Ayden
Silas – szokásához híven – a hotel bárjában várt. Miután meglátott, odafordult a csaposhoz, és kért két whiskyt. Jobban ismert, mint
bárki más. A legapróbb rezdüléseimből észrevette, ha baj van. Hét éve dolgozott
nekem, és ez idő alatt látott már mindent. Jót és rosszat egyaránt.
Amikor apámtól megörököltem a cégeket és a vagyont, még csak húszéves voltam. Nem tudtam, mit kezdjek a rám szabadult függetlenséggel, ész
nélkül herdáltam a pénzemet. Méregdrága kocsikat vásároltam, rengeteget
buliztam, ittam és csajoztam. Anyám sem volt képes kordában tartani, senkire
sem hallgattam. Egyik balhét csináltam a másik után, aztán kezdtem unni magam.
Kitaláltam, hogy utazgatni szeretnék.
Sok helyet bejártam, de többnyire mindenhol
ugyanazt csináltam. Nőket szedtem fel, ittam és szórtam a pénzt. Egyre
izgalmasabb országokat kerestem, így jutottam el Pápua Új-Guinea-ba. Még három
napja sem tartózkodtam a szigeten, amikor az egyik tivornyázásomból tartottam hazafelé a menő bérelt kocsimmal, természetesen ittasan.
Két másik kocsi bevágott elém, és megállásra kényszerítettek. Nem emlékszem a
részletekre, csak arra, hogy egy viskóban tértem magamhoz, és egy festékkel összemázolt arcú öregasszony cserélte a kötést a fejemen.
Később kiderült, hogy valakik alaposan
helybenhagytak és kiraboltak. Ha Silas és társai nem találnak rám, ott véreztem
volna el az út metén. Mivel iratok nem voltak nálam, és a fejemre mért
ütéstől semmire sem emlékeztem, ott maradtam, amíg felépülök. Aztán a harmadik
héten végre visszatért minden emlékem.
Addigra viszont összebarátkoztam a törzs tagjával.
Silas, aki néhány szót beszélt angolul, megtanított íjjal bánni, nyomot
olvasni, vadászni és túlélni az erdőben. Habár a mai modern világban erre már
kevésbé van szükség ilyesmire, a törzs minden férfitagját kiképezték a
túlélésre.
A törzs rendkívül nehéz körülmények között élt. A
gyerekek nem jártak iskolába, a felnőttek nem tudtak sem olvasni, sem írni, és
gyakran ugyanazt az ételt ették napokig. Rengeteg mindenre lett volna
szükségük, mégis boldogok voltak azzal, amilyük volt.
Ezen idő alatt számos dolog átértékelődött bennem.
Silas lett a
legjobb barátom. Soha nem panaszkodott, de észrevettem, hogy felcsillant a
szeme, amikor egy képes magazin került a faluba. Elvonult egy csendes helyre,
és sokszor átlapozta. Ebből jöttem rá, hogy neki is vannak álmai, csak
soha nem beszél róla.
Silas csupán
néhány évvel volt idősebb nálam, és semmi olyat nem kapott az élettől, mint én.
A szülei nem éltek, és habár maga a törzs egy nagy család, sokszor
magányosnak láttam őt. Segíteni akartam rajta.
Ahogy visszatértek az emlékeim, megkértem őket, hogy
vigyenek el a fővárosba a szállodába, ahol három héttel ezelőtt megszálltam.
Nem csodálkoztam, hogy senki sem keresett. Az
alkalmi barátiam mind leléptek, talán azt hitték, továbbálltam, ahogy
szoktam. Anyám számára szintén nem volt újdonság, hogy nem adok hírt magamról.
A szállodában furán néztek rám a ruházatom és a
hosszú távollétam miatt, de nem érdekelt. Rögtön nekiláttam beszerezni egy
halom dolgot, amit hálám jeléül elküldtem a törzsnek. Szerettem volna még
többet segíteni nekik, de vissza kellett mennem Amerikába, viszont Silast nem
akartam otthagyni. Rábeszéltem, hogy jöjjön velem, és ezúttal én tanítom meg az összes
túlélési trükkre, amire Amerikában csak szüksége lehet. Munkát ajánlottam neki.
Silast ez annyira boldoggá tette, hogy az erdő
közepén örök hűséget fogadott nekem. Megesküdött, hogy soha nem fog cserben
hagyni, mindenben segítségemre lesz, és nem bánom meg, amiért magam mellé
veszem. Akkor mosolyogtam az egészen, de azóta tudom, hogy milyen komoly szavak
voltak ezek.
Onnantól kezdve szólított engem uramnak, és hiába
kértem ezerszer, hogy hagyja el, nem változtatott ezen a szokásán.
Silas rendkívül jó hallgatóság volt, sosem adott
kéretlen tanácsokat. Elviselte a szeszélyeimet, eltussolta a hülyeségeimet,
habár szerencsére abból már egyre kevesebb akadt. Egy bizonyos kor fölött az
ember bölcsebb lesz, és a szigeten történtek is alaposan megváltoztattak.
A homlokát ráncolva nézett rám, és rögtön
elém tolta a poharat. Érte nyúltam, és egy hajtásra leküldtem.
– Faképnél hagyott. – Intettem a pultosnak még egy
italért.
– Talán csak félreértés – felelte Silas nyugodt
hangon.
– Nevetni fogsz. – Közelebb hajoltam hozzá, és a
fülébe súgtam: – Az ágyába csalt, és lelépett.
Silas döbbent arcot vágott.
– A bestia – motyogta, és ő is kiitta a poharát.
– Bestia – bólintottam egyetértően. Azonnal
megéreztem a fejemben az erős ital hatását, de erre volt most szükségem. – Egy
igazi boszorka.
Berúgtam. Silas is velem tartott. Ő sokkal jobban
bírta az alkoholt, így legalább volt, aki felcipeljen a szobámba. Sokáig
aludtam, majd egy zuhany után elmentem futni, mert muszáj volt kiüríteni a
fejem, és a testemnek sem ártott a felfrissülés.
A futás jót tett. Kitisztult a fejem, és Silas is
munkára készen ücsörgött a teraszon egy kávé mellett. Körülötte egy rakás
csomaggal.
– Mik ezek? – kérdeztem, és leültem hozzá.
– A hölgy dolgai, amelyeket a piacról gyűjtött be.
Mi legyen velük?
A gyomrom kellemetlenül összeszorult.
– Küldd el őket neki. A kocsimban van a cím, és
foglalj jegyet New Yorkba. Hazamegyünk – közöltem.
Vincent
A szekrényben a ruhák dohosak voltak, és sehol egy
rés, hogy kilássak rajta. Legközelebb jobb helyet kell választanom.
Várakozás
közben anyámra gondoltam. Rá kellett jönnöm, nem boldogulok nélküle, és ez
szomorúsággal töltött el. A negyedik helyről rúgtak ki, mióta eltávozott.
Annyira hiányzol, anya! – Sírásra
görbült a szám.
Te barom, Vinc! Felnőtt férfi vagy! Mindened meglehetne,
csak el kell venned! – hallottam a hangját a fejemben.
Sóhajtottam egy nagyot. Nem akartam tudomást venni anyám
megjegyzéséről.
Hol a francban van már ez a ringyó?
– türelmetlenkedtem, mire végre kivágódott a szoba ajtaja, és meghallottam
Sally idióta vihogását.
– Gyere, te macsó!
Megfeszültem a sötétben, és erősen koncentrálva
hallgatóztam.
Övcsat koppant, aztán cipzár súrlódott. Halk
cuppogás, és elégedett morgás. Sally szopott. Rendszeresen ezzel kezdte.
Látnom kellett. A lélegzetem visszafojtva, lassan
toltam egyet a szekrényajtón, és imádkoztam, nehogy nyikorogjon. Az ajtó hang
nélkül kinyílt résnyire, ami épp elég volt ahhoz, hogy rálássak az ágyra.
Sally az ágy szélén ült, a fickó előtte állt,
előre-hátra mozgatta csípőjét, és Sally hajába markolt. A farkam megkeményedett.
Elkaptam a fejem.
Ne nézz ide, Vinc! – mondta az ismerős hang a fejemben.
Bűn, amit
csinálok. Nem szabadna itt lennem. – A saját gondolataim keveredtek
anyám hangjával.
Nyikorogtak
az ágy rugói, Sally hangosan nyögött.
– Csináld! Ó, igen! – kiáltozta.
Lopva ismét odapillantottam. Csinos lába a magasban,
meztelen, szőrös férfi hátsó fel-le mozog a lába között. Nyögések, hörgések, és
sóhajtozások kavalkádja tölti be a szobát. Az én kezem is mozog, a rugók egyre
hangosabbak, a kezem pedig egyre gyorsabban jár, majd hirtelen eláraszt a
melegség. Összekentem Sally dohos ruháit. Azoknak már úgyis mindegy.
Várom, hogy végezzenek. A férfi felhúzza a
nadrágját, pénzt dob az ágyra, és kimegy. Sally felkapja a pénzt, eldugja a
táskájába. Az ajtóhoz megy, bezárja, aztán eltűnik a fürdőben. Vízcsobogás
hangja hallatszik.
Kimászok a szekrényből, az ajtóhoz lopódzok.
Résnyire kinyitom. Sehol senki. Gyorsan eltűnök.
Sienna
Az ajtó fölé szerelt csengő csilingelni
kezdett, és Theodore Collins a szemüvege fölött nézett fel rám az íróasztala mögül.
– Sienna! – kiáltotta örömében, és korához képest
fürgén felpattant, majd a botjára támaszkodva felém bicegett.
Theodore kiköpött Albert Einstein mása volt, csak
amolyan kedves, nagypapás kiadásban. Odasiettem hozzá, és megöleltem.
– Hiányzott, Theodore.
– Azt mondtad, hogy szabadságra mész, de arról nem
volt szó, hogy felém se nézel – dorgált egy cseppet sem szigorúan.
– Volt egy kis dolgom, de már itt vagyok –
simogattam meg a vállát, és visszavezettem az asztalához. – Ha szükség van
rám, maradok. Fizetség nélkül is.
Theodore a fejét rázta.
– Szó sem lehet róla. Maradhatsz, de a fizetség az
jár neked, Sienna! Ebből nem engedek.
– Jól van, később megbeszéljük. – Tekintetem
körbejárattam a helyiségen. – Hogy megy a bolt? Volt valami érdekes, amíg nem
voltam?
– Nemigen történt sok minden, de ott – mutatott egy dobozra az első polcon – van néhány váza és rézpénz. Meg kell
tisztítani őket, és meghatározni a korukat. Ha van kedved hozzá.
– Már hogyne lenne. – Visszamentem, és a kezembe
vettem a dobozt. – Máris nekikezdek.
Bementem a hátsó helyiségbe, aminek az egyik részét
raktárnak, a másik részét pedig műhelynek használtuk. Magamra vettem a foltos
köpenyem, nehogy a ruhámat tönkretegye a szer, amivel dolgozni fogok, kesztyűt
húztam a kezemre, aztán nekiláttam a feladatnak.
Örültem, hogy van mit csinálni, legalább elterelte a
gondolataimat Aydenről. Sajnos túl sokat járt a fejemben. Oké, gyakorlatilag
állandóan rá gondoltam. Három napja voltam itthon, és semmit sem csillapodtak
az érzéseim iránta. Valamiért még mindig abban reménykedtem, hogy egyszer csak
megjelenik vagy felhív. De legbelül tudtam, hogy hiú remény. Ő a világ másik
végén van, lehet már egy másik elrabolt lány ágyában.
Délutánra elkészültem a vázákkal és az összes
érmével. Nem volt nehéz meghatározni a korukat, mindegyik jó állapotnak
örvendett. A vázák a polcra kerültek, az érmékért pedig úton volt egy gyűjtő.
Apróságok, nincs túl nagy haszon rajtuk, de most minden bevétel számított. Azonban szükségünk lett volna értékes ritkaságokra, egyedi darabokra, amiken nagyot
lehet kaszálni. Viszont ilyenek nem túl gyakran bukkannak fel a piacon.
– Theodore – szóltam a bóbiskoló öregúrnak.
– Igen? – pislogott rám zavartan.
– Arra gondoltam, ha már úgyis itt van ez a műhely,
és van mindenféle felszerelésünk, miért nem bővítjük az üzletet
szolgáltatásokkal?
– Mire gondolsz?
– Restaurálás, kormeghatározás, tisztítás,
eredetiség vizsgálat, ilyesmik.
– Ezeket a múzeumok csinálják – legyintett.
– Igen, de ott sokat kell várni, és nem is mindig
végeznek alapos munkát. Túl sok bóvli kerül hozzájuk, és hosszú időre vállalnak
megbízásokat.
– Öreg vagyok. Nekem már nincs energiám az
ilyesmikre. Téged pedig nem szeretnélek terhelni, így is alig tudok fizetni a
munkádért – tiltakozott, és megszorította a kezem. – De ígérem, átgondolom.
Vincent
Állandóan az utcán lődörögtem. Néha rövid időre találtam
munkát, de a napjaim nagy része semmittevéssel telt. Nem volt pénzem, és már
egy ideje nem tudtam fizetni a számláimat sem.
Átkozott Nesbitt! Mindent elvett tőlem.
Vedd vissza! –
mondta a hang a fejemben
Mégis hogyan? –
kérdeztem vissza magamban, közben
belerúgtam egy sörös dobozba a földön, amely hangosan zörögve gurult a járdán.
A kikötők felé sétáltam, hogy valami meló után
nézzek.
Nem kellene többet dolgoznod! – ingerelt
a hang töretlenül.
– Meg tudod csinálni!
Megtorpantam. Már tudtam, mit kell tennem.
Igen, meg tudom csinálni!
Visszafordultam, és kerestem egy internetkávézót.
Sienna
– A holnapi
feladatod. – Theodore egy cetlit csúsztatott felém, és rögtön a kezembe vettem.
Mrs. Gibson, hétágú, ezüst gyertyatartó, négy
egyforma – állt
rajta, és néhány plusz infó a megrendelőtől.
Leengedtem a kezem.
– Remek. Honnan szerezzek négy egyforma
gyertyatartót?
Theodore csak mosolygott.
– Menj el néhány helyre, itt van pár kereskedés címe
és gyűjtőké, akik talán adnának el – adott át még egy összehajtott papírlapot.
– És ne felejts el alkudni!
Mrs. Gibson az egyik törzsvásárlónk. A szeszélyei
alapján vásárol dolgokat, és általában továbbad rajtuk, miután megunja őket. Az
információk szerint most középkori vacsorát akar rendezni a barátainak, és
feltétlenül kell az asztalra négy egyforma gyertyatartó. A vacsora után néhány
héttel biztosan visszahozza hozzánk őket, ahogy az lenni szokott. Általában olcsóbban
vesszük vissza a holmikat, így Mrs. Gibson jó üzletfélnek számított. De ez még kevés
ahhoz, hogy a Kincstár problémái megoldódjanak.
Szóval mindig akadt munka, de az elfoglaltságaim ellenére is sokat gondoltam Aydenre. Főleg az éjszakák voltak
nehezek, mert folyamatosan az együttlétünk járt a fejemben. Amikor behunytam a
szemem, állandóan őt láttam magam előtt, ahogy izzó szenvedéllyel magáévá tesz.
A piaci élményeket is gyakran felelevenítettem magamban. Mennyire boldogok és
fesztelenek voltunk. Látszat. Minden csak látszat volt.
Másnap
végigjártam a Theodore által megadott címeket. Természetesen hétágú antik
gyertyatartót egyik helyen sem találtam. A harmadik kereskedésben egy ötágút
ajánlottak, azonban nekem négy egyforma kellett, és persze hétágú.
Türelmetlen voltam, zavart a forgalom, az állandó
dudálás, de tudtam, hogy nem emiatt vagyok feszült, hanem mert egy járókelőről
megint Ayden jutott eszembe. Hátulról teljesen úgy nézett ki, mint ő, és az én
szívem önkéntelenül is hatalmasabb dobbant. Ám, amikor megfordult, már kicsit
sem hasonlított a jóképű bűnözőmre.
A lista ötödik helyén szereplő magángyűjtőnél megint
találtam ötágú gyertyatartót, három egyformát. Felhívtam a korábbi helyet, hogy
tegyék félre nekem azt az egyet, mert erősen gyanítottam, hogy Mrs. Gibsonnak
ezzel kell beérnie.
Kora délutánig rohangáltam. Visszamentem a harmadik
helyre, fotóztam, elmentem a magángyűjtőhöz, összehasonlítottam az árut, és
miután kiderült, hogy egyformák, elkezdtem alkudozni. Aztán ugyanezt
megcsináltam a másik helyen, végül felhívtam Mrs. Gibsont, hogy megelégszik-e
az ötágú tartókkal. Beleegyezett, így a szerzeményeimmel visszatérhettem az
üzletbe.
– Hát ezek? – néztem szét csodálkozva a középre
halmozott dobozok láttán.
Theodore az egyik rakás mögül kukkantott ki rám.
– Neked kell tudnod. Mindegyik neked jött.
Megborzongtam a testemen végigcikázó izgatottságtól.
Hát mégis elküldte. Ayden tartotta a szavát. Ez pedig azt jeleni, hogy ő is
gondol rám. Könnybe lábadt a szemem. Zavartan letettem a kezemből a
gyertyatartókat az egyik polcra, és a dobozokhoz léptem.
Nyolc nap telt el, és már szinte biztos voltam
benne, hogy Ayden nem fogja küldeni. Ezzel viszont egy újabb reménysugár költözött
a szívembe. Talán mégis jelentettem neki valamit. Vagy egyszerűen csak
betartotta az ígéretet, és semmi jelentősége az egésznek…
Hirtelen Theodore kérdő tekintetével találtam szembe
magam. Tudtam, hogy magyarázatot kell adnom.
– Nem szabadságon voltam, hanem elutaztam –
vallottam be őszintén.
– Hová? – Theodore feltette a szemüvegét.
– Pápua Új-Guinea-ba. Szereztem néhány értékes és
különleges dolgot. Szerintem nézzük meg őket! – mosolyodtam el, hisz nem tudtam
tovább álcázni az örömömet.
Szerencsére Theodore kíváncsisága rögtön a dobozok
tartalma felé irányult, izgatottan bontogatta velem őket. Minden egyes
szerzeményemet megvizsgált, és próbálta beazonosítani. Máris mondogatta, mi, mennyit érhet, és melyik ügyfelét érdekelné. Olyan lelkes volt, hogy megint majdnem
sírva fakadtam a meghatottságtól.
Ayden nem is sejthette, mekkora szívességet tett
nekem.
Vidáman vezettem haza, úgy éreztem, ez egy remek nap
volt, és ezzel Cora is egyetértett. Kivéve azzal, hogy újra reménykedni kezdtem
Aydennel kapcsolatban. Valószínűleg igaza volt.
Lefekvéshez készülődtem, amikor megszólalt a
telefonom. Ynigo hívott. Nem akartam tovább halogatni a beszélgetést, előbb-utóbb
úgyis túl kellett esnem rajta.
– Halló – szóltam bele bizonytalanul.
– Sienna, végre! Azt hittem, soha többé nem állsz
szóba velem – panaszolta Ynigo.
– Úgy terveztem – ismertem be kuncogva –, de
meguntam, hogy állandóan hívogatsz, és nem tudtam, hogyan kell letiltani a
hívásaidat.
– Nagyon vicces – morgott, de a hangja vidámnak
hatott. – Ezek szerint épségben hazaértél. Szeretnék bocsánatot kérni a
történtekért. Azóta rájöttem, hogy tényleg komolyan gondoltad, amit a
leveleidben írtál, és nekem segítenem kellett volna. Ostoba voltam, ne haragudj,
Sienna – hadart el egy szuszra.
Megráztam a fejem, majd eldőltem az ágyon.
– Nem haragszom, In. Már túl vagyok rajta, és végül
sikerült néhány dolgot beszereznem.
– Komolyan?
Elmeséltem neki a piacos élményeimet, de Aydent és
az elrablásomat kihagytam a történetből. Nem akartam magyarázkodni.
Aztán Ynigo is elmesélte a túrákat, és a
beszélgetésünk után elégedetten mosolyodtam el. Máris jobban éreztem magam.
Butaság lett volna haragot tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése