Szabadnak lenni - 8. fejezet

 

Sienna

Egész úton aludni próbáltam, de sehogy sem sikerült. Szabadulni szerettem volna a búcsú nélküli elválás okozta rossz érzésektől, ám mindhiába. Egész úton csak ez járt a fejemben.

Reggel úgy ébredtem, hogy Ayden párnáját ölelem magamhoz. Kinyílt a szemem, és ő nem volt sehol. Felkeltem, bementem a fürdőbe, de ott sem találtam. A csalódottság nem kívánt teherként telepedett rám. Megnéztem a telefonom, és rohanni kezdtem, hiszen már kint kellett volna lennem a reptéren. Fél vállammal a telefont tartottam, és Abelt hívtam, és közben dobáltam a holmimat a táskába. Rekordidő alatt el tudtam készülni, ha a helyzet úgy kívánta, és most nagyon is sietnem kellett.

A csomagjaimat magam után cibálva lesiettem a hallba. Abel már az ajtónál várt. Intettem, hogy jöjjön be, rendezze el a holmimat, amíg a recepción kijelentkezek.

– Abel sajnálni, hogy Sienna hölgy menni haza – mondta a fiú később, úton a reptér felé. – Remélni, hogy azért lenni jó itt. Gonosz rablókat felejteni el!

– Én is sajnálom, hogy vissza kell mennem. A gonosz rablók pedig, nem is voltak olyan gonoszak – sóhajtottam Aydenre gondolva.

Tudtam, hogy ma elválunk, de azt hittem, elköszönhetek tőle, és titkon reméltem, hogy talán marasztal majd. Óriásit tévedtem. Túl romantikus lett volna. Nemhogy nem marasztalt, de simán lelépett, miután ismét megkapott.

Sürgősen ki kellett verni a fejemből őt, mielőtt túl mélyre ásom magam az önsajnálatban.

A reptéren Abel segített bevinni a bőröndjeimet.

– Mindent köszönök, vigyázz magadra! – Megöleltem, amin Abel úgy meglepődött, hogy eltelt pár másodperc, mire viszonozta.

– Nem felejteni el Abelt! Abel sem felejteni Sienna hölgyet! – mondta. – Jó utat, és jönni máskor is!

Minden gondolatelterelési próbálkozásom kudarcot vallott, mert a hosszú út alatt végig azon töprengtem, Ayden miért távozott szó nélkül. Miért nem ébresztett fel, és mondott legalább annyit, hogy „viszlát, jó volt veled”? Vagy bármit. Ennyire kellettem neki. Megkapott. Kétszer is. Nem kellett tepernie, önként ajánlottam fel magam.

Gratulálok, ez az év döntése volt, Sienna!

Bámultam ki a gép ablakán a semmibe, a könnyeim csendesen folytak az arcomon. Nem akartam sírni, egész végig ezzel küszködtem, de már képtelen voltam visszafojtani. A táskámból előkotortam a láncot, amit tőle kaptam, és végigsimítottam a kagylókon.

Ez az egy maradt tőled! – gondoltam szomorúan.

A szállodában már nem kellett visszafognom magam. Úgy bőgtem, mintha életem szerelmét veszítettem volna el, holott csak szex volt köztünk, semmi más. Utáltam, amiért ennyire tudtam sajnálni magam. Ez egy cseppet sem normális viselkedés.

Cora hívott, de nem vettem fel, csak egy üzenetet dobtam neki, hogy minden rendben. Nem akartam, hogy hallja, siratom a semmit. Nap, mint nap történik hasonló másokkal. Összejönnek mondjuk, egy buliban, és egymás ágyában kötnek ki. Másnap pedig mindenki megy, amerre lát. Tulajdonképpen velünk is ez történt.

 Akkor mégis miért fáj ennyire?

Nem volt szó kapcsolatról, nem volt udvarlás, csak szex. De az a legjobb fajta. Olyan, amit az ember nem felejt el egyhamar. Olyan, amire sokáig vágyni fog, amitől magához nyúl, ha eszébe jutnak az apró, mocskos részletek.

Megint bőgtem. Miért nem tudok tovább lépni? Megkergültem? Nem. Szerelemes lettem. Beleszerettem Aydenbe. Egy bűnözőbe.

Hiába. Választani tudni kell.

Reggel olyan szörnyen néztem ki, hogy még a szobámban is napszemüvegben mászkáltam, és nem mertem a tükörbe nézni. A gépre is úgy szálltam fel, és mivel sikeresen kimerítettem magam, ezért az út több, mint felét végigaludtam, és egészen kisimultan szálltam le New Yorkban. Legalábbis mindaddig ezt hittem, amíg Cora meg nem látott.

– Jézusom, Sienna. Mi a fenét műveltél magaddal? – kérdezte őszinte csodálkozással az arcán.

– Kösz szépen! Én is örülök neked. – Magamhoz öleltem őt.

– Jaj, hát én is! – viszonozta az ölelést nevetve, aztán megragadta az egyik bőröndöm fülét. – Még ne kezdd el! Csak otthon akarom hallani a szaftos részleteket. Szeretnék épségben hazaérni.

– Jó döntés – értettem egyet vele, majd bepakoltuk a holmimat a kocsijába.

Amint beültünk, megszólalt a telefonom. Ynigo hívott. Kinyomtam. Még mindig nem akartam beszélni vele. De már küldtem üzenetet korábban, tudja, hogy jól vagyok. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tisztázzuk a nézeteltéréseinket.

– Mi újság itthon? – érdeklődtem.

– Semmi. Nyár van, a könyvtár csendes. Senki sem akarja olvasással tölteni a szabadságát, úgyhogy munkaidőben én olvasok mindenki helyett – kuncogott Cora.

– Majd én bemegyek hozzád – simítottam végig a sebváltón nyugvó kezén. –Visszamegyek dolgozni, és nem kérek fizetést, amíg nem rendeződik a Kincstár helyzete. Úgysem bírnék otthon ülni. És szerintem Mr. Collins is hiányol már.

– Az biztos. Csodálkozom, hogy még nem hívott, hogy menj vissza. Tényleg bajban lehet szegény – ingatta Cora a fejét. – Sikerült valamit hoznod neki?

Lesütöttem a szemem.

– Nem tudom.

– Hogyhogy?

– Bonyolult. Otthon elmesélem.

Cora készült az érkezésemre, mert a nappaliban a legnagyobb kényelem fogadott. Az asztalon bor és két pohár, tálkákban sós rágcsálnivalók, tányéron sütik. Vészhelyzet esetére pedig két kis pálinkás pohár is oda volt készítve, egy nagy csomag papírzsepi mellé.

Na igen! Ez az én barátnőm.

Felé fordultam, átöleltem, és elsírtam magam. Úgyhogy a győztes a zsepi lett.

Cora megölelgetett, majd letelepedtünk a kanapéra egy-egy pohár vörösbor társaságában. Nagy levegőt vettem, és részletesen elmeséltem neki mindent, az elejétől a végéig.

Cora nehezen tudta megállni, hogy ne vágjon közbe. Felállt, majd leült. Sóhajtott, ismét felállt, csípőre tette a kezét, megint leült. Néha csak a fejét csóválta, máskor mosolygott vagy álmodozóan elmerengett. Amikor a végére értem, könnybe lábadt a szeme, és egy darabig csak nézett.

– Millió kérdésem van – jelentette ki végül.

– Kezdheted. De nem garantálom, hogy mindenre tudok válaszolni.

– Oké. Miért pont téged raboltak el? –  érkezett az első kérdése.

– Honnan tudjam? Talán, mert egyedül sétáltam egy kihalt út mentén? – kérdeztem vissza.

– De honnan tudták, hogy ott vagy?

– Biztosan véletlenül arra jártak.

– Lehet – merengett Cora. – Mindenesetre fura. Előtte nem futottál össze Aydennel valahol?

Hevesen megráztam a fejem.

– Kizárt. Arra emlékeztem volna. Ilyen jó pasit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

– Akkor szerintem követtek.

– Gondolod? – néztem ré meglepődve. – Nem tudom elképzelni róla.

– Jó, lehet, hogy mégiscsak véletlen volt – legyintett, majd rögtön folytatta. – A másik nagy kérdés, hogy miért pont annyi pénzt kértek? Sokkal többet is kaphattak volna érted.

– Látod, ezt én sem tudom. Először azt hittem, viccelnek. – Újratöltöttem mindkettőnk poharát.

– Ha Ayden volt a főnök, akkor miért ment be hozzád? – boncolgatta tovább a történteket Cora. – Miért fedte fel magát?

– Jó kérdés. A mai napig nem tudom, mi volt a célja. Valószínűleg az, amit elért vele…

– Elég nehéz más magyarázatot találni rá – helyeselt Cora. – Ne sértődj meg, de talán mindig ezt csinálja, ha egy mutatós nő az áldozat. Az ágyába édesgeti őket.

– Nem! – vágtam rá ösztönösen, aztán rögtön lehalkítottam a hangomat.  – Jó, végül is ez történt. De ez mégis más volt...

– Miben volt más? – szaladt magasba Cora szemöldöke.

Hirtelen nem tudtam válaszolni. Kerestem a megfelelő szavakat, de nem volt ötletem, hogyan írjam körül az érzést, amit Ayden mellett éreztem.

– Nem csábított el, nem is próbálkozott – vallottam be végül, mert ez volt az igazság. – Én csókoltam meg. Ez a férfi jobban vonzott, mint eddig bárki más. Tudod jól, hogy nem vagyok meggondolatlan…

– Beleszerettél? – vágott közbe Cora élesen.

Lehajtottam a fejem.

– Talán.

Szánakozva nézett rám, majd hátradőlt a kanapén, és a poharát forgatta a kezében.

– Nem hagyott üzenetet?

– Nem – ingattam a fejem. – Vagyis nem tudom.

– Ne már, Sienna! Meg sem kérdezted a recepcióst? Vagy nem találtál üzenetet a szobában?

– Milyen hülye vagyok – csaptam a homlokomra. – Szét se néztem. De a recepción biztos szóltak volna, amikor kijelentkeztem.

Cora elhúzta a száját.

– Nos, ebben az esetben csak sejtheted, hogy szó nélkül lelépett. Talán később keresett, de már nem voltál ott, és most ő hiszi azt, hogy leléptél.

Hangos koppanással tettem le a poharamat az asztalra. Kissé a fejembe szállt a bor.

– Azt biztosan nem. Mindent tud rólam, hisz elrabolt. Még a Kincstár címét is megadtam neki, ahová a szerzeményeimet kell elküldenie.

– Gondolod, hogy elküldi? – kérdezte Cora óvatosan.

– Ezek után fogalmam sincs – feleltem szomorúan. – Jaj, Cora! Ez annyira zavaros történet.

– Zavaros? Enyhén fogalmaztál – nevetett. – Nézd, Sienna! Jobb lesz, ha elfelejted azt a pasit. Ha köze volt az elrablásodhoz – márpedig nagyon úgy tűnik, hogy nagyon is sok köze volt hozzá –, akkor azért, ha nem, akkor meg azért, mert semmit sem árult el magáról, ami megint gyanús. Ráadásul lelépett. Aztán az is kérdés, miért volt ilyen emberek társaságában… Minden arra enged következtetni, hogy ő áll az elrablásod mögött. Lehet, hogy már a megérkezésed óta figyelt. Bár a nevetségesen kevés váltságdíjat semmi sem magyarázza – foglalta össze Cora, amire a beszélgetésünk során jutott. – De akkor sem tiszta a pasi. Jobb az ilyeneket elkerülni. Lépj túl rajta! Örülj, hogy épségben megúsztad, és felejtsd el!

– Könnyű azt mondani. Nem láttad, és nem te voltál az ágyában – feleltem durcásan.

Természetesen tudtam, hogy igaza van. Ayden mindenképpen sáros. Ha egyáltalán ez a neve. Erről beugrott valami.

– Keress rá, Ayden Nesbitt!

Ő felállt, behozta a laptopját, és bepötyögte a nevet.

– Biztos, hogy így hívják? – kérdezte, miközben serényen görgetett lefelé a találatok között.

Közelebb húzódtam hozzá, és én meg a monitor felé hajoltam.

– Nesbitt, ezt a nevet mondták.

– Hát, nem tudom. Kismillió Nesbitt van, de egy sincs köztük, akinek Ayden lenne a keresztneve – motyogta Cora, és átváltott a képtalálatokra. – Mégis, hogy néz ki ez a te Aydened?

Grimaszolva ráztam a fejem.

– Ezekre nem hasonlít, az biztos. Ő elég jóképű!

– Mint mondjuk Brad Pitt?

Elnevettem magam.

– Miért pont Brad Pitt?

– Mert ha helyes pasiról van szó, akkor mindig Brad Pitthez szokták hasonlítani – kuncogott Cora is.

– Nem olyan, mint Brad Pitt. Sokkal helyesebb!

Egy ideig még próbálkoztunk, de semmi nyomra nem bukkantunk. Aydan továbbra is rejtély maradt számomra.

– Na jó, ideje pihenni – sóhajtotta Cora. – Nem tőlem tudod, de holnap jönnek a szüleid.

Fájdalmasan felnyögtem.

– Már csak ez hiányzott! Nincs kedvem magyarázkodni apámnak.

Cora átkarolta a vállam, és egy pillanatra magához húzott.

– Aggódtak érted. Szerintem csak beugranak, és utána mennek is haza.

– Remélem, igazad lesz.

Annak ellenére, hogy apával sok konfliktusom volt, szeretem a szüleimet. Anya egyébként is csendes természetű, nálunk mindig apa hordta a nadrágot, az ő akarta érvényesült. Ez nem jelentette azt, hogy elnyomta anyát. Egyszerűen csak anya mindig azt akarta, amit az apa is. Mindenben egyetértettek. Valószínűleg azért tudtak már szinte egy emberöltőt együtt dolgozni.

– Főzök valamit, mire jönnek. Te pedig pihenj sokat, ha nem akarod, hogy kiszúrják az összetört szíved! – ajánlotta Cora nagylelkűen.

Megfogadtam a tanácsát, és korán ágyba bújtam. A fáradtság kiütött, mélyen aludtam, és egészen kipihenten ébredtem.

A szüleim jóval ebéd előtt érkeztek. Az ablakból láttam, amikor apa megállt a ház előtt a flancos terepjárójával, amely akkora volt, hogy két helyet is elfoglalt. Nem tudom honnan jött ez a megalomániája, de mindenünk óriási volt. A házunk, a kertünk, a medencénk és a nyaralónk is. Még szerencse, hogy nem anyának kellett takarítania.

– Cora, drágám – hallottam anya hangját. – Hogy vagy? Olyan régen láttunk már. Gyakrabban is meglátogathatnátok Siennával. Ő hol van?

– A konyhában terít. Már nagyon várta magukat – hazudta Cora nagylelkűen. – Üdv Mr. Brannan – köszönt apának is.

– Cora. – Magam előtt láttam, ahogy apa biccent egyet.

Azután a következő pillanatban mindketten megjelentek az ajtóban, és apa rögtön belekezdett a szurkálódásba.

– Itt van az én tökéletes kislányom, aki egyszer utazik el egyedül, akkor is hagyja magát elrabolni.

– Neked is szia, Apa, Anya, – Odaléptem, és átöleltem anyát. – Leültök itt, vagy menjünk be a nappaliba? Az ebéd még nincs kész.

– Inkább a nappali – közölte apa, majd elfoglalta az egyetlen fotelt a nappaliban.

Felvette a rá jellemző, tipikus arisztokrata pózt: felemelt fej, hanyagul keresztbe vetett láb, mindkét kéz a karfán pihen. Meg kell hagyni, jól állt neki. Őszülő haja még sármosabbá tette karakteres arcát. A legdivatosabb szemüveget viselte, és a nyakában általában sálat hordott. Magas volt és sportos. Ezeket a jegyeket tőle örököltem.

Ellenben anyám alacsonyabb, a természetes szépség híve. Rövid haját soha nem festette, de mindig nagyon divatosra vágatta. Ruhatárát a kényelmes darabok és a natúr színek tették ki, soha nem vett volna fel olyat, aminek túlzottan élénk. Ő a kisebb kanapéra ült, én pedig ledobtam magam a háromszemélyes közepére.

– Hozzak valamit inni? – udvariaskodott Cora, miközben egy tálca ropogtatni valót tett az asztalra.

– Nem, köszönjük. Szeretnénk végre a lányukkal beszélgetni – nézett rám apa jelentőségteljesen. – Örülnénk, ha elmesélné, hogy mi is történt vele abban az átkozott országban, és egyáltalán, hogy került oda.

A hangulat egykettőre feszültté vált. Tudtam, hogy apa haragudni fog, amiért úgy utaztam el, hogy nem is szóltam róla. Ráadásul komoly bajba kerültem, amiből ő húzott ki. Habár, ha muszáj lett volna, magam is megoldom az ügyet.

Kénytelen voltam újra elmesélni mindent úgy, ahogy történt. Kihagyva belőle Aydent, és ami utána történt.

– Istenem! – tette a mellkasára a kezét anya. – Még jó, hogy nem esett komoly bajod! Ugye nem bántottak?

– Nem, Anya. Kedvesek voltak, egy rendezett, tiszta szobában voltam, külön fürdővel. Naponta háromszor adtak enni, normális ételt, és még könyvet is kaptam olvasni.

Apa felhorkantott, és legyintett egyet.

– Ezek nem is voltak igazi emberrablók. A bűnözők nem így bánnak az emberrel.

– Talán kevesebb akciófilmet kéne nézned – húztam el a számat.

– Ne gúnyolódj velem, kislányom! – Apa kihúzta magát, ettől szabályosan felfelé kellett néznem rá. – Megint én segítettelek ki a bajból. Otthon kellett volna maradnod, és velünk dolgoznod, ahogy azt anyáddal ezerszer kértük…

És elkezdte a szokásos szövegét. Annyiszor végighallgattam már ezt, hogy kívülről fújtam az egészet. Cora a konyhában maradt, amíg lement a műsor, csak akkor jött be, amikor apa a mondandója végére ért. Kellemetlen csend telepedett a szobára.

– Csak aggódunk érted, Sienna – mondta anya. – Máskor szólj, mielőtt elutazol, hogy legalább tudjuk, hol vagy.

– Oké, ebben igazatok van, sajnálom – ismertem be kelletlenül.

– Khm. – Cora megköszörülte a torkát. – Elkészült az ebéd.

Hálásan néztem rá, mert ezzel egy ideig elterelődött a figyelem rólam. Mindannyian az asztal köré ültünk, és a szüleim nem győzték dicsérni Cora főztjét.

– És mi újság férfi téren? Van már udvarlótok? – kérdezte anya váratlanul.

Megállt a villa a kezemben, és lopva egymásra pillantottunk Corával. Láttam rajta, hogy alig bírja visszafojtani a nevetését. Gyorsa ittam egy korty vizet, nehogy félrenyeljem az ételt, mert máris elképzeltem, mekkora lenne a döbbenetük, ha elárulnám nekik, hogy Cora leszbikus, én pedig lefeküdtem az elrablómmal.

– Sokat dolgozunk, nem érünk rá szórakozni – feleltem komolyságot erőltetve magamra. – Corának ott a könyvtár, ahová kevés említésre méltó férfi jár. A műkereskedést pedig többnyire idősebb pasasok látogatják, akiket egy kicsorbult görög váza látványa hamarabb hoz lázba, mint egy fiatal lány kerek melle.

– Kislányom! – szólt rám apám megjátszott felháborodással, anya pedig csak kuncogott.

Végül Corának igaza lett, a szüleim nem maradtak sokáig. Apám megkönnyebbült, hogy előadhatta a szokásos monológját, és egészen jó hangulatban távoztak. Egy ideig biztosan nem hozzák fel a témát újra.

9. fejezet