2024.06.30.

 

Az utolsó nap

Emlékszem, mennyire vártuk ezt a napot. Nagyon sokszor beszélgettünk róla a párommal, mennyire mennénk már, de mivel nem volt vevőnk a házra, annyira távolinak tűnt… Aztán hirtelen valósággá vált.

A vevő gyorsan kifizette a házat, így rohamtempóban kellett intéznünk mindent. Napközben nem sok időm maradt az idegeskedésre, de éjszakánként hullámokban tört rám az izgatottság és a bizonytalanság. Féltem és még most is félek, vajon milyen lesz, szeretni fogom-e, mennyire lesz honvágyam, és legfőképp, mennyire fog hiányozni a családom és a fiam, merthogy ő nem jön velünk.

És igen, ez a legnagyobb szívfájdalmam, de megértem. Huszonhárom éves, Pesten lakik, élvezi az önállóságot. Még jól érzi magát így, viszont bízok abban, hogy ha nekünk jó lesz ott, akkor előbb-utóbb ő is jönni akar. Látogatóba úgyis jön.

Ez a része lelkileg tényleg megvisel. Ahogy a családom (anyukám, nővérem, öcsém, unokahúgom) hiányát is érezni fogom. Szerintem, aki távol él a szeretteitől, az mindenki tudja, milyen érzés. Úgyhogy ez az egy árnyékolja be a várakozással teli izgatottságomat.

Mindenképpen szeretnék néhány szót írni a sok-sok ügyintézésről, amin végig kellett mennünk.

Először is útlevél csináltatás, majd a jogosítvány hosszabbítása, hogy mindkettőnknek friss legyen. Közben intéztük a bankügyeket is, ami nem kis fejtörést okozott, mivel az ottani bankok nincsenek a GIRO rendszerben, ezért nem lehet utalni, és a kártyáinkat sem használhatjuk mindenhol. Ráadásul ott kétféle valuta is van, a bolivares valamint a dollár, de egyesek eurót is elfogadnak. Éppen emiatt óriási a zűrzavar, ha fizetni akarsz, de ezt majd elmesélem, ha élesben megtapasztaljuk. Lényeg, hogy köztes számlákat kellett nyitnunk, mint pl. a wise és a revolut, hogy majd utalni tudjunk. És persze ott is kell nyitnunk számlát, az itthonit pedig megszüntetni. De megszüntetni csak személyesen lehet… Úgyhogy volt fejvakargatás :)

A másik pedig, amit szintén ki kellett küszöbölni, hogy sehonnan se kapjunk sms-es értesítést, mivel ha van rooming szolgáltatás, akkor piszok drágán fogjuk megkapni. Ezt még nem sikerült teljesen megoldani.

Aztán jött még a háziorvos, pár gyógyszert kiíratni, onnan is kijelentkezni, elkérni a kartonunkat. Oltásokat nem vettünk fel, mert elvileg magára a szigetre nem kell, a dzsungelbe pedig nem szándékozunk menni, de akár ott is beoltathatjuk magunkat, ha úgy gondoljuk. A repülőjegy foglalások (hármat is kellett): Bp-Madrid, Madrid-Caracas, Caracas-Porlamar. A szállás foglalások: Vecsés (mivel hajnal 5-kor indul a gépünk, így muszáj ott aludnunk), Carasas (mert későn érkezünk, és már nem lesz járat a szigetre), és persze a szigeten is, de azt egy ismerősünk intézte.

Ott volt még a kocsi kérdés, mert a sajátot el kellett adnunk, úgyhogy ezt bérléssel oldottuk meg. Holnap visszavisszük, a tulaj pedig kidob minket az állomáson, és felvonatozunk Pestre.

Mindeközben szó szerint minden holminktól meg kellett szabadulni, hiszen oda gyakorlatilag semmit sem vihetünk. Ez sem volt egyszerű, mert az ember sok emléket összegyűjt, és ezektől meg kellett válni. Nagy részét a családban osztottam szét, és nagyon furcsa volt az üres szekrényekre nézni… A ruhákon kívül csak egy adag fotót és a két nyomtatott könyvem viszem magammal. Nem szeretek arra gondolni, hogy ennyi maradt az életemből, mert tulajdonképpen azok csak tárgyak voltak, amiket soha nem is használtam, csak ragaszkodtam hozzájuk. Mert az ember ilyen.

Tehát a házeladás óta ilyen dolgokkal teltek a napjaim, amellett, hogy még írtam a Neon Ballt is, és elvégeztem egy rövid szerkesztői kurzust is. Aggódtam, hogy kész leszek-e vele, de végül minden meglett. Mára csak annyi dolgunk maradt, hogy a holnapi kulcsátadásra szépen kitakarítsuk a házat, eltüntessük a maradék apróságokat, aztán a két kis bőröndünkön kívül tényleg semmink sem marad.

Ezek az úgynevezett „utoljára pillanatok”: még utoljára lenyírtam a füvet, még utoljára meglocsoltam a virágokat, tettünk egy utolsó sétát a tó körül és egyebek. Különös érzés, ugyanakkor most már tényleg izgatottan várom, milyen lesz ott nekünk. Csak ezen az irtó hosszú úton legyünk túl :)

 Előző bejegyzés

 

Útinapló

Sziasztok!

Már tudjátok, milyen nagy utazás előtt állunk.

Elsősorban videós tartalmakat szeretnék majd megosztani veletek, de biztosan bőven akad majd olyan dolog, amit ki akarok írni magamból, úgyhogy készítettem itt egy Útinapló részt.

Azt találtam ki, hogy ne legyen sok új címke a tartalmaknál, csak ez az egy lesz, viszont ennek a bejegyzésnek az alján mindig megtalálhatjátok az újakat, méghozzá dátummal jelezve. Így majd semmi mást nem kell csinálnotok, mint a főoldalon megkeresni az Útinapló címkét, akkor megnyílik ez az oldal, a lap alján pedig kiválasztjátok azt a dátumot, amit el szeretnétek olvasni :)
Pofonegyszerű, nem?

Akkor máris megnyithatjátok az első bejegyzést:

06.27.

06.30.

07.13.

2024.06.27.

 

Házeladás

Nem először költözünk, így nem először adtunk el házat, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy mind közül ez volt a legfárasztóbb, legidegesítőbb, legaggasztóbb és a legnehezebb.

Szinte kereken egy évig árultuk, mire megjött rá a vevő. Ez idő alatt százan biztosan megnézték, és akkor lehet, hogy keveset is mondtam. Boldog boldogtalan jött, mert milyen szép, milyen jó, nem is drága, szeretjük Zala megyét, tetszik a környék stb., de megvenni mégsem akarta egyik sem.

Hogy miért? Azért mert a nézelődők 80%-ának nem is volt rá pénze, csak álmodozott, 10%-nak más volt az elképzelése, a másik 10% pedig (többnyire németek), olyan pofátlan ajánlatot tettek, hogy elképesztő. Konkrétan volt olyan, aki azt mondta, mi koszos magyarok örüljünk, hogy ennyit is ajánlott…

A vége felé már nagyon kikészültünk, mert belefáradtunk az örökös takarításba, jópofizásba, meg abba, hogy idegeneket engedjünk az otthonunkba, akik csak nézelődni jöttek, mintha valami múzeum lennénk. Amikor pedig kiírtuk a hirdetésbe, hogy csak komoly érdeklődőket várunk, akkor felháborodva odaírták, nehogy már mi szabjuk meg, kinek mutatjuk meg a házat…

Az emberek hihetetlenek. Volt, aki egy óra bámészkodás után közölte, hogy egyébként ő csak jövőre akar házat venni. Mások hitegetettek, hogy megveszik, háromszor is visszajöttek, már a bútorok helyét tervezgették, és a végén kiderült, egy forintjuk sincs. A szembe szomszédunk ingatlanost hívott, hogy átjöhessen megnézni…. Igen. Jól olvastátok, és ne kérdezzétek, miért. Mi sem értettük.

Ezenkívül voltak, akik az ország túlsó végéből jöttek el, csak úgy, nézelődni. Ezen is kiakadtunk, aztán az egyik kommentelő kioktatott, hogy ingatlanturisták mindig is voltak. Biztosan velünnk lehet a baj, de nekünk eszünkbe sem jutna elmenni valakihez úgy, hogy nem szándékozunk házat venni…

De végül megérkezett a vevőnk, és el sem akartuk hinni.

Azonban, hogy ne legyen minden szép és jó, az egyik ingatlanosunknak elgurult a gyógyszere.

Történt ugyanis, hogy az ő szerződésében az van, hogy ha felmondjuk vagy eladjuk a házat, akkor 50ezer+áfa hirdetési díjat ki kell fizetnünk. Nem korrekt, de ezzel nem is lett volna bajunk, csakhogy a hölgy felhívott, hogy hozna valakit, épp akkor, amikor már kilátásban volt a vevőnk. Mondtam neki, hogy tegyük át a jövő hétre, mert ezek a mostaniak eléggé biztosnak tűnnek, és feleslegesen ne hívjon ide senkit Németországból (mert onnan jött volna, akit hozni akart). Mondta, hogy rendben, de aztán másnap megint felhívott, hogy hozna másvalakit is, és még aznap délután. Türelmesen elmagyaráztam neki újra, és azt is hozzátettem, hogy hazautaznánk anyukámhoz, mert már egy éve nem voltunk éppen a házmutatások miatt.

Na, erre a hölgy kikelt magából, és elkezdett fenyegetőzni, hogy akkor ő felbontja a szerződést, ha nem vagyunk hajlandóak megmutatni a házat, és mit képzelünk mi, ez egy komoly vevő lenne blablabla. Annyira meglepődtem, hogy először szóhoz sem jutottam. Szó szerint meg akarta tiltani, hogy hazautazzunk. A párom elvette tőlem a telefont, és elküldte az ingatlanos hölgyet melegebb éghajlatra.

Nos, azóta már ügyvéddel fenyegetőzik, hogy fizessük ki neki, ami jár. És itt hozzátenném azt is, hogy egy év alatt nagyjából háromszor hozott valakit, mindannyiszor felkészületlenül jött, semmire sem emlékezett, a jegyzeteit sem nézte át, és mindig nekünk kellett megmutatni a házat.

Úgyhogy kész kabaré volt a házeladásunk. Rengeteget idegeskedtünk miatta. De túl vagyunk rajta, és pár nap múlva nagyon-nagyon messze utazunk. Oda, ahol, ha minden igaz nyugalom és szabadság vár ránk. Szurkoljatok J

 

Az álom

A hely neve, ahová megyünk, Isla de Margarita. Egy Venezuelához tartozó Karib-sziget, ami nagyjából másfél Budapestnyi nagyságú. Közigazgatásilag független szabadkikötő, vám- és adómentes terület, tehát sokkal olcsóbb az élet ott.

Az egész sziget a turizmusból és a vendéglátásból él. Fehérhomokos tengerpartok, luxus szállodák, kéklő vizű tengerpart, hegyek, dzsungel, ám a sziget belsejében jelen van a mélyszegénység is. Olyasmit képzeljetek el, mint Mexikó vagy Kuba. A beszélt nyelv a spanyol, pénzük a bolivares és a dollár.

Az emberek keveset keresnek, ellenben nincs rezsi. Nem kell fizetni a villanyért, a gázért, csak a vízért és az internetért. Még kötelező biztosítás sincs a kocsikra. A lakosoknak jár heti 45 liter benzin ingyen.

Ez elég hihetetlen, igaz?

Sok egyéb dolgot is megtudunk a szigetről, de szeretnénk mi magunk megtapasztalni mind a jó, mind pedig a rossz dolgokat, mert arra is fel vagyunk készülve. Ez egy nagy kaland, amibe (részemről) némi szorongással, de boldogan vágunk bele.

Sok-sok videós tartalmat akarok készíteni, hogy megmutathassak nektek mindent. Nincs gyakorlatom benne, de gondolom, majd belejövök :D Emellett persze továbbra is szeretnék írni J

Tehát a terv:

Július 1.: átadjuk a kulcsokat az új tulajnak, aztán egy-egy apró bőrönddel vonatra ülünk, és felutazunk Pestre.

Július 2.: hajnal 5-kor indul a gépünk Madridba, ahol el szeretnénk tölteni egy rövid időt, onnan pedig délután repülünk tovább Caracasba (több, mint 9 órás út). Ottani idő szerint 7 után érkezünk (itteni idő szerint az bőven hajnali 1-2 között lesz), és ott alszunk Caracasban.

Július 3.: Reggel 8 körül átrepülünk a szigetre.

Senki ne kérdezze, izgulok-e :D