Te vagy az örökségem - 9. fejezet

9. fejezet: Titkok 

Liana

Liana nem sokat aludt. Miután minden holmija össze volt készítve, már csak egy kocsit kellett kerítenie, amivel majd hazamehet. Vennie kellett egyet, méghozzá aznap. Le fog mondani mindenről, de az a legkevesebb, hogy pótolják a furgonját, ha már a megkérdezése nélkül elvitették.

Örült, hogy az üzlethelyiséget még nem adta el, így újra nyithatja majd, de azt nem tudta miből, és a lakáskérdés is komoly gondot jelentett számára. Bérleni ugyan tud másikat, de nem maradtak bútorai. Arról nem is beszélve, egyelőre még fogalma sem volt arról, hogy hová mehetne. Lehetséges, hogy kénytelen lesz az üzlethelyiségbe beköltözni, amíg nem talál valamit.

Azt viszont már elhatározta, hogy a kocsin kívül semmit sem fogad el tőlük, bármit is ajánljanak fel. Ezektől az emberektől nem kellett neki semmi. Haragudott rájuk, mert becsapták. Még az ügyvéd is. Rögtön ott el kellett volna mondania az igazságot, és akkor most nem érezne ekkora csalódottságot. Ha tudott volna minderről, akkor dehogy teszi ki magát ennek a megaláztatásnak, és eszébe sem jut idegen emberek életébe beférkőzni.

Dylan nem volt az étkezőben. Liana nem is bánta volna, ha egyáltalán nem jelenik meg, és úgy távozhatna innen, hogy nem is találkozik vele. Sajnos hiába reménykedett, mert alig, hogy leült, nem sokra rá már hallotta a férfi lépteit maga mögött.

– Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte meglepően barátságosan Dylan.

– Nagyon mélyen – hazudta.

Dylan ismét kedvesnek tűnt, aminek Liana nem értette az okát, ahogy tegnap este sem. Már azzal is meglepte, hogy elhívta magával lovagolni. Talán tudja, hogy el fog menni? Biztos, hogy nem, hiszen csak Harpernek mondta el.

– Az jó. Arra gondoltam, hogy ha végeztél Ronalddal, akkor elmehetnénk venni neked egy kocsit – vetette fel a férfi.

Liana most aztán végképp nem értette ezt az egészet. Talán olvas a gondolataiban? Dylan tényleg el akarja vinni autót venni? Az a Dylan, aki néhány napja még kiabált vele? Miért is ne. Úgyis kellett neki egy, hogy le tudjon lépni innen, és szüksége volt segítségre.

– Az remek lenne, köszönöm – húzódott óvatos mosolyra a szája.

– Tegnap óta olyan csendes vagy. Van valami oka? – kérdezte Dylan miközben kitöltötte a kávét magának.

– Te pedig kedves. És annak mi az oka? – kérdezett vissza Liana.

Dylan kis ideig az arcát fürkészte, majd megvonta a vállát.

– Épp eleget veszekedtünk már.

– Én is így gondolom. Semmi értelme ennek az egésznek – bólintott egyetértően.

– Mármint?

Dylan most olyan volt, mint bármelyik más, tök normális pasi. Liana ezt a férfit tudta volna kedvelni.

– Mindkettőnknek bőven van oka haragudnia a másikra, ám a tényeken nem tudunk változtatni, még akkor sem, ha egész álló nap veszekszünk – felelte.

– Talán igazad van – helyeselt Dylan.

Liana most már kíváncsi volt, mire fel ez a nagy változás.

– Egyébként hétvége van. Hol akarsz ilyenkor autót venni? – terelte másra a témát.

– Csak egy telefon, és bármelyik szalont kinyitják a kedvemért – válaszolta lazán a férfi.

Hát persze. Buta kérdés volt.

– Hány órára jön Ronald? – kérdezte ezúttal Dylan.

– Azt mondta, reggel, úgyhogy bármikor itt lehet.

– Nyugodtan használjátok az irodámat a beszélgetéshez – tett egy lovagias gesztust.

Ez tényleg nem az a Dylan volt, akit Liana megismert.

– Köszönöm. Akkor, ha nem haragszol, én át is mennék a könyvtárba – emelkedett fel a székről.

– Rendben, én pedig kilovagolok egyedül, ha már nem tudsz elkísérni – állt fel Dylan is.

Liana nem értette ezt a megjegyzést, és tulajdonképpen az egész beszélgetésüket sem. Elmélázva hagyta ott a férfit, majd szomorúan nézett szét a könyvtárban. Mennyire szeretett volna itt olvasgatni. Több száz kötet könyv, ami mind arra várt, hogy valaki kézbe vegyék őket, ő pedig ezer örömmel megtette volna.

Harper lépett be hozzá.

– Megérkezett Mr. Bell.

Liana rájött, hogy a szobalányok helyettesítik a kopogtatást. Annyi különbséggel, hogy azonnal közlik is ki érkezett. Sosem tudna ehhez hozzászokni, de már nem is kellett ezzel foglalkoznia.

– Nos, mi a probléma, miss Foster? – tért nyomban a lényegre Bell, miután leültek egymással szemben.

Liana sem teketóriázott, rögvest belefogott a mondandójába, hogy minél hamarabb túlessen rajta.

– Amikor ide jöttem, tudtam, hogy nem számíthatok meleg fogadtatásra. Úgy éreztem, felkészültem, és nem fogom felidegesíteni magam a megjegyzéseken, amelyből bőven kaptam mind Dylan, mind a barátnője, de különösen az édesanyja részéről.

– Ne vegye a szívére. Egy-két hét, és lenyugszanak – akarta vigasztalni az ügyvéd, de Liana leintette.

– Nem erről van szó, Mr. Bell.

– Akkor miről?

– Arról, hogy hazudtak nekem. Elhitették velem, hogy van egy bátyám, erre tegnap Dylan közölte, hogy nem vagyunk testvérek, és semmilyen rokoni szálak nem kötnek össze bennünket – fakadt ki indulatosan, amin még ő maga is meglepődött. – Miért állította, hogy a testvérem, ha nem is igaz? Azt hittem, végre van valaki, akihez tartozhatok. Egy igazi testvér, még ha most haragszik is rám – panaszkodott, de nem tudta befejezni, mert elcsuklott a hangja.

Elsírta magát, pedig nem akart ilyesmit csinálni. Az ilyen szívtelen emberek, mint Dylan és a családja, nem érdemelték meg, hogy sírjon miattuk.

Bell döbbenten meredt rá, majd előrehajolt, és megfogta a kezét.

– Ne haragudjon, miss Foster. Bevallom ez eszembe sem jutott. Mindig is úgy tekintettem Dylanre, mint Robert valódi fiára. Az meg sem fordult a fejemben, hogy önben milyen érzéseket ébreszt, ha megtudja, nem a vér szerinti testvére. Sajnálom – kért bocsánatot tőle az öregúr.

– Már nem számít. Most, hogy tudom, ők nem az igazi családom, ezért úgy döntöttem, nem maradok itt. Lemondok az örökségről, és még ma elköltözök – közölte, majd kézfejével megtörölte a szemeit.

Az ügyvéd hátrahőkölve felhorkantott.

– Nem. Erről szó sem lehet! – tiltakozott, és nyomban fel is állt. – Az apja azt akarta, hogy itt maradjon, és maga is részesedjen mindenből.

– Kérem, ne emlegesse az apámat! Huszonkét éven keresztül nem volt kíváncsi rám. Most miért kellene törődnöm azzal, hogy mi volt a kívánsága? Nem akarok ebben a házban maradni, és nem akarok ilyen emberekkel élni. Nem kell a pénzük, és nem kell tőlük semmi – forrongott Liana dühös elszántsággal.

Az ügyvéd tehetetlenül simított végig a zakóján, melyből előhalászott egy zsebkendőt, és odanyújtotta neki.

– Kérem, gondolja át újra, miss Foster. Ne döntsön elhamarkodottan! – fogta szinte könyörgőre a férfi.

– Egész éjszaka nem aludtam. Higgye el, alaposan átgondoltam. El akarok, és el is fogok menni innen. Mondja meg, mit kell aláírnom, aztán itt sem vagyok.

Bell fel-alá járkált a helyiségben, Liana pedig úgy érezte magát, mint egy hisztis liba, azonban ez nem hiszti volt, csak csalódottság.

– Rendben, miss Foster. Elmondok magának valamit, de szeretném, ha köztünk maradna. Az majd meggyőzi a maradásról – cövekelt le előtte Bell.

Liana abbahagyta a szipogást, és kíváncsian pislogott fel rá. Bell újra leült, és látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan fogjon hozzá. Levette a szemüvegét, majd előhúzott egy szarvasbőr darabot, és komótosan megdörzsölgette az üveget. Visszacsúsztatta az orrára, és Lianára nézett.

– Az apja nem olyan ember volt, amilyennek gondolja – kezdte. – Amikor az anyja teherbe esett, Robert el akarta hagyni a feleségét. Azonban Amanda megzsarolta, hogy ha megteszi, soha többé nem láthatja az akkor hét éves Dylant. – Az ügyvéd arcán keserű mosoly jelent meg. – Amanda pontosan tudta mivel foghatja meg, hiszen Robert imádta a fiát.

Liana még levegőt venni is majdnem elfelejtett, ahogy meghallotta az első mondatokat, és feszült csendben várta a folytatást.

 – Az apjának választania kellett a meg nem született gyermeke és Dylan között. – Bell mesélés közben a kezét tördelte. – Barátjaként néztem végig a szenvedését, és ne haragudjon meg rám, miss Foster, de én is azt tanácsoltam neki, hogy inkább ne váljon el. Nemcsak Dylan miatt, hanem azért, mert Amanda kiforgatta volna az összes vagyonából, amiért igen keményen megdolgozott.

Az ügyvéd felállt, és öntött magának egy italt, Liana pedig maga elé meredve próbálta emészteni az eddig hallottalak.

– Robert végül úgy döntött, hogy nem adja be a válókeresetet, de támogatni akarta önöket. Ám Amanda ezt sem tűrte el – sétált vissza Bell a kanapéhoz. – Megkereste az édesanyját, és megfenyegette, hogy tönkreteszi mindkettőjük életét, ha nem tűnik el örökre. Az édesanyja pedig inkább elment. – Kiürítette a poharát, majd letette az asztalra. – Annyira féltette magát Amandától, hogy nevet változtatott, és később Robert hiába próbálta felkutatni magukat, sehol sem bukkant a nyomukra.

Liana döbbenten hallgatta végig az egész történetet, és először képtelen volt megszólalni. Ezek szerint az apja kereste őt, és kizárólag Amandának köszönhette, hogy soha nem találkozhattak egymással. Milyen nehéz lehetett ez a szüleinek. Valószínűleg szerették is egymást, de mégsem lehettek együtt. Amanda mindent elvett tőlük, ahogy tőle is.

– Akkor mégis, hogyan talált rám az apám? – kérdezte remegő hangon.

– Miután átadta Dylannek az üzletet, Robert már semmivel sem foglalkozott, csak hogy magát megtalálja. Már épp kezdte feladni, amikor kapott egy levelet az ön édesanyjától.

– Anyámtól? – tátotta el a száját Liana.

– Igen. A halála előtt azt kérte Roberttől, hogy gondoskodjon magáról.

Liana úgy érezte forog vele a szoba. Az anyja segítséget kért az apjától. Nem akarta, hogy egyedül maradjon, hiszen volt egy apja…

A fájdalom éles tőrként hatolt a szívébe. Könnyek szöktek a szemébe, és keserves zokogásban tört ki. Sajnálta a szüleit, de legfőképpen az anyját, akinek az utolsó napjaiban is csupa lelki szenvedés lehetett az élete. Liana semmit sem vett észre ebből az egészből. Még csak nem is sejtette, hogy az anyja milyen súlyos titkokat őrzött egy életen keresztül.

Az idős ügyvéd átült mellé, átölelte, és a hátát simogatva vigasztalta, majd halkan folytatta a történetet.

– Az apja akkor már tudta, hogy ő is hamarosan meg fog halni, ezért megíratta velem a végrendeletét. Szerette volna megismerni, Liana, de már nem volt elég ereje ahhoz, hogy ön elé merjen állni. Viszont fényképeket látott magáról, úgyhogy végül, ha nem is személyesen, de csak megismerhette a lányát.

Liana vigasztalhatatlanul zokogott. Azt hitte, képtelen lesz abbahagyni, annyira fájt neki, amit hallott. Maga előtt látta anyja jóságos arcát, és a szíve szakadt meg.

– Ezért nem szabad elmennie. Ne hagyja, hogy Amanda ismét elüldözze! Magának joga van itt lenni, és joga van az örökségéhez. Harcoljon érte, és győzze le Amandát, mert képes rá! – biztatta Bell most már a szemébe nézve.

Liana tudta, hogy a férfi tényleg komolyan gondolja, amit mondott. Bell évek óta ennek a családnak dolgozott, és azzal, amit elmondott neki, most elárulta őket.

Mély levegőt vett, és próbálta lecsillapítani magát.

– Maradok – törölte meg a szemeit.

Ezek után nem is tehetett volna mást, hiszen a szülei is ezt akarnák. Amanda pedig nem győzhet.

– Ezt vártam magától. Maradjon, és mutassa meg, hogy az apja lánya! Ő sem adta fel soha – bátorította Bell most már mosolyogva.

– Köszönöm, Mr. Bell, hogy elmesélte nekem mindezt. Nem lehetett könnyű. El sem tudja képzelni, mennyire sokat segített ezzel nekem – ölelte meg most már ő az idős férfit.

– Robert a barátom volt, ez a legkevesebb, amit megtehettem érte.

– Maga jó ember. Örülök, hogy itt van – simogatta meg a karját Liana.

– Dylan miatt pedig ne aggódjon. Ő sokkal hamarabb meg fog barátkozni magával, mint hiszi. Derék fiú, és a szíve is a helyén van.

 

Dylan

Dylan mégsem ment ki lovagolni, mert képtelen volt rá. Magának sem vallotta volna be, de attól félt, hogy Liana már nem lesz ott, mire visszatér, és különben is, semmiképpen sem akarta úgy elengedni, hogy előtte ne beszéljen vele. Persze a lány megígérte, elmennek autót vásárolni, de nem volt biztos benne, hogy ez így is lesz. A lakosztályában várakozott egy ideig, majd lement, hogy lássa, mikor távozik Ronald. A nappaliban ült le, és újságot olvasott. Pontosabban csak próbálkozott, de sehogy sem ment neki, ugyanis újra elkezdte gyötörni a lelkiismeret. Állandóan az apja járt a fejében, hogy mit szólna hozzá, ha tudná, mit tesz. De hát mit tett? Tulajdonképpen semmit. Liana döntött így.

Felidézte a lány könnyes szemeit, miután elárulta neki, hogy nem testvérek. Annak ellenére, hogy Dylan ilyen utálatos volt vele, Liana mégis kötődni kezdett hozzá. Itt kell marasztalnia. Nyugtalanul állt fel, és elindult a könyvtár irányába, majd az ajtó előtt megtorpant. Nem. Hadd menjen csak el. Úgysem fogja cserben hagyni. Majd rendszeresen küld neki pénzt, amiről senki sem fog tudni, és akkor befejeződik ez az egész cirkusz. Visszatérhet a korábbi életéhez, és mindenki megnyugszik.

Idegesen ült le újra az étkezőben. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha Liana elmegy. Még Lianának is. Itt semmi jó nem várna rá. Az anyja soha nem fogja megkedvelni, és Carment ismerve, ő sem fogadná el. Egyedül csak ő tudna megbarátkozni ezzel a helyzettel… De, hát ez az ő háza. Neki kell döntenie, nem az anyjának.

Újra felállt, de félúton ismét meggondolta magát. Életében nem volt még ilyen döntésképtelen. Ez a lány teljesen összezavarta. Jobb is, ha kilép az életéből.

Folyamatosan győzködte magát, hol az egyik, hol a másik irányba, miközben türelmetlenül nézte az óráját. Nem értette, mi tarthat ennyi ideig. Majdnem tizenegy óra volt, mire végre beszédhang szűrődött ki a könyvtár irányából. Felállt, és odament hozzájuk. Liana szeme ki volt sírva, de Dylan úgy tett, mint aki nem vette ezt észre, és Bellhez fordult.

– Holnap beugrok hozzád, lenne néhány ügy a számodra.

– Egész nap az irodában leszek, úgyhogy bármikor jöhetsz, úgyis van nálam is egy-két aláírandó papírod, és meg kellene beszélnünk, mi legyen azzal a földvásárlással.

Az ügyvéd elköszönt tőlük, Liana pedig azonnal sarkon fordult, és elindult az emeletre.

– Mikor szeretnél indulni? – szólt utána Dylan.

– Ebéd után. Ha neked nem probléma – fordult vissza a lépcsőről Liana, de kerülte a tekintetét.

– Nem gond, akkor találkozunk később.

Egyértelműen látszott, hogy Liana kikészült valamitől, mert még most is alig tudta visszafojtani a könnyeit. Dylan nem igazán akarta elhinni, hogy csak a távozása lenne az oka, és azt sem tartotta valószínűnek, hogy a nem létező testvéri kapcsolatuk bántaná ennyire. Ez valami más lehetett.

Vajon mikor akar elmenni? Talán miután megvették az autót. De az is lehet, majd csak az éjszaka leple alatt, mert nem szeretné, hogy értesüljön róla. Biztosan kellemetlen lenne neki elismernie a vereségét. Kicsit bosszús lett, mert az egész délelőttje semmittevéssel telt, míg Lianára várakozott, most meg már nem sok értelme volt belekezdenie semmibe, hiszen hamarosan ebéd, aztán pedig indulnak. Megkereste inkább a szobalányt.

– Harper, beszélni szeretnék magával. Kérem, jöjjön az irodámba!

A lány nyomban megszeppent. Most korántsem volt olyan merész, mint tegnap. Dylan leült az asztala mögé, a lány pedig tisztes távolságban megállt előtte.

– Ugye maga kedveli miss Fostert? – kérdezte Harpertől.

– Igen, uram. miss Foster roppant barátságos és közvetlen.

– Remélem, tisztában van azzal, hogy tegnap túllépett egy határt, amiért akár azonnal el is bocsáthatnám. – A lány tágra nyílt szemekkel meredt rá. – Ne ijedjen meg! Nem fogom elküldeni. Még nem – tette hozzá Dylan.

– Köszönöm, Mr. Crawford, és ne haragudjon! – Harper lehajtotta a fejét, és most is a kötényét gyűrögette.

– Jó, felejtsük el! – legyintett Dylan. – Azonban kérnék magától egy szívességet. Először is készítsen miss Fosternek egy teát, mert, ahogy láttam, szüksége van rá. Nyugodtan mondhatja neki, hogy én küldtem. Valamint tudja meg nekem, hogy valóban elmegy-e, és ha igen, mikor. Ha megtudta, akkor pedig jöjjön vissza ide.

Harper nem mert ellent mondani neki, de egyébként sem kért semmi olyat tőle, amivel esetleg kényelmetlen helyzetbe hozná Liana előtt. Dylannak több, mint fél órát kellett várnia, mire a szobalány visszajött. Már attól tartott, hogy lassan ebéd, és amiatt nem fog tudni szót váltani vele. Nem kellett kérdeznie. Harper mosolygó arcára volt írva a válasz.

– Maradni fog, uram.

Fura mód, Dylan megkönnyebbülést érzett ettől az információtól.

– Miért marad?

Harper nem válaszolt, csak lesütötte a szemét.

– Hosszú ideig fent volt nála, biztosan beszélgettek erről is. Nos, ki vele! Miért gondolta meg magát miss Foster? – követelte a férfi a választ.

– Ne haragudjon, Mr. Crawford. Én nem akarok ebbe beleavatkozni…

– Tegnap mégis megtette, úgyhogy most már ne visszakozzon! – dörrent rá.

A szobalány feszengeni kezdett, Dylan pedig ujjaival az asztalon dobolva türelmetlenül várta a válaszát.

– Pontosan én sem tudom, uram. Csak annyit mondott, hogy hallott valamit az apjáról, és emiatt maradnia kell – bökte ki végre.

Dylan erre a válaszra egyáltalán nem számított. Mégis mit tudhatott meg Liana? Csakis Bell lehetett az, aki elmondott neki valamit. Volt valami, amit titkoltak előtte, és már Liana is tudott róla, ő pedig nem.

– Köszönöm, Harper! Elmehet – intett.

Idegesítette ez az egész, de Bell már egyértelműen közölte vele, nem hajlandó beszélni róla, Lianával pedig nem voltak olyan viszonyban egymással, hogy bármit is eláruljon neki.

Szóval itt marad. Liana mégsem fog elmenni. Szegény lány még nem tudta, mivel kell szembenéznie, de innentől kezdve ez csakis az ő harca lesz.

Dylan felment az emeletre, hogy átöltözzön, de a lépcső tetején Lianával találta magát szembe. Ahogy a férfi meglátta, abban a minutumban lefagyott. A lány eszméletlenül jól nézett ki. Divatos szabású barna vászonnadrág volt rajta, fehér ujjatlan inggel, melynek épp, hogy csak a melléig ért a gombolása, így azonnal oda vonzotta a tekintetét. Haját laza kontyba tűzte, és szemén sírásnak már nyoma sem volt. Dylan hihetetlenül vonzónak találta őt.

– Te máris elkészültél? – kérdezte, és zavartan emelte fel a tekintetét a dekoltázsáról.

– Igen, de nem kell rohannod. Lent megvárlak – mosolygott rá a lány.

Mi történik itt? Nemrég még sírt, most mosolygott, ő pedig megbámulta, és alig várta, hogy elvihesse magával. Szinte kapkodva öltötte magára a ruháit, és amikor megállt a tükör előtt, mérgesen nyugtázta, hogy hozzá öltözött.

– Mi van veled? Elment az eszed? – beszélt saját tükörképéhez.

Így, hogy már tudta, Liana maradni fog, Dylan megbánt mindent. Az esti és a reggeli beszélgetéseiket, de azt főleg, hogy felajánlotta a segítségét az autóvásárláshoz. Kedves volt vele, és ezek után, hogyan legyen újra ellenséges? Arról nem is beszélve, hogy már sokkal inkább a nőt látta benne, nem pedig az elesett kislányt. Ennek egyáltalán nem szabadott volna így lennie. Carmen ott lesz vacsorára, és biztosan számonkéri majd rajta, miért barátságos Lianával. Dylan kicsit úgy érezte magát, mintha a saját csapdájába esett volna.

Az ebédet különös hangulatban költötték el. Egyikőjük se igazán tudta, mit mondhatna a másiknak, így leginkább csak csendesen falatoztak. Dylan még ránézni se nagyon mert a lányra.

– Már azt is tudod hová fogunk menni? – kérdezte Liana, miután befejezte az evést.

– Persze. Már lebeszéltem, úgyhogy várni fognak bennünket. Mehetünk? – állt fel, és a lány követte.

– És, hogy fogom kifizetni, ha megtetszik valamelyik?

Lianának egyértelműen nem volt tapasztalata ilyesmiben. Biztosan sosem költött el egyszerre nagyon sok pénzt.

– Majd én rendezem helyetted, de ne aggódj, levonom a számládról – nyugtatta meg Dylan egy gyengére sikerült félmosoly kíséretében, és udvariasan maga elé engedte.

10. fejezet