Szabadnak lenni - 17. fejezet

Ayden

Alig tudtam a beszédre koncentrálni, csupán azt vártam, hogy túl legyek rajta, és beszélhessek Siennával. A színpadról a szememet elvakító fények miatt nem láttam, merre van, de reméltem, hogy nem rohant el, és hagyott itt újra.

Hiába siettem volna hozzá, folyamatosan megállítottak, gratuláltak, kezet fogtak, és sok sikert kívántak különböző ismerős és ismeretlen emberek. Türelmetlenül mosolyogtam, jópofiztam, közben a tekintetemmel Siennát kerestem. Sehol sem láttam. A gyomrom gombóccá zsugorodott az idegességtől. Ez a ribanc Sylvia! – dühöngtem magamban. – Direkt csinálta.

– Nagyszerű volt a beszéded kisfiam – karolt belém anyám, és rámosolygott azokra, akik épp feltartottak. – Elnézést, de kis időre el kell, hogy raboljam a gyermekemet, de ígérem, hamarosan visszakapják.

– Kösz – súgtam.

– A szobátokban van – mutatott az ablakomra.

– Hála istennek! – csúszott ki a számon, és egy puszit nyomtam anyám arcára.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, annyira siettem hozzá. A folyosón Cora jött szembe velem.

– Remélem, helyre tudod hozni! – sziszegte indulatosan. – Hogy tehettél ilyet vele?

Ekkor már egészen biztos voltam abban, hogy félreértették a helyzetet.

– Jól van? – kérdeztem válasz helyett.

– Nézd meg magad – intett a fejével a szoba felé. – De ajánlom, hogy mire visszajövök, jól legyen! – fenyegetett meg.

Az ajtó előtt megtorpantam. Néhány hete még a kisujjamban volt, hogyan vegyek le egy nőt a lábáról, most pedig gondolkoznom kellett a szavakon.

Kopogtam, majd óvatosan benyitottam. Sienna az ágy szélén ült, szeme könnyekkel telve, látszott, hogy harcol a sírás ellen.

– Kicsim! – letérdeltem elé, és megfogtam a kezeit. – Félreértetted.

Rám emelte szomorú kék szemét.

– Elég egyértelműnek tűnt, amit láttam.

– Nem tudom, mit láttál, de nem történt semmi. Egyszerűen csak...

– Megcsókolt – vágott közbe.

– Hogy mi? Dehogy csókolt meg – szökkentem talpra. – Miért mondod ezt?

– Ahol álltam, onnan nagyon úgy tűnt – nézett rám mérgesen, majd ő is felállt.

Megráztam a fejem.

– Nem csókolt meg! Miért tett volna ilyet? Csak megkérdeztem tőle, hogy került ide, mert nem őt kértük fel az est levezénylésére. Aztán pedig lesöpört valamit az arcomról, és odasúgta, hogy izgul, mert nem tudott kellően felkészülni.

Hazudtam. Nem tehettem mást. Nem mondhattam azt, hogy Sylvia direkt provokált, mert akkor tovább magyarázkodhattam volna. És nagy valószínűséggel Sienna nem hinne nekem.

– Van köztetek valami? – szegezte nekem a kérdést.

– Nincs – vágtam rá, hisz ez volt az igazság.

– És mostanában nem is volt?

Lefagytam. Nem akartam neki hazudni, de egyszerűen nem volt választásom.

– Nem, nem volt – mondtam ki szemrebbenés nélkül, de belül majd szétvetett az ideg.

Nem mondhattam el neki az igazat. Most, ebben a helyzetben nem. Majd otthon, kettesben, mindent elmesélek neki, bár ami Sylivával történt, az még a békülésünk előtt volt. Nem követtem el semmilyen bűnt. Tudom, hogy Sienna megértené, de most túl zaklatott és talán meg sem hallgatna. Ez a legokosabb döntés.

– Teljesen úgy tűnt, hogy ti… – folytatta most már bizonytalanul.

– Sylvia mindenkivel ilyen közvetlen. Egyáltalán nem az esetem.

Végre elmosolyodott.

– Isabella is ezt mondta.

– Gyere ide – öleltem át. – Vissza kell mennünk a vendégekhez. Menni fog? – emeltem fel az állát, és megcsókoltam.

 

Sienna

Nem voltam meggyőzve, de annyira hinni akartam Aydennek, hogy elhessegettem minden negatív gondolatot. Lehet, csak a féltékenység miatt képzeltem azt, hogy megcsal. Megfogadtam, hogy máskor sokkal higgadtabban kezelem a hasonló ügyeket, bár őszintén reméltem, soha többé nem kell ilyesmit átélnem.

Kéz a kézben tértünk vissza a vendégek közé, ahol már tetőfokára hágott a hangulat. A színpadon az egyik népszerű zenekar játszott örökzöldeket. A vendégek egy része táncolt, mások vidáman beszélgettek, eszegettek a svédasztalról vagy a bárnál ittak. Sylvia egy férfitársaság közepén illegette magát, hátravetett fejjel, hangosan kacagott. Észrevett bennünket, elhúzta a száját, majd hátat fordított nekünk. Úgy tűnt, Ayden igazat mondott, ő valóban ilyen.

Cora egy fiatal párral társalgott, de amikor meglátott bennünket, elköszönt tőlük.

– Úgy látom, hogy szent a béke. – Kérdőn nézett, megerősítésre várt tőlem.

– Mindent tisztáztunk – simítottam végig Ayden karján.

Cora bólintott, majd felnézett Aydenre.

– Ha még egyszer ilyet csinálsz, bármennyire kedvellek, ki foglak herélni – közölte, majd otthagyott bennünket.

Ayden nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, erről beszéltél a múltkor.

Isabella távolról, egy fejbólintással nyugtázta a jelenlétünket. Megkedveltem ezt az asszonyt.

– Lehet, hogy nem a legalkalmasabb pillanat, de szabad egy táncra? – kérdezte Ayden.

– Bármikor – feleltem, és hagytam, hogy a kinevezett táncparkettre vezessen.

Átkarolta a derekam, kezébe adtam a kezem, a másikat pedig a vállára helyeztem, és a lágy dallamra, lassan ringatózni kezdünk.

– Féltem, hogy újra elhagysz. – Szorosabban magához húzott.

A szemébe néztem.

– Soha többé nem lépnék ki az életedből szó nélkül.

Ayden lehajolt, és puha csókot hintett a nyakamra.

– A legjobb az lenne, ha egyáltalán nem hagynál el soha.

Ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, és a boldogságtól megrészegülten élvezzem végig az estét.

Fáradtan estünk be az ágyba, de elképesztően jól aludtam a szeretett férfi karjaiban.

Másnap ebédnél Isabella vidáman mesélte, hogy milyen sikeres volt az este, sok felajánlás érkezett az alapítvány részére. Megköszönte mindannyiunk segítségét, és közölte, hogy délután Corával szeretne hazautazni, mert megmutatná neki az otthoni privát könyvtárát.

– Anyám tényleg nagyon kedvel téged – jegyezte meg Ayden, miközben a ruháimat csomagoltam. – Még a hazautat is úgy szervezte, hogy kettesben lehessünk.

– Én is kedvelem őt, és örülök, hogy együtt megyünk vissza.

– Ha nem szervezkedik a háttérben, akkor is veled mentem volna – kacsintott rám Ayden, és segített levinni a táskámat.

Az úton nem hoztam szóba a történteket. Tudomásul kell vennem, hogy Ayden egy gazdag, jóképű férfi, akiért rajonganak a nők, és mindent megtennének, hogy a közelébe férkőzzenek. Ezzel együtt kell élnem, ha vele szeretnék maradni.

Lopva rápillantottam. Elképesztően jól nézett ki most is. Férfias állát rövid borosta fedte, nemes ívű orrán napszemüveg pihent. Könnyed testtartással ült a vezetőülésben. Vékony, fehér, hosszúujjú felsőjén kirajzolódtak az izmai.

– Hogy bírja Beth? – szakította félbe az elmélyült bámészkodásom.

– Beth egy igazi örökmozgó – fordultam újra az út felé. – Bármennyi feladatot rábízhatok, bírja a strapát. A boltban is remek a hangulat, mióta ott van. Folyamatosan dőlnek belőle a poénok.

– Van elég forgalmatok? Nincs szükséged segítségre?

– Ne aggódj! – mosolyogtam rá hálásan. – Amióta egyéb munkákat is vállalunk, mint például a retusálás, kormeghatározás vagy értékbecslés, azóta több a bevétel, habár a munka is. Viszont van egy ötletem, hogyan fejlődhetnénk még tovább.

– Ennek örülök, bár jobb lenne, ha többet pihennél – bólogatott Ayden. – És mi a nagy ötlet?

– Megveszem a szomszéd üzlethelyiséget neked.

– Nekem?

– Csak névleg neked. Összenyitnám a két helyiséget, így a fele a tiéd lenne. Nem érezném azt, hogy az adósod vagyok.

– Nem vagy az adósom. Ne mondj butaságokat – ingatta Ayden a fejét.

– A másik helyiség a modern, mai művészetnek adna helyet. Így bővülhet a vevőkörünk, mert mindenki magtalálhatná a kedvére valót.

Ayden sóhajtott egy nagyot.

– Az ötlet remek, elismerem, de a tulajdonjogra visszatérünk még.

 

Ayden

Valami nem stimmelt. A biztonságiak kedvesen mosolyogtak rám, ahogy elhaladtam előlük. A recepciós mindig hangosan köszön, de most még hangosabbnak tűnt, és mellé szélesen vigyorgott. A liftben jó reggelt kívántak. És jól láttam? Összemosolyogtak? Még valaki köhintett is. Gyanakodva indultam az irodám felé, ahol a titkárnőm, Helen sietett elém.

– Jó reggelt, uram! Itt vannak az újságok – nyújtotta felém a szokásos lapokat. – Azonnal viszem a kávéját is.

Silas az ajtóm előtt állt, a látottakra megvonta a vállát, és elmosolyodott. Mi ütött mindenkibe? Miért nincs az asztalomon az újság és a kávé? Beléptem az irodába, Silas követett, majd épp, hogy helyet foglaltam az asztalom mögött, Helen tálcán hozta a kávét. Letette, majd egy névjegyet nyomott a kezembe.

– Erre talán szüksége lehet. – Jelentőségteljes pillantást vetett Silasra, és távozott.

Most már végképp értetlenül vetettem egy pillantást a névjegyre.

Blue Garden. Virágküldés azonnal! – állt rajta. Megcsóváltam a fejem, és elnevettem magam.

– Honnan tudják?

– Az édesanyja volt itt nemrég – közölte Silas vidáman. – Mivel nem találta itt, elment, csak előtte váltott néhány szót az alkalmazottakkal.

– Így már mindent értek!

Jellemző, anyám azonnal eldicsekedett a hírrel, hogy a fia végre bemutatott neki valakit.

Újra a névjegyre néztem. Ha már itt van, akkor gondoltam egyet, és tárcsáztam a számot. Meglepem Siennát, megérdemli.

– Van valami hír az ügyünkben? – kérdeztem közben Silastól.

Ő megvárta, amíg leadom a rendelést, csak utána válaszolt.

– Ellenőriztük a felvételen szereplő gyanús alakokat. Egyikkel sincs semmilyen kapcsolata sem önnek, sem a cégnek. De talán ez a kettő érdekes lehet. Nem tudtuk beazonosítani őket. – Az asztalomra tett két fotót.

Az egyiken egy baseballsapkás alak látszott, lehajtott fejjel, így az arcából semmit sem lehetett látni. A másikon egy ősz szakállas férfi volt látható, napszemüvegben, habár éjszaka volt. Bármelyikük lehetett az elkövető.

– Másik felvételen nincsenek rajta, ahol esetleg látszik az arcuk? – kérdeztem.

– A mi kameráink csak ebből a szögből veszik az épületet. Az utcai kamerákhoz rendőrségi engedély kell.

Csalódottan dőltem hátra. Nem voltam hozzászokva a kudarchoz. Valami kell, hogy legyen, ami alapján megtalálhatjuk ezt a fickót, akárki is legyen, mielőtt újra kárt okozna nekünk.

– Újra nézzetek át mindent. Keressetek régebbi eseteket is, hátha nem mostanában történt, ami miatt ennyire megorrolt rám – adtam utasításba. Silas biccentett, és távozni akart, de én utánaszóltam. – És nézz utána néhány régi, problémásabb nőügyemnek is. Semmit sem zárhatunk ki.

 

Sienna

– Azta! Még jó, hogy nem voltam ott, mert olyat lekevertem volna annak a luvnyának, hogy nem áll meg a lábán! – háborgott Beth, miután elmeséltem neki, mi történt a jótékonysági esten. – Legközelebb kétszer is meggondolta volna, kinek illegesse magát!

– Csak félreértés volt – nyugtattam –, de ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy rámozdult Aydenre.

– Hát persze, hogy rá. Ki ne akarná azt a férfit? Oké, én – nevette el magát. – De csak azért, mert Cora jobban bejön.

– Sosem hittem, hogy egyszer azt gondolom majd, a leszbikusok élete egyszerűbb – kacagtam én is vele.

Pakolászás közben vidáman bolondoztunk, majd Beth elment beszerezni néhány ezüsttárgyat más kereskedésekbe. Én az új árukat vettem leltárba, átnéztem a rendeléseinket és ellenőriztem a határidős munkákat. Miután végeztem, azt terveztem, hogy letörölgetem a polcokat, mert meglehetősen porosak voltak. Felvettem a műhelyben használt köpenyemet, hogy ne piszkoljam össze a ruhámat. Épp az első polcot töröltem, amikor csilingelt az ajtó, és Sylvia lépett be rajta. Megvetően végigmért, és gúnyosan elmosolyodott.

– Menő a szerelésed. Ayden már a szobalányokra bukik?

Lenyeltem a szavakat, melyek rögtön kikívánkoztak belőlem.

– Miben segíthetek? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.

– Erre jártam, és gondoltam, benézek hozzád, hogy megkérdezzem minden rendben van-e. Nagyon sajnálnám, ha épp miattam szakítanátok – sóhajtott drámaian, mintha tényleg komolyan gondolná, amit mond. Aztán végighúzta az ujját az egyik polcon, majd látva, hogy poros, undorodva letörölte a kezét.

– Miért szakítanánk miattad? Nincs, és nem is volt közöttetek semmi. Nincs okom féltékenynek lenni.

Sylvia felém kapta a fejét.

– Nem is volt? – kacagott fel. – Ezt hazudta neked?

A gyomrom megremegett. Direkt csinálja, nem kell bedőlnöm neki – mantráztam magamban.

– Ayden sosem hazudna nekem! – feleltem hangosabban, mint szerettem volna. – És most légy szíves, távozz!

– Jól van, megyek, úgysincs itt semmi érdekes számomra. De jobb, ha tudod, hogy már a kapcsolatotok elején megcsalt. – Újabb döfést mért rám. – Mondd csak, mi fogott meg benne? Hogy ugyanolyan vastag a farka, mint a pénztárcája? – Gonosz mosollyal az arcán megfordult, és elhagyta az üzletet.

Döbbenten bámultam utána. Mire volt ez jó? Ayden tényleg hazudott volna nekem? Mi van közöttük? Idegesen töröltem meg a reszkető kezem. Már nem tudtam, kinek higgyek. Kezdtem kételkedni abban, hogy én ezt el tudom majd viselni.

Hosszan rágódtam a történteken, alig vártam, hogy Beth visszaérjen, és elmeséljem neki.

– Ugye tudod, hogy szándékosan csinálta? – dobta csípőre a kezét. – Épp ez volt a célja, hát nem érted? Nehogy már sírj miatta!

– Nem sírok, és nem számít. Ayden becsapott – pityeregtem.

– De igenis számít! Azt akarta, hogy kiborulj. És mit csináltál? Kiborultál. A célja, hogy szakítsatok. És mit fontolgatsz? Szakítást! Mégis miért? Inkább ennek a némbernek hiszel, mint a szerelmednek? – szidott le Beth hevesen.

– Te bíznál benne? – néztem fel rá könnyes szemmel. – Láttam őket együtt. Meg voltam győződve róla, hogy van közöttük valami. Ayden mégis tagadta. Erre ideállít Sylvia, és azt állítja, Ayden hazudik. A szememnek higgyek vagy a szívemnek?

Beth hosszú másodpercekig gondolkozott.

– Ígérd meg, hogy meghallgatod. Ennyi esély mindenkinek jár – kérte végül.

Igaza volt. Adnom kell Aydennek esélyt, hogy tisztázza magát.

– Megígérem – bólintottam, és megtöröltem a szemem.

18. fejezet