Szabadnak lenni - 14. fejezet

Sienna

A zuhany alatt állva még mindig éreztem Ayden nyomát magamban. Csiklóm érzékeny volt és duzzadt. Nem tudtam, hogy létezik ilyen kielégülés. Semmi gátlás, semmi szégyenérzet. Boldog voltam, kielégült és szerelmes.

Ayden az ágyban várt, és csalódottan vette tudomásul, hogy haza kell vinnie, mert másnap dolgozom. Végül azzal váltunk fel egymástól, hogy hívni fog.

Megjelent az álláshirdetés, és délután már aggódtam, mert senki sem telefonált. Még csak érdeklődés szintjén sem csörgettek meg, nemhogy időpontot kérjenek meghallgatásra. Pedig amióta Ayden meghívott a birtokára, azért imádkoztam, hogy jelentkezzen valaki, akire rábízhatom az üzletet.

Próbáltam a munkára koncentrálni, és utolérni magam, mert a műhelyben sorban álltak a rám váró feladatok. De a gondolataim újra és újra elkalandoztak Ayden felé. A kapcsolatunk mesésen alakult. Úgy éreztem tökéletesen egymásra vagyunk hangolódva. Az első pillanattól kezdve azt éreztem, ott van köztünk az a megfoghatatlan valami, egyfajta kapocs, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Ezt csak az értené, aki érzett már ilyet.

A telefon nem csöngött. Szomorú voltam, de bíztam a másnapban.

Ayden ismét elvitt vacsorázni, ezúttal egy szolid helyre, és utána kértem, vigyen haza, mert Cora nem érezte jól magát. Talán csak egy kis meghűlés, de nem akartam magára hagyni. Ayden megértő volt, még azt is felajánlotta, hogy felhívja az orvosát. Feleslegesnek tartottam, így hárítottam, mindenesetre jólesett a gondoskodása.

Szerencsére Corának fejfájáson és hőemelkedésen kívül tényleg nem volt semmi baja, ezért másnap nyugodtan mentem dolgozni. Délben váratlanul beállított Ayden egy nagy adag kínai étellel, amit együtt fogyasztottunk el dobozból. Imádtam, hogy ilyen spontán.

– Mi újság a jelentkezőkkel? – érdeklődött, miközben az utolsó tésztadarabokat próbálta kihalászni a pálcikával.

– Jelentkezőkkel? Még senki sem telefonált, úgyhogy nincsenek jelentkezők – sóhajtottam. – Nem akarom elhinni, hogy nincs senki ebben a városban, akit érdekelnének a régiségek.

– Türelem, még van idő, ha pedig mégsem jelentkezik senki, akkor kitalálunk valamit. – Felállt, majd egyszerűen kiemelt a székemből, és felrakott az asztalra. – Még van húsz perc az ebédidődből.

Hátrapillantottam. A szalagfüggöny behúzva, az ajtó zárva. Semmi sem indokolta, hogy tiltakozzak, és Ayden nem is hagyta, mert azonnal az ajkaimra borult.

Miután Ayden távozott, összepakoltam, és kinyitottam a boltot. Ekkor megcsörrent a telefonom, és végre egy jelentkező volt. Megbeszéltem vele, hogy másnap kilencre bejön interjúra. Letettem, és újra megszólalt a készülék, egy újabb érdeklődő volt. Őt fél tízre hívtam. Onnantól kedve még három név került a naptárba, és kezdtem egyre bizakodóbb lenni. Ayden meghozta a szerencsémet.

 

Vincent

Anyám egy hatalmas villa előtt állt meg.

– Ez mind a tiéd – mutatott a komor, kopottfehér épületre.

Egy kovácsoltvas kapu állta utunkat, fehér kövekkel borított út vezetett a házhoz. Rengeteg ablakot láttam, és azt képzeltem, minden ablak mögött egy csoda vár.

– Nem akarják odaadni neked! Pedig a tiéd! Ezért majd el kell venned. Érted, Vincent? – rázott meg anyám.

Beszéd helyett rámeresztettem a szemem.

– El kell venned! – nyomatékosította újra és újra.

– El kell vennem! Az enyém! – suttogtam a szekrény puha csendjében, miközben ismét Sallyre vártam.

Rettentő dühös lettem, mert hosszú ideig várakoztam, de Sally nem hozott kuncsaftot. Csalódottan osontam ki a parányi garzonból. Keresnem kell valaki mást. Valakit, aki kapósabb, mint Sally.

 

Sianna

Kész, elég volt!

Elképesztően rosszul sikerültek az interjúk, ami miatt rettenetesen csalódott voltam, és el is fáradtam. Néha azt gondoltam, el sem olvasták, milyen állásra jelentkeztek. Az egyikük a rokokóról azt gondolta, hogy valami sajtos ropogtatni való. A másik nem tudta megkülönböztetni a kaspót a vázától, a harmadik pedig színes, tupírozott hajjal jelent meg, és egész végig rágózott. Akadt olyan is, akinek az első kérdése a bérezésre irányult, majd szó nélkül kisétált, miután elárultam neki, hogy mennyit tudok fizetni.

Ebédidőben felhívtam Aydent, és jól kipanaszkodtam magam. Ő ahelyett, hogy együttérzett volna velem, jóízűen kacagott, amikor elmeséltem az interjúkat. A jódkedve átragadt rám is, és új erőt adott a folytatáshoz.

Az utolsó jelentkezőt vártam, egy bizonyos Beth-t.

Pontban a megbeszélt időpontban nagy robajjal kivágódott az ajtó, és belépett rajta egy fekete, vastag szemüvegkeretes, kissé molett, göndör barna hajú, rikító színű ruhákba öltözött lány. A fény a szemembe sütött, és elsőre nem láttam az arcát, csak a ciklámen felsőjét és a citromsárga loknis szoknyáját. Olyan ismerős volt ez a kép.

– Helló Sienna! – kiáltotta. – Mondd, hogy még nem vettél fel senkit!

És akkor kilépett a fényből. Azonnal felpattantam.

– Beth Cooper! Tényleg te vagy az? – Kitárt karral siettem felé.  – Hogy kerülsz ide?

– Alkalmazottat keresel, vagy nem? – kuncogott, és megöleltük egymást.

– Nem a galériában dolgozol? Gyere, ülj le! – kínáltam hellyel, majd én is leültem.

– Már nem. Az összes papírmunkát velem csináltatták. Mit gondoltak ezek? – panaszkodott vidáman. – Ismersz Sienna. Nekem a pörgés az életem, nem pedig az íróasztal felett görnyedés.

Hát persze, hogy ismertem Beth Coopert, a mindig vidám, örökmozgó, duci lányt az egyetemről. Egy évig szobatársak voltunk. Beth volt az, aki bárkit el tudott csalni egy buliba. Ha valaki megemlítette, hogy mi lenne, ha elmennénk valahová, Beth volt az első, aki felugrott, hogy indulhatunk! Teljesen mindegy, hogy fagyizásról, vásárlásról, vagy könyvtárban bambulásról volt szó, ő a világból is kiment volna.

– Annyira örülök neked, Beth! – nyúltam át az asztalom és megszorítottam a kezét. – Nagyon szükségem van valakire, aki helyettesít, és kifejezetten örülnék, ha te lennél az. Feltéve, ha meg tudunk egyezni a piszkos anyagiakban.

– Azzal nem lesz gond – legyintett. – A galéria tulajdonosától senki sem lehet zsugoribb. Ebben biztos vagyok!

Megbeszéltük a részleteket, majd hosszasan nosztalgiáztunk a régi szép időkről. Közben bejött egy-két nézelődő, és legalább Beth is láthatta, milyen munkára vállalkozik. Tényleg örültem neki, ideálisabb jelöltet nem is találhattam volna. Ugyanazt tanulta, mint én, így minden a kisujjában volt, nem kellett külön a betanítással bajlódnom. Jól bánt az emberekkel, és megbíztam benne. Ettől többre nem is vágyhattam.

– Mikor kezdhetek? – kérdezte, mielőtt hazaindult volna.

– Akár holnap. Ezek mind arra várnak, hogy valaki felértékelje őket – tártam ki a műhely ajtaját, ahol halomban álltak a különböző régi edények, festmények, szőnyegek és sok más apróság.

– Hűha, Sienna! Már most imádom! – lelkesült fel.

Boldogan zártam az üzlet ajtaját. Most már Corát is beavathatom, hogy Ayden meghívott minket, mert addig nem akartam elmondani neki, amíg nem volt biztos, hogy mehetünk.

– Hahó, hogy van az én barátnőm? – kopogtam be a szobájába.

Cora még az ágyban feküdt, de remek színben volt.

– Már kutya bajom, csak szeretek lustálkodni – nyújtózott. – Mizu?

– Van két hatalmas hírem! – huppantam le az ágy szélére.

Cora felült.

– Ki vele! Remélem mindkettő csupa jó hír.

– Találtam alkalmazottat.

– Tényleg? Ez nagyszerű. És milyen?

– Nem fogod elhinni, de az egyik volt egyetemi társam, Beth az. Imádni fogod, annyira jópofa csaj. Alig várom, hogy bemutassalak neki – hadartam izgatottan. – Kicsit bohókás és szokatlan az öltözködési stílusa, de nagyon jól áll neki. Remek segítségem lesz. Nem nagyon kell megtanítanom semmire, így nyugodtan rábízhatom a boltot.

– Ez tényleg szuper hír, örülök. Alig várom, hogy bemutass neki. És mi a másik? – türelmetlenkedett Cora.

– Valaki másnak is be foglak mutatni. Méghozzá azt hiszem egy hiper-szuper helyen, egy hiper-szuper pasinak!

Cora megforgatta a szemét.

– Hová akarsz vinni?

– Ayden meghívott a jövő hétvégére a vidéki birtokára. Az alapítványa évi rendes összejövetele lesz, amit az anyja szervez. Külön kérte, hogy vigyelek magammal, mert szeretne megismerni.

Cora csak nézett rám azokkal a nagy szemeivel, majd kibökte:

– De mit veszünk fel?

A homlokomra csaptam, és hanyatt vágtam magam az ágyon.

– Egy ilyen hír hallatán tényleg ez az első gondolatod? – nevettem hangosan.

Cora is lefeküdt mellém.

– Kedves pasid van, Si.

– Tudom. Ezért is szeretem annyira – sóhajtottam.

Sokáig beszélgettünk, Cora ágyában aludtam el, és reggel úgy ébredtem, mint akit jó alaposan helybenhagytak. Mindenem fájt.

Most, hogy itt volt nekem Beth, a munka jobban pörgött, mint valaha. Végre tudtam időt szakítani olyan dolgokra, amelyekre korábban nem, és úgy éreztem, haladok is, nemcsak gyűlnek a tennivalók.

Péntek délután, zárás után meghívtam a két lányt egy italra, hogy megismerjék egymást.

– Nem hiszem el, hogy engem kihagytok egy ilyen jó buliból! – játszott meg egy kis sértődöttséget Beth.

– Ígérem, mindenről be fogunk számolni neked. Nem maradsz le semmiről – vigasztaltam.

– Nyugi, én sem jutnék el ilyen helyre soha. – Cora felém fordult. – De a mi kis hercegnőnknek hála, láthatom a herceg kastélyát.

– Dolgozó nő vagyok, és nem hercegnő – emeltem felé a mutatóujjam.

– Akkor erre igyunk! – emelte fel poharát Cora.

Az órámra néztem.

– Igyatok, de nekem mennem kell. Kimerítő hetem volt, és alig várom, hogy ágyba kerüljek – Felálltam. – Ti viszont érezzétek jól magatokat! És jót ne halljak rólatok!

Maradhattam volna még, de a két lány annyira egymásra hangolódott, hogy kezdtem felesleges harmadiknak érezni magam. Corára is ráfért már a szórakozás, és ha Beth nem vonzódik a lányokhoz, akkor is remek társaság lesz számára.

Szombaton Bethre mertem bízni az üzletet, így Corával elmehettünk ruhát vásárolni a nagy eseményre. Hihetetlenül jó érzés volt végre felszabadultan bámészkodni, nem kellett idegeskednem a Kincstár miatt.

Vasárnap reggel kipihenten és meglehetősen korán ébredtem. A kávét főztem, amikor szöszmötölést hallottam a bejárat felől. Gyanakodva osontam oda, és meglepetésemre, Cora surrant be az ajtón.

– Jó reggelt! – köszöntem rá. – Úgy látom, valaki nem aludt itthon.

Rajtakapottan rezzent össze.

– Lebuktam – nevetett.

– Csak nem az, amire gondolok? – vontam fel a szemöldököm. Ugyanis hallottam Beth-szel telefonon diskurálni.

Cora felemelt fejjel vonult el előttem.

– De igen, ha éppenséggel tudni akarod. Beth-nél aludtam.

– Annyira éreztem – csaptam össze a tenyeremet. – És most hallani akarom!

– Jó, de közben kajáljunk – pördült körbe Cora a konyhában, hogy milyen gyors harapnivalóhoz juthatna.

– Még enni sem adott, úgy dobott ki az ágyából? – viccelődtem, és beraktam a pirítóba két szelet kenyeret.

– Van egy hajcsár főnöke, aki miatt rohannia kellett dolgozni. Még vasárnap sem pihenhet – vágott vissza a barátnőm.

Reggeli közben Cora elmesélt mindent. Csupa jó véleménnyel volt Beth-ről. Ő amúgy is szerette a különc alakokat, hisz ő maga is az volt.

– De honnan tudtad, hogy ő is a lányokat kedveli? – kérdeztem, mert soha nem értettem, miből állapítják meg ezt.

– Sehonnan – rántotta meg a vállát. – Inkább csak reméltem. Egy-egy pillantás, vagy érintés árulkodó lehet, de abból sem tudhatod biztosra.

– Ki kezdeményezett?

– Szerinted? – kérdezett vissza Cora tele szájjal.

– Hát persze, hogy Beth – forgattam a szemem. – Ő sosem lacafacázik.

– Így is mondhatjuk – vigyorodott el Cora sejtelmesen. – Bírom, hogy ennyire vagány. Nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla.

– Mindig is irigyeltem, hogy ilyen – bólintottam. – Szurkolok nektek!

15. fejezet