb. Mégis, mit jelentsen ez?

– Adrian nem úgy értette… – szólalt meg Felix.

– De, pontosan úgy értettem – vágott a szavába Butler.

Ruby sértve érezte magát, habár fogalma sem volt, Butler mire célzott ezzel az egésszel. Mi az, hogy nem azt kapta, amit várt? Mihez nem elég jó neki?

– Mehetünk tovább? – türelmetlenkedett Butler.

– Nem, köszönöm. Azt hiszem, egyelőre elég volt ennyi – rázta Ruby a fejét.

– Akkor visszakísérem.

– Nem szükséges, nem fogok eltévedni – utasította el a férfi ajánlatát, és kirontott az ajtón.

Ruby zaklatott állapotban ment fel a szobájába. Sem a férfi hangulatingadozásait nem értette, sem azt, miért nyomozott utána, és főleg, miért mondta, hogy nem azt kapta, amit várt. Tudta, hogy nem kellett volna ezen így kiborulnia. Újságíróként jött ide.

Hogy lehiggadjon, vett egy forró zuhanyt, utána kényelmesebb ruha bújt. Alig, hogy elkészült, Eva kopogott be az ajtaján, és megkérdezte, Mr. Butlerrel ebédel-e. Ruby semmiképpen sem akarta tovább játszani a sértődöttet, ezért belebújt a szandáljába, és lement az étkezőbe.

6. fejezet