Szollár Bence: A boszorkány jele

 

Szollár Bence:

A BOSZORKÁNY JELE

Licoya, Connecticut

– Az eltűnt személy neve Peter Murphy.

Egyenruhás rendőrök és láthatósági mellényt viselő civilek sorakoztak a főutat az erdőtől elválasztó füves területen. Néhányan kutyákat is hoztak magukkal. Az út mellett féltucat rendőrautó és a helyi televízió furgonja parkolt. A szitáló eső, valamint az egyre sűrűbben kavargó köd misztikus félhomályba borította az erdőt.

– Tizenegy éves – folytatta dörgő hangján az öreg seriff. – Utoljára ennek az átkozott rengetegnek a közelében látták – bökött hüvelykujjával a fák irányába –, így okunk van feltételezni, hogy Peter valahol az erdőben kolbászol. Eltűnése idején piros baseball sapkát, fehér pólót és világoskék farmernadrágot viselt.

A seriff hátat fordított az embereknek, tekintetét a vészjósló árnyakként meredező fákra tapasztotta.

– Rendben, kezdhetjük! Alkossanak láncot, egymástól öt méter távolságot tartva! Csipkedjék magukat, mert hamar besötétedik az évnek ebben a szakában!

A tömeg szó nélkül láncba rendeződött. A kutyák idegesen csaholtak.

– Nagyon fontos – tette hozzá a seriff –, ha bármit, ismétlem, bármit találnak, ott nyomban álljanak meg, és emeljék a magasba a jobb karjukat! – Szemléltetésként az öreg meglendítette a jobb karját. – Ha nincs kérdés, akkor induljunk, és találjuk meg mihamarabb a kiskölyköt!

***

– Ez egy nagyon rossz ötlet, Roy!

Aidennek egyáltalán nem volt ínyére, hogy éjszaka botorkáljon a Licoya melletti erdőségben, még annak ellenére sem, hogy rendőr volt, és ott lógott a csípőjén a szolgálati fegyvere.

Idősebb társa, Roy határozott lépésekkel haladt az ösvényen. Karimás kalapot és bundás, sötétbarna kabátot viseltek, zseblámpáik fénye szédítő táncot lejtett az erdőre telepedett feketeségben. Körülöttük baglyok huhogtak, a göcsörtös fák törzsei között pedig természetfeletti köd úszott.

– Miért nem maradtunk a csapattal? – kérdezte Aiden.

– Mert rossz helyen keresték a kölyköt – érkezett a válasz Roy részéről.

– Tényleg? – A fiatalabb rendőr gúnyos kacagást hallatott. – Persze, te már csak tudod, hol bukkanhatunk a fiúra, igaz?

– Remélem, hogy tévedek.

Aiden megtorpant.

– Mi a fenéről beszélsz, Roy? – Csípőre tette a kezét, és ingerülten így folytatta: – Késő éjszaka van! Elváltunk a többiektől, valószínűleg el is tévedtünk, te meg jössz itt nekem a sejtelmes szövegeléseddel?

Roy is megállt. Sóhajtott, aztán társa felé fordult.

– Még új vagy itt, Aiden, ezért nem tudhatod.

– Micsodát, öreg?

Roy nem válaszolt azonnal.

– Negyven évvel ezelőtt az öcsémnek is nyoma veszett ebben az erdőben.

Megfagyott köztük a levegő. Aiden mondani akart valamit, de Roy közbevágott:

– Még csak kamasz voltam akkoriban. Emlékszem, anyámmal és a rokonokkal tűvé tettük a rengeteget a testvérem után. Napokig, sőt, hetekig kerestük őt, de hiába. Aztán anyám, aki ekkorra már teljesen eszét vesztette az aggodalomtól, egy átkot kezdett emlegetni. Egy ősi átkot, ami Licoya erdején ül.

Egy bagoly szelte át fülsértő huhogással a levegőt, közvetlenül Aiden feje fölött. A fiatal rendőr összerezzent ijedtében.

– A rohadt életbe!

– Anyám mesélt egy lányról – folytatta Roy. – A telepesekkel érkezett a városba, az 1600-as években. Gyönyörű teremtés volt, jólelkű és kedves. Ám Licoya asszonyai, megirigyelve a lány szépségét, boszorkánysággal vádolták meg. Hogy elkerülje a máglyát, a leány bevette magát az erdőbe, és egy odvas fában keresett menedéket üldözői elől. A legenda szerint nem maradt ereje ahhoz, hogy kimásszon abból a fából, így napok múltán éhen halt.

– Jézusom, Roy! – kiáltott Aiden. – Te hallod magadat, öreg?

– Negyvenévente felbukkan a szelleme, hogy bosszúból embereket raboljon el. A fák törzsébe zárja őket, hogy később ehessen a húsukból.

Aiden sarkon perdült, és hátat fordított társának.

– Ezt az ostobaságot nem hallgatom tovább! – dühöngött. – Te begolyóztál, Roy! Kísértettel riogatsz, ahelyett, hogy a munkádat végeznéd, és segítenél annak a szerencsétlen gyereknek!

– Végül megtaláltuk az öcsémet – közölte Roy. – Nem messze innen, ahol most vagyunk.

Aiden megállt.

– A bűzre lettünk figyelmesek, amit az egyik fa árasztott magából. Amikor kiszedtük onnan, már rég oszlásnak indult a teste. Harapásnyomok borították, a tenyerén pedig felfedeztük a jelet.

– Miféle jelet?

– Mielőtt lecsap, a démon megjelöli leendő áldozatát. – Roy az arca magasságába emelte a jobb kezét, kinyújtott ujjakkal. – Az öcsém a licoya-i boszorkány jelét viselte a tenyerén.

***

– Az fel sem merült benned, hogy a túlvilági boszi helyett egy nagyon is élő valaki gyilkolta meg a testvéredet?

Fél óra gyaloglás után egy sziklákkal szegélyezett területre értek. Vastag kérgű, öreg tölgyfa állt középen, mellette egy emberi alakra emlékeztető kisebb fa. A köd nyughatatlanul hömpölygött.

– Itt találtunk rá – mondta alig hallhatóan Roy. – Aznap nem csak az öcsémet, de az édesanyámat is elvesztettem.

– Nagyon sajnálom, tényleg, viszont kérdeztem valamit. – Aiden megtorpant a társa mellett. – Miért vagy ennyire biztos a szellemes-démonos baromságban?

– Nem vagyok. A végére akarok járni annak, ami negyven éve kísért.

Roy habozás nélkül a tölgyfa felé indult. Aiden óvatos mozdulatokkal a nyomába eredt.

Ahogy közelebb értek, a köves talajon észrevettek egy rikító színű tárgyat; egy piros baseball sapkát.

– A francba! – Aiden megnyomta a vállára erősített rádió adó-vevő gombját. – Seriff! Találtunk valamit! – Az adó-vevőből csupán sistergés érkezett válaszként. – Seriff! Hall engem? Vétel. – Újabb sistergés. Aiden ingerülten a készülékre csapott. – Nem működik a rádió!

– A hely miatt – felelte Roy. – Ez a boszorkány fészke.

– Hagyd már ezt a hülyeséget! Valahol itt kell lennie Peternek. A sapka egyértelműen az övé!

Roy baljós tekintettel a sötét tölgyfára nézett. Aident a guta kerülgette.

– Na ne…

Közelebb mentek a tölgyhöz. Amikor megálltak a földből kikandikáló, vaskos gyökerek mellett, elborzadva látták, hogy friss vér szivárog a fa törzséből. Roy kopogtatni kezdte a kérges felülelet. Addig kopogott rajta, amíg üreges visszhang nem hallatszott.

– Nem tetszik ez nekem, öreg! – Aiden lassan elővette szolgálati pisztolyát, és kibiztosította. Roy a hóna alá csapta zseblámpáját, majd felkapott egy követ, és lesújtott vele a tölgyre.

Fa- és kéregdarabok repkedtek szanaszét a levegőben, ahogy a rendőr ütései valósággal szétforgácsolták a törzset. Aiden feszülten kémlelte az erdőt, előre szegezett fegyverrel forgolódott jobbra-balra. Árnyakat látott mozogni a rengeteg mélyén, a köd leplében. Árnyakat, melyek talán nem is voltak ott.

Amikor már elég széles hasadékot vágott a tölgybe, Roy elhajította a követ, és puszta kézzel kezdte morzsolni a fát. Egy utolsó reccsenést követően az öreg, korhadt törzs megadta magát, és jókora darab hullott le belőle.

Ekkor egy test zuhant ki a hasadékból. Roy hátrahőkölt. Aiden felkiáltott.

Peter Murphy lemeztelenített, hamuszürke holtteste csüngött ki a tölgy belsejéből. Karja a földön nyugodott, a szeme fennakadt. Tátott szája ébenfekete lyuknak tűnt. Arcát és felkarját, valamint a hátát harapások és karmolásnyomok csúfították.

Roy talpra ugrott, majd ő is előkapta forgótáras pisztolyát. Aiden a könyökhajlatába nyomta a száját, hogy csillapítsa öklendezését.

Az idősebbik rendőr leguggolt a hulla mellé. A zseblámpát a földre ejtette, így megvilágítva az élettelen testet, és, miközben az erdőre célzott a pisztollyal, vakon kitapogatta a gyerek jobb csuklóját. Kíméletesen, de határozottan megragadta, és kissé megemelte.

Egy szempillantásnyi idő is elég volt ahhoz, hogy felismerje a Peter tenyerébe vésett jelet; egy nyílegyenes vonal, amiből négy kisebb vonalka indul lefelé, körülbelül negyvenöt fokos szögben.

A boszorkány jele…

– Jézusom, Roy, mi a fene folyik itt?

Roy válaszolni akart, de ekkor beléfagyott a szó. Szeme sarkából látta, hogy az emberszerű fa, ami eddig a tölgy mellett állt, megmozdult…

A férfi felpattant, és lőtt. A torkolattűz egy villanásnyi időre egy szélsebesen elsuhanó, a fák közé olvadó kreatúrát világított meg.

Aiden pánikba esve tüzelt az erdőre. A lövések közötti szünetekben kerepelő és recsegő-ropogó hangok hallatszódtak a fák közül. A két rendőr kifogyott a lőszerből, fegyvereik üresen kattogtak. Riasztó csend és nyugtalanság ült az erdőre, amit a rémes kerepelés, valamint ágak és gallyak zörgése-roppanása zavart meg.

– Mi ez? – kiabált Aiden. – Mi a franc ez?

A zaj, úgy tűnt, minden irányból árad. Az egész erdőt beterítette, és befurakodott a férfiak fülébe, agyába.

Ekkor Aiden felsikoltott, kezéből kiesett a pisztoly.

Széttárta jobb kézfejének ujjait, és szeme elé emelte a kezét. Tenyerén vágások jelentek meg, mintha láthatatlan pengék szántották volna, a vágások pedig egy démoni jellé álltak össze.

– Roy, segíts… – nyöszörgött Aiden kétségbeesetten.

A teremtmény kirobbant a sötétségből, és Aidenre rontott. A fiatal férfi üvöltött. A lény két méter magas volt, testét mohás, barna fakéreg borította. Ujjai göcsörtös gallyakból álltak. Kéregpáncél fedte a fejét is, egyedül hatalmasra nyitott száját nem takarta semmi. Szénfekete ínyéből hegyes fűrészfogak meredeztek, torkából hörgés és csattogás tört fel.

A démon megragadta Aiden nyakát, felemelte, és az arcába harapott. Aiden lába a föld felett kalimpált. A kalapja leesett. Vér fröccsent szanaszét, ahogy a fogak a nyers húst marcangolták.

Roy tartalék töltényeket rakott a tárba, célzott, aztán leadott három lövést. A golyókat megállította a vastag kéreg, ami sebezhetetlenné tette a lényt. A boszorkány Roy felé fordította a fejét, vicsorgott, majd ágak reccsenéséhez hasonlító hangok kíséretében, bevette magát a fák közé, Aiden testével együtt.

Roy zihálva kihajtotta a tárat, és belenézett; három tölténye maradt. Fintorogva visszacsapta a tárat, aztán körülnézett, és futásnak eredt.

Lépteit megállította egy hang. Egy suttogó hang a tölgyfa felől:

– Roy…

A férfi sarkon fordult.

Peter Murphy holtteste megrándult, majd behajlította a karját. Ujjai a földbe vájtak. Felsőteste fölemelkedett, a feje iszonytató reccsenéssel Roy felé fordult. A halott  arcon széles vigyor terült szét.

– Már közel van hozzád, Roy – súgta Peter torz, síron túli hangja. – Érted is eljön, ahogy az öcsédért…

Roy háta mögül, a feketeségbe borult erdőből hörgés és kerepelés zengett fel. Pillanatokkal később gallyak fonódtak a vállára. Roy tudta, hogy azok nem egy közönséges fa gallyai.

Szollár Bence - A fal mögött

 

Szollár Bence:

A FAL MÖGÖTT  

Illinois, 1978. augusztus

 

– Csak nem félsz?

Michael képtelen volt válaszolni Ron kérdésére. Vastagkeretes szemüvegén át az épületet bámulta, göndör, fekete haját a forró nyári szellő összeborzolta. Szájtátva csodálkozott rá az öreg, emeletes Bloom-házra, ami romosan, elhagyatottan, mégis tekintélyt parancsolóan állt a pusztaság közepén. Lamellás falai korhadásnak indultak, az ablakai sötétek és koszosak voltak, a tornácon száraz falevelek kergetőztek egymással. Az ódon falak tövében gyomnövények hajtottak ki, az egész épület recsegett és ropogott, mintha a haláltusáját vívná.

A pattanásos arcú, rikító sárga pólót viselő Ron húsos karján verejték csurgott. Ő nem a házat figyelte, hanem a másik fiút.

– Mi legyen? – kérdezte Ron. – Bemenjünk?

– Nem lesz – bizonytalankodott Michael –, nem lesz belőle baj?

– Ha odafigyelsz, hová lépsz, akkor nem. Ez egy nagyon-nagyon régi ház. A padlót már szinte teljesen felzabálta a szú.

– Te jártál odabent?

– Pff! – Ron lazán vállat vont. – Legalább ezerszer. Nem nagy dolog.

– Láttad… őt?

Ron arca egy szempillantásnyi időre merevvé vált, aztán lassan elmosolyodott.

– Persze – válaszolta, mire Michael testét kirázta a hideg.

– Ko-komolyan?

– Az apja ölte meg. – Ron hangjából kiveszett a kamaszokra jellemző komolytalanság, és inkább egy tapasztalt, sokat látott emberre emlékeztetett. – A legenda szerint az ipse rájött, hogy a lánya egy boszorkány, ezért büntetésből befalazta, és hagyta, hogy éhen haljon.

Michael tekintete az emeleti ablakokat fürkészte. A szája keskeny vonallá vált, izzadt tenyerét idegesen a farmernadrágjába törölte.

– Még mindig ott van a teste – folytatta komoly hangon Ron. – A felső szint hálószobájának falába zárva. Azt beszélik, hogy a szelleme beköltözött a falakba. Szomorú, megkínzott lelke átszövi a Bloom-házat, mint a penész.

Michael hirtelen mozgást vett észre az egyik törött ablaküveg mögött; egy sötét, fekete alak mocorgott odafent.

– Ha belépsz a házba, a kísértet elkap, és megeszi a húsodat, hogy végre csillapítsa az évszázadok óta tartó éhhalál gyötrelmeit…

Ebben a pillanatban egy varjú röppent fel a szilánkokra tört ablak mögül, hangosan károgva, vadul csapdosva a szárnyaival. Michael összerezzent, és félelemmel vegyes ámulattal nézte, miként tűnik tova a madár a felhőtlen égen.

Addigra Ron már a tornácon állt, a bejárati ajtó előtt.

– Gyere, Michael! – szólt a barátjának. – Ez csak egy rémmese.

A kisebbik fiú félénken megrázta a fejét.

– Igyekezz már! – rivallt rá Ron. – Vagy szeptemberben, amikor elkezdődik a suli, mindenki rajtad fog nevetni, hogy ilyen gyáva voltál, ezt garantálom!

Michael minden ízében reszketve, bátortalan léptekkel a tornác felé indult. Amikor odaért, és az első lépcsőre helyezte tornacipős lábát, a fok hangosan megnyikordult.

Ron eközben lassan kinyitotta a bejárati ajtót. A rozsdás zsanérok majd’ kiszakadtak a félfából, valósággal sikítottak mozgás közben.

– Felmegyünk az emeletre – közölte Ron. – Szétnézünk a hálószobájában, oké?

Michael bólintott, és a küszöbön ácsorogva a félhomályba borult földszintet kémlelte; odabent ködszerűen kavargott a por, és áporodott szag zúdult kifelé. Bútorok nem voltak, a csupasz falakról foltokban lepergett már a vakolat. Pókháló szőtt be minden zugot, a felső szintre vezető lépcsősor pedig korhadtan várta, hogy valaki ismét használatba vegye. Michael egerek kaparászását vélte hallani a falakból.

Ron enyhén hátba lökte barátját, hogy beljebb tessékelje.

– Bátorság, kishaver, bátorság!

Amint átlépték a küszöböt, a két fiú alakját elnyelte a házban uralkodó, sejtelmes homály.

 

***

 

Benyitottak az emeleti hálószobába, és kővé dermedtek. Egy felborított antik szék, egy darabokban heverő fésülködőasztal, valamint döglött patkányok és varjak maradványai fogadták őket. A legdöbbenetesebb látványt mégis a falon lévő, szabálytalan alakú, hatalmas lyuk nyújtotta.

– Jesszus! – Michael szeme tágra meredt a döbbenettől, reszkető kézzel a falra mutatott. – Te is látod ezt, Ron?

– Az évek során páran megpróbálták felkutatni a lány tetemét. Azt a hasadékot ők csinálták a falba.

– De, de azt mondtad, hogy a lány még mindig ott van.

Ron suttogóra fogta a hangját.

– Csak azok láthatják őt, akiknek engedi. Akiket közel akar engedni magához, hogy aztán lecsaphasson rájuk.

Michael hangosan nyelt egyet.

– Menj oda, és nézz bele a lyukba!

– Nem! – tiltakozott Michael. – Félek!

– Én is belenéztem. Ne legyél már ilyen beszari! – Ron indulatosan betaszította a kisebbik fiút a szobába. – Eredj, különben nagyon megbánod!

Michaelt hisztériás roham kerülgette. Szaporán kapkodta a levegőt, szeméből könny patakzott. Óvatos léptekkel kerülgette a korhadt fapadlón fekvő, csontvázakká aszott állati tetemeket.

Egyre közelebb és közelebb került a hasadékhoz.

A szoba közepén járt, amikor visszafordult, és az ajtóban várakozó Ronra vetette kétségbeesett pillantását.

– Ron, én nagyon félek.

– Vigyázz, hová lépsz! – utasította Ron. – Nehogy begipszelt lábbal kezdd el a tanévet, kishaver!

– Ron, én…

Ahogy tett hátrafelé egy lépést, Michael jobb lába alatt óriási reccsenéssel beszakadt a padló. A fiú felsikított. Egészen a térdéig elsüllyedt a korhadó padlózatban.

– Michael, vigyázz!

– Ron! Segíts, Ron!

Amikor végre kiszabadította a lábát, a térdére támaszkodva, zihálva igyekezett megnyugodni. Szemüvege ferdén állt orrnyergén, ruháját por és törmelék borította.

– Ez durva volt! – Ron hangjából őszinte megdöbbenést lehetett kihallani. – Minden oké, cimbora?

– Haza akarok menni – sírta Michael.

– Persze, persze, haza mehetsz, de előtte nézz már bele abba az átkozott lyukba!

Michael leporolta magát, megigazította szemüvegét, és kínkeserves arccal tovább indult. Minden lépése előtt kitapogatta cipője orrával a padlót, így csigalassúsággal érkezett meg úti céljához.

Amikor végre odaért, Michael megtorpant.

– Nézz bele! – szólt Ron az ajtóból.

Michael a lyuk peremére fonta ujjait, majd óvatosan behajolt a sötét hasadékba.

– Látsz valamit? – érdeklődött Ron.

Michael nem válaszolt. Testének felső része elveszett a falban, feneke és lába groteszk módon meredt ki a lyukból.

– Látod már őt? – jött a kérdés az ajtó irányából.

Amikor szeme végre hozzászokott a benti sötéthez, Michael hunyorogva körbenézett.

A helyiség egyfajta búvóhelynek látszott. Szűk volt, ablaktalan, és iszonyatosan poros. A kisfiú köhögni kezdett.

A befalazott szoba síri csendjét egyszer csak ízület roppanására emlékeztető hang törte meg. Michael lélegzetvisszafojtva fülelt. Kissé balra igazította felsőtestét, a hang irányába, hogy jobban belásson.

Szeme előtt, a sötétség lepléből lassan előrémlett valami.

Michael szapora légzése felkavarta a port.

Először csak a szürke, ritkás hajat pillantotta meg.

Aztán az egész test előbukkant a feketeségből.

A fiú üvölteni sem tudott a rémülettől.

Egy csontsovány, múmiává sorvadt holttest hevert a fal mögött, magzatpózban. Térde a mellkasáig felhúzva, a feje lehorgasztva. Vékony, csápszerű ujjai az arca előtt összekulcsolva, mintha imádkozna. Szája deformált sikolyra nyílt, sötét üregként tátongott. Ruhája foszladozva borította enyészetnek átadott testét.

Michael, bár jeges borzongással töltötte el a látvány, le sem tudta venni róla a szemét.

Ő lenne hát a befalazott Bloom-lány, akiről a kísértethistória szól. Akit az apja kegyetlenül halálra éheztetett, a szerencsétlen lány, akit a környéken élők boszorkánysággal vádoltak. Elképzelhetetlenül sokáig szenvedhetett, egyedül, a sötétben raboskodva egy gyűszűnyi helyen, kihűlve…

Ekkor a holttest feje hátborzongató reccsenéssel oldalra fordult. A halott tekintet egyenesen Michalre esett.

A fiú eltorzult arccal sikított. Hanyatt vágta magát, kiszabadult a hasadékból, és a padlóra zuhant.

– Ron! Rooon!

Talpra ugrott, átvágott a szobán, egyenesen az ajtó felé – ami nagyot csapódva bezárult az orra előtt.

Michael nekicsapódott az ajtónak. Egyik kezével a kilincset rángatta, a másikkal teljes erejéből dörömbölt.

– Ron! Ron! Engedj ki!

Abbahagyta a csapkodást, és mindkét kezét a kilincsre fonta. Megpróbálta maga felé feszíteni, ám az ajtó nem engedett.

– Ron! Kérlek, könyörgök, engedj ki! Ron! Ron! Kérlek, kérlek…

– Kisfiú…

Michael gerincén végigfutott a hideg. A fátyolos hang a háta mögül hallatszott.

– Kisfiú…

Michael lassan, nagyon lassan megfordult.

Az erőtlen, beteges hang a lyuk mélyéről kúszott fel.

– Segíts rajtam, kisfiú…

Michael jéggé dermedve bámulta a hasadékot. Nem volt biztos abban, hogy nem csupán a rémület torzította képzelete űzik-e gonosz tréfát vele, vagy valóban a rég halott lány szólította.

– Olyan régóta éhezek. – A suttogva kimondott szavakat egy kéz követte, ami a lyuk peremére markolt csontos ujjaival. – Nagyon régóta nem ettem…

Michael visszafordult az ajtó felé.

– Ron, kérlek, nyisd ki! Nyisd ki az ajtót!

Önkívületbe esve ráncigálta a kilincset, ököllel verte az ajtót, ám szabadulásra esély sem mutatkozott.

A válla fölött hátra nézett.

A rémség már félig kilógott a falból, és egyenesen őt figyelte.

– Adj nekem enni, kisfiú…

Michael még erősebben dörömbölt.

– Ron! Ron! Rooon!

Kétségbeesett vergődése kiszipolyozta minden erejét. Az ájulás szélére került, fájtak az izmai, látása homályossá vált. Szíve vad ütemben kalapált, dobogása a fülében visszhangzott.

Ekkor csoszogó lépéseket hallott, amik felé közeledtek.

Michael megfordult.

A Bloom-lány feléje tartott, bizonytalan léptekkel, botladozva. Karja olyan pózban állt, mintha görcs rántotta volna össze, ujjai meggörbültek. Koponyája jobbra-balra lifegett, hamuszürke, ritkás haja ijesztő függönyként táncolt arca előtt.

– Adj nekem enni. Adj enni…

Kinyújtotta karját, hogy elérhesse a fiút.

Michael visított.

A halott ujjak mereven nyújtóztak felé.

Ekkor az ajtó végre engedett. Michael feltépte, és ki akart rohanni a szobából.

A befalazott lány ott állt előtte.

Üres, fekete szemgödrei kárörvendőn bámultak. Elkerekedett szája sötét lyukként meredezett, száraz, megbarnult bőréről por hullt alá.

Michael végső sikolya még sokáig visszhangzott a házban.

 

***

 

Ron fel-alá járkált a Bloom-ház előtt. Zavarodott tekintete hol az épületre, hol pedig a lába elé kerülő kavicsokra esett.

– Te átkozott! – köpte a fiú a szavakat.

Dühében felkapott egy követ, és a ház felé hajította. A kő lepattant a falról, és a tornácra zuhant.

– Te átkozott! – ismételte Ron ingerülten. – Hoztam neked ennivalót. Most már szállj le rólam! Hallod? Hagyj békén, menj ki a fejemből!

Ron térdre esett, tenyerét hisztérikusan a fülére tapasztotta.

– Hiba volt idejönnöm. Nagy hiba volt, tudom. Én ostoba hülye! – Előtört belőle a zokogás. – Csak kíváncsi voltam, igaz-e, amit rólad mesélnek. Nem… nem akartam, hogy ez történjen. Most már hagyj békén! Hallod? Hagyj békén!

Felnézett az emeleti ablakokra.

Könyörögni akart.

Rimánkodni.

A házhoz.

Ahhoz, ami a házban lakozik.

Még úgy is tisztán látta a mosolygó, halott arcot az emeleti hálószoba ablakában, hogy a napfény vakítóan csillogott az üvegen.

Még úgy is látható volt a kárörvendő mosoly azon a múmiaszerű arcon, hogy a koszos ablak eltorzította.