Szollár Bence: A boszorkány jele

 

Szollár Bence:

A BOSZORKÁNY JELE

Licoya, Connecticut

– Az eltűnt személy neve Peter Murphy.

Egyenruhás rendőrök és láthatósági mellényt viselő civilek sorakoztak a főutat az erdőtől elválasztó füves területen. Néhányan kutyákat is hoztak magukkal. Az út mellett féltucat rendőrautó és a helyi televízió furgonja parkolt. A szitáló eső, valamint az egyre sűrűbben kavargó köd misztikus félhomályba borította az erdőt.

– Tizenegy éves – folytatta dörgő hangján az öreg seriff. – Utoljára ennek az átkozott rengetegnek a közelében látták – bökött hüvelykujjával a fák irányába –, így okunk van feltételezni, hogy Peter valahol az erdőben kolbászol. Eltűnése idején piros baseball sapkát, fehér pólót és világoskék farmernadrágot viselt.

A seriff hátat fordított az embereknek, tekintetét a vészjósló árnyakként meredező fákra tapasztotta.

– Rendben, kezdhetjük! Alkossanak láncot, egymástól öt méter távolságot tartva! Csipkedjék magukat, mert hamar besötétedik az évnek ebben a szakában!

A tömeg szó nélkül láncba rendeződött. A kutyák idegesen csaholtak.

– Nagyon fontos – tette hozzá a seriff –, ha bármit, ismétlem, bármit találnak, ott nyomban álljanak meg, és emeljék a magasba a jobb karjukat! – Szemléltetésként az öreg meglendítette a jobb karját. – Ha nincs kérdés, akkor induljunk, és találjuk meg mihamarabb a kiskölyköt!

***

– Ez egy nagyon rossz ötlet, Roy!

Aidennek egyáltalán nem volt ínyére, hogy éjszaka botorkáljon a Licoya melletti erdőségben, még annak ellenére sem, hogy rendőr volt, és ott lógott a csípőjén a szolgálati fegyvere.

Idősebb társa, Roy határozott lépésekkel haladt az ösvényen. Karimás kalapot és bundás, sötétbarna kabátot viseltek, zseblámpáik fénye szédítő táncot lejtett az erdőre telepedett feketeségben. Körülöttük baglyok huhogtak, a göcsörtös fák törzsei között pedig természetfeletti köd úszott.

– Miért nem maradtunk a csapattal? – kérdezte Aiden.

– Mert rossz helyen keresték a kölyköt – érkezett a válasz Roy részéről.

– Tényleg? – A fiatalabb rendőr gúnyos kacagást hallatott. – Persze, te már csak tudod, hol bukkanhatunk a fiúra, igaz?

– Remélem, hogy tévedek.

Aiden megtorpant.

– Mi a fenéről beszélsz, Roy? – Csípőre tette a kezét, és ingerülten így folytatta: – Késő éjszaka van! Elváltunk a többiektől, valószínűleg el is tévedtünk, te meg jössz itt nekem a sejtelmes szövegeléseddel?

Roy is megállt. Sóhajtott, aztán társa felé fordult.

– Még új vagy itt, Aiden, ezért nem tudhatod.

– Micsodát, öreg?

Roy nem válaszolt azonnal.

– Negyven évvel ezelőtt az öcsémnek is nyoma veszett ebben az erdőben.

Megfagyott köztük a levegő. Aiden mondani akart valamit, de Roy közbevágott:

– Még csak kamasz voltam akkoriban. Emlékszem, anyámmal és a rokonokkal tűvé tettük a rengeteget a testvérem után. Napokig, sőt, hetekig kerestük őt, de hiába. Aztán anyám, aki ekkorra már teljesen eszét vesztette az aggodalomtól, egy átkot kezdett emlegetni. Egy ősi átkot, ami Licoya erdején ül.

Egy bagoly szelte át fülsértő huhogással a levegőt, közvetlenül Aiden feje fölött. A fiatal rendőr összerezzent ijedtében.

– A rohadt életbe!

– Anyám mesélt egy lányról – folytatta Roy. – A telepesekkel érkezett a városba, az 1600-as években. Gyönyörű teremtés volt, jólelkű és kedves. Ám Licoya asszonyai, megirigyelve a lány szépségét, boszorkánysággal vádolták meg. Hogy elkerülje a máglyát, a leány bevette magát az erdőbe, és egy odvas fában keresett menedéket üldözői elől. A legenda szerint nem maradt ereje ahhoz, hogy kimásszon abból a fából, így napok múltán éhen halt.

– Jézusom, Roy! – kiáltott Aiden. – Te hallod magadat, öreg?

– Negyvenévente felbukkan a szelleme, hogy bosszúból embereket raboljon el. A fák törzsébe zárja őket, hogy később ehessen a húsukból.

Aiden sarkon perdült, és hátat fordított társának.

– Ezt az ostobaságot nem hallgatom tovább! – dühöngött. – Te begolyóztál, Roy! Kísértettel riogatsz, ahelyett, hogy a munkádat végeznéd, és segítenél annak a szerencsétlen gyereknek!

– Végül megtaláltuk az öcsémet – közölte Roy. – Nem messze innen, ahol most vagyunk.

Aiden megállt.

– A bűzre lettünk figyelmesek, amit az egyik fa árasztott magából. Amikor kiszedtük onnan, már rég oszlásnak indult a teste. Harapásnyomok borították, a tenyerén pedig felfedeztük a jelet.

– Miféle jelet?

– Mielőtt lecsap, a démon megjelöli leendő áldozatát. – Roy az arca magasságába emelte a jobb kezét, kinyújtott ujjakkal. – Az öcsém a licoya-i boszorkány jelét viselte a tenyerén.

***

– Az fel sem merült benned, hogy a túlvilági boszi helyett egy nagyon is élő valaki gyilkolta meg a testvéredet?

Fél óra gyaloglás után egy sziklákkal szegélyezett területre értek. Vastag kérgű, öreg tölgyfa állt középen, mellette egy emberi alakra emlékeztető kisebb fa. A köd nyughatatlanul hömpölygött.

– Itt találtunk rá – mondta alig hallhatóan Roy. – Aznap nem csak az öcsémet, de az édesanyámat is elvesztettem.

– Nagyon sajnálom, tényleg, viszont kérdeztem valamit. – Aiden megtorpant a társa mellett. – Miért vagy ennyire biztos a szellemes-démonos baromságban?

– Nem vagyok. A végére akarok járni annak, ami negyven éve kísért.

Roy habozás nélkül a tölgyfa felé indult. Aiden óvatos mozdulatokkal a nyomába eredt.

Ahogy közelebb értek, a köves talajon észrevettek egy rikító színű tárgyat; egy piros baseball sapkát.

– A francba! – Aiden megnyomta a vállára erősített rádió adó-vevő gombját. – Seriff! Találtunk valamit! – Az adó-vevőből csupán sistergés érkezett válaszként. – Seriff! Hall engem? Vétel. – Újabb sistergés. Aiden ingerülten a készülékre csapott. – Nem működik a rádió!

– A hely miatt – felelte Roy. – Ez a boszorkány fészke.

– Hagyd már ezt a hülyeséget! Valahol itt kell lennie Peternek. A sapka egyértelműen az övé!

Roy baljós tekintettel a sötét tölgyfára nézett. Aident a guta kerülgette.

– Na ne…

Közelebb mentek a tölgyhöz. Amikor megálltak a földből kikandikáló, vaskos gyökerek mellett, elborzadva látták, hogy friss vér szivárog a fa törzséből. Roy kopogtatni kezdte a kérges felülelet. Addig kopogott rajta, amíg üreges visszhang nem hallatszott.

– Nem tetszik ez nekem, öreg! – Aiden lassan elővette szolgálati pisztolyát, és kibiztosította. Roy a hóna alá csapta zseblámpáját, majd felkapott egy követ, és lesújtott vele a tölgyre.

Fa- és kéregdarabok repkedtek szanaszét a levegőben, ahogy a rendőr ütései valósággal szétforgácsolták a törzset. Aiden feszülten kémlelte az erdőt, előre szegezett fegyverrel forgolódott jobbra-balra. Árnyakat látott mozogni a rengeteg mélyén, a köd leplében. Árnyakat, melyek talán nem is voltak ott.

Amikor már elég széles hasadékot vágott a tölgybe, Roy elhajította a követ, és puszta kézzel kezdte morzsolni a fát. Egy utolsó reccsenést követően az öreg, korhadt törzs megadta magát, és jókora darab hullott le belőle.

Ekkor egy test zuhant ki a hasadékból. Roy hátrahőkölt. Aiden felkiáltott.

Peter Murphy lemeztelenített, hamuszürke holtteste csüngött ki a tölgy belsejéből. Karja a földön nyugodott, a szeme fennakadt. Tátott szája ébenfekete lyuknak tűnt. Arcát és felkarját, valamint a hátát harapások és karmolásnyomok csúfították.

Roy talpra ugrott, majd ő is előkapta forgótáras pisztolyát. Aiden a könyökhajlatába nyomta a száját, hogy csillapítsa öklendezését.

Az idősebbik rendőr leguggolt a hulla mellé. A zseblámpát a földre ejtette, így megvilágítva az élettelen testet, és, miközben az erdőre célzott a pisztollyal, vakon kitapogatta a gyerek jobb csuklóját. Kíméletesen, de határozottan megragadta, és kissé megemelte.

Egy szempillantásnyi idő is elég volt ahhoz, hogy felismerje a Peter tenyerébe vésett jelet; egy nyílegyenes vonal, amiből négy kisebb vonalka indul lefelé, körülbelül negyvenöt fokos szögben.

A boszorkány jele…

– Jézusom, Roy, mi a fene folyik itt?

Roy válaszolni akart, de ekkor beléfagyott a szó. Szeme sarkából látta, hogy az emberszerű fa, ami eddig a tölgy mellett állt, megmozdult…

A férfi felpattant, és lőtt. A torkolattűz egy villanásnyi időre egy szélsebesen elsuhanó, a fák közé olvadó kreatúrát világított meg.

Aiden pánikba esve tüzelt az erdőre. A lövések közötti szünetekben kerepelő és recsegő-ropogó hangok hallatszódtak a fák közül. A két rendőr kifogyott a lőszerből, fegyvereik üresen kattogtak. Riasztó csend és nyugtalanság ült az erdőre, amit a rémes kerepelés, valamint ágak és gallyak zörgése-roppanása zavart meg.

– Mi ez? – kiabált Aiden. – Mi a franc ez?

A zaj, úgy tűnt, minden irányból árad. Az egész erdőt beterítette, és befurakodott a férfiak fülébe, agyába.

Ekkor Aiden felsikoltott, kezéből kiesett a pisztoly.

Széttárta jobb kézfejének ujjait, és szeme elé emelte a kezét. Tenyerén vágások jelentek meg, mintha láthatatlan pengék szántották volna, a vágások pedig egy démoni jellé álltak össze.

– Roy, segíts… – nyöszörgött Aiden kétségbeesetten.

A teremtmény kirobbant a sötétségből, és Aidenre rontott. A fiatal férfi üvöltött. A lény két méter magas volt, testét mohás, barna fakéreg borította. Ujjai göcsörtös gallyakból álltak. Kéregpáncél fedte a fejét is, egyedül hatalmasra nyitott száját nem takarta semmi. Szénfekete ínyéből hegyes fűrészfogak meredeztek, torkából hörgés és csattogás tört fel.

A démon megragadta Aiden nyakát, felemelte, és az arcába harapott. Aiden lába a föld felett kalimpált. A kalapja leesett. Vér fröccsent szanaszét, ahogy a fogak a nyers húst marcangolták.

Roy tartalék töltényeket rakott a tárba, célzott, aztán leadott három lövést. A golyókat megállította a vastag kéreg, ami sebezhetetlenné tette a lényt. A boszorkány Roy felé fordította a fejét, vicsorgott, majd ágak reccsenéséhez hasonlító hangok kíséretében, bevette magát a fák közé, Aiden testével együtt.

Roy zihálva kihajtotta a tárat, és belenézett; három tölténye maradt. Fintorogva visszacsapta a tárat, aztán körülnézett, és futásnak eredt.

Lépteit megállította egy hang. Egy suttogó hang a tölgyfa felől:

– Roy…

A férfi sarkon fordult.

Peter Murphy holtteste megrándult, majd behajlította a karját. Ujjai a földbe vájtak. Felsőteste fölemelkedett, a feje iszonytató reccsenéssel Roy felé fordult. A halott  arcon széles vigyor terült szét.

– Már közel van hozzád, Roy – súgta Peter torz, síron túli hangja. – Érted is eljön, ahogy az öcsédért…

Roy háta mögül, a feketeségbe borult erdőből hörgés és kerepelés zengett fel. Pillanatokkal később gallyak fonódtak a vállára. Roy tudta, hogy azok nem egy közönséges fa gallyai.