Szabadnak lenni - 2. fejezet

 

Sienna

Másnap reggel megcsörgettem a taxis srácot, akit a névjegye alapján Abelnek hívtak, hogy fél kilencre legyen a szállodánál. Örült a hívásomnak, ugyanis hosszan és meglehetősen hangosan hálálkodott.

Pillanatok alatt elkészültem, az előző esti kék ruhát vettem fel, laza kontyba kötöttem a hajam, és a horgolt válltáskámba dobtam a holmimat. Reggelire bekaptam egy szendvicset, és már indultam is. Abel a megbeszéltek szerint a szálloda előtt várt, és szélesen vigyorgott. Hajbókolva kívánt jó reggelt. Olyan húsz éves körül lehetett, sötét bőrű, de nem az a tipikus széles orrú ausztrál bennszülött, inkább afrikai vonásokat hordozott. A folyamatos jókedve miatt kimondottan szimpatikusnak találtam.

Az egyetemnél busás borravalót adtam neki. Nemcsak a gyorsasága, de a kedvessége miatt is. Egész úton mutogatta, hogy mit érdemes megnéznem. Felhívta a figyelmem a Parlamentre, a Katedrálisra, a Botanikus kertre, a Nemzeti Múzeumra – amelyeket egyébként is meg akartam nézni –, valamint a helyi éttermek különlegességeire is.

Ynigot a főbejáratnál várt rám, így nem kellett attól tartanom, hogy eltévedek az egyetemi épületek labirintusában.

– Sienna Emma Brannan! – kiáltotta mosolyogva Ynigo, amikor meglátott. – Nem hittem, hogy egyszer majd itt találkozunk! Szebb vagy, mint valaha!

– Örülök, hogy látlak! – öleltem magamhoz a régi ismerősömet.

Ynigoval még az egyetem első évében ismerkedtünk meg. Ő akkor már végzős volt, és egy kiállításon futottunk össze, szóba elegyedtünk, majd elkísért Mr. Collins kereskedésébe. Mivel az érdeklődési körünk azonos volt, így gyakran találkoztunk, és jókat beszélgettünk.

Ő mesélt nekem először a hazája felfedezésre váró kincseiről, és amikor bajba került a kereskedés, Pápua Új-Guinea első helyen szerepelt a terveim között. Egyedül a távolság és a tárgyak kihozatalának bonyolult bürokráciája tartott vissza az utazástól, meg persze a költségek, de mivel Ynigo megígérte, hogy mindenben segít, végül meggyőzött.

Ynigo a harmincas évei végén járt. Sötét bőre és haja épp olyan volt, mint a legtöbb helyi lakosnak. Körszakálla és szemüvege igazi tanári külsőt kölcsönzött neki. Ideje nagy részét az íróasztala fölött görnyedve töltötte, ugyanis szenvedélyesen kutatta országa történelmét, és erről tartott előadásokat.

– Corát miért nem hoztad magaddal? Csak úgy egyedül elengedett az őrangyalod? – viccelődött, miközben végigvezetett a hosszú folyosón, majd beengedett egy színesre mázolt ajtón.

Annak idején eléggé bírták egymást Corával, sokáig azt gondoltam, hogy össze fognak jönni, de Cora maradt inkább a lányoknál, ugyanis a barátnőm ilyen szempontból meglehetősen szabadelvűnek számított.

– Ő tényleg egy őrangyal – nevettem. – Képzelheted, milyen nehezen indított útnak. A lelkemre kötötte, hogy mindennap hívjam. Egyébként az üdvözletét küldi, és üzeni, hogy vigyázz rám, különben bajok lesznek!

– Na, igen. Ez Cora – bólogatott Ynigo.

Körülnéztem a barátságos helyiségben.

– Az irodád?

– Igen. Szeretem az eldugott helyeket, ahol nyugodtan dolgozhatok. Foglalj helyet! – mutatott az egyik vízifűből fonott fotelre, ő pedig leült az íróasztala mögé. – Mindjárt jönnek a többiek is.

Leültem, és rögtön zavarba jöttem, Ynigo olyan hosszasan bámult.

– Sienna, te tényleg nagyon jól nézel ki. Azóta már biztosan elrabolták a szíved. Hallani szeretnék mindent, ami veled történt, amióta nem találkoztunk! – dőlt hátra a székében, és a tarkóján összekulcsolta az ujjait.

– Nincs mit mesélnem. Semmi sem történt mióta visszajöttél ide. Csak a munka van, nincs időm szórakozni – vontam meg a vállam.

Ynigo hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Fiatal vagy. Mégis mikor akarsz élni? – nézett rám rosszallóan, de meg sem várva a válaszom, folytatta: – Nem ígérem, hogy most neked való társaságot kapsz. Férjet biztos nem fogsz találni közöttük – kuncogott.

Amint ezt kimondta, kopogtak, és két középkorú, szőke férfi lépett be az ajtón. Hasonlítottak egymásra, valószínűleg testvérek lehettek. Ynigo bemutatott nekik. A férfiak valóban testvérek voltak, és a szomszédos Ausztráliából jöttek. Aztán érkezett még egy idősebb hölgy az egyik közeli szigetről, valamint két kínai úriember. Mindannyian helyet foglaltak, majd Ynigora szegezték tekintetüket, várva, hogy felvázolja nekik az első túra terveit.

– Íme, a mi kis csapatunk – mutatott körbe Ynigo. – Mindenki megérkezett, úgyhogy kalandra fel!

Próbált jópofának tűnni, mintha egy csapat iskolás gyerek lennénk, de ez rettentő kínosnak hatott.

– Nagyszerű – bólintottam mosolyogva.

– Ismerkedni bőven lesz időnk a túra alatt, ezért inkább a terveket ismertetem. Első úticélunk a Varirata nemzeti park lesz – közölte Ynigo.

Felvontam a szemöldököm. Nem éppen a nemzeti parkba készültem, de kivártam, hogy befejezze a mondandóját.

– A parkban és környékén három napot fogunk eltölteni, tehát ennek megfelelően pakoljanak. Kényelmes ruhákat és lábbelit hozzanak, sokat fogunk sétálni. A rovarok ellen lesznek nálam krémek, viszont más egyéb veszélyek miatt mindenkinek szükséges egy oltás, amit itt, az egyetemen azonnal meg is kaphatnak – sorolta a tudnivalókat.

Egymásra néztünk a többiekkel, majd pillanatnyi habozás után mindenki bólintott, így Ynigo rögtön folytatta.

– A szállás kényelmes és biztonságos. Ételről, italról a szállásadóink gondoskodnak. Önöknek csak a ruházatot és a tisztálkodási felszerelést kell hozniuk. Meg persze fényképezőgépet, távcsövet vagy egyéb szerkezeteket a megfigyelésekhez. Na, meg a jókedvet! – sütött el egy újabb esetlen poént, majd végignézett rajtunk. – Van kérdés?

Arra gondoltam, ha Ynigo ilyen előadásokat tart az egyetemen, akkor vagy a diákok kedvence, vagy kiröhögik a háta mögött.

– Nincs – felelték a többiek.

– Mikor indulunk? – kérdezte mégis az egyik ausztrál.

– Reggel kilenckor találkozunk az egyetem parkolójában. Ott fog várni egy kisbusz a sofőrünkkel, de először fáradjunk át az orvosiba az oltásért – állt fel Ynigo, ezért mi is így tettünk.

– Mit fogunk csinálni egy nemzeti parkban? – léptem mellé, miközben a folyosón sétáltunk.

– Rengeteg látnivaló van abban a parkban.

– Elhiszem, de nem nézelődni jöttem.

– Hidd el, élvezni fogod! – Ezzel Ynigo lezárta a témát, mert benyitott egy nagy fehér, kétszárnyú ajtón.

Miután megkaptuk a szükséges oltásokat, megint nem tudtam szót váltani vele, mert a többiek lefoglalták, utána pedig mennie kellett előadást tartani.

Nem túl jó kedvvel ültem be Abel taxijába. Először vissza akartam menni a szállodába, de meggondoltam magam. Ha már a fővárosban vagyok, felesleges lenne egész nap a szállodában ücsörögnöm.

–     Elvinnél egy étterembe? – kérdeztem Abeltől.

– Igenis, hölgyem. A legjobb étterembe vinni, meglátja! Lesz elégedett! – bólogatott buzgón.

– Köszönöm, én már így is meg vagyok elégedve – mosolyogtam rá a tükörben.

– Itt lenni sok turista, soha nem elégedett. Mindig kell nekik új – magyarázta Abel tört angolsággal.

Egy percre elmerengtem miközben őt szemléltem. Olyan fiatal volt még, és a ruházatát elnézve, nem dúskált anyagi javakban.

– Szereted ezt csinálni? – érdeklődtem.

Abel meglepetten pillantott rám.

– Szeretni, nem szeretni. Örül, hogy van ez. Család nincs, munka szükséges. Kell pénz élni. Élet lenni drága városban – magyarázta, miközben a kormányt elengedve széttárta karját, és ezúttal nem mosolygott.

– Értem – bólintottam.

Nem mertem a családjáról kérdezni, de sejtettem, hogy nem lehet valami könnyű sorsa, ha már ilyen keserűen beszélt a jelenéről. Közben Abel megállt egy színes épület előtt. Kecses pálmafák díszítették a teraszt, és kellemes zene szólt a hangszórókból. Hangulatosnak tűnt a hely.

– Ha nem lesz más dolgod, akkor megvárhatsz, kifizetem – mondtam Abelnek.

– Igenis, hölgyem – bólintott, majd miután kiszálltam, elment parkolót keresni.

Az étteremben helyi fogást választottam, amiről nem igazán tudtam megállapítani, hogy milyen állatból készítették. Valami kolbászka félék voltak sült zöldségekkel, ropogós kenyérféleséggel és enyhén csípős mártogatóssal. Nem találtam túl ízletesnek, mert valahogy mindenből hiányzott a fűszer. Még a csípős is csak enyhén csípett. Máris tudtam, hogy a gasztronómia nem lesz a kedvencem ebben az országban.

Ebéd után úgy döntöttem, elsétálok a Szent Mária katedrálishoz. Előtte egyeztettem Abellel, és ő megnyugtatott, hogy a közelben fog tartózkodni, nyugodtan menjek. Még nem éreztem magam biztonságban ebben az idegen, nyüzsgő városban.

Séta közben élveztem a kellemes napsütést, szemrevételeztem az emberek sokféleségét, és megcsodáltam a helyi nők színes ruháit, valamint a bájos, hajukba tűzött virágokat. Olyan boldognak és elégedettnek látszottak. Irigyeltem őket. Erre apám azt mondta volna, hogy „te választottad”, és igaza lenne. Ezt az életet választottam, nem pedig a biztos, de unalmas ingatlanbefektetői munkát, amely a családi örökségem lett volna.

Közben a katedrálishoz értem, és megálltam, hogy kívülről megcsodáljam. A római katolikus épület az én ízlésemhez túl modern volt, inkább emlékeztetett egy nyolcvanas évekbeli kultúrházra, semmint egyházi intézményre. Egyedül az épület előtt felhúzott toronybelső színes fala tette különlegessé. Bent sem változott a véleményem. Amerika szerte sok hasonló templom épült, úgyhogy elég gyorsan kifordultam, és megkerestem Abelt.

A fiú visszavitt a szállodához, és abban a reményben, hogy újra munkát adok neki, megkérdezte, mi lesz a másnapi programom. Csalódottan vette tudomásul, hogy három napig nélkülözni fogom a szolgáltatásait, de reggel a megbeszélt időben ismét a szálloda előtt várt.

Nem túl nagy lelkesedéssel indultam erre az útra, mert fogalmam sem volt, mire számíthatok. Ynigo tudta, miért jöttem, és abban reménykedtem, hogy nem hagyta figyelmen kívül. Azonban rejtély volt számomra, a Nemzeti parkból hogyan tudnék műkincsekre szert tenni, hiszen valószínűleg semmit sem lehet kihozni a területről.

A parkolóban már az egész csapat ott volt. Egy fehér, kilenc személyes kisbuszba pakolták a táskákat.

– Jó reggelt! – köszöntöttem őket.

Ynigo odalépett hozzám, és futólag megölelt.

– Jó reggelt! Felkészültél a nagy útra?

– Persze. – Odaadtam neki a táskámat, majd visszafordultam Abelhez. – Hívlak, amint újra a városban vagyok. Ígérem, te leszel a sofőröm továbbra is!

A fiú egy sort hálálkodott, főleg, miután kifizettem, aztán elhajtott, én pedig csatlakoztam az újdonsült útitársaimhoz.

– Nagyon csinos ma – jegyezte meg az egyik szőke fivér.

A nevükre emlékeztem ugyan, csak arra nem, melyik melyikhez tartozik.

– Köszönöm. – Elpirultam, mert minden szem rám szegeződött.

– Ideje lenne indulni, később is lesz elég látnivaló, uraim – viccelődött Edith, az idős hölgy.

Hálásan néztem rá, majd bepattantam a kisbuszba, és pár perc múlva már a városból kifelé tartottunk.

Az út nem volt hosszú, de annál látványosabb. Szebbnél szebb tájak tárultak a szemünk elé. Dús, változatos növényzet szegélyezte az utat, színes madarak repkedtek felettünk, és még kengurukkal is találkoztunk. Elhaladtunk a Varirata Nemzeti Park táblája mellett, ami azt jelentette, hogy már a park területén kocsikáztunk.

Kisvártatva leparkoltunk az információs központ sárga épülete előtt, ahol mindenki kiszállt. Amíg Ynigo bement intézni a jegyeket és az engedélyeket, addig mi felkerestük a mosdót, ahol felfrissíthettük magunkat, mert iszonyatos volt a hőség és a pára. Az épület előtt dzsipek, valamint szürke egyenruhás dolgozók várakoztak.

– Minden elintézve. Mehetünk a szállásra, és onnan az első túrára – kiáltotta Ynigo, amint kilépett az épületből.

– Messze van? – kérdezte az egyik kínai, miközben türelmetlenül állítgatta a fényképező objektívét.

Kezdtem rájönni, hogy ezek az emberek tényleg turisták, nem pedig kutatni jöttek, mint én. Gyanakodva néztem Ynigora, de ő tudomást sem vett rólam. Visszaült a buszba, és onnan válaszolt a kínai kérdésére.

– Nincs messze, de a buszt ott kell hagyni, és gyalogosan indulunk a folyóhoz. Mindössze néhány perces az út.

Ismét beültünk, és pár perc alatt a szállásra értünk. Takaros kis bungalók álltak egymás mellett, meseszép környezetben. Zöld, buja növényzet, virágzó orchideák sokasága, napernyők, napozó székek, minden, ami a kényelemhez szükséges. Nyomban kattogtak a fényképezőgépek, én pedig nagy sóhajjal bevittem a táskámat a számomra kijelölt bungalóba.

A berendezés egyszerű, de meglehetősen kellemes volt. Nagy ágy, felette fehér, leheletkönnyű függöny a rovarok ellen. Kis pipere asztal tükörrel, két fotel, egy dohányzóasztal és egy apró, zuhanyzós fürdőszoba. Amikor mindenki végzett a bepakolással, kint gyűltünk össze újra.

– Nos, ha mindenki megvan, akkor tegyék a táskába a vizet és a szendvicseket. Estig ezzel kell kihúzniuk – mutatott az egyik asztal felé Ynigo.

Szó nélkül eltette mindenki a saját adagját, és elindultunk a vezetőnk után az erdőbe. Az út egy ösvényen vezetett, érdekes, számomra ismeretlen növények között. Néha egy-egy színes madár röppent fel, és mindenféle állathang hallatszott a fák közül.

– Ez a kenőcs a rovarok ellen, ha valakit zavarnának – nyújtott Ynigo hátra egy tégelyt Edithnek.

Mivel már folyamatosan csapkodtuk magunkat a szúnyogok miatt, így mindannyian bekentük a szabadon lévő karunkat, lábunkat, és haladtunk tovább.

Alig beszélgettünk, mindenkit lekötött a pazar látvány. Én magam is elmerültem a természet bámulatos csodáiban. Minduntalan felbukkant valami ismeretlen, különleges növény, madár, apró erszényes, vagy csak egy hatalmas lepke. Más körülmények között örömmel bóklásztam volna az erdőben, de most egyre inkább kezdtem aggódni amiatt, hogy Ynigo egyszerűen figyelmen kívül hagyta a jövetelem célját.

Rövid idő múlva kiszélesedett az ösvény, és hallani lehetett a folyó zúgását. Csodálatos látvány tárult a szemünk elé. A sekély folyó kristálytiszta vizén csillogott a nap, partján egyszerű fa csónak ringatózott. A part menti fákon színes paradicsommadarak és papagájok tanyáztak, távolabb pedig valamiféle állatok ittak, talán kazuárok, nem tudtam jól kivenni ilyen távolságból.

A társaság szétszóródott, fényképeztek, távcsövön keresztül kémlelték a fákat, én pedig lehuppantam az egyik kiépített padra.

– Ne menjenek messze! A folyónál óvatosan, mert az alsóbb szakaszon krokodilok is lehetnek! – szólt rájuk Ynigo.

Hiába a gyönyörű hely, engem csupán az foglalkoztatott, hogyan fogok itt bármi olyanra lelni, amire szükségem lenne. Hacsak nem keresek valami rostát, és megpróbálok aranyat találni a folyóban.

Csüggedten támaszkodtam meg a térdemen, a tenyeremre fektettem az állam. Ynigo láthatta rajtam, hogy valami gond van, ezért végre leült mellém.

– Nem tetszik a látvány? – nézett rám kérdőn.

– Dehogynem. Gyönyörű, de tudod, hogy nem ezért jöttem. Kutatni szeretnék, nem pálmákat, virágokat, meg madarakat nézni – mutogattam ingerülten a fák felé.

– Ez egy veszélyes ország, Sienna. Nem indulhatsz el csak úgy az erdőben, és nem állíthatsz be idegen törzsekhez – rázta a fejét. – Erre vannak a parkok. Itt biztonságban megnézhetsz mindent.

Nem akartam elhinni, hogy tényleg hülyére vett. Eddig reménykedtem, hogy talán csak félreértem, de most végképp rá kellett jönnöm, Ynigónak eszében sem volt segíteni nekem. Legalábbis nem úgy, ahogy azt vártam.

– Ynigo! – pattantam fel a padról. Elvesztettem a türelmem. – Világosan megírtam neked, mit szeretnék! A kereskedést akarom feltölteni műtárgyakkal, vagy olyan alkotásokkal, amelyeket nem találnak minden sarkon a gyűjtők. Tudod mennyibe került nekem ez az út?

Ynigót meglepte a kirohanásom, mert a szemüvege mögött nagy szemekkel nézett rám.

– Van számos, különleges üzlet a park területén, ahol olyan dolgokat vásárolhatsz, amelyek nincsenek Amerikában – felelte sértődötten.

A szemem forgatva, mérgesen fújtam ki a levegőt.

– Ezt nem hiszem el! Komolyan azt gondolod, hogy sima szuveníreket akarok szerezni? Ne viccelj már, te is pontosan tudod, hogy mi számít értékes műtárgynak! Nem fogok giccseket árulni a boltban! – nevettem fel gúnyosan, aztán máris azon törtem a fejem, hogyan tovább, de nem volt ötletem. – Ne csináld ezt velem, Ynigo!

Ő is felállt, és türelmet erőltetve magára, nyugodt hangon folytatta.

– Sienna! Ez egy veszélyes ország, mondtam már. Kalandvágyó áltudósok indulnak felfedezni a szigetet, és soha nem térnek vissza. Egy olyan kutatást, amire te vágysz, alaposan meg kell szervezni. Komoly csapat szükséges hozzá, helyi emberek, akik legalább néhány nyelvjárást ismernek, nem beszélve az itteni szokásokról, vagy a vallásról. A legapróbb hiba miatt is fejed vehetik a vademberek!

– Valóban? – horkantottam cinikusan. – És ezt miért nem közölted a leveleidben? Úgy érzem, becsaptál, és ez rohadtul nem fair.

A többiek, mind felénk fordultak egy pillanatra, de nem érdekelt.

– Azt hittem, hogy csak egy kis kalandozásra vágysz – sütötte le a szemét Ynigo –, és elég lesz néhány különleges szuvenír vagy kézműves csecsebecse.

Fél percig megrökönyödve bámultam rá, majd hitetlenkedve megráztam a fejem. Hogy lehettem ennyire ostoba? Eljöttem a világ végére a teljes bizonytalanságba.

– Oké. Lelépek – kaptam fel a táskám a padról.

– Nem mehetsz el egyedül!

– De igen – vágtam rá, mint egy dacos kisgyerek. – Ismerem a járást, ne fáradj! – vetettem oda dühösen, és elindultam az ösvény irányába.

– Sienna, gyere vissza! Még valami bajod esik! – kiáltott utánam, de már nem figyeltem rá.

Dühös voltam, és azon agyaltam, hogyan szervezhetnék egy túrát én magam. Tudtam, hogy eléggé esélytelen, hisz szinte senkit sem ismertem. De hát csak van valami módja...

Visszafelé tartottam azon az ösvényen, amelyen jöttünk, remélve, hogy ugyanoda lyukadok ki, ahonnan elindultunk. Könnyű eltévedni, hisz minden fa olyan egyforma. Azt terveztem, megkérem az egyik munkást, vigyen el az Információs központhoz, aztán pedig felhívom Abelt, hogy jöjjön értem.

 – Abel! – hasított belém a felismerés. Talán ő ismer embereket, akik elvihetnének néhány helyre. Ha ő nem, akkor esetleg tud mást. Mégis csak itt él.

A tervem egészen fellelkesített. Szaporán szedtem a lábam, és igyekeztem nem figyelni a zajokra körülöttem. Ki tudja, hogy milyen állatok kúsznak-másznak alig egy karnyújtásnyira tőlem. Kissé féltem. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna egyedül visszaindulnom?

Amikor már kezdtem egyre jobban kétségbeesni, emberi hangokat hallottam magam előtt, a fák mögött. Néhány lépés után megláttam a bungalókat, és az ott mozgolódó kirándulókat, valamint a parkőröket. Bementem a főépületbe, ahol készségesen felajánlották, hogy valaki elvisz az Információs központhoz. Összekaptam a cuccaimat, és azonnal hívtam Abelt.

– Abel, itt Sienna. Szükségem lenne a segítségedre.

– Hallgatni Sienna – válaszolta a fiú.

– El tudnál jönni értem a Varirati parkba az Információs központhoz? – kérdeztem reménykedve, hogy nem utasít vissza, mert akkor kénytelen leszek itt maradni.

– Varirati? Igen. Az két óra, Sienna hölgy.

– Nem baj, megvárlak. Mikor indulsz?

– Indulni azonnal, hölgyem. Várni engem informátor ház. Abel, tudni melyik – felelte nagy megkönnyebbülésemre.

– Nagyszerű, hálás vagyok. Ott foglak várni.

Megszakítottam a hívást, és körülnéztem. Megláttam a dzsipben várakozó őrt, aki felém integetett. Bepattantam mellé, és elindultunk a központhoz. A fickó egy szót se szólt, valószínűleg nem is tudott angolul, de én sem voltam beszédes kedvemben. A központnál kiszálltam, adtam némi pénzt az őrnek a fuvarért, majd kerestem egy padot. Éhes voltam, úgyhogy elővettem az induláskor eltett szendvicseket és a vizet.

Egy idő után már elég türelmetlenül nézegettem az órámat. Lassan teltek a percek, két-három óra múlva a nap is lemenőben lesz. Fel-alá sétáltam, és arra gondoltam elindulok gyalogosan az út mellett, Abel majd felvesz valahol útközben. Odamentem az egyik őrhöz.

– Elnézést, melyik út vezet Port Moresbybe? – kérdeztem, mire az csak bambán nézett rám. – Port Moresby? – tettem fel újra a kérdést rövidebben, és az útra mutattam, amelyik a központból indult két irányba.

Nagy mosoly terült el a férfi arcán.

– Port Moresby – bólintott, és a jobb oldali útra mutatott.

– Köszönöm – viszonoztam a mosolyát, és elindultam jobbra. Nem kellett volna.

3. fejezet