Szabadnak lenni - 22. fejezet

 

Sienna

A pasas mindössze egyszer jött be hozzám aznap, azért, hogy enni és inni adjon. Felültetett, és valami gusztustalan konzervből akart sajátkezűleg megetetni, de elfordítottam a fejem. Nem voltam éhes, folyamatos hányingerrel küszködtem. Viszont a vizet elfogadtam. Egy egész flakonnal megittam, amit félre is nyeltem, miközben itatott, és utána hosszan köhögtem.

– És most aludj – vetette oda, majd rám dobott egy kopott pokrócot.

Hosszú ideig nem tudtam aludni, a karjaim borzasztóan fájtak. Sehogy sem tudtam kényelmesebb pozícióba helyezkedni. Annyit sírtam, hogy a végén elapadtak a könnyeim. Aztán valahogy mégis sikerült álomba szipogni magam, mert reggel ajtónyitásra ébredtem.

– Akarsz kimenni a mosdóba? – kérdezte, és meglökött, hogy biztosan ébren vagyok-e.

– Igen – feleltem rekedten. Örültem, hogy kis időre megint kiszabadulhatok a kényelmetlen pozícióból.

A folyamat ugyanaz volt. A fickó a lánchoz csatolt, és a falnál várt. Húztam az időt, ameddig csak lehetett, és a szabaduláson törtem a fejem. Összebilincselt kézzel esélytelen, és úgy tűnt, eddig sehová sem ment el, hogy legalább kis időre egyedül maradhassak.

– Ideje kijönni! – rángatta meg a láncot.

Felálltam, kiléptem a fürdőből, és hagytam, hogy visszavezessen a szobába. Ott a szokásos módon az ágyhoz rögzítette mindkét kezemet, de most nem hagyott ott. Fel-alá járkált, mint aki készül valamire. Többször megállt, és rám nézett, majd újra elindult, végül leült az ágy szélére.

– Minden, ami az övé, az enyém is – mondta, de nem tudtam, hogy nekem szánta, vagy magában beszél, mert nem nézett rám. – Igen. Az enyém. –  A lábamra fektette a kezét.

Jeges rémület futott át rajtam, megpróbáltam feljebb húzódni az ágyon.

– Hogy szokta csinálni Nesbitt? – kérdezte most már a szemembe nézve, és feljebb tolta a kezét a combomon.

Még feljebb húzódtam, de ő megragadta mindkét lábam, és visszarántott fekvő helyzetbe. Felsikoltottam ijedtemben, de ő rám ordított, hogy fogjam be. Befogtam.

Rémülten pillantottam a távolban sorakozó műpéniszekre. A fickó észrevette, és követte a tekintetem.

– Szeretnéd? – kérdezte vigyorogva, mire én hevesen a fejem ráztam. – Sajnos azok nem a tieid. Csupán emlékek.

Döbbenten meredtem rá. Kinek az emlékei? Miért őrzi ezeket?

– Kérem, ne! – sikkantottam fel újra, amikor kezét teljesen becsúsztatta a lábam közé. Bugyi továbbra sem volt rajtam, így akadálytalanul hozzám férhetett.

– Így csinálja? – Hirtelen belém nyomta két ujját, majd durván mozgatni kezdte őket.

Rettenetesen fájt, sírni kezdtem.

– Így csinálja? – ordított rám, amitől összerezzentem, és abbahagytam a sírást.

– Finomabban – szipogtam.

Lassított.

– Ettől is finomabban – mondtam, mert rájöttem, hallgat rám.

– Így jó lesz? – kérdezte szelíd hangon, éppen csak hozzám érintve az ujjait.

– Igen – biccentettem, és közben pörgött az agyam, hogyan szabadulhatnék ebből a kiszolgáltatott helyzetből.

– Mondd el, mit szokott veled csinálni – kérte, és továbbra is lágyan simogatott a lábam között.

Kellemetlen volt, de közel sem annyira, mint az elején, így képes voltam gondolkodni. Pillantásom a jól látható merevedésére siklott.

– Szereti nézni – mondtam, és felhúztam mindkét lábam. Már úgyis oda volt minden büszkeségem. Nem számított, csak szabadulhassak. – Elém térdel…

Hevesen bólogatott, lelkes izgatottság futott át az arcán. Elvette a kezét, közben megbabonázva bámulta a puncimat, és hihetetlen fürgeséggel térdelt fel elém.

– A szájával szokott kényeztetni – búgtam negédes hangon, és megemeltem a csípőmet, mintha vágynék rá.

Csillogó szemmel előrehajolt, és abban a pillanatban teljes erőmből állom rúgtam. Minden dühömet és kétségbeesésemet beleadtam. A rúgás olyan jól sikerült, hogy hallani lehetett a csont reccsenését, ahogy eltört az állkapcsa. Lefordult az ágyról, és olyan szerencsétlenül esett, hogy az ablakpárkányba beverte a fejét. Hangos puffanással ért földet, majd hirtelen csend lett.

Amennyire a bilincsek engedték felhúztam magam, és megpróbáltam lenézni az ágy mellé. A fickó hanyatt feküldt, feje oldalra csuklott, és szájából vér folyt. Valószínűleg elharaphatta a nyelvét.

Az első pillanatban megkönnyebbültem, a másodikban viszont rögtön pánikba estem. Mi van, ha meghalt? Mi lesz velem? Ide vagyok bilincselve.

Abban a pillanatban berobbant az ajtó. Silas rontott be, mögötte Aydent pillantottam meg.

– Ayden! – A hangom elcsuklott, ahogy kimondtam a nevét.

Közben az ablakot is belökte valaki, és két férfi ugrott be rajta, kezükben fegyverrel.

 

Ayden

– Ayden! – hallottam a szeretett nő hangját, és rögtön szorosan magamhoz öleltem őt.

Válla rázkódott a sírástól. Közben Silas kioldotta mindkét kezét, és Sienna úgy szorított magához, alig kaptam levegőt. Hálát adtam az égnek, hogy épségben találtunk rá.

– Jól vagy, semmi bajod? – kérdeztem aggódva.

– Minden rendben – bólogatott könnyezve.

Mindketten lenéztünk, mert a földön fekvő ismeretlen férfi nyöszörögni kezdett. Féktelen düh öntött el, egy mozdulattal fölötte magasodtam, megfogtam a pólóján a grabancát, és az arcába ütöttem. Újra és újra. Vér fröccsent, csont reccsent. Aztán nem tudtam tovább ütni, mert Silas lefogta a kezem. Felrántotta a földről a pasast, és a karját hátracsavarva vezette ki a szobából.

– Féltem! Nagyon féltem, Ayden! – bújt hozzám Sienna, és még mindig remegett.

Ha tudná, én mennyire féltem, hogy elveszítem. Miután betörtünk ide, a zárt ajtón át hallottam a sírását, de nem ronthattunk be addig, amíg az emberek a helyükre nem értek. Nem tudhattuk mi vár ránk bent. Ám arra egyáltalán nem számítottam, hogy az én bátor szerelmem ilyen ügyesen kiüti ezt a szarházit, akiről még most sem tudtam, kicsoda. De hamarosan kiderítem.

– Most már nem lesz semmi baj. Hazamegyünk. – Az ölembe kaptam Siennát, és kivittem az ajtón.

A rendőrség épp akkor ért a házhoz. Még idefelé jövet hívtam fel őket. Átvették Silastól a pasast, közben a nyomozó kikérdezte, nekem pedig intett.

– Vigye haza a barátnőjét, Mr. Wright. Ha kihallgattuk az elkövetőt, jelentkezni fogok.

Egész úton Siennát lestem. Kimerülten, egy takaróba burkolózva ült mellettem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy a gyermekemet várja. Nem akartam elhinni. A szívem csordultig telt szeretettel, és alig tudtam visszafogni magam, hogy ne hozzam szóba. De nem ez volt a megfelelő pillanat.

– Úgy örülök, hogy nem esett bajod! – szaladt anyám Sienna elé, és megölelte.

Amíg ők váltottak néhány szót egymással, én csináltam egy forró fürdőt Siennának. Végig ott voltam vele, gondoskodni akartam róla. Magamat hibáztattam, amiért elrabolták, pedig még mindig nem tudtam, ki volt az illető és miért tette, de a válaszok még várhattak. Sienna sokkal fontosabb.

Leültem a kád szélére, és a fürdőszivaccsal gyengéden dörzsöltem a testét vizsgálva, hogy nincs-e rajta sérülés. Szerencsére egy-két kisebb zúzódáson kívül semmit sem találtam. Hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.

– Nagyon szeretlek, Ayden – mondta, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Én is szeretlek – hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit a gyönyörű arcáról. – Ne haragudj rám, amiért nem védtelek meg!

Zaklatott sóhaj szaladt ki belőlem. Belehaltam volna, ha történik vele valami. Tekintetem a lapos hasára siklott. A gyermekünk. Vajon mikor fogja elmondani?

Segítettem neki kényelmes ruhákba bújni, majd visszamentünk a nappaliba, ahol anya már forró teával várt minket, és Silas is visszaért.

– Üljetek le mind, hosszú történet lesz – mutatott anya a kanapéra, majd ő is helyet foglalt.

Kíváncsian vártuk a beszámolóját, és ő nem húzta tovább az időt.

– Mindez még azelőtt történt, hogy megismertem volna apádat. Volt egy házvezetőnője, aki gyakran elhívta segíteni a lányát, Lorent. Ez a Loren igencsak szeretett a férfiak körül legyeskedni., és addig-meddig illegette magát apád előtt, mígnem sikerül megszereznie magának. Apád becsületes ember volt, jól bánt Lorennel, ám miután rajtakapta őt a kertésszel és később a lovásszal, kitette a szűrét, és az anyját is elbocsátotta. Aztán jött a lábtörés, amikor kórházba került, és megismerkedett velem… Én már várandós voltam attól az orvostól. – Anya a szemembe nézett. Bólintottam, ezért folytatta: – Ahogy megszülettél, nemsokra rá megjelent Loren egy kisgyerekkel a karján, akit Vincentnek nevezett el. Azt állította, hogy a gyermek az apádtól van, és pénzt követelt. Apád elküldte azzal, hogy Vincent nem az ő fia, majd őszintén elmesélte nekem kettejük kapcsolatát.

– Miből gondolta, hogy nem az ő fia? – kérdeztem közbe.

– Várj, mindjárt odaérek – intett türelemre anyám. – Loren minden évben megjelent, aztán egyre gyakrabban. Egyszer arra mentem ki a kertbe, hogy téged figyel, ahogy játszol. Megijedtem attól a tekintettől. Összevesztem apáddal, és közöltem vele, hogy többé nem szeretném látni Lorent a közelünkben. De apád azon kívül, hogy felvett néhány embert, akik őrizték a birtokot, semmi egyebet nem tett. A zaklatások tovább folytatódtak, de már a kapun kívül. Aztán egyszer követtem Lorent, mert érdekelt, hol és milyen körülmények között él. Rájöttem, hogy prostituáltként dolgozik, és megsajnáltam. – Anya megállt, és ivott egy korty teát. – Akkoriban már egyre elterjedtebb volt a DNS teszt, és kértem apádat, csináltasson egyet, hiszen lehet, Vincent mégis csak az ő fia. Apád sokáig ellenállt, de végül beleegyezett, és megkérte Lorent, adjon mintát. Loren tiltakozott, de apád megígérte neki, hogy ha Vincent az ő vére, akkor gondoskodni fog róla.

– És? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem az ő fia volt – rázta meg a fejét anyám. – Ki tudja, hogy kié, annyi mindenkivel összefeküdt az a nő. Apád megmutatta Lorennek az eredmények másolatát, majd távolságtartási végzést kért ellene. Loren nem jött többé, de később kiderült, hogy a fiúnak sohasem árulta el az eredményeket, mert az időről időre megjelent a birtok körül azt követelve, hogy az apját akarja látni. Először szép szóval győzködtük, majd kénytelenek voltunk elzavarni. És nem láttuk többé.

Kellett néhány másodperc, hogy emésszem a hallottakat. Ezek szerint Vincent meg van győződve róla, hogy apám a vérszerinti apja. Bosszúból tette mindezt.

– Honnan tudtad, hogy ő rabolta el Siennát? – kérdeztem végül anyától.

– Onnan, hogy egyszer már hagyott egy hasonló üzenetet, mint ami a Mercedesen volt.

– Milyen üzenet? – nézett értetlenül Sienna, hiszen ő semmit sem tudott az egészről.

– Az autómra karcolta, hogy „ez sem a tiéd, Nesbitt” – magyaráztam.

– Pontosan – bólintott anya. – Egyszer ugyanezt írta krétával a birtok bejárata elé.

– Mit akart tenni velem? – suttogta Sienna.

– Azt csak a jó ég tudja – felelte anyám.

 

Sienna

Riadtam ültem fel az ágyban. Kapkodva vettem a levegőt, és a felsőm csurom víz volt.

– Kicsim – Ayden is felült, és magához húzott. – Rosszat álmodtál?

Elsírtam magam, és szorosan hozzábújtam.

– Azt álmodtam, hogy újra ki vagyok kötözve, és... – Elcsuklott a hangom.

– Mit tett veled? – kérdezte gyengéden.

Nem akartam beszélni róla, de magam tartani sem bírtam.

– Hozzám ért. Nem akartam, de nem tudtam védekezni. – Vállaim megrázkódtak a visszafojtott zokogástól. Arcom a tenyerembe temettem.

– Nyugodj meg. Most már senki sem bánthat soha többé – vigasztalt Ayden, és szorosan átölelve a hajam simogatta.

Hátradőlt, fejem a vállára hajtottam, és a széles vállán aludtam el újra.

Reggel ugyanebben a pózban ébredtem. Ayden egyik karjával védőn átkarolt, és békésen szuszogott. Ahogy próbáltam elhúzódni, hogy felkeljek, ő önkéntelenül utánam fordult, és visszahúzott. Annyira édes volt, nem bírtam ki, és adtam az arcára egy puszit. Erre azonnal kinyitotta a szemét, és rám mosolygott.

– Jó reggelt, szépségem – motyogta. – Jól vagy?

– Igen – mosolyodtam el én is, és hirtelen rám tört a vágy, hogy megosszam vele életünk legfontosabb momentumát. – Szeretnék elmondani valamit.

Szeme gyorsan kinyílt, és érdeklődve pislogott rám.

– Figyelek.

– Gyermekünk lesz – mondtam ki, és a szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam a reakcióját.

Ayden tekintete felragyogott, és arcán széles vigyor jelent meg. A derekamnál fogva húzott közelebb magához.

– Sienna! Ez csodálatos! Úgy örülök! – A hátam simogatta. – Ez a legjobb hír, amit valaha hallottam.

A szám megremegett, ahogy próbáltam visszafojtani a sírást. Reméltem, hogy így reagál majd, de most, hogy megtörtént, hatalmas kő esett le a szívemről.

– Féltem, hogy nem jól fogadod…

– Viccelsz? Szeretlek, Sienna! Egy közös gyerek pedig… Oké, még emésztenem kell a gondolatot, hogy apa leszek, De a fenébe is! – kiáltott fel. – Apa leszek!

Nevettünk. Szívből jövőben, boldogan, és egymást ölelve a boldogság könnyei csorogtak végig az arcunkon. Aztán a vidám ölelkezés gyengédségbe ment át, majd forró csókolózásba, de a szeretkezést még halasztottuk.

– Hogy eshettél teherbe? – kérdezte Ayden később. – Nem baj, csak érdekel, mivel szeded a gyógyszert.

– Igen, viszont a birtokra elfelejtettem magammal vinni, és mivel időnként úgyis kell szünetet tartani, így nem szedtem tovább. Hisz amúgy is összevesztünk…

– Akkor nagyon magam alatt voltam, de most úgy érzem, megérte a szenvedés. – A hasamra fektette a tenyerét. – A gyermekünk, Sienna. Egy család leszünk.

Talán soha nem láttam még Ayden szemét ilyen boldogan csillogni.

23. fejezet