Te vagy az örökségem - 10. fejezet

10. fejezet: Közeledés 

Liana

Mire indulniuk kellett, Liana úgy érezte, már egészen megnyugodott. Az ügyvédtől hallottak erőt adtak neki ahhoz, hogy szembenézzen Dylan családjával. Már nem érdekelte miket fognak a fejéhez vágni. Ő volt az igazi Crawford, és ezt az orruk alá is fogja dörgölni. Persze nem Dylannek, mert őt nem akarta bántani. Az apja szerette, és a fiaként nevelte, ezért ezt tiszteletben fogja tartani.

Csak Amanda lett az igazi ellenség. Egyedül ő volt az oka mindennek. Az a nő szenvedést okozott a szeretteinek. Először a szüleinek, és most már neki is. Elvette tőle az apját, és boldogtalanná tette az anyját. Liana megfogadta, hogy az a nő százszor meg fogja bánni mindazt, amit ellenük elkövetett.

Amikor újra meglátta Dylan kocsiját, mosolyogva ült be mellé.

– Elárulnád, minek örülsz annyira? – kérdezte tőle a férfi.

– Csak eszembe jutott az első találkozásunk. Annyira ellenszenves voltál, hogy ha nem hamarabb távozol, csak azért is meghúztam volna az autód.

Dylan hüledezve méregette miközben kihajtott a kapun.

– Tényleg megtetted volna?

– Naná! – kuncogott Liana.

– Mondjuk, el is tudom képzelni rólad – nevette el magát Dylan is. – Az első perctől kezdve kinéztem belőled, hogy képes vagy ilyesmikre.

Dylan most először nevetett Liana társaságában. A lány sokkal barátságosabbnak találta így a férfit.

– Egyikünk sem gondolt semmi jót a másikról. Remélem ez változni fog – mondta, de erre már nem kapott választ.

Liana már annak is örült, hogy idáig eljutottak. Még nem volt ugyan teljesen fesztelen a kapcsolatuk, de azért már sokkal oldottabban viselkedtek mindketten. Lopva a férfi felé pillantott, hogy újra szemügyre vehesse, annyira jól festett ebben a szerelésében. Dylan résen volt, mert nyomban kiszúrta, hogy őt stíröli.

– Mi az? Mit nézel? – kérdezte egy félmosollyal a szája sarkában.

– Semmit, csak úgy bámészkodtam – simított végig zavartan a nadrágján.

– Valamit néztél, tudom. Miért nem árulod el, hogy mit? – erősködött Dylan.

– Oké, csak azt néztem milyen jól áll neked a napszemüveg – füllentette, és azonnal meg is szidta magát, amiért ilyen béna választ adott.

– Ó! – csodálkozott el a férfi, és tekintetét újra az úton tartotta.

– Zavarba hoztalak – vigyorodott el Liana. Nem gondolta volna, hogy ennyivel is kizökkentheti a mindig magabiztos férfit.

Dylan megrázta a fejét.

– Szó sincs róla. Inkább csak meglepődtem.

Liana érezte, hogy a férfi épp úgy füllentett, mint ő az előbb. Persze nem elsősorban a dicsérete hozta zavarba, hanem a szituáció, amibe keveredtek. Nemrég még ellenségek voltak, és most valami változott, amit nem igazán tudtak hová tenni.

Szótlanul tették meg a hátralévő néhány percnyi utat. Egyedül csak a rádió monoton hangja töltötte be a közéjük ékelődő csendet.

– Ide jöttünk? – kérdezte Liana, miután Dylan lelassított egy Porsche szalon előtt. – Ezek piszok drága autók.

– Van elég pénzed rá. Remélem, találsz olyat, ami tetszeni fog – állította le a kocsiját a férfi.

A tulajdonos már az ajtóban várta őket.

– Jó napot, Mr. Crawford! Örülök, hogy újra ellátogatott hozzánk – szorította meg szívélyesen Dylan kezét.

– Henry, ő itt… – Ennél a pontnál Dylan kicsit elakadt, mert valószínűleg nem tudta, hogyan mutassa be őt. – Az egyik kedves ismerősöm. Neki keresnénk valamit.

Kedves ismerős. Az apám lánya elég hülyén hangzott volna – értett egyet vele Liana magában.

– Rendben. Erre parancsoljanak – tessékelte be őket a tulaj a szalonba. – Mindegyik modellünkből van készleten. Esetleg ajánlhatok én a hölgynek valamit?

– Nem, köszönjük, Henry. Majd én segítek neki – hárította el a segítséget Dylan, így a férfi magukra is hagyta őket.

Liana ámuldozva forgott körbe.

– Ezek szebbnél szebbek. Nem fogok tudni dönteni.

Az autók fényezése csak úgy csillogott a szalon lámpáinak fényében, és egyik tényleg szebb volt, mint a másik.

– Pedig muszáj lesz. Szerintem nézzük végig őket. Bár gondolom, a nagyobb kategóriákat kihagyhatjuk. – Dylan határozottan elindult a helyiség hátsó része felé.

Ahogy egyiktől a másikig haladtak, Liana egyre inkább azt érezte, hogy teljesen tanácstalan. Dylan nem gyakran szólalt meg, valószínűleg rá akarta bízni a döntést.

– Nos, melyik tetszik leginkább? – fordult felé érdeklődve a férfi, miután megnézték az összeset.

– Nem tudom. Talán az a meggypiros – mutatott Liana egy kisebb járgányra a szalon elejében. – Olyan kis formás.

Dylan követte a tekintetét.

– Nem rossz, de szerintem hozzád az sokkal jobban illik – biccentett a fejével egy fehér színű városi terepjáró felé.

Liana odasétált a gyönyörű autóhoz, kinyitotta az ajtaját, és beült. Orrát megcsapta a semmivel össze nem téveszthető új autó illat. Tekintetét végigfuttatta a műszerfalon, majd az ajtónál ácsorgó Dylanre pillantott.

– Miért illik hozzám? – tette fel teljesen ártatlanul a kérdést.

Dylan nem válaszolt azonnal, csak hosszasan őt nézte, mintha valami egészen máson gondolkozna, mint amit Liana kérdezett.

– Mert fiatalos, vagány, de ugyanakkor elegáns, és szemet gyönyörködtető – mondta ki végül olyan igéző hangon, amitől Lianát kirázta a hideg.

Döbbenten bámult a férfira. Dylan nem közvetlenül, de mégis csak őt dicsérte, ez pedig teljesen váratlanul érte.

– Akkor? Megveszed? – lépett hátrébb Dylan, hogy ki tudjon szállni.

Ha nem szólalt volna meg, Liana talán még mindig őt nézné. Sehogy sem értette ezt az egészet.

– Igen. Rábeszéltél – hebegte zavartan, és kicsit ügyetlenül kikászálódott a járműből.

– Rendben, akkor megyek, intézem, addig te nyugodtan ismerkedj vele.

Lianának szüksége is volt egy kis egyedüllétre, mert egészen meghökkentette, amit Dylantól hallott. Tényleg őt dicsérte, vagy csak az autót? Azt mondta illik hozzá, mert szemet gyönyörködtető. Olyan, mint ő? Dylan szemet gyönyörködtetőnek látja? Nem. Biztos, hogy csak félreértett valamit.

Ezen újra elmerengett. Liana most először tekintett Dylanre úgy, mint egy vonzó férfira. Eddig csak a testvéreként látta maga előtt. Mondjuk, azelőtt is jóképűnek tartotta, de Dylan ma valahogy teljesen más volt. A sötét szemek, a karakteres áll, a csókra csábító száj. Mind-mind csak most tűnt fel igazán a lánynak.

Talán a kedvessége miatt tűnt másnak, vagy azért, mert hozzá öltözött, hiszen ugyanolyan fehér inget és barna nadrágot vett fel, mint ő. De az is lehet, hogy már ő maga látta kicsit más színben a világot. Végül is, teljesen mindegy volt. Kiderült, hogy Dylan egészen normális is tudott lenni, ha akarta. Liana pedig ezt a Dylant máris baromira kedvelte. Annyira, hogy egy pillanatra még a szívét is megdobogtatta.

– Mehetünk? – lépett oda hozzá a férfi

Liana összerezzent a hangjára.

– És mi lesz autóval?

– Mire hazaérünk, ez is ott lesz. Na, gyere! Még be akarok ugrani valahová – somolygott Dylan, és átkarolta a derekát, hogy kivezesse őt a szalonból.

Liana érezte, hogy olyan mereven lépked, mint aki egészben lenyelt egy virágkarót. Dylan figyelmes érintése teljesen összezavarta. Ez ugyanaz a Dylan, aki alig egy hete az ügyvédnél üvöltözött vele?

– Örülsz neki? – kérdezte a férfi, amikor már újra az autójában ültek.

– Ki ne örülne egy ilyen csodának? – bólintott mosolyogva, de érezte, hogy még mindig az arcára van írva a korábbi zavara.

– Mint mondtam, beugrunk még valahová, de nincs túl sok időnk, mert Carmen vacsorára jön hozzánk.

Hozzánk. Nem hozzá, hanem hozzánk. A jövőre nézve ez elég biztatónak hangzott, habár Liana annak egyáltalán nem örült, hogy újra látnia kell azt az ellenszenves nőt. Igaz, Dylant is annak találta, és erre tessék. Nem is olyan ember, mint amilyennek elsőre gondolta. Talán Carmen sem ilyen.

Egy nagy bevásárlóközpont mélygarázsában parkoltak le, majd lifttel felmentek az első emeletre.

– Hová megyünk? – kérdezte Liana, amikor kinyílt a lift ajtaja.

Dylan maga elé engedte.

– Veszünk a macskádnak egy házat. Nem akarom, hogy a nyári lakban aludjon. Így egész nap kint lehet, és akkor megy be, amikor csak akar.

Liana most már egészen biztos volt benne, hogy ez a Dylan nem az a Dylan, hanem valaki éjszaka kicserélte. Vagy inkább már tegnap délután, mert este is barátságos volt vele. Sőt, ma még teát is küldetett fel a szobájába. Valami gyanúsan nem stimmelt.

Dylan egy hatalmas, fűthető házat választott a macskának. Liana már nem is mert beleszólni, annyira nem értette ezt az egészet.

– Hogy fogjuk ezt elvinni? – szemrevételezte a hatalmas dobozt.

– Sehogy, majd kiszállítják. Iszunk egy kávét valahol? – kérdezte Dylan mosolyogva.

Liana szívdöglesztőnek találta ezt a mosolyt.

– Azt mondtad sietsz.

– Ennyi még bőven belefér – vonta meg a vállát a férfi.

Egy kétszemélyes asztalhoz ültek le, egymással szemben. Liana figyelte, ahogy Dylan rendel, majd felveszi a telefonját. Üzleti ügyekről beszélt, és közben gyakran őt nézte. Igazi férfi. Komoly, határozott, magabiztos és irtó helyes. A bátyja lehetne. De nem az. Az apja nevelt fia, és most már a lakótársa. Carment rendkívül szerencsés nőnek tartotta.

– Arra gondoltam, holnap megnézném az egész a birtokot, és szeretnék megismerkedni mindenkivel, mert a szobalányokon és a sofőrön kívül még senkivel sem találkoztam – árulta el a terveit Liana, miután Dylan letette a telefont.

– Jó ötlet, de a lovardához majd együtt menjünk. Kíváncsi vagyok a lovaglótudományodra – jelent meg egy sejtelmes mosoly a férfi arcán.

Liana a szemét forgatta, majd elvigyorodott.

– Oké, máris inamba szállt a bátorság. Ezer éve nem ültem lovon, úgyhogy ne várj túl sokat.

– Nekem az bőven elég, ha nem esel le róla – nevetett fel könnyedén a férfi, és úgy nyúlt a csészéje után, hogy le se vette a szemét a lányról.

Liana zavartan elnézett más irányba.

– Azt azért csak nem.

Rövid kínos csend következett, mindketten úgy tettek, mint akik nézelődnek.

– Carment nem fogja zavarni, hogy együtt töltöttük a délutánt? – kérdezte Liana, mert azóta foglalkoztatta ez a kérdés, mióta megtudta, hogy a nő vacsorára megy hozzájuk.

– Örülni biztosan nem fog, de ha nem árulod el neki, akkor én sem fogom – felelte Dylan.

Ez újabb meglepő fordulat volt. Dylan cinkostársat csinált belőle, mintha tényleg tilosban járnának.

– Azt hittem, te mindig őszinte ember vagy.

Dylan ismét olyan hosszan nézett Lianára, hogy a lánynak még a tenyere is izzadni kezdett.

– Ennek nincs köze az őszinteséghez. Inkább konfliktuskerülésnek nevezném. Persze, ha rákérdezne, elmondanám neki, de magamtól nem keresem a bajt. Főleg úgy nem, hogy nem tettünk semmi rosszat. Nem igaz? – kérdezte ezt a férfi úgy, mintha tényleg rosszat csináltak volna.

– Tőlem aztán nem kell tartanod, hogy kifecsegem neki, hisz szóba sem áll velem, de egyébként sem leszek ott. – Lopva megtörölte a kezét a szalvétába.

– De ott leszel. Most már a te házad is, és amúgy is ideje megismerkednetek egymással. Egyébként szerintem indulnunk is kellene. – Dylan újra az órájára pillantott.

A férfi ismét udvariasan maga elé engedte a liftben. Lianának nem igazán volt sok kedve ehhez a vacsorához.

– A jelenlétemmel elrontanám az estéteket. Azt pedig nem szeretném. Emlékezz csak rá, mi volt a legutóbb.

– Ha nem teszed újra a macskád az asztalra, vagy nem találsz ki más egyéb bosszantó dolgot, akkor nem lesz baj – kacsintott rá Dylan. – Persze biztosan nem lesz kedves veled Carmen, de adj időt neki – tette hozzá.

Liana elmosolyodott.

– Oké, legyen, de csak a te kedvedért – emelte fel megadóan a kezét.

11. fejezet