Szabadnak lenni - 6. fejezet

 

Sienna

Valahol a város szélén tettek ki. Visszakaptam a telefonomat és az irataimat. Kikerestem Abel számát, és megkértem, jöjjön értem. A feltűnő, kék taxi meglepően gyorsan odaért. Abel kiugrott a kocsiból, és hevesen gesztikulálva kért számon.

– Sienna hölgy, lenni merre? Abel aggódni. Nem hívni, nem lenni informátor központ, nem lenni sehol. Abel keresni Sienna hölgy. Nem lenni szálloda, nem lenni egyetem – fogta a fejét, hogy még jobban nyomatékosítsa, mennyire aggódott értem.

– Elraboltak, de itt vagyok. Nincs semmi bajom. – Mosolyogva végigsimítottam a karján.

– Elrabolni Sienna hölgyet? Kicsodák? Mikor? Abel megtalálni rablókat, ellátni bajukat! – hadonászott, és körbenézett, mintha most is itt ólálkodnának valahol az elrablóim.

– Már minden rendben, nem kell aggódnod. Vigyél vissza a szállodába. – Beültem az autóba.

A telefont forgattam a kezemben, és azon gondolkoztam, kit hívjak először. Corát vagy apámat? Mindkét hívás hosszú és fárasztó lesz. Habár már nagyon szerettem volna Corának beszámolni az élményeimről, tudtam, hogy tőle is hatalmas letolásra számíthatok.

Úgy döntöttem, apámmal kezdem, joga van tudni, hogy kiszabadultam, és Corát csak a hotelből hívom fel. Tárcsáztam, és már azt hittem, nem veszi fel, de végül beleszólt.

– Sienna?

– Igen, én vagyok az.

– Hála az égnek! Minden rendben? Jól vagy? Elengedtek? – hadarta. Sosem hallottam még ennyire aggódni.

– Már úton vagyok a hotelbe, egy taxiban ülök.

– Örülök. Mi volt ez az egész, kislányom?

– Én sem tudom, de köszönöm, hogy elutaltad a pénzt.

– Haza kell jönnöd! Anyád kikészült – váltott uralkodó üzemmódba.

– Miért mondtad el neki? Feleslegesen idegesítetted!

– Nem idegeskedett volna senki, ha nem kerülsz bajba. Ha itthon maradtál volna, akkor...

– Apa! Hagyd abba! – szóltam rá. – Túl fáradt vagyok ehhez! Add át üdvözletem anyának, és mondd meg neki, hogy az első géppel hazautazok. Ne aggódjatok, köszönök mindent! – Letettem. Nem maradt energiám végighallgatni a szemrehányását.

Utáltam, amiért apa folyton úgy beszél, mintha csak a baj lenne velem, holott még egyszer sem kellett kihúznia a pácból. Egyszerűen az fájt neki, hogy nem léptem be a családi vállalkozásba, és nem lett belőlem építész, tervező vagy legalább lakberendező. Bármi, ami az ingatlan biznisszel kapcsolatos. Azt szerette volna, ha mellettük ülök az irodában, ingatlanokat adok-veszek, újítok fel, vagy építek. Képtelen volt elfogadni, hogy az nem az én világom. Engem a művészetek vonzottak, és egy ingatlan adásvételben semmi művészi nincs...

A hotelben felfrissítettem magam. Még mindig nem szoktam meg az itteni forróságot, percek alatt lefőttem, nem értettem, az itteniek, hogy bírják. Könnyű hálóinget kaptam magamra, és elterültem az ágyon. Végignéztem a híváslistámat a telefonomon. Ynigo többször keresett, de vele egyelőre nem akartam beszélni, helyette megnéztem a repülőjáratokat, majd Corát tárcsáztam.

– Na végre már, Sienna! – kiáltott a telefonba.

– Bocs, hogy eltűntem.

– Ezek szerint jól vagy. Apád hívott, és rám hozta a frászt ezzel az emberrablással. Igazat beszélt?

Meglepetten emelkedtem ülő helyzetbe.

– Apám felhívott? Minek?

– Azt hitte, hülyéskedsz, és engem kérdezett, hogy tényleg elraboltak-e.

– Gondolhattam volna, hogy nem fog hinni nekem – sóhajtottam.

Bár a helyében lehet én sem hittem volna el, hiszen az ötvenezer dollárt továbbra is nevetséges váltságdíjnak tartottam. Ennyiért épeszű ember nem kockáztatna.

– Mesélj már! – türelmetlenkedett Cora. – Tényleg elraboltak?

Addig ismerte a történetet, hogy Ynigoval összekaptam, mert míg Abelre várakoztam az Információs Központnál, neki panaszkodtam ki magam.

Nagyvonalakban elmeséltem, hogyan raboltak el, és milyen nevetséges összeget kértek értem.

– Oké, ez tényleg olyan, mint egy rossz tréfa – értette egyet velem Cora. – Lehet, másoknak ez nagy összeg, de Pápua Új-Guinea sem a világ vége, ott is van értéke a pénznek.

– Nem csak ennyi a történet – tettem hozzá óvatosan.

– Ha azt mondod, hogy az elrablásodat is képes vagy felülmúlni valami extra őrültséggel, máris érted megyek! – fenyegetőzött kuncogva.

– Öhm… – Elhallgattam, kerestem a szavakat. – Lefeküdtem azzal, aki elraboltatott.

A mindig cserfes barátnőmnek elakadt a szava egy pillanatra.

– Hogy mit csináltál? – sikított bele a készülékbe.

– Jól hallottad – nevettem el magam. – Az a pasi… Úristen, Cora! Látnod kellett volna!

Izgatottan hadartam el neki minden apró részletet.

– Csak úgy lefeküdtél vele? Normális vagy, Sienna? Biztosan tettek valamit az italodba! – kiabált még mindig olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől.

– Nem történt semmi ilyesmi. Egyszerűen csak nem tudtam ellenállni a vonzerejének. És unatkoztam is.

– Unatkoztál? – ismételte Cora. – Te unalmadban idegen pasikkal bújsz ágyba? Kihasználta a helyzeted, ugye tudod? Ha nem hagyod magad, lehet, megerőszakolt volna.

Nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, majd gyorsan összezártam. Nem ismerem Aydent. Biztosan nem én voltam az egyetlen, akit elraboltak. Ki tudja, hogy más nőkkel… De valahogy mégsem tudtam elképzelni róla.

– Remélem, azonnal felülsz az első gépre, és hazajössz – szakított ki a gondolataimból Cora.

– Már foglaltam jegyet, de csak holnapután van járat L.A.-be. Addig nem lesz semmi bajom.

– Hát remélem is! Hihetetlen, hogy egyszer mozdulsz ki, akkor is ilyenek történnek veled! Ha hazaértél, újra el kell mesélned mindent!

– Úgy lesz! Most viszont aludnom kell, mert nagyon kimerültem. Jó éjt, Cora! – köszöntem el tőle, és már csukódott is le a szemem.

 

Ayden

Este Zulog hívott, hogy szabadon engedték Siennát, és elvitték a városba, már biztonságban van a hotelben. Örültem a hírnek, de megkértem Silast, hogy figyelje, és szóljon, ha Sienna elhagyja a hotelt. Továbbra is biztonságban szerettem volna tudni őt, és az is érdekelt, vajon elmegy-e a rendőrségre. Mert ha igen, akkor fel kell készülnöm rá, ugyanis így, hogy a keresztnevem tudja, könnyen a nyomamra akadhatnak.

Átnéztem a papírokat az üzlettel kapcsolatban, amit olyan nehéz volt összehozni. Bíztam benne, hogy nem lesz gond, és akkor Zulognak és társainak nem kell több embert elrabolniuk. Habár meg voltam győződve róla, hogy ők élvezik ezt az egészet. Na, nem azt, hogy másokat ijesztgethetnek, hanem az adrenalinlöketet, amit egy-egy ilyen akció okoz, valamint büszkévé is teszi őket a cél, amit szolgálnak vele. Ha Sienna tudná a valódi okot… Akkor mi lenne? Semmit sem számítana.

Másnap reggel Silas tájékoztatott, hogy Sienna az étteremben reggelizik, és úgy tűnik a városba készül.

– Kövesd, tudni akarom hová megy! – utasítottam.

– Meglesz, uram.

Úgy látszik, őt nem törte meg az elmúlt napok eseménye. Más bezárkózott volna a szobájába, vagy egyenesen a repülőtérre rohan. Kemény nő, meg kell hagyni. Ettől függetlenül nem lepődnék meg, ha mégis a rendőrségre venné az irányt.

Silas jó fél óra múlva hívott ismét.

– Azt hiszem, hogy vásárolni akar – mondta. – A városközpontban van, nem messze öntől. Kirakatokat néz éppen.

– Odamegyek, leváltalak – jelentettem ki egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Te pedig pihenj. Majd hívlak, ha szükségem lesz valamire.

– Köszönöm, uram. És tisztelettel megjegyzem, nem lenne tanácsos találkoznia vele.

Válasz nélkül nyomtam ki a telefont, mert nagyon is tudtam, mit akarok. Látni akartam Siennát. Itt van a közelemben, képtelenség, hogy ne találkozzak vele, hiszen valószínűleg hamarosan visszarepül Amerikába.

Kocsival mentem, habár csak két saroknyira volt a központ. Leparkoltam, rövid ideig várakoztam, de nem láttam őt sehol. Kiszálltam, és leültem az egyik kávézó teraszára, ahonnan jól beláthattam a környéket. Kértem egy kávét, és újságolvasást színlelve, a teret kémleltem.

Még meg sem ittam a feketét, amikor Sienna kilépett a közeli könyvesboltból, kezében egy térképet tartva. Megállt és elmerült a tanulmányozásában. A látvány egészen magával ragadott. Hófehér, elől gombos, vászonruha volt rajta, sok zsebbel. Derekán egy fonott barna öv fogta össze, kiemelve karcsú alakját és gömbölyű melleit. Lábán egyszerű, kényelmes szandál, fején szalmakalap. Semmi másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy kell nekem ez a nő.

 

Sienna

Nem tudtam kiigazodni a városon, annyit változott az utóbbi időben, ezért vennem kellett egy friss térképet. Olyan üzleteket kerestem, ahonnan be tudnék szerezni néhány különleges és értékes tárgyat, ha már a korábbi terveimről le kellett mondanom. Sem a szüleimmel, sem a barátnőmmel nem tehettem meg, hogy ezek után is itt maradok, de mégsem mehettem haza üres kézzel.

Forgattam a térképet, de az üzletek nevei nem voltak feltüntetve, így párhuzamosan kellett néznem a telefonomon a boltok neveit és a térképet, ahol pedig a címeket néztem.

– Talán kényelmesebb lenne az asztalnál – szólalt meg egy férfihang mögöttem.

Lúdbőrös lettem. Azonnal tudtam, kihez tartozik. Lassan fordultam meg, attól tartva, csak képzelődöm, de Ayden nagyon is valóságos volt. Ott állt előttem napszemüvegben, egyik kezét lazán a világos, vászon nadrágja zsebébe dugva, fehér inge felső gombjai kigombolva, mely láttatni engedte mellkasa néhány izgató szőrszálát. Nyeltem egy nagyot.

– Ayden Nesbitt. Mit keresel itt? – nyögtem.

– Kávézok – mutatott maga mögé, és csupán egy az állkapcsa rándulásából tudtam, hogy meglepődött, amiért tudom a teljes nevét.

– Csatlakozol hozzám? – kérdezte mégis könnyedén.

Bólintottam. Ayden udvariasan kihúzta nekem a széket, majd ő is helyet foglalt velem szemben.

– Hová szeretnél eljutni? Mihez kell a térkép? – kérdezte, és intett a pincérnek, hogy nekem is hozzon egy kávét.

Úgy tűnt, nem lepődött meg azon, hogy szabad vagyok. Talán az sem véletlen, hogy összefutottam vele.

– Galériákat és ajándékboltokat keresek – feleltem.

– Mit szeretnél vásárolni?

– Bármit, ami érdekes lehet. Jó lenne pár régiség vagy festmény, esetleg szobor, ilyesmi. Amit otthon értékesíteni tudnék a kereskedésben, ahol dolgozom.

Semmi értelme nem volt mellébeszélnem, hiszen mindent tudott rólam. Valószínűleg azt is, miért utaztam ide.

– Segíthetek benne, ha szeretnéd – közölte ugyanolyan lágy hangon, amivel már egyszer levett a lábamról. – Ismerek egy jó helyet, ahol beszerezhetsz ilyesmiket.

Nevetséges, de ebben a pillanatban azt jutott eszembe, hogy legszívesebben csinálnék vele egy szelfit, és elküldeném Corának. Legalább látná, hogy nem ment el az eszem, mert az a férfi a legridegebb nőket is levenné a lábáról. Vagy még a leszbikusokat is, mint Cora.

– Nos? – sürgetett Ayden.

– Tessék? Ja, igen. Nagyon hálás lennék – dadogtam.

Koncentrálj, Sienna! Itt vagy álmaid emberrablójával. Ne cseszd el, mint tegnap! – mondogattam magamban.

– Min mosolyogsz? – kérdezte Ayden.

– Semmi, csak örülök, hogy talán mégsem megyek haza üres kézzel – füllentettem.

Lehúztam a kávét, mert nem akartam vesztegetni az időt, amiből már nagyon kevés volt. Őszintén reméltem, ezúttal tényleg találok valamit. Az pedig külön lelkesített, hogy Ayden elkísér, holott azt hittem, az életben nem látom többé.

Az ő kocsijával mentünk. Árgus szemekkel figyeltem az utcákat, ahová letért, pedig bizonyára már nem kellett attól tartanom, hogy még egyszer elrabol. Lopva felé sandítottam. Az utat figyelte, egy buszt próbált éppen megelőzni. Férfias pézsmaillata átszivárgott hozzám a szűk térben, felborzolva az érzékeimet vele. Elkaptam a fejem, és újra az utcát figyeltem. Egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni Ayden megjelenését az emberrablással. Tökéletes úriembernek tűnt.

A kocsi lassított, és leparkoltunk a járda mellett. Miután kiszálltunk, Ayden intett, merre menjünk. Rövid séta után hatalmas forgatag terült el előttem. Egy piacra jöttünk. Felderült az arcom, és megszaporáztam a lépteimet. Csak ámultam és bámultam a sok árus valamint a színes forgatag láttán. Ismeretlen hangok, erős, csábító illatok és furábbnál furább alakok kavalkádja vett körül.

– Ayden, ez fantasztikus – mondtam őszintén, miközben egyik árustól a másikhoz szökelltem.

– Csak óvatosan! Vigyázz az értékeidre, és ne tévessz szem elől engem. Sőt, az lesz a legjobb, ha el sem engedsz – közölte, és megfogta a kezem.

Meglepetten pillantottam le a kezünkre, majd felnéztem a szemébe. Hirtelen lábujjhegyre emelkedtem, és egy csókot leheltem a szájára. Ayden megmerevedett. Visszaereszkedtem a talpamra, de ő a tarkóm után nyúlt. Visszahúzott magához, és egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókra invitált, ami után mindketten zavartan pislogtunk egymásra.

– Ne csináld ezt velem – suttogta –, különben máris vissza kell, hogy forduljunk.

Tekintetével egyértelműen a nadrágja felé jelzett, ami ágyéktájon igencsak kidudorodott.

– Eszemben sincs visszafordulni. – Kuncogva a kezébe nyomtam a térképet. – Ezzel takard el magad.

Megforgatta a szemét, majd újra kézen fogott, és elkezdtük végigjárni a sorokat.

A piacon mindent árultak. Zöldség- és gyümölcsárusok sorakoztak egymás mellett, helyben sütött ételeket kínáltak, millió fafaragás, szobrok, álarcok, színes tálak, ruhák, kendők, papucsok tarka egyvelege fogadott minket. Néhol férfiak ültek csoportosan ládákon, és valamit ettek, amitől elszíneződött a szájuk.

– Bételt rágnak – magyarázta Ayden. – Egy pálmafaj, aminek a magját fűszerezik. Rágás közben különböző anyagok szabadulnak fel, étvágycsökkentő és enyhébb hatású kábítószer.

– Elég gusztustalan – fintorogtam, amikor az egyik férfi vöröset köpött a járdára. – Mintha nyers húst ennének.

– Ne aggódj, a kannibalizmust már régen betiltották errefelé – nevetett Ayden felszabadultan.

Később megálltunk egy különleges ékszerekkel megrakott asztal előtt. Ayden kiválasztott egy apró, fehér kagylókból fűzött nyakláncot, melynek medál részén virágszirom alakzatban voltak összefogva a kagylók.

– Fordulj meg – kérte. A nyakamba akasztotta, és lágy csókot lehelt a tarkómra.

– Nem tudom, miért kaptam, de köszönöm – simítottam végig a kagylókon.

Talán furcsa, hogy nem beszéltük meg egymással a történteket, az emberrablás sem jött szóba, de azt éreztem, jelen pillanatban felesleges szóbahozni, mert csak vitát generálna kettőnk között. Tegnap elüldöztem Aydent, és most nem akartam, mert holnap úgyis gépre szállok, és soha többé nem látom őt. Ki akartam használni ezt a néhány órát, amit vele tölthetek.

Rengeteg dolgot találtam, amit haza akartam vinni, alig tudtam választani, annyira gazdag volt a kínálat. Először csak apróbb tárgyakat vásárolgattam, mint például ezüstkanalat, melynek őslakos emberi alak volt a nyele, régi csontnyakláncokat, bronz képeket. Aztán találtam nagyobb fafaragásokat, álarcokat, ereklyéket is.

Ayden telefonált, azután a fejével egy közeli terasz felé intett.

– Üljünk le annál a büfénél. Mindjárt jön valaki, aki elviszi a csomagjainkat.

Átverekedtük magunkat a tömegen, mindkét kezünkben hatalmas csomagokkal, majd letelepedtünk az egyik asztalhoz.

– Ez jólesik. – Kinyújtóztattam a fáradt lábam.

– Pedig csak felét jártuk be. Nem vagy éhes?

– Hm, merjünk itt enni? – néztem szét a hangulatos, de igencsak gyanús tisztaságúnak tűnő helyen.

– Persze. Bízd rám magad, majd én választok – felelte Ayden, és odaintette a pincért, hogy hozzon egy étlapot.

Türelmesen megvártam, amíg átnézi a kínálatot, addig a környéket szemléltem. A látható szegénység ellenére tetszett a hely hangulata, ám hiányozna a kultúra, ha itt kellene élnem. Igaz, New York sem egy Párizs vagy Athén, de azért jóval több program akad, mint egy ilyen eldugott szigeten.

Ayden leadta a rendelést, és rögtön utána megjelent az asztalunknál egy magas, jólöltözött, izmos feketebőrű férfi. Alig lehetett idősebb Aydennél. Rövidre nyírt haja és nagy barna szemei voltak. Arca markáns, egész helyesnek mondható, de tekintete szigorú, ami általában távolságtartásra ösztönzi az embert.

– Sienna, ő itt a barátom, Silas – emelkedett fel Ayden.

Én is felálltam, és kezet fogtam a férfival. Zavarba jöttem, amiért Ayden bemutatta nekem a barátját, és Silas is kapkodta a fejét közöttünk.

– Bocsáss meg egy percre, Sienna. Azonnal jövünk – mondta Ayden, és félrevonultak.

Visszaültem a helyemre, és őket figyeltem. Silas heves mozdulataiból arra következtettem, hogy valami nem tetszik neki, de végül bólintott arra, amit Ayden mondott neki. Vajon miről beszélhetnek?

– Silas elviszi a csomagjaidat a szállodába, ahol lakom. Ha venni szeretnél még valamit, azokat is oda küldetjük, ha megfelel – közölte Ayden, miután visszajöttek.

– Persze, megfelel – bólintottam, bár nem értettem, miért éppen oda.

Silas a kezét nyújtotta felém.

– Hölgyem, további kellemes időtöltést. Örülök, hogy találkoztunk. Nekem még dolgom van, csak beugrottam... Mert hívtak – nézett Aydenre –, és egy barát ott segít, ahol tud. – Azzal megfogta a csomagjainkat, és egy biccentéssel eltűnt a tömegben.

Annyi különös dolog történt az elmúlt napokban, hogy lassan már semmin sem lepődtem meg. Elraboltak, lefeküdtem egy idegennel, aki ráadásul lehet, hogy a sziget leghírhedtebb bűnözője, majd szabadulásom után ugyanezzel az idegennel kéz a kézben andalgok egy piacon. A cuccaimat elviszi egy barát, aki inkább tűnik testőrnek, és mégis halál nyugodt vagyok. Nem kizárt, hogy tényleg elment az eszem.

Kihozták az ételeket, melyek egészen jól néztek ki. Ayden mindkettőnknek ugyanazt rendelt: malacsültet kókusztejben párolt zöldségekkel és rizzsel.

– Köszönöm, nagyon ízlett – toltam arrébb a majdnem üres tányéromat – Eddig még nem ettem ilyen jót itt.

– Örülök, ha jól választottam. Mit gondolsz? Folytathatjuk a túrát? – dőlte hátra Ayden elégedetten.

– Még szép! Ki nem hagynám!

Ayden nevetett rajtam, én pedig nem tudtam leállni a vásárlással. Ezúttal már okosabban csináltuk, ugyanis minden árussal megbeszéltük, hová küldje a megvásárolt terméket.

– Na jó, azt hiszem, hogy ennyi bőven elég. Lehet, hogy a felét sem engedik majd kivinni az országból – adtam fel az utolsó pavilonok előtt.

– Emiatt ne aggódj, elintézem – nyugtatott Ayden, miközben visszafelé sétáltunk a kocsijához. – Csak adj egy címet, és elküldetem oda.

– Ezt komolyan mondod?

– Persze – kacsintott, és kinyitotta előttem az ajtót.

Beültem, és a táskámból előhalásztam egy öntapadós jegyzettömböt, amire felírtam a Kincstár címét.

– Ide kérem. – Felragasztottam a műszerfalra a cetlit.

– Igenis, hölgyem – tisztelgett Ayden, mielőtt beindította volna a kocsit.

Nem tudom, mire számítottam, de csalódottan fojtottam el egy sóhajt, amikor megláttam, hogy a szállodám felé közeledünk. Nehezemre esett ennyivel lezárni ezt a napot, és egyre inkább nem tudtam összeegyeztetni Ayden személyiségét azzal, hogy ő egy bűnöző.

– Megérkeztünk. – Leállította a kocsit, és felém fordult.

Megint elvesztem az igéző tekintetében. Nyomban ott sorakoztak a nyelvemen a szavak, de féltem kimondani őket. De el sem engedhettem őt, ezért összeszedtem minden bátorságomat.

– Szeretném, ha feljönnél – mondtam halkan, és lélegzetvisszafojtva vártam a választ.

Ayden szeme felcsillant.

– Biztos? Tegnap úgy tűnt, megbántad.

Megráztam a fejem, mert szó sem volt róla, hogy megbántam volna.

– Biztos – fújtam ki megkönnyebbültem a levegőt, mielőtt megfulladnék.

Áthajoltam hozzá, és bizonyítékként megcsókoltam.

7. fejezet