Szabadnak lenni - 4. fejezet

 

Sienna

Nem volt kellemes arra ébredni, hogy ami velem történik, az nem álom, hanem nagyon is valóságos. Mégsem estem kétségbe, ugyanis ez idáig semmilyen bántódásom nem esett, sőt, teljes kényelemben tartottak fogva. Csak még az okára nem jöttem rá.

Reggel ugyanaz a férfi hozta be a reggelit.

– Tessék enni! – parancsolt rám, és a tegnapi maradékommal távozott.

Hiába próbáltam kérdezni, úgy tett, mint aki nem hall engem. Dühös voltam, egyre türelmetlenebbül vártam, hogy történjen valami végre.

Az ágyon ülve töprengtem. Cora jelentette az egyetlen reményt számomra, ő lesz az első, aki keresni fog. Biztosan felforgatja miattam az egész kibaszott szigetet. A legbelevalóbb lány, akit valaha ismertem. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a megismerkedésünk.

Cora a központi könyvtárban dolgozott. Egy tucat könyvet vittem vissza éppen, és a pult előtt várakoztam, mert Cora nekem háttal, telefonon beszélt valakivel. Nem szándékosan hallgatóztam, de túl közel álltam hozzá, és ő egy cseppet sem fogta vissza a hangját.

– Oké, majd megpróbálok többet eljárni... Tudom, anya, de nincs kivel... Szórakozóhelyen lehet ismerkedni? Na, ne mondd!... Jó, ígérem, többször kimozdulok.

Elfojtottam egy halk kuncogást, és ekkor megcsörrent az én telefonom is. Lepakoltam a könyveket a pultra, és fogadtam a hívást.

– Mi a helyzet, Tess? – szóltam bele.

– Este buli Jimnél. Feltétlen gyere el! Mindenki ott lesz! – hadarta a szobatársam.

Egy újabb buli, ahová ő a pasijával megy, én meg egész este egyedül lófrálhatok.

– Tudod, hogy nincs kivel mennem.

Megfordultam, és Corával akadt össze a tekintetem. Elmosolyodtam, mire ő is. Ugyanabban a cipőben jártunk.

– Nem hagyhatod ki! Még élőzene is lesz, meg medence és csoki szökőkút! – erősködött Tess. – Na, Sienna, a kedvemért!

– Jó, legyen. Ott találkozunk – sóhajtottam.

Cora felvont szemöldökkel nézett rám. Biztos voltam benne, hogy ugyanarra gondol, amire én.

– Nos, van kedved buliba jönni az este? – Bedugtam a telefonom a farzsebembe.

– Azt hiszem, hogy ezt nem utasíthatom vissza – nevetett fel aranyosan, és felém nyújtotta a kezét. – Cora vagyok, szia.

Nos, így ismerkedtünk meg, és az a buli meglehetősen jól sikerült. Cora mindössze két évvel idősebb nálam, és hozzám hasonlóan, nagy könyvmolynak számít, így pillanatok alatt összebarátkoztunk. Rengeteget nevettünk, táncoltunk, és italból is sok fogyott. Mindketten felöntöttünk a garatra, így meggyőztem őt, hogy aludjon nálam, a koliban, mert nem mertem egyedül útnak engedni a város túlsó végébe. Taxit hívtunk, és egymásba karolva, nevetgélve mentünk fel a szobámba. Ahogy beértünk a falnak támaszkodva próbáltam lelökni magamról a lábbelimet. Cora megállt előttem, és hirtelen megcsókolt. Meglepődtem, de azon még jobban, hogy viszonoztam a csókját. Az ágyban kötöttünk ki, pedig soha nem voltam lánnyal.

Másnap reggel Cora mosolyogva fogadott.

– Ne mondj semmit! Nem az első alkalom, hogy valaki zavarban van az éjszaka után – nyomott a kezembe egy kávét, amit a folyosón álló automatából szerezhetett. – Ne haragudj, nem így terveztem, nem tudom, mi ütött belém.

– Én sem – pislogtam rá nagyokat. Fogalmam sem volt, miről beszél.

– Nem szoktam ágyba vinni olyat, aki nincs tisztában azzal, hogy mit csinál – folytatta Cora, én meg félrenyeltem a kávét, és eszeveszett köhögésbe kezdtem.

Ezek szerint.... Te jó ég!

Két percig próbáltam összeszedni magam, majd könnyes szemmel megszólaltam:

– Biztosan akartam én is. – Mindössze ennyit tudtam kinyögni a döbbenettől.

Cora leült Tessa ágyára.

– Részegen az ember sok olyan dolgot csinál, amit józanon soha nem tenne meg.

Erre nem tudtam mit mondani. Szinte egyáltalán nem emlékeztem semmire. A csókra igen, és a vetkőzésre is, de ami utána történt, az kiesett.

– Amúgy – emelte fel a fejét Cora –, fogalmam sincs, mit csináltunk éjjel.

Rámeredtem, majd kitört belőlem a nevetés.

Így indult a barátságunk, ami azóta is töretlen. Ő az egyetlen ember a földön, akire az életemet is rábíznám.

– Számítok rád, Cora – mondtam ki hangosan, és elsírtam magam.

Nem a félelem miatt itattam az egereket. Inkább a csalódottság és a tehetetlenség volt az oka. Feleslegesen utaztam ilyen sokat, nem fogok tudni segíteni Theodore-nak. Napok telhetnek el, mire valaki komolyan elkezd keresni, és még több, mire megtalálnak. Ha egyáltalán megtalál valaki. Arra pedig gondolni sem mertem, mi van, ha mégis bántani fognak. Kezdtem aggódni.

Egy idő után ismét nyílt az ajtó, és bejött a fogvatartóm két másik bennszülött kíséretében, akik ugyanúgy néztek ki, mint ő, csak soványabb kiadásban. Kiszúrtam a telefonom a kezében. Felpattantam az ágyról, abban a reményben, hogy végre elengednek.

– Maga lenni túsz, hölgyem. Most telefonálni édesapja. Fizetni váltságdíj – lengette meg előttem a telefont a köpcös.

– Micsoda? El vagyok rabolva és váltságdíjat kérnek értem? – kérdeztem hitetlenkedve. – Mégis mennyit?

Igazából nem érdekelt, mennyit kérnek, csak hadd menjek innen. Örültem, hogy végre megtudtam, miért vagyok itt.

– Ötvenezer dollár. Maga édesapja fog fizetni – közölte a sötétbőrű férfi.

Gyanakodva néztem egyikükről a másikukra, de az arcuk meg se rezdült. Szórakoznak velem?

– Ötvenezer dollár? – nevettem fel keserűen. Ki rabol el valakit ötvenezer dollárért?

– Nem lenni vicc – rázta a fejét a férfi. – Tessék telefon. Hívni apja, fizetni számlára ötvenezer dollár, és maga menni haza. – Ezzel a kezembe nyomott egy cetlit, rajta egy számlaszámmal.

Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy ezek tényleg nem viccelnek. A másik, hogy az apám ki fog akadni. Nem a pénzen, mert neki ez semmi, sőt, ha akarnám, én is ki tudnám fizetni ezt a nevetséges összeget, hanem apa azért lesz dühös, amiért bajba kerültem.

– Nem fizethetném ki én? – próbálkoztam.

A köpcöst láthatóan meglepte a kérdésem.

– Lenni itt ennyi pénz? – kérdezte félrebillentett fejjel.

– Nincs nálam pénz, de tudok utalni – feleltem, azonban rögtön átfutott a fejemen, hogy ha fizetek, akkor elköltöm a megtakarított pénzem jó részét, és nem lesz miből segíteni a Kincstárnak. Merthogy nagyon úgy tűnt, ezen a helyen nem járok sikerrel, tehát el kell utaznom máshová, és már így is túlköltekeztem. Viszont apámnak rengeteg pénze van, neki ez semmi, és legalább megtudja valaki, hogy elraboltak. Le fog szidni, de ennyit igazán kibírok.

– Rendben, telefonálok – döntöttem el gyorsan.

A férfi ideadta a telefonomat. Amint feloldottam a képernyőzárat, láttam, mennyi nem fogadott hívásom és üzenetem van, de nem nézhettem meg őket. Mindenesetre jó érzés volt a tudat, hogy keresnek.

– Nem beszélni semmi mást! – figyelmeztetett a fogvatartóm.

A szemem forgattam, és megnyomtam a hívás gombot. Apa a harmadik csörgésre felvette.

– Nahát, kislányom, csak nem eszedbe jutottunk? – szólt bele. – Mindig meg tudsz lepni.

– Hát még milyen meglepetés lesz, amit mondani fogok – reagáltam hasonló stílusban a gunyoros megjegyzésére.

– Férjhez mész?

Mindig ezt játszottuk egymással. Soha nem hagyták volna ki, hogy ne célozzanak a családalapításra.

– Nem éppen. – Tartottam egy kis szünetet. – Elraboltak.

Döbbent csend a vonal túloldalán.

– Tessék? –  kérdezett vissza apa.

– Elraboltak – ismételtem meg –, és ötvenezer dollár váltságdíjat kérnek.

– Szórakozol velem, Sienna?

– Pápua Új-Guinea-ban vagyok. Adok egy számlaszámot, ahová elutalhatod az összeget. Utána elengednek.

– Mit keresel te Pápua Új-Guineában? Elment az eszed, lányom? – emelte meg a hangját.

Oké, ebben igaza van, és is kiakadnék a helyében. Nem elég, hogy elfelejtettem közölni velük az elutazásom tényét, most még az elrablásommal is sokkolom.

– Nem ment el az eszem. Itt vagyok, elraboltak, és ennyi pénzt kérnek. Elutalod, vagy sem? – türelmetlenkedtem, mert féltem, hogy elviszik tőlem a telefont.

– Persze, hogy elutalom. Diktáld a számlaszámot. Kik raboltak el? És miért? – kérdezősködött, miközben hallottam, hogy az íróasztalán zörög.

Elhadartam a számot, és azonnal kivették a kezemből a telefont, így nem tudtam válaszolni apa kérdéseire.

– Mi várni pénzt. Ha van pénz, maga lenni szabad – vigyorgott a köpcös, és a másik kettő is hevesen bólogatott.

– Remek – sóhajtottam.

Mindhárman sarkon fordultak, és távoztak.

Megráztam a fejem. Magam előtt láttam apámat, ahogy értetlenül nézi a telefonját, és azon tűnődik, vajon komolyan beszéltem-e. Az sem lepne meg, ha arra a következtetésre jutna, hogy megőrültem, hiszen az egész olyannak tűnt, mint egy gyenge vígjáték. És nem is tud minden részletet.

Kedves emberrablók, nevetségesen kevés váltságdíj, kényelmes ágy, fürdő, épp csak a tévét felejtették el. Érthetetlen volt ez az egész, de hamarosan szabadulhatok, ez a legfontosabb, mert apám biztosan nem kockáztatna vacak ötvenezer miatt.

Rettenetesen fülledt volt a levegő a bungalóban, ezért lezuhanyoztam, hogy felfrissüljek, majd unalmamban fel-alá járkáltam. A falon lógott egy érdekes kép, amely valamiféle szertartást ábrázolt. Tetszettek a színei. Leakasztottam és közelebbről megvizsgáltam. Réginek tűnt. Óvatosan visszaakasztottam, és akkor megláttam a szekrény tetején egy kis fa szobrot. Leemeltem, és elmosolyodtam. Egy istenség lehetett hatalmas fallosszal.

– Bandra, a férfiasság szimbóluma – szólalt meg valaki mögöttem.

Megpördültem, és majdnem elejtettem a szobrocskát. Ott állt előttem maga a férfiasság szimbóluma... Hatalmas fallosz nélkül. Vagyis azt nem tudtam felmérni, hogy mekkora lehet neki.

– Ki… Ki maga? – dadogtam.

– Hogy van? – hagyta figyelmen kívül a kérdésem.

– Remélem, segíteni jött – tértem ki én is a kérdése elől.

– Talán segíthetek. – Körülnézett.  – Nem baj, ha leülök?

– Kell engedélyt adnom?

Az idegen elmosolyodott. Tetszett ez a mosoly. Nem éreztem azt, hogy tartanom kellene tőle.

– Nem zavarom, ha nem szeretné, hogy itt legyek – válaszolta nyugodt hangon. – Bár kétlem, hogy ne örülne egy kis társaságnak. Bizonyára nem túl izgalmasan telik a napja.

Helyet foglalt az egyetlen fotelben. Meglehetősen otthonosan mozgott és szét se nézett, amiből arra következtettem, hogy nem először jár itt.

– Még mindig nem tudom, hogy ki maga.

– Fogalmazzunk úgy, hogy most én leszek a társasága.

– Mi maga? Egy kicseszett társalkodónő? – nevettem fel gúnyosan.

Erre a pasas úgy vigyorgott, mintha a legszebb bókot szórtam volna felé.

– Akár az is lehetek, ha úgy kívánja – felelte, és az ágyra mutatott. – Nem ül le inkább?

Megvontam a vállam, az ágyhoz sétáltam, és leültem vele szemben. Most már nagyon kíváncsi voltam ki ő, és miért tette tiszteletét nálam. Elsőre az villant be, hogy talán ő lehet itt a góré. Ilyen kiállással nem lehetett más. Viszont a nevetséges váltságdíj eléggé bezavart a képbe, mert a méregdrága óráját és cipőjét elnézve, nem kispályás a fickó. Ráadásul úgy néz ki, mint egy napbarnított fürdőruha modell.

– Nem kell aggódnia. Senki sem fogja bántani – szólalt meg újra.

– Nem aggódok – vágtam rá, de a hangom remegése épp az ellenkezőjéről árulkodott. – Már biztosan tudja, hogy a váltságdíj hamarosan megérkezik, és elengedhetnek. Nem teszek feljelentést. Csak szeretnék elmenni.

Azért hülye én sem voltam. Biztosan megfordult a fejükben, hogy azonnal a rendőrségre rohannék.

A férfi előrehajolt, és megtámaszkodott a térdén.

– Ha feljelentést tenne, akkor sem történne semmi – közöle magabiztosan.

Zavaróan közel került hozzám, mégsem moccantam, kitartóan álltam a tekintetét.

– Miből gondolja?

– Ismerem az itteni viszonyokat.

Nagyképű.

– Akkor jobb, ha minél hamarabb túl leszünk ezen, és elfelejtjük egymást!

– Látom, hogy ideges, de mint mondtam, nincs oka rá – nyugtatott ismét.

– Csupán feszült vagyok, mert második napja bezárva tartanak.

Hátradőlt, és szemérmetlenül végigmérte a szorosan összezárt lábamat, aztán újra a szemembe nézett.

– Mit keres itt egyedül egy fiatal nő?

– Kalandot – feleltem gondolkozás nélkül. Eszemben sem volt beavatni a dolgaimba. – És nem vagyok egyedül.

– Valóban? Nem tudok róla, hogy bárki is keresné.

– Mindent maga sem tudhat.

Megint mosolygott, én meg kis híján felsóhajtottam a gyönyörűségtől. Hogy lehet valaki ennyire jóképű? Én is végigmértem. Olyan ruhákat viselt, amilyeneket még én sem engedhettem meg magam, pedig apám tisztességesen ellátott pénzzel. Igaz, az a pénz egy számlám csücsült, amihez sosem nyúltam.

– Tényleg nem. De egyvalamit biztosan tudok. – Ismét előhajolt.

– Mi lenne az?

– Azt, hogy maga gyönyörű, Sienna.

Elakadt a szavam. Ijedten pattantam fel, és ő is felállt. Alig pár centi választott el minket egymástól, és én csak dermedten bámultam azokba a félelmetesen vonzó, sötét szemekbe.

– Kellesz nekem! – suttogta alig hallhatóan.

 És megcsókolt. Életemben először nem álltam ellen, hanem hagytam, hogy csak úgy megtörténjenek velem a dolgok. Nem tiltakoztam, amikor keze a derekamra csúszott, és magához vont, engedtem, hogy nyelve utat találjon a kiszáradt ajkaim között, és kéjesen sóhajtottam fel, miután megéreztem a kemény férfiasságát hozzám nyomódni.

Elvesztem. Képtelen voltam józanul átgondolni, mit teszek.

5. fejezet