Szollár Bence - A fogtündér

 

Szollár Bence: 

A FOGTÜNDÉR

– Ideje lefeküdni, Stevie.

Carol gyöngéden betakarta kisfiát, aztán puszit nyomott az arcára.

– Szép álmokat, kisfiam. – A nő mosolyogva simogatta Stevie fejét. Világoskék pizsamában és szürke fürdőpapucsban ült az ágy szélén, göndör fekete haja szétterült az űrhajókkal és csillagokkal díszített takarón, ahogy a fia fölé hajolt. Stevie kék szemű, szőke hajú gyerek volt. Egészen a nyakáig betakarózott, és nyughatatlan ficánkolással igyekezett kényelmesen elhelyezkedni.

– Olvasol nekem mesét, anya? – érdeklődött a kisfiú.

– Sajnálom, Stevie, de nagyon fáradt vagyok. – Carol látványosan ásított egyet. – Tudod, van valami, ami mostanában teljesen kimerít. Apa és én majd eláruljuk neked, mi az. – Carol rámosolygott a gyermekére. – Holnap lesz mese, megígérem.

– De anya – makacskodott Stevie –, tudod, hogy esti mese nélkül nem bírok elaludni.

– Már így is későre jár. Túl sokáig pancsoltál a kádban, nem gondolod? – A nő pajkosan megérintette a fiú orra hegyét a mutatóujjával. – Legközelebb időben bújj ágyba, ha mesét szeretnél!

Stevie lebiggyesztette a száját.

– Viszont, hogy hamarabb el tudj aludni, odaadom neked Vigyor uraságot, mit szólsz? – Carol felállt az ágyról, és a könyvespolchoz lépett. Keze a sorba rendezett, tarka mesekönyvek és plüssfigurák között matatott. – Hm, sehol nem találom Vigyor uraságot. – A nő az ágy felé nézett. – Hová raktad, Stevie?

A kisfiú kidugta egyik kezét a takaró alól, és a szoba túlsó falánál álló szekrényre mutatott.

– Miért zártad be oda Vigyor uraságot? – érdeklődött Carol, és tettetett mérgelődéssel karba fonta a kezét. – Szegény kis bohóc fél a sötétben, nem tudtad?

– Nem én voltam – felelte Stevie halkan.

– Hát akkor kicsoda?

A fiú komor arccal válaszolt:

– A fogtündér.

Carol meg sem lepődött.

– Szóval, megint a fogtündér – sóhajtott. – Jól van, ezúttal mivel ijesztett meg?

– Tudja, hogy szeretem Vigyor uraságot – mondta Stevie, őszinte félelemmel a hangjában. – Magával vitte a szekrénybe, hogy becsalogasson oda, de én túljártam az eszén. Becsuktam a szekrény ajtaját, és soha, de soha nem nyitom ki többé!

– Hiszen ott vannak a ruháid! – nevetett Carol, és a szekrény felé indult. – Előbb, vagy utóbb, úgyis ki kell nyitnod.

– Mit csinálsz, anya? – rémüldözött Stevie.

– Visszaszerzem neked a bohócodat.

– Ne nyisd ki a szekrényt! – kiáltott a fiú.

Carol megtorpant, és döbbenten a fiára nézett.

– Stevie, semmi okod, hogy kiabálj!

– Ne nyisd ki! – ismételte a kisfiú. Szeme elkerekedett a rémülettől, vékony hangja a pániktól még élesebbé vált. – Ne nyisd ki! Ne nyisd ki!

Carol odaért a szekrényhez. Ujjai ráfonódtak az ajtók fából készült gombjaira.

– Ha kinyitom, te is meglátod, hogy semmiféle tündér nem lakik a szekrényedben.

– Anya, ne!

Carol széttárta a szekrényajtókat. A fogason lógó ruhák között rábukkant Vigyor uraságra. A bohócra emlékeztető rongybaba széles mosollyal nézett vissza a nőre. Carol felkapta, és Stevie felé fordult.

– Látod? Vigyor uraságon kívül egy teremtett lélek sincs odabent.

Stevie kitakarózva, zihálva ült az ágyon. Sötétkék pizsamáját csatakosra áztatta a verejték. A tekintetében tükröződő zsigeri félelemtől Carolt kirázta a hideg.

– Jól érzed magad, kisfiam?

– Kiengedted – lihegte Stevie. – Kiengedted a tündért, anya.

– Kezdesz túlzásba esni, Stevie. – Carol felrakta Vigyor uraságot a többi játék mellé. – Más gyerek is fél a fogtündértől, de ilyen hisztit szerintem még senki nem rendezett, mint te.

– Ott van! – A kisfiú az egyik sötét sarokra szegezte mutatóujját.

Carol odanézett, és megvonta a vállát.

– Nincs ott semmi. Csak a túlságosan is élénk fantáziád miatt látod.

Stevie hirtelen anyja mögé mutatott.

– Most ott áll mögötted! – sikoltotta.

– Stevie, nagyon fáradt vagyok ehhez! – Carol türelmetlenül masszírozni kezdte a halántékát, közben elindult az ágy felé. – Kérlek, hagyd abba, mert ennek az lesz a vége, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem alszol.

Stevie ujja hirtelen a plafon irányába szegeződött.

– Felmászott oda! – nyögte a fiú. – Rám fog ugrani. Meg akarja enni a fogaimat, anya!

Carol megtorpant az ágy végében, és felemelte a hangját:

– Ilyen butaságot még nem hallottam! Fejezd be, és aludj végre! Nem akaro…

Ekkor valami az ágyra pottyant odafentről. Carol hirtelen fel sem fogta, mit lát. Egy másodperccel később viszont már kapcsolt az agya.

Egy tejfog hevert a takarón, vérrel keveredett nyálban úszva.

Carol eltátotta a száját, és felnézett.

A plafonon egy csupasz, csontsovány nő gubbasztott. Bőre nyálkától csillogott, ritkás haja csomókba ragadva csüngött lefelé. Karmos keze a plafont karistolta. A szeme hiányzott, Carol csupán a szélesre tátott, éjfekete száját látta, amiből véres tejfogak hullottak ki. A teremtmény túlvilági, fülsértő visítást hallatott, majd rávetette magát Carolra.

A nő sikított, ösztönösen védekezve a feje köré fonta karját. A rázuhanó test súlyától hanyatt esett, beverte a tarkóját a kemény, lakkozott padlóba.

Forgott vele a világ. Tompán hallotta gyermekének sikoltozását. Marcangolás gyomorforgató hangja. Még több sikoly…

Amikor végre magához tért, Carol a könyökére támaszkodva, fájdalmas nyögések közepette ülő helyzetbe tornázta magát. A látványtól, ami az ágyra pillantva fogadta őt, sikoltozásban tört ki.

Stevie szétvetett végtagokkal, mozdulatlanul feküdt a gyűrött takarón. Üvegessé vált szeme a plafont bámulta, szétfeszített állkapcsa groteszk pózba torzult. Patakokban folyt a vér csupasz ínyéből, és Carol elborzadva látta, hogy fiának valamennyi tejfoga eltűnt.

– Stevie, ne! – üvöltötte sírva a nő. – Stevie!

A szörnyeteg az ágy mellett ácsorgott. Mohón tömte a szájába Stevie kitépett fogait, amikor felfigyelt Carol kétségbeesett hangjára.

A fogtündér lassan odasétált a kővé dermedt, sokkos állapotba került nőhöz. Vigyorogva leguggolt mellé, karmos ujjával Carol hasa felé bökött.

– Ha eljön az idő – szólt a rémség reszelős, hátborzongató hangja –, visszatérek az ő fogaiért is…

Szollár Bence - Mentőautó

 

Szollár Bence:

MENTŐAUTÓ

– Központ, itt a 131-es. – Eric gyors, de gyakorlatias hangon beszélt a CB-rádióba. Egyik kezével a kormányt markolta, másikkal az adó-vevőt. Az általa vezetett mentőautó kék-piros megkülönböztető jelzése és szirénázása belehasított a New York-i forgalom zajába. – Utcai lövöldözés, a sérült válságos állapotban van. Tíz perc múlva megérkezünk a kórházba. Készítsék elő a műtőt!

Eric lerakta az adó-vevőt, majd belenézett a visszapillantó tükörbe.

– Mi a helyzet hátul?

Társa, Adam gumikesztyűs keze villámgyorsan dolgozott; oxigénmaszkot tett a sérültre, infúzióra kötötte, majd szorítókötéssel látta el. Adam felnézett a monitorra, melyen betegük életjeleit követhette nyomon.

– Két lövés a mellkasba – közölte Adam. – Rengeteg vért vesztett, a vérnyomása zuhan. Húzz bele, Eric!

– Azon vagyok, haver!

A hordágyon egy afro-amerikai, húszas évei elején járó férfi feküdt, csukott szemmel, véráztatta inge kettészakadva.

A forgalom engedelmesen utat engedett a mentőnek, de Eric még így is kénytelen volt pár autót kikerülni.

– Húzzatok már odébb! – kiabált a szélvédőn keresztül.

A CB-rádióból egy női hang szólt ki:

– 131-es, itt a Központ.

Eric felkapta az adó-vevőt.

– Hallgatom!

– Tudunk valamit az áldozatról? – érdeklődött a diszpécser. – Utána szeretnénk nézni a nyilvántartásban.

– Egy pillanat. – Eric hátra pillantott. – Vannak nála iratok?

Adam véres kesztyűjével tapogatni kezdte a srác nadrágzsebeit. Néhány pillanat múlva rábukkant egy pénztárcára. Kinyitotta, és előhalászta a sérült személyi igazolványát.

– A neve Isaac Baker – mondta Adam, Eric pedig elismételte a nevet a diszpécsernek. – Brooklynban lakik, huszonkét éves.

– Rendben 131-es – nyugtázta a hölgy.

Miközben átszelték a várost, egy éjfekete SUV szegődött a nyomukba, és óvatosan megközelítette a mentőautót.

Adam félrerakta a tárcát, majd egy fecskendőt szedett elő egy fiókból. Ekkor telefoncsörgés hallatszott az áldozat egyik ki nem ürített zsebéből.

– Felvegyem? – kérdezte Adam bizonytalanul.

– Naná, haver! Lehet, hogy az egyik rokona, vagy barátja. Muszáj megtudniuk, mi történt szegénnyel.

Adam benyúlt a zsebbe, tapogatózó ujjai rábukkantak a mobilra – és még valamire.

– Mi a fasz?

A telefonnal együtt egy forgótáras, rövid csövű revolver is előkerült. Adam döbbent arccal meredt egyik kezében a pisztolyra, a másikban a kitartóan csengő mobilra.

– Nem tetszik ez nekem, Eric.

A sofőr hátrafordult.

– Baszki, haver, az egy stukker?

– Ki lehet a srác? Valami bűnöző?

– Nem mindegy? – vonta meg Eric a vállát. – Nekünk csak be kell őt vinnünk a kórházba, és ennyi. Felvennéd végre?

Adam a telefon kijelzőjére nézett.

– Ismeretlen szám.

– Ha nem veszed fel, soha nem derül ki, hogy ki az.

– Nem tudom, mi legyen.

A csengőhang megszűnt, majd egy másodperccel később ismét felharsant.

– Bárki is keresi, rohadt fontos neki a kölyök – állapította meg Eric.

Adam szeme ide-oda forgott. A halántékán kidagadt egy ér.

– Itt bűzlik valami, Eric.

Végül fogadta a hívást. A mobilt a füléhez szorította.

– Igen?

Kisvártatva egy mély, érdes hang szólalt meg a vonal túlsó végén:

– Életben van?

– Kivel beszélek?

– Életben van? – ismételte türelmetlenül a hívó.

– Ön a hozzátartozója?

– Válaszolj, vagy meghalsz, baszd meg!

Eric kíváncsian hátrafordult.

– Ki az, Adam?

Adam légzése felgyorsult. Szíve vad ütemben kalapált.

– I-igen, még él.

Ekkor megszakadt a vonal. Adam lassan leeresztette a mobilt. Eric majd’ megőrült a kíváncsiságtól.

– Áruld már el, hogy ki kereste, haver!

A fekete SUV a mentőautó mellé sorolt. Eric oldalra nézett. Látta, hogy leereszkedik a terepjáró anyósülés felőli ablaka, és egy öltönyös, körszakállas férfi hajol ki a járműből – egy AK-47-es gépkarabélyt szorongatva.

– Bassza meg!

Az öltönyös tüzelt. A lövedékek szétszaggatták a mentő oldalát. Odabent fémes csattanások és szikrák záporoztak. Adam a hordágy mellé guggolt, kezével az arcát védte.

A golyózápor csak akkor szűnt meg, amikor a körszakállas tárat cserélt.

– Taposs bele! – kiáltott Adam.

A mentőautó meglódult, szlalomozva az úton haladó autók között. Eric kétségbeesetten forgatta jobbra-balra a kormányt. A terepjáró kitartóan követte őket.

– Mi a picsa történik?

Eric az adó-vevő után kapott.

– Központ, itt a 131-es! Tüzet nyitottak ránk! – üvöltötte a rádióba. – Segítséget kérünk!

– Itt a Központ – érkezett a válasz. – Értesítem a legközelebbi járőröket.

A SUV-ból kihajoló férfi célba vette a mentőt, és az egész tárat a jármű hátuljába eresztette. A két hátsó ajtó darabokra szakadt, a lövedékek keresztülsüvítettek a mentőautón, és a szélvédőbe fúródtak.

Eric behúzta a nyakát. A szélvédő apró szilánkokra robbant.

– Félre! Félre! – kiáltotta az előtte döcögő kocsinak.

Eric félrerántotta a kormányt. A mentő lökhárítójának bal sarka nekicsapódott az autónak. Az ütközéstől Eric elvesztette uralmát a jármű felett, és összeütközött a mellette lévő kocsival.

Adamre orvosi eszközök potyogtak. Az infúzió leesett az állványról, és kizuhant az útra. Isaac teste tehetetlenül ingadozott a hullámvasút-szerű menekülés közben.

– 131-es, itt a Központ – szűrődött ki a rádióból a női diszpécser hangja. – Attól tartok, komoly bajban vannak.

– Nahát, nem mondja! – Eric pont akkor húzta le a fejét a záporozó golyók elől.

– Utánajártunk Isaac Bakernek – közölte a hölgy tárgyilagosan. – A fiatalember koronatanú egy közismert maffiafőnök elleni büntetőeljárásban.

– Hogy mi van? Ezek szerint, gengszterek üldöznek minket?

– Nyugalom, már a közelben jár egy egység.

Ekkor feltűnt két szirénázó rendőrautó a szemközti sávban. A lövöldöző visszahajolt a SUV-ba, majd kisvártatva ismét felbukkant, ezúttal egy aknavetővel a kezében. Célba vette az egyik járőrkocsit, és lőtt. Az akna talált, a rendőrségi jármű felrobbant, tűzbe borítva a közelben lévő autókat.

Eric eltakarta a szemét. Lángcsóvák csaptak a magasba, füst és forróság terítette be az utcát.

– Mint egy kibaszott háborús övezet!

– Tűnjünk innen! – kiabált a padlón gubbasztó Adam.

Eric belelépett a gázpedálba, a mentő motorja felpörgött, és kilőtt a bedugult forgalomból. Kacsázva kerülgette az úton szanaszét álldogáló kocsikat.

A fekete terepjáró szorosan a nyomukban maradt.

– Még mindig üldöznek! – rémüldözött Adam.

– A kórház két saroknyira van! Nemsokára odaérünk, tarts ki!

A SUV meglódult, és taszított egyet a mentőn. A bent lévők előre zuhantak a lendülettől. Újabb csattanás, ahogy a terepjáró ismét beléjük ütközött, majd felharsant a Kalasnyikov.

– Vissza kell lőnöd rájuk, Adam!

– Mi? – Adam a kezében szorongatott revolverre nézett riadtan. – Én még soha nem lőttem!

– Hát, most itt az ideje, haver!

Adam szitkozódva a SUV-ra fogta a pisztolyt. Bizonytalanul ingadozó kezében elsült a fegyver, a lövedék messze elkerülte a terepjárót. Adam hanyatt vágódott a visszaütéstől.

– Tartsd erősebben azt a rohadt pisztolyt! – üvöltött hátra Eric. – Két kézzel!

– Vigyázz! – kiáltott Adam.

Eric elszörnyedve látta, hogy egy kereszteződéshez értek, és egy kamion tart feléjük. Elkapta a kormányt, a mentő megpördült a kereszteződésben, a kamion pedig dudálva, csikorgó gumikkal, nekik ütközött.

Métereken át maga előtt tolta a mentőautót. Amikor végre megállt, Eric gázt adott, és elhajtott.

Adam megrázta a fejét, hogy magához térjen, majd kinézett az útra. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy a SUV a kamion mögött rekedt.

– Azt hiszem – mondta reszketeg hangon –, azt hiszem, sikerült lerázni őket.

Eric fejéből vér szivárgott. A sebre szorította a tenyerét, közben fájdalmasan felszisszent.

– Ez rohadtul durva volt, haver!

Bekanyarodtak egy szűk utcába, áthajtottak rajta, mire szemük elé tárult a kórház parkolója.

– Itt vagyunk, Adam! Sikerült!

– Hála az égnek!

Eric örömében a kormánykereket csapkodta.

– Túléltük! Túléltük!

Akna csapódott az úttestbe, közvetlenül mellettük. Aszfaltdarabok és lángcsóvák záporoztak mindenfelé. A mentő felborult, többször megpördült a levegőben, majd csörömpölve földet ért, a jobb oldalán landolva. Alkatrészek szóródtak szanaszét, porfelhő kavargott a robbanást követően.

A fekete SUV lassan lefékezett a füstölgő roncs közelében. Kiszállt belőle az öltönyös férfi, és az AK-47-essel a kezében, elindult a mentőautó felé.

– Isaac, Isaac – ingatta a fejét a gengszter. – Rossz fiúcska voltál, ugye?

A roncs mellé érve megtorpant. Benézett a mentőbe, és elvigyorodott.

Isaac és Adam összegubancolódva feküdt a rohamkocsi oldalához préselve. Testüket elborították a műszerek, papírok és orvosi felszerelések.

– Így túl könnyű. – A gengszter kibiztosította a gépkarabélyt. – Két legyet egy csapásra.

A Kalasnyikov csöve az öntudatlanul heverő testekre célzott.

A férfi ujja ráfeszült a ravaszra.

Adam gyors mozdulattal felült, két kézzel tartva a revolvert, és lőtt.

A gengszter meglepetten felhördült, ahogy a lövedék a mellkasába fúródott. Szétvetett végtagokkal elterült az úton. A gépfegyver kifordult a kezéből.

Ezt látva a SUV sofőrje csikorgó kerekekkel elhajtott.

Adam eldobta a pisztolyt, és ellenőrizte Isaac pulzusát; a fiatal férfi még életben volt. Tenyerével rácsapott a vezetőfülkét a hátsó tértől elválasztó falra.

– Eric! Egyben vagy?

Társának erőtlen, ám biztató nyöszörgése jobb kedvre derítette Adamet. Négykézláb mászva kikászálódott a mentőautóból. Amikor kijutott, elgyötört arcot vágva kinyújtóztatta testét. Homloka vérzett, jobb karja is megsérült, de kutya baja.

A kórház irányából szirénázás ütötte meg a fülét. Odanézett. Három mentőautó közeledett szélsebesen feléjük. Integetett nekik.

A segítség már közel járt.