Te vagy az örökségem - 11. fejezet

 

11. fejezet: Kínos vacsora 

Dylan

Dylan érezte, hogy határozottan nem jó irányba haladnak Lianával. Egyszerűen túl gyors volt a tempó. Már nem csak, hogy nem találta ellenszenvesnek, hanem egyenesen jól érezte magát vele. Próbálta mindezt annak betudni, hogy megsajnálta, na meg végtére is csak az apja lánya. Ha őt szerette, miért ne kedvelhetné Lianát is? Minél hosszabb ideig nézte az arcát, annál több hasonlóságot vélt felfedezni kettejük között. Az apja vonásai jelentek meg előtte, amikor Liana összeráncolta a homlokát, vagy ha épp eltűnődött valamin. De a legjobban az a különös vonzalom nyugtalanította, amit Liana mellett érzett. Többször is azon kapta magát, hogy rajta felejtette a tekintetét, és olyan dolgokat mondott neki, amiket átkozottul nem akart.

Liana más volt, mint a legtöbb ember, akik körülvették. Romlatlan. Talán ez lehetett a legjobb kifejezés arra, amilyennek most Dylan látta őt. Viszont, ha sokáig marad velük, akkor ez meg fog változni. Még alig ismerte, de valami miatt nem szerette volna, hogy Liana megváltozzon.

– Köszönök mindent – mosolygott rá kedvesen a lány, miután visszaértek a birtokra.

– Nem kell megköszönnöd. Megígértem, és álltam a szavam. Most már újra autótulajdonos lettél – mutatott a fehér terepjáróra, ami immáron ott parkolt a villa előtt.

– Legszívesebben máris kipróbálnám, de én is ígértem valamit. Úgyhogy menjünk, készülődjünk a vacsorához – sóhajtott egy nagyot Liana, és bement a házba.

A lépcsőn felfelé menet Dylan képtelen volt nem Liana fenekét stírölni, és emiatt végig szidta magát. Nem szabadna ezt csinálnia. Nem bámulhatja, és ki kell vernie a fejéből minden nem oda való gondolatot. Megpróbált inkább az estére hangolódni, ami szintén semmi jót nem ígért számukra. Abban bízott, hogy Carmen nem fog beszólogatni a lánynak, és nem viselkedik majd úgy, mint az anyja.

Jóval hamarabb ment le, és a könyvtárban várta a barátnőjét, akihez órát lehetett volna igazítani, annyira pontos volt.

– Milyen csinos vagy. Csak nem bemutatóról jöttél? – kérdezte miközben bevezette a nőt a szalonba, hogy ott várják meg Lianát.

– Csak egy kisebb, zártkörű rendezvény volt, olyan főpróbaféle – felelte Carmen.

Dylan mindkettőjüknek öntött egy italt, majd leült Carmen mellé, és átkarolta a vállát.

– És, hogy sikerült?

– Egész jól, bár az egyik lány kificamította a bokáját. Rosszul lépett, úgyhogy másikat kellett beállítanom a helyére. És itt mi a helyzet? Hogy bírod elviselni? – tért át Carmen hamar Lianára.

– Volt néhány vitánk, de Liana nem olyan szörnyű, mint elsőre tűnt.

– Csak nem máris megkedvelted? – emelte fel a poharát a barátnője, fölötte gyanakodva méregette őt.

– Azt azért nem, de nem akarok vitákat. Épp eleget idegeskedtem miatta az elmúlt egy hétben.

Carmen szigorúan nézett rá. Tökéletesen sima arcbőrén ráncok jelentek meg, a szeme pedig fenyegetően fénylett.

– Nem ismerek rád, Dylan – húzódott el. – Már látom, hogy igaza volt Amandának. Te beletörődtél abba, hogy itt van, és elszedte a pénzed.

Dylan is az italáért nyúlt.

– Ne gyere te is ezzel! Nem törődtem bele, de tényleg nem akarok több veszekedést. Egyelőre nem tudom, mit tehetnék. Nyugodt légkörre van szükségem ahhoz, hogy megoldást tudjak találni erre a képtelen helyzetre – mentegetőzött ahelyett, hogy teljesen őszinte lett volna.

Csak azért nem mondta el, hogy őt egyáltalán nem fogja zavarni Liana, mert ő maga sem volt biztos ebben. Ma tényleg remekül érezte magát vele, de még nem ismerte eléggé. Na meg azért sem, mert őszinte lenni, ugyanis a két legfontosabb nő az életében azon nyomban a fejét vette volna emiatt.

– Most komolyan egy fedél alatt akarsz élni ezzel a haszonlesővel? Semmi közöd ehhez a lányhoz, és neki sincs köze hozzánk. Támadd meg a végrendeletet. Szerezz papírokat apád beszámíthatatlanságáról, vagy mit tudom én… Csak csinálj valamit! – fakadt ki Carmen, és most tényleg ijesztően hasonlított Amandára.

– Remélem, ezt nem gondoltad komolyan. Apámnak semmi baj nem volt a fejével, de hát ezt te is tudod – meredt rá döbbenten Dylan.

Carmen megrázta vörös tincseit.

– Nem állítottam, hogy baj volt vele, de biztosan meg tudnád kérni az egyik orvos ismerősöd…

Dylan nem hagyta, hogy Carmen folytassa.

– Nem fogom meggyalázni apám emlékét. Most én nem ismerek rád, Carmen. Kérlek, hagyd ezt abba, mert nem szeretném, hogy ugyanaz legyen, mint legutóbb! – figyelmeztette ingerülten a nőt.

Carmen megsértődött, és duzzogva biggyesztette le a száját. Helyesen tette, amiért elhallgatott, mert nem sok kellett hozzá, hogy Dylan ismét elküldje. Nem volt szüksége erre, az esztelen tanácsaira pedig végképp.

– Liana is velünk vacsorázik. Szeretném, ha megmutatnád azt a csodálatos Carment, akibe beleszerettem – próbálta egy kis kedveskedéssel kiengesztelni barátnőjét.

– De, hát miért? Azt hittem, csak kettesben leszünk – morgolódott tovább.

– Azért, mert itt lakik, és szeretném, ha megismernétek egymást – simította félre Carmen haját, és egy finom puszit lehelt a nyakára.

– De én nem akarom megismerni – nyafogott.

Ekkor azonban nem tudták folytatni, mert Liana léptei visszhangoztak a lépcső felől. Érkezésére mindketten felálltak.

A lány nem öltözött túl, de nem is volt hétköznapi. Egyszerű szabású, fekete ruhát viselt, és haját újra kiengedte. Visszafogott volt, Dylan szerint mégis gyönyörű.

– Azt hiszem, újrakezdhetjük a bemutatkozást, mert az első nem sikerült túl jól. Liana, ő itt a barátnőm, Carmen. Carmen, ő pedig Liana – mutatott egyik nőről a másikra.

Liana mosolygott, de Carmen hűvösen fogadta a kézfogást.

– Akkor, szia, újra, Carmen. Nagyon csinos vagy – üdvözölte Liana kedvesen.

– Szervusz – biccentett felé Carmen.

Dylan ezt is eredménynek érezte. Legalább nem estek azonnal egymásnak.

– Szerintem át is mehetünk az étkezőbe – mutatott a helyiség irányába, és Carmen indult el elsőként, azzal is jelezve Liana felé a felsőbbrendűségét.

Miután helyet foglaltak, Dylan kissé tanácstalanul nézett egyik nőről a másikra. Carmen egyszerűen nem volt hajlandó megszólalni, Liana pedig félszegen pillantgatott felé. Talán mindketten arra vártak, hogy ő próbáljon valamiféle beszélgetést kezdeményezni, de ez igazán nehéz feladatot jelentett. Ha Lianával túl udvarias, akkor Carmen még durcásabb lesz, ha pedig mellőzi, akkor Lianát hozza kellemetlen helyzetbe.

– Dylan említette, hogy modellügynökséged van. Izgalmas munka lehet – segítette ki Liana.

Carmen úgy bámult a lányra, mint aki nem akarja elhinni, hogy hozzá szóltak.

– Igen, az. És te mivel foglalkoztál? – csapott le mégis a lehetőségre, hogy megalázhassa a lányt.

– Virágot árultam – felelte Liana mindenféle szégyenérzet nélkül.

– Ezek szerint nincs diplomád – húzta el a száját Carmen.

– Valóban nincs, ahhoz nem volt szükségem rá.

Dylan már előre sejtette mi fog ebből kisülni, de nem akart közbeavatkozni. Tudta, hogy nem kell féltenie Lianát, és a két nő most méri fel az erőviszonyokat. Bölcsebb, ha hagyja, hogy megvívják a csatájukat.

– És itt mik a terveid? Ami eddig kiderült rólad, abból úgy tűnik, nem túl sok mindenhez érthetsz. Talán átveszed a kertész feladatait? – folytatta a gúnyolódást Carmen.

Ez már kicsit erős volt, de Dylan még mindig nem akart beleszólni a beszélgetésükbe.

– Hidd el, nem jelentene problémát, de ez a kert túl nagy lenne nekem. Viszont, tényleg szeretek kertészkedni. Egészséges és nyugtató hatású. Tudtad, hogy akik rendszeresen kertészkednek, azok sokkal tovább élnek? – csacsogta Liana fesztelenséget színlelve.

– Nem hallottam még ilyesmiről, de nem hinném, hogy egészségesebb lenne a rendszeres sportolástól – rázta a fejét Carmen.

– Ezzel nem tudok vitába szállni – fújt visszavonulót Liana, majd jelentőségteljesen a férfira pillantott.

Dylan értette a célzást. Liana a kedvéért tette. Ez eléggé nyilvánvaló volt.

– Ha már a mozgásnál tartunk, Liana is szeret lovagolni, úgyhogy lesz még valaki, aki csatlakozhat hozzánk – szólalt meg most már ő is, mert azt gondolta, a nők ezzel be is fejezték a csörtét.

Carmen lassan felé fordult. Tekintetével ölni tudott volna.

– Milyen fantasztikus hír. Alig várom, hogy hármasban kilovagoljunk – vágott egy grimaszt. – Mint egy nagy család…

Liana hangosan lecsapta az evőeszközt, ezért mindketten felé kapták a fejüket. A család szó még most is érzékenyen érinthette.

– Ne aggódj, Carmen! Nem leszek a terhetekre. Most is kizárólag csak azért vagyok itt, mert Dylan megkért rá. Nem vagyok sem vak, sem hülye. Pontosan tudom, hogy nem szívesen látsz, de kénytelen leszel megbarátkozni a gondolattal, mert ez már az én házam is. És mivel a jövőben elég sokat fogunk találkozni, ezért mindenkinek jobb lenne, ha nem bosszantanánk egymást.

Carmen szólásra nyitotta a száját, de Liana még nem engedte szóhoz jutni.

– Ha viszont képtelen vagy erre, akkor igen kellemetlenek lesznek a találkozásaink, és így szegény Dylannek is, amit gondolom, nem szeretnél. Most pedig nem is zavarlak benneteket tovább. Kellemes estét! – állt fel, és magukra hagyta őket.

Néhány másodpercig mindketten emésztették Liana szavait. Dylan valamiért nem tudott haragudni rá. Egyenes volt. Először megpróbálta ugyan játszani a színjátékot, amibe ő kényszerítette, de elég hamar megunta, amit meg tudott érteni. Végül is, nem mondott semmi olyat, ami ne lett volna igaz, ellenben Carmen folyamatosan sértegette.

– Ez mégis mi volt? – háborgott Carmen, és ő is ugyanúgy csörögve dobta le az evőközét a tányérjába. – Mit képzel magáról ez jöttment senkiházi? Te pedig szó nélkül hagytad, hogy kioktasson!

Dylan két ujja köze fogta az orrnyergét, és nagyot sóhajtott, csak azután nézett a barátnőjére.

– Nem oktatott ki – felelte higgadtan.

Carmen gúnyosan felkacagott.

– Valóban? Akkor mit csinált? Ráadásul még fenyegetőzik. Mi az, hogy kellemetlenek lesznek a találkozásaink?

– Te kezdted el sértegetni, és biztosan megunta. Ahogy eddig megismertem, mindig ilyen őszinte. Nem kenyere a színészkedés. Ami a szívén, az a száján.

Carmen fürgén felpattant, és dúlt-fúlt mérgében.

– Mégis mi bajod van neked, Dylan? Néhány napja még te is ellene voltál, most pedig mellé állsz? Közbe kellett volna avatkoznod, ehelyett szó nélkül hagytad, hogy így beszéljen velem. Így sosem tanulja meg hol a helye! – rikácsolta.

Dylannek most lett elege ebből az egészből. Dühösen kapta fel a fejét.

– Te miről beszélsz, Carmen? Miért, hol a helye? Ő az apám lánya, vagy már elfelejtetted?

– Ő csak egy nem kívánt gyermek. Szerinted miért nem gondoskodott róla apád eddig? Miért nem beszélt neked soha róla? Ha a lányának tekintette volna, akkor már rég idehozta volna – hadonászott ingerülten.

– Ezt nem tudhatod. Egyikünk sem tudja miért nem tette – vette oda csendesebben.

Ahogy Carmen járkált, cipője sarka vészjóslóan kopogott a márvány járólapon.

– Te tényleg ennyire vak vagy, Dylan? Lehet Bell beszélte tele apád fejét. Lelkiismeret-furdalást ébresztett benne, és rávette, tegye meg őt is örökössé csak azért, hogy bosszantsa anyádat.

Ezen Dylan elmerengett. Bell ma valami olyat mondott Lianának, amitől az meggondolta magát. Biztos, hogy titkol valamit, a kérdés csak az, mit.

– Miért akarná anyámat bosszantani? – nézett fel a barátnőjére.

Carmen megtorpant.

– Te nem is tudod, hogy Bell szerelmes volt belé?

– Ronald szerelmes volt anyámba? – ismételte Dylan meglepetten.

Carmen újra leült, majd puha tenyerébe vette a férfi kezét.

– Én is csak Amandától tudom. Azt mesélte, hogy Bell fülig beleszeretett, és viszonyt akart vele kezdeni, de anyád visszautasította, mivel Ronald mégis csak a férje legjobb barátja volt. Talán Bell így állt bosszút. Idehozta ezt a lányt, mert pontosan tudta, hogy Amanda mennyire ki fog borulni.

Dylan ezt nem tartotta valószínűnek. Azt pedig végképp nem tudta elképzelni Bellről, hogy szerelmes legyen az anyjába.

– Ezzel nekem ártott, és nem anyámnak. Semmi oka nem lenne rá. Apám pedig főleg nem tett volna ilyet velem – rázta a fejét.

– Rendben. Akkor magyarázd meg mi az oka annak, hogy apád soha nem foglalkozott a lányával, most pedig hirtelen előkerül, amikor ő már nincs.

– Nem tudom, Carmen – tűnődött Dylan –, de akkor sem hinném, hogy úgy van, ahogy mondod.

– Azért csak gondolkodj rajta. Ne hagyd, hogy kihasználjanak, és az orrodnál fogva vezessenek. – lágyult el a barátnője hangja. – Most pedig menjünk fel. Úgy döntöttem, ma itt alszok.

12. fejezet