Szabadnak lenni - 16. fejezet

Vincent

Nem akartam megtenni, de muszáj volt. Egyszerűen nem hagyott más választást. Pedig ez lett volna az utolsó alkalmunk együtt.

Az ágyra fektettem élettelen testét, és füleltem, hogy esetleg nem hallotta-e meg valaki a dulakodást. Óvatosan kikémleltem az ablakon, de sehol senkit nem láttam. Ez egy rossz környék, valószínűleg senkinek sem tűnik fel egy kis csetepaté.

Visszamentem az ágyhoz, és Sallyre néztem. Olyan volt, mintha csak aludna. Egyik melle csupaszon meredezett, miután elszakadt a felsője pántja. Alsótestét csak egy kis rózsaszín bugyi takarta. Még nem öltözött fel rendesen, miután távozott a vendége. Nem az én hibám, hogy hirtelen rám nyitotta az ajtót. Nem hagyhattam sikoltozni.

A bugyiján nedves folt látszott. Nedves, ragacsos folt. A férfi nyoma, aki nemrég még az ágyon döngette őt.

A farkam vágyakozóan lüktetett egyet. Majd még egyet. Tenyerem a merevedésemre fektettem, és nem tudtam levenni a szemem a hívogató képről. Végül feladtam a harcot, hisz úgysem láthatja senki. Fogtam, és lehúztam Sallyről a cseppnyi ruhadabot.

 

Sienna

– Hát itt vagytok – szólalt meg Cora mögöttünk. – Olyan nagy ez a ház, fél nap, mire megtalál az ember valakit. Merre jártatok?

– Ayden megmutatta a birtokot. És neked, hogy telt a délelőttöd? – Belekaroltam, és az étkező felé sétáltunk.

– Szuper volt. Isabella nekem is megmutogatott mindent, de a végén a könyvtárban ragadtam. Tudod, szakmai ártalom – nevetett.

– Ne is mondd! – legyintettem. – Épp az előbb említettem Aydennek, hogy milyen nehéz volt semmihez sem nyúlni tegnap este.

A kellemes csevegés étkezés közben is folytatódott. Mindenkinek volt valami mondanivalója, és úgy tűnt, Isabella rendkívül élvezi a társaságunkat. Silas ismét velünk étkezett, és habár csendesebb volt, mint előző este, egyáltalán nem feszengett az asztalnál.

Isabella mindenkit megbízott valamilyen feladattal, amíg mi a városban leszünk. Cora a színpadi részt kapta, Silas a biztonságért lesz felelős, Aydennek meg gyakorlatilag mindent kézben kell tartania, hiszen folyamatosan érkeztek a beszállítók.

Mivel mindenki elfoglalt volt, és Isabella hirtelen nem talált szabad sofőrt, ezért felajánlottam, hogy majd én vezetek. Az odaúton ellátott egy csomó jótanáccsal a meghívott vendégekkel kapcsolatban.

– Ne gondold, hogy azt feltételezem, nem ismered az etikettet – fektette a tenyerét a sebváltón pihentetett kezemre. – Szó sincs erről. Csupán azt szeretném, ha egy pillanatra sem kerülnél kellemetlen szituációba, mert egyeseknek hobbijuk zavarba hozni másokat. A gazdagok rémesek tudnak lenni.

– Oda fogok figyelni – mosolyogtam, de így már egyre jobban kezdtem izgulni. Ayden népszerű, ezáltal rám is nagyobb figyelem hárul majd. Ebbe bele sem gondoltam.

– Te vagy az első lány Ayden életében, akit bemutatott nekem – váltott témát Isabella. – El sem tudom mondani, mennyire örülök nektek.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkamat, miközben behajtottam abba az utcába, ahol elvileg a cukrászda lesz.

– Ayden boldoggá tesz engem – mondtam ábrándozva.

– Maradjon is ez így – felelte Isabella, és mutatta, hol álljak meg.

A cukrászda hátsó bejáratánál parkoltam le. Bevezettek minket a műhelybe, ahol nem győztem rácsodálkozni az asztalokon sorakozó szebbnél szebb sütemény és tortakölteményekre. Ehető virágok és igazgyöngyökre emlékeztető cukordíszek tömkelege tette igazán látványossá az egészet. Legszívesebben megkóstoltam volna mindet.

Isabella alapos volt, megszámolt minden egyes tálca süteményt és tortát, aztán kipipálta a nála lévő listán. Igaza volt Aydennek, az anyja szeret mindent személyesen felügyelni.

– Muszáj, mert bár nem vagyunk a pénznek híján, azért mégse csapjanak be – mondta később, amikor újra az autóban ültünk. – A későbbiekben majd megtanítalak mindenre.

Vezetés közben az orrom alatt somolyogtam, annyira jólestek a szavai. Isabella egyértelműen hosszútávra tervez velünk. Reméltem, hogy valóban így lesz, ki fog tartani a kapcsolatunk.

Miután visszaértünk, alig tudtam Aydennel váltani néhány szót, mert három körül valóban szállingózni kezdtek az első, kevésbé fontos vendégek. Amíg az anyja elkészült, addig ő fogadta az érkezőket.

– Ez rettenetesen unalmas – súgta, miután beugrott hozzánk a könyvtárba, ahol Corával elrejtőztünk. – Ráértek öt óra körül elkészülni, legalább egyszerre mutatjátok meg magatokat mindenkinek.

Egy puszit nyomott a homlokomra, és sietett tovább.

– Tudnék itt élni – nyújtózott el Cora a hatalmas fotelben, és tekintetét végigvezette a mennyezetig érő könyvespolcokon.

– Azt meghiszem. Elképesztő ez a hely – értettem egyet vele.

– Szerencsés vagy, Sienna. És most nem erre a gazdagságra gondolok – mutatott körbe –, hanem Ayden tényleg remek ember. Beszélgettem vele tegnap. És Isabella is kedves nő. Szeretném, ha boldogok lennétek.

– Ez sokat számít nekem – néztem rá hálásan. – Épp arra gondoltam, amikor hazafelé tartottunk, hogy bárcsak… Ugyanakkor félek, megfelelek-e ennek az egésznek – mutattam én is körbe.

– Ugye csak viccelsz? – nevetett Cora. – Nem ismerek nagyobb sznobot apádnál. Ebben nőttél fel. Inkább az a csoda, hogy normális maradtál.

Hangosan nevettem az őszinteségén, hiszen teljes mértékben igaza volt. Negyedannyira sem voltunk gazdagok, mint Ayden családja, de apám tízszeresen túltesz Isabellán, ami a nagyzolást illeti.

– Már alig várom, hogy felvehessük a méregdrága ruháinkat. Remélem, jól megbámulnak, ha már egy havi fizetésünket áldoztuk rá – kuncogott Cora, és felállt.

Hát igen. A ruhaváráslás kész tortúra volt. Tanácstalanok voltunk, mit vegyünk fel erre az alkalomra, úgyhogy felkerekedtü, és már azon összevitatkoztunk a drága barátnőmmel, hogy melyik üzletbe menjünk. Végül abban maradtunk, hogy kezdjük a közepesen drága boltokkal, és úgy haladunk a még drágábbak felé, ha nem találunk semmit.

Az első üzletet nagyon gyorsan kilőttük. Semmi nem volt, ami egy ilyen alkalomhoz illő lett volna. A következőben felpróbáltunk ugyan néhány darabot, de végül egyik sem nyerte el a tetszésünket. A harmadik boltban ugyanígy jártunk, pedig az árak már-már súrolták a pénztárcánk felső határát.

A vége felé Cora azzal fenyegetőzött, hogy a gimis végzős báliruhájában fog jönni, ha nem választunk végre valamit. Aztán láss csodát, mindkettőnknek meglett az áhított darab. Az övé egy testhez simuló, sötétlila, ami a fényhatásokra változtatta a színét, az enyém pedig türkíz, ami szerintem kissé hercegnős szabású, de Cora állította, hogy sosem látott még olyan szépnek, mint abban a ruhában. Hittem neki.

Már majdnem öt óra volt, Cora szobájában készülődtünk. Segített feltűzni a hajamat, de egy-két rakoncátlan tincs folyamatosan kibújt, azzal bajlódott. Azt ígértem Aydennek, hogy háromnegyedkor a szobájában leszek, és együtt megyünk le.

– Hagyd, már így is elkéstem. Ayden vár – pattantam fel, és még egyszer végigmértem őt. – Dögös vagy! Találkozunk lent! – Ezt már az ajtón túl kiáltottam vissza, és átsiettem Ayden szobájába.

Ayden a tükör előtt állt, a zakóját vette fel éppen. Ropogósra vasalt fehér inge kiemelte barna bőrét és a csábító, fekete szemét. Világosszürke, enyhén fényes öltönye remekül állt a kidolgozott testén.

– Sienna! – fordult felém, és leplezetlen csodálattal mért végig. – Ez a ruha… Varázslatosan nézel ki! – Odajött, megfogta kezem és körbe fordított. – Büszkén feszítek majd melletted, annyira gyönyörű vagy.

– Igyekeztem, mert baromi idegesítő, hogy mindig túl jól nézel ki – kuncogtam az ajkaira. – Muszáj tartanom a lépést.

A csókunk olyan forróra sikerült, hogy mindketten kipirulva váltunk el egymástól.

– Ez merénylet volt – igazgatta meg magát Ayden a nadrágjában, majd megfogta a kezem. – Induljunk, szépségem!

 

Ayden

Hihetetlenül büszke voltam Siennára. Gyönyörű, okos, szellemes. Remekül tudott társalogni idegen emberekkel, mindenfelé kíváncsi tekintetek kísérték. Vörös haját szépen kiemelte a zöldeskék ruhája, a karcsú alakjáról és hosszú lábairól nem is beszélve. Alig vártam, hogy vége legyen az estének, és kizárólag csak én gyönyörködhessek benne. De arra még jócskán várni kellett.

Miután a legtöbb vendéget végigjártuk, odakísértem Corához, mert a nyitóbeszédet nekem kellett megtartanom. Minden évben próbáltam kibújni alóla, sosem sikerült, hiszen az én alapítványom. Természetes, hogy elvárták tőlem, szóljak pár szót.

Elsétáltam a színpadhoz, közben átfutottam a szövegemet. Amikor felemeltem a fejem, egyenesen Sylvia jégkék szemébe néztem. Értetlenül fordítottam körbe a fejem, majd odaléptem hozzá.

– Mi a fenét keresel itt? – kérdeztem barátságtalanul.

– Ennyire azért ne örülj nekem – fintorgott.

Szőke haját szigorú kontyba tűzte, ezüst diadémmal a fején. Ezüst flitteres ruhájában meglehetősen kitűnt a tömegből.

– Szóval? – türelmetlenkedtem.

– Samantha megbetegedett, és engem kértek fel, hogy legyek az est háziasszonya – közölte önelégült mosollyal az arcán. – Anyád nem szólt róla?

– Nem igazán szokott érdekelni az ilyesmi – morogtam.

Sylvia közelebb lépett.

– Igazán felhívhattál volna…

– Nem tartozom neked semmivel.

– Nem kell magyarázkodnod, Ayden. Már tudom, hogy mi volt az oka. – Szeme gonoszan csillant, aztán hirtelen tenyerét az arcomra fektette, és a fülembe súgott: – Bizonyára nem örül, hogy az exeddel lát bájcsevegni.

Túl intim volt Sylvia közelsége. Forró leheletét éreztem a bőrömön, de a hideg rázott tőle.

 – Milyen bájos, amikor haragszik.

Azonnal abba az irányba kaptam a fejem, amerre ő is nézett, és megláttam Siennát. Dermedten bámult bennünket, majd zavartan elfordult, de még elkaptam a csalódottságot a tekintetében. Anyám ott állt a közelében, és persze, hogy rögtön kiszúrta a dolgot. Sietősen belekarolt Siennába, és távolabb vezette.

Dühösen fordultam vissza Sylviához. Ő elégedetten rám kacsintott, és felment a színpadra.

 

Sienna

Mintha kettéhasadt volna a szívem, olyan érzés volt együtt látni őket. Ayden félig háttal állt nekem, és miközben beszélgettek, Sylvia ragyogott, folyamatosan mosolygott, és kacér pillantásokat vetett rá. Világos volt, hogy ők ketten nem csak baráti kapcsolatban vannak egymással.

Közben Isabella beszélt hozzám, de nem jutott el a tudatomig, hogy mit mond. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem róluk. Sylvia hirtelen Ayden felé hajolt, és... Azt hittem, hogy rosszul látok. Megcsókolta? Vagy megpuszilta? Nem láttam rendesen. Ayden rajtakapottan pördült meg. Zavart tekintete mindent elárult.

Földbegyökerezett lábbal álltam. Egy szempillantás alatt tört darabokra a belé vetett hitem.

– Sienna, drágám! – karolt belém Isabella, és megfordított.

A lábamból kiment minden erő, remegve lépkedtem mellette, és próbáltam tartani magam, még mosolyogtam is az emberekre, akik mellett elhaladtunk.

– Ne idegesítsd fel magad. Még nem tudod, mi történt – suttogta.

Döbbenten pillantottam rá. Hát ennyire nyilvánvaló a csalódottságom? De ezek szerint ő is látta. Nem tévedtem, hogy történt ott valami…

Isabella leemelt egy pohár italt az egyik pincér tálcájáról, és a kezembe nyomta.

– Idd meg, és mosolyogj. Ez a legtöbb, amit most tehetsz.

Ekkor megszólalt Sylvia karakteres hangja a színpadról. Megborzongtam a negédes hanghordozásától. Lehajtottam az italt, és csak mozdulatlanul meredtem magam elé. Arra eszméltem, hogy tapsolnak, és Ayden is ott áll a színpadon. Milyen jól mutatnak együtt – állapítottam meg keserűen.

Elsütöttek néhány élcelődő poént, majd Sylvia átadta a szót Aydennek, aki úgy festett a fényekben, mint egy mesebeli herceg. A szívem a torkomban dobogott. Egy szót sem hallottam abból, amit mondott, csak néztem, ahogy mozog a szája. Azok az ajkak nemrég még engem csókoltak – hasított belém a fájdalom. Megfordultam, elvettem még egy italt, és lehajtottam.

– Lassabban, Sienna – fedett meg Isabella.

Szerencsére minden szem Aydenre szegeződött – kivéve Silast, aki háttérben meghúzódva engem figyelt –, így remélhetőleg, nem hoztam szégyent senkire.

– Ne haragudj! – kértem elnézést Isabellától. – Jobb lesz, ha felmegyek a szobába kicsit.

– Menj csak, majd én falazok neked, ha valakinek feltűnne a hiányod – simogatta meg a karom. – De ne maradj sokáig!

Biccentettem, majd próbáltam nyugodt léptekkel, feltűnés nélkül félrevonulni. Tekintetemmel Silast kerestem, aki rögtön intett a fejével, hogy kövessem.

– Itt elkerülhetsz mindenkit – nyitott ki egy oldalajtót előttem. – A folyosón balra.

Bólintottam.

– Köszönöm, Silas!

 17. fejezet