Szabadnak lenni - 3. fejezet

 

Vincent

Gépiesen töröltem át a motorháztetőt. A hibátlan fényezés visszatükrözte a mennyezeti neoncsövek hosszanti csíkjait. Lágy, körkörös mozdulatokkal tisztogattam, mintha csak egy tökéletes női test lenne.

Anya képe derengett fel előttem, ahogy az ágyon fekszik. Egy pillanatra behunytam a szemem, és próbáltam kiűzni a fejemből a látványt. Az orvosom megmondta, hogy nem szabad ilyesmikről fantáziálnom. Ennek ellenére csak úgy tolultak elém a gyönyörű emlékek. Magam előtt láttam, ahogy hibátlan, meztelen alakja a puha matracba süllyed. Pilláit megrebegtetve az aktuális kuncsaftjai szemébe nézve megnedvesíti telt ajkait. Egyik keze a mellém pihen, gyengéden masszírozva a kerek halmot, míg a másik óvatosan csúszik lejjebb, egyenesen be, a széttárt lábai közé...

Megborzongtam. Ágyékom az autó lámpájának dörgöltem, miközben az utolsó simításokat végeztem rajta. Tekintetem a bent ülő szőke nőre tévedt, és kezem megállt a mozdulat közben. A nő a szemembe nézve vezette végig apró nyelvét az ajkain, majd megmarkolta a mellét. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az erotikus jelenetet. Kétségtelen, hogy a műsor nekem szólt, mintha csak a fejembe látott volna.

Fejét hátradöntve gyúrogatta a bal keblét, jobb keze a lába közé siklott. Nem láttam tisztán, de nem volt nehéz kitalálni, mit csinál ott. Nyeltem egy nagyot, majd felegyenesedve közelebb léptem, hogy jobban lássam. Gyorsan körbeforgattam a fejem. Egy lélek sem tartózkodott a nyitott mosóban, és mögötte sem állt senki. Rámarkoltam a fájdalmasan lüktető merevedésemre, és megigézve bámultam a nőt, ahogy azóta is szüntelenül magát kényeztette. Arcára kiült az élvezet, mellkasa egyre szaporábban járt fel-alá. Kigomboltam a nadrágom, és kézbe vettem a farkam, ám ekkor hirtelen kivágódott a kocsi ajtaja.

– Te jó isten! Maga undorító perverz! – csattant a pofon az arcomon.

A fantáziaképet egy-kettőre köddé váltak, és mire eszméltem, már a főnök irodájában találtam magam.

– Ki van rúgva, és meg ne lássam itt többet! – kiabált magából kikelve a kis mitugrász, miután az asztalra csapta a heti fizetésem.

A nő azt állította, hogy olvasott, és amikor felemelte a fejét, azt látta, hogy a farkam verem rá. Hazudós picsa!

Bizonytalan léptekkel hagytam el az aprócska irodát. Lehet, hogy mégis csak szednem kellene a gyógyszereimet, de nem volt rá pénzem.

Sienna

Maga az út elég keskenynek tűnt két autó számára, de a szélén nagy sávban kiirtották a növényzetet, és végig vadháló futott hosszan, amíg a szem ellát. Legalább attól nem kellett attól tartanom, hogy megtámad valami állat. Egész sokáig sétáltam, de Abel taxija hírből sem látszott. Már épp fel akartam hívni, hogy megsürgessem, amikor a távolban megjelent egy jármű. Ahogy közeledett felismertem, hogy egy hasonló dzsip, mint a parkőröké, csak teljesen zárt. Az autó mellém ért, lelassított, aztán megállt. Mire felfogtam, mi történik, három alak pattant ki belőle, közrefogtak, és betuszkoltak a hátsó ülésre. Halálra rémülten.

Dübörgő szívvel, dermedten ültem a sötétben. A fejemen valami zsák lehetett, mert minden kapkodó lélegzetvételemre előre hátra mozgott az orrom és a szám előtt, és igen zavaró volt. A kezem nem tudtam mozdítani, hátrakötötték. Talán bilincs? De mégis olyan puhának éreztem.

– Mit akarnak? – kérdeztem fészkelődve, de esélytelen volt kiszabadulnom.

Nem kaptam értelmes választ. Ha nekem címezték, amit mondtak, semmit sem értettem belőle, ugyanis számomra teljesen ismeretlen nyelven szólaltak meg. Jézusom! Elraboltak? A szívem a torkomban dobogott, de ők nem tűntek idegesnek, mert csendesen beszélgettek egymással, és néha nevettek is. Füleltem, hátha elkaphatok egy-egy ismerős szót, de végül feladtam.

– Helló! Figyelnének rám? Engedjenek el! Mit akarnak tőlem? – próbálkoztam hangosabban, de egy elfojtott kuncogás volt a válasz.

A dzsip egyre jobban rázkódott, valószínűleg földúton járhattunk. Talán Ynigo tréfál meg, amiért faképnél hagytam őket? Így próbál rám ijeszteni? Ha igen, akkor rohadtul sikerült neki, mert egyre jobban kezdtem pánikolni.

A fejemben egymást kergették a gondolatok. Mi okuk lenne rá, hogy elraboljanak? Nem vagyok értékes, semmim sincs. Sehogy sem értettem az egészet. Még az emberkereskedelem is beugrott, de erre igen kicsi esélyt láttam. Rengeteg szegény család él itt, nem hittem, hogy pont velem kockáztatnának, amikor nálam sokkal fiatalabb lányokat tudnának szerezni bagóért.

Éreztem, hogy az egyik rabló mellettem ül a hátsó ülésen. Teljes erőből bokán rúgtam, azzal a céllal, hogy végre figyeljenek rám. Kár volt, mert a pasas eszeveszett kiabálásba és hablatyolásba kezdett. Bizonyára szidott, amiért megrúgtam, úgyhogy nem próbálkoztam újra, mert feldühíteni semmiképpen sem szerettem volna őket.

A dzsip megállt, kinyílt az ajtó, megfogták a karom, és elvezettek valahová. Pár méter után megállítottak, és hirtelen lekapták a fejemről a zsákot. Először nem láttam semmit, mert a fény bántotta a szemem. Ahogy kitisztult a kép, feltűnt, hogy egy hasonló bungalóban vagyok, mint a szállás volt a parkban. Tiszta, rendezett szoba, szinte ugyanúgy berendezve, de az ágy fölött nem lógott függöny.

Levették a bilincset, és kínomban majdnem elnevettem magam, amikor megláttam, mi volt rajtam. Egy szexshopokban kapható, fehér, bolyhos bilincs lógott a fickó kezében. Mindez valami hihetetlenül szürreálisnak hatott. Milyen emberrablók azok, akik ilyesmit használnak?

Mielőtt szemügyre vehettem volna az elrablóimat, magamra hagytak a szobában, úgyhogy kíváncsian néztem körbe a helyiségben.

A hátizsákom az ágy mellett pihent. Természetesen, rögtön az ajtóhoz léptem, de zárva találtam. Az ablakot ráccsal védték. Odasiettem, de csupán a fákat lehetett látni. Bementem a fürdőszobába, ám ablakot nem találtam rajta, mindössze egy kis szellőző biztosította a légmozgást. Nos, azon nem jutok ki, ez biztos.

Csüggedten mentem vissza, és elterültem az ágyon. A telefonomat még a kocsiban elvették, így tényleg nem maradt választási lehetőségem, mint várni, hogy megtudjam, mi a fene történik velem. Mi van, ha tényleg elraboltak? Ki fogja észrevenni? Ynigoval összekaptam, ő biztosan azt gondolja, hazautaztam. Abel? Esetleg. Lehet, azt hiszi, hogy meggondoltam magam, és mégis a parkban maradtam. Cora? Egy-két nap után nyugtalan lesz, hogy miért nem hívom. Égen-földön kerestetni fog, de az még hosszú idő. A szüleim? Nem is tudják hol vagyok. Theodore Collins? Neki sem árultam el. Remek. Eljöttem a világ végére úgy, hogy szinte senki sem tudja hol keressen. Hogy lehettem ennyire felelőtlen?

Nyílt az ajtó, és egy alacsony, zömök fiatal férfi lépett be rajta, egy tálcával a kezében. Zöld pólót viselt, ami alól kilógott a pocakja, sötétkék térdnadrágja pedig lábszárközépig ért, annyira lecsúszott rajta. Villámgyorsan végigmértem: sötét bőr, göndör haj, széles orr, fülében kisebb agyarral. Egy bennszülött.

– Szép hölgy enni – mondta, és lerakta a tálcát, közben szélesen vigyorgott, majd rögtön sarkon fordult.

– Várjon! – kiáltottam, de már be is csukta az ajtót maga mögött.

Kopogtattam, de nem jött válasz, így az asztalhoz mentem. A tálcán gyümölcsök, valamilyen szósz és csirkecomb volt, mellette egy flakon víz. Nem éreztem éhséget, mivel a szendvicseket megettem úgy egy órája. Vagy kettő? Ránéztem az órámra. Már majdnem két óra eltelt. Kint kezdett sötétedni. Néha beszédfoszlányokat hallottam, de a madárhangokon kívül semmilyen más zaj nem szűrődött be hozzám.

Nem volt választásom, kerestem tiszta ruhát a hátizsákomból, letusoltam, és bebújtam az ágyba. Egy darabig forgolódtam, de végül az izgalmaktól kimerülve, mély álomba merültem.

 

Ayden

– Már megint elraboltatok valakit? – kérdeztem bosszúsan Zulogtól.

– Csak most! Jönni úton fiatal nő. Mi nem gondolkodni. Lehetőség, Mr. Nesbitt – magyarázkodott a bennszülött barátom, és közben többször el kellett húznom a fejem, hogy meg ne üssön, olyan hevesen csapkodott a kezével.

– Nem kell minden szembejövő turistában a lehetőséget látni! Megbeszéltük, hogy nem ez a módja a pénzszerzésnek. Segítek, vagy nem? – dorgáltam meg szigorú arccal, de valójában sosem tudtam rájuk haragudni.

Négyen álltak a bungaló előtt. Zulog törzséből való volt mindegyik. Nagyjából egykorúak, húsz-huszonöt évesek, de csak egyedül a köpcös barátom beszélte az angolt. A többiek kérdőn néztek rá, nem értették, mi történik. Zulog vaskos lábaival a bungalóhoz döcögött, az ajtóra mutatott, és arai nyelven elmondta nekik, hogy miről beszéltünk. A társai lehajtottak fejüket, tudván, hogy neheztelek rájuk, hisz abban maradtunk, nincs több emberrablás. Silasra néztem. Ő csak megvonta a vállát, és várta a folytatást. Hát persze, ő is közülük való, habár már hét éve nekem dolgozott.

– Fiatal nő lenni szép és gazdag. Nézni meg – intett Zulog, hogy menjek az ajtóhoz.

Odaléptem, és belestem az ajtón lévő kis ablakon.

A lélegzetem elakadt egy pillanatra, amikor megláttam az ágyban fekvő gyönyörű nőt. Rézvörös hajzuhataga dús hullámokban terült szét a hófehér lepedőn. Bőre szépen lepirult a napon, mellkasa egyenletesen emelkedett fel-le, ahogy szuszogott. Formás mellei kirajzolódtak a fehér trikója alatt. A takaró alól kilátszottak hosszú combjai és kecses bokája. Ugyanaz a nő volt, mint akit az étteremben láttam. Micsoda véletlen!

– Ki ez? – kérdeztem izgatottan Zulogék felé fordulva.

Megszédített a látvány. Már első alkalommal is lélegzetelállítónak találtam ezt a nőt, de most végképp. Mindent tudni akartam róla.

A reakciómat látva, Silas is benézett az ablakon, majd elismerő biccentéssel nyugtázta a látottakat.

– Itt vannak papír. Nézni meg. Lenni amerikai nő – nyomta Zulog a kezembe a nő útlevelét.

– Sienna Emma Brannan. New York – olvastam félhangosan.

Az útlevélképről is egy igéző, fiatal nő nézett vissza rám. Sóhajtottam egy nagyot.

– Oké, utánanézek, bár gondolom Peth már megtette.

– Peth tudja. Lány lenni gazdag – bólogatott Zulog hevesen. – Hozom többi papír. – Azzal eltűnt egy másik épületben.

– Egyszer bajba kerülnek – fordultam Silashoz. – Minél hamarabb véget kell vetni ennek.

– Még néhány nap. Viszont, ami bent van – biccentett a bungaló felé – az nem semmi, uram.

– Egészen különleges! – értettem egyet vele. – Éppen ezért oda kell figyelnünk rá! – vigyorodtam el, amiből ő azonnal tudta, mit forgatok a fejemben.

Silas rosszallóan csóválta a fejét, de arcán mosoly bujkált.

Zulog átadta a gyűrött lapokat. A papíron az állt, hogy Sienna apja egy bizonyos Frank Brannan. Ingatlanokkal foglalkozik, több cége is van Philadelphiaban. A cégek elég nagy profitot termelnek. Aztán néhány adatot találtam az anyjáról is, valamint Sienna iskoláiról, végül a lakcím, munkahely és különböző telefonszámok. Mi keres itt egy New York- i fiatal nő egyedül? Vagy lehet nincs is egyedül? De, biztosan, hisz az étteremben is egyedül ült.

Visszaadtam a papírokat.

– A szokásos? – kérdeztem Zulogtól.

– Igen. Nem több, nem kevesebb.

– Jó, de gyorsan intézzétek. Ne legyen itt egy napnál se tovább, mint szükséges, és bánjatok vele jól!

– Úgy lesz! – Elkísért a dzsipemig. – Mi vigyázni rá, és lenni kedves. Viszlát Mr. Nesbitt!

A visszaúton a szállodába folyton a nő járt a fejemben. Ha nem ilyen szerencsétlen körülmények között találkozunk, sokkal egyszerűbb lett volna a dolgom, így viszont még csak nem is beszélhettem vele.

A lakosztályomban előszedtem a céges papírokat, de nem tudtam a munkámra koncentrálni, mert valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, úgy éreztem, vissza kell mennem a táborba.

– Uram, ez nem jó ötlet – próbált lebeszélni Silas, amikor késő délután közöltem vele a tervem. – Nem láthatja meg magát.

Silas nemcsak a testőröm volt, de az évek során a legjobb barátommá vált. Mindent tudott rólam. Itt született, ismerte a helyi szokásokat, nyelvjárásokat, így rengeteget segített az üzleti ügyeim lebonyolításában.

– Nem lesz semmi gond – válaszoltam útban a kocsim felé.

– Ne kockáztasson! Mi van, ha a rendőrségre megy, amint kiszabadul? – állta el félig az utam a makacs barátom. – Nem lenne jó, ha emberrablás gyanújába keveredve. Az ön pozíciójában ez igen kellemetlen lenne.

– Beszélnem kell vele, Silas – tértem ki az útjából. – Legfeljebb majd letagadom, ha mégis feljelentene. Úgysem hinne neki senki – vontam meg a vállam, és bepattantam a járműbe.

A visszapillantóban még láttam, ahogy Silas a fejét csóválja, de én csak mosolyogtam rajta. Jó barát, féltett, és ez így teljesen rendben volt. Viszont én tudtam, mit csinálok. Az a nő nem fog feljelenteni, ha esetleg mégis, senki sem hinné el, hogy elraboltattam.

Mire visszaértem, a tábor már elcsendesedett. Néhányan a tűz körül ültek, és Zulog rögtön odasietett hozzám. Az arcára volt írva, mennyire meglepte az érkezésem. A hangja is elakadt, amikor kértem, hogy nyissa ki az ajtót. Nem értette miért, hiszen még soha, egyik túszhoz sem mentem be. Ennek ellenére Zulog engedelmeskedett, és elfordította a kulcsot.

– Senki se zavarjon! – utasítottam, amit ő heves bólogatással nyugtázott, majd értetlen fejjel elballagott.

Megfogtam a kilincset, enyhe izgalom futott át rajtam. Mégis mit fogok mondani neki? Bocs, elraboltak, de amúgy jól vagy? Elég nevetséges. Egy pillanatig hezitáltam, aztán benyitottam az ajtón.

4. fejezet