Te vagy az örökségem - 16. fejezet

 

16. fejezet: Kötelességek 

Liana

A magány elől Liana a kertészkedésbe és az olvasásba menekült. Egyedüli társasága a cicája, és időnként Harper volt, de egyikükkel sem oszthatta meg azt, ami a szívét nyomta. Mivel Dylan ugyanolyan elutasítóan viselkedett vele, nem bírta tovább a köztük lévő feszültséget, ezért kerülni kezdte őt. Túl sok fájdalom kínozta a lelkét. A férfi kiabált vele, el akarta zavarni, és hazugnak nevezte. Mindezt miért? Mert megcsókolta. Nem ő, hanem Dylan. És mert valaki szándékosan kellemetlen helyzetbe akarta hozni. Miért vágták ki azokat a tujákat? Vagy talán csak félreértés volt? Sosem fog kiderülni.

Inkább egyedül étkezett a teraszon, semmint, hogy látnia kelljen a Dylan szemében sugárzó haragot, ráadásul sokkal jobban is érezte magát a friss levegőn. Azóta pedig, hogy beültette virágokkal, meghitt, békés helyet varázsolt belőle, és kicsit úgy érezte magát, mintha a virágüzletében lenne. Ugyanazok az illatok, ugyanazok a színek, de most már senki sem zavarta meg olvasás közben. Pontosabban egészen a pénteki napig senki.

– Maga még mindig itt van? Azt hittem, azért ettől okosabb, de látom, tévedtem – szólalt meg mögötte Amanda.

Liana leengedte a könyvet, és felé fordult. Amanda egy narancssárga kiskosztümben feszített a terasz bejárata előtt, és olyan lesújtó pillantásokkal méregette, hogy Liana legszívesebben hozzávágta volna a könyvet.

– Ha Dylant keresi, tudtommal nem tartózkodik a házban – felelte, majd újra visszafordult az olvasmányához.

– Nem hozzá jöttem, de nem is magához. Meg kell szerveznem a fiam holnapi partiját, amit ugyebár a maga kedvéért rendez.

– Miattam ne fárassza magát. A segítsége nélkül is be tudok mutatkozni bárkinek – vetette oda félvállról.

– Ne higgye, hogy a maga kedvéért teszem. A Crawford birtok többek között a tökéletes vendéglátásáról híres. Habár most a személye igencsak belerondít ebbe a képbe, de azért remélem, képes lesz viselkedni egy ilyen nívós társaságban – közölte fennhangon Amanda, majd kisétált a kertbe, ahol Edgar várta.

Liana nézte, ahogy az asszony mindenféle utasításokat ad a mogorva férfinak, aki Amanda társaságában tényleg nem tűnt annyira utálatosnak. Lehet ők ketten szövetkeztek ellene, és miattuk szidta le Dylan? Bármi lehetséges.

Később ismeretlenek jelentek meg, és elkezdték mindenféle holmikkal telepakolni a medence melletti üres, zöld területet. Asztalok, székek, padok, nagy, talpas gyertyatartók, különféle virágdíszek kezdték megtölteni a teret. Liana még sosem látott ilyen puccparádét. Túl giccsesnek találta az egészet, de esze ágában sem volt bármit is szóvá tenni.

– Egész nap ezt csinálja? Nem tudja hasznossá tenni magát? – szólt oda neki Amanda egyik alkalommal, mikor elsétált mellette.

– Biztosan meglepően hangozhat, de képzelje, az olvasás hasznos. Valószínűleg hasznosabb, mint a magamutogatás – mosolygott rá szemtelenül Liana, majd felállt, hogy elmenjen megetetni a halakat és Brunót.

A cicája még semmit sem fogyott, mióta diétára fogta, de lényegesen többet mozgott, ami már igen komoly előrelépésnek számított.

– A szemed is levedd róluk! – szólt a macskára, mert az a vízben úszkáló halakat figyelte. – Ők nem ennivalók, és még csak nem is játékszerek, hanem barátok. Ha bántani mered őket, akkor egy hétig nem kapsz enni – magyarázta neki, mintha az állat bármit is értett volna belőle.

Már kezdett Liana agyára menni ez az állandó semmittevés. Hosszasan csak a lábát lógatta, és fogalma sem volt mihez kezdhetne magával. Később felment a lakosztályába, és intett Harpernek, hogy menjen fel hozzá.

– Meddig lesz itt ez a hárpia? – kérdezte tőle.

– Nem tudom, de szerintem mindjárt végeznek, viszont holnap is egész nap itt lesz, hogy mindent ellenőrizzen.

– Remek – ült le Liana szomorúan a fotelbe. – Akkor ki sem mozdulok innen. Nem akarom hallgatni a gúnyos megjegyzéseit.

– Szerintem pedig pont, hogy azzal tudná bosszantani, ha mindig a szeme előtt lenne. Ne hagyja, hogy uralkodjon maga felett – bátorította Harper.

– Igazad lehet – tűnődött, majd eszébe jutott valami. – Szerinted mit vegyek fel holnap? Te biztosan tudod, milyen ruhát illik viselni.

– Valami egyszerűt, de mégis elegánsat. Mrs. Crawford és miss Davis általában minden rendezvényt túlöltöznek, de őket nem kell figyelembe venni. Ha gondolja, segítek választani.

– Ki az a miss Davis?

– Carmen.

– Á, nem tudtam, hogy ez a neve. Akkor segíts nekem! – Liana átment a gardróbba.

– Nem túl nagy a választék – bámészkodott Harper tanácstalanul.

– Azért biztosan csak akad itt valami – sóhajtotta Liana, és elkezdte feltúrni a helyiséget.

Sorra akasztotta le a holmikat, de Harper mindegyikre a fejét rázta, végül egy egyszerű fehér, egyenes szabású, pánt nélkülire ruhára rábólintott.

– Harper, tudod hol vettem ezt a ruhát? Egy leértékelésen még három évvel ezelőtt – nevette el magát.

– Úgysem fogja tudni senki. Jól fog állni magán, Liana – kuncogott a lány is.

Másnap valóban úgy volt, ahogy Harper mondta. Amanda már kora délelőtt ott sürgött-forgott a házban. Ezúttal nem Donna készítette el az ételeket, hanem úgy hozatták valahonnan, mert Liana csak arra lett figyelmes, hogy sorban hordják be a minden jóval megrakott tálcákat egy furgonból.

Természetesen Amanda folyamatosan sértő megjegyzésekkel bombázta, de Liana úgy tett, mint aki nem is hallja azokat. Az asszony csak azért csinálta, mert idegesítette a jelenléte. Liana pedig szándékosan ott volt mindenhol.

Amikor még egy járművet hallott megállni a ház előtt, kiszaladt megnézni, ezúttal mit hoztak, ám Dylan volt az érkező. A férfi az előző éjszaka nem aludhatott itthon, mert különben reggel összefutott volna vele. Biztosan a barátnőjénél töltötte az éjszakát.

Zavartan néztek egymásra, hiszen három napja egyáltalán nem találkoztak. Ahogy Liana belenézett azokba a sötét szemekbe, szíve heves dobogásba kezdett. Hiányzott neki ez a tekintet, a beszélgetéseik és még a vitáik is. Kitért a férfi útjából, de Dylan utána szólt.

– Gyere be az irodámba! – kérte, vagyis inkább utasította.

Lianának elképzelése sem volt, mit akarhat, és a hangsúly sem ígért semmi jót, ám szó nélkül követte. Dylan nekidőlt az íróasztalának, karját összefonta maga előtt, és egészen komolyan nézett rá.

– Mivel az én kötelességem bemutatni téged mindenkinek, ezért kénytelen leszek rövid ideig a társaságod élvezni. Szeretném, ha arra az időre nem játszanád a sértődöttet – közölte ridegen.

Ő játssza a sértődöttet? Liana nyomban felidegesítette magát. Hitetlenkedve rázta a fejét.

– Először is nem vagyok sértődött, csak elegem van abból, hogy meg sem hallgatod az embert, és úgy csinálsz, mintha nem is léteznék. Másodszor pedig van szám, én is be tudok mutatkozni bárkinek. Nincs szükségem kísérőre. Azért pedig főleg ne kísérgess, hogy utána a barátnőd leharapja a fejem, amiért szóba álltál velem – közölte, és rögtön távozni is akart, de Dylan még nem fejezte be.

– Nem én vonultam külön étkezni, hanem te.

Liana megtorpant, és gúnyosan felnevetve fordult vissza.

– Ott legalább van társaságom. Még a macskám is szórakoztatóbb nálad.

Dylan tekintete elsötétült, majd néhány lépéssel átszelte a szobát, és megállt előtte. A karját Liana felé nyújtotta, mire a lány szó szerint arrébb ugrott, mert azt hitte, hozzá akar érni, pedig csak az ajtót csukta be maga mögött.

– Ne ijedezz, eszem ágában sincs hozzád nyúlni – húzódott kaján vigyorra Dylan szája. – Csak nem tartozik másra a kettőnk ügye.

Liana arca égni kezdett.

– Nincs semmiféle ügyünk. Én már bocsánatot kértem, de te nem fogadtad el, és világosan jelezted, hogy ezentúl nem tartasz igényt a társaságomra. Ráadásul még hazugnak is neveztél. Egyébként pedig nem félek tőled – mondta büszkén felemelt fejjel.

Dylan szemében egy kis gonoszság csillant, és ismét közelebb lépett, ami miatt Liana kénytelen volt egészen a falig hátrálni.

– Akkor miért húzódsz el? – kérdezte, és egyik kezével megtámaszkodott a falon.

– Mert nem bírom a közelséged – válaszolta, és azonnal ki akart térni előle a szabad oldalon, de Dylan rögtön odatette a másik kezét is, így Liana moccanni sem tudott.

Dühösen villantotta rá a tekintetét, de amit látott, az belé fojtotta a szót. A férfi szemében vágy csillogott, amitől Liana lába menten megremegett. A szájára nézett, és egy másodpercig azt hitte, Dylan újra meg fogja csókolni, de ehelyett a férfi hirtelen ellökte magát a faltól, és elfordult tőle.

– Akkor ma este légy szíves fogd vissza magad. Nem fog sokáig tartani, annyit talán te is kibírsz – morogta. – Elnézést kérek, amiért hazugnak neveztelek. Tévedtem – tette hozzá, majd egyszerűen faképnél hagyta.

 

Dylan

Dylan szó szerint kirontott a könyvtárból, és azonnal fel akart menni az emeletre, de természetesen az anyja utána szólt.

– Dylan! Mikor értél haza? Észre sem vettelek. Máris felmész? Meg sem nézed a kertet?

– Most jöttem. Mindjárt megnézem, csak átöltözök. Gondolom, addig várhat – felelte ingerülten.

– Látom, megint rossz napod van. Menj csak, hátha addig lenyugszol – fordult el az anyja sértődötten.

Amanda nem jól gondolta, mert Dylannek nem volt rossz napja. Carmennél aludt, és vidám hangulatban ért haza, ami egészen addig tartott, amíg nem beszélt Lianával. Alig töltöttek el öt percet együtt, és majdnem újra elvesztette a fejét.

Nem lett volna semmi baj, ha Liana nem ugrik félre, és nem csapja meg az orrát a finom illata, ha nem néz bele azokba a kihívóan dacos szemekbe, és nem látja meg a telt ajkait, ahogy vágyakozva szétnyílnak, és a csókjára várnak. Mert Liana arra várt, Dylannek kétsége sem volt felőle, ahogy ő maga sem vágyott semmi másra, mint, hogy újra érezhesse vágytól izzó csókját.

Lehetséges lenne, hogy Liana is hasonló érzésekkel küzd, mint ő? A múltkor nem csak az elfogyasztott italok miatt nem tiltakozott?

„Te iszonyúan jó pasi vagy, Dylan” – idézte fel maga előtt a bájos arcát, ahogy mosolyogva, kissé spiccesen kimondta ezeket a szavakat.

Dylannek nem voltak önértékelési problémái, de a veszekedéseik miatt eddig úgy gondolta, Liana egy kiállhatatlan alaknak tartja. Most azonban már ebben sem volt biztos. Elgondolkozva ment le a kertbe, ahol az anyja még mindig ott tüsténkedett. Dylan zsebre dugott kézzel megállt a teraszon, és körbenézett. Iszonyat sok felesleges dekorációt halmoztak fel a kertjében. Giccses szobrok, gyertyatartók, hatalmas virágcsokrok, és számos fehér abrosszal leterített asztal sorakozott egymás mellett.

– Lassan készülődnöd kellene neked is – szólt oda Amandának, aki még mindig az embereket igazgatta.

– Mindjárt megyek, de legalább azt mondd meg, hogy tetszik-e – lépett mellé büszkén az asszony.

– Kicsit túl sok a dekoráció, nem?

– Ugyan – legyintett az anyja. – Nincs olyan, hogy túl sok. Na, megyek, még bekapok néhány falatot, mert egész nap enni sem volt időm, aztán átöltözök. Szerintem Carmen is hamarosan itt lesz – hadarta, és már el is tűnt a házban.

Dylannek semmi kedve nem volt ehhez az estéhez, de túl kellett esnie rajta. Mindenki kíváncsi volt Lianára, és már előre látta mennyire körbe fogják rajongani. Egyesek a szépsége miatt, mások pedig érdekből.

Ahogy az anyja azt megjósolta, Carmen tűnt fel a teraszon.

– Milyen festői lett itt minden. Először azt hittem, rossz helyen járok, mikor megláttam a sok virágot a bejáratnál – üdvözölte a barátnője egy rövid csókkal.

– Liana keze munkáját dicséri – árulta el Dylan, mire Carmen arcáról rögtön lehervadt a mosoly.

– Á, értem. Kicsit túlzásba esett, de elmegy – módosította rögtön az előbbi elhamarkodott kijelentését.

– Igen csinos vagy ma is – tett eleget a kötelező udvariaskodásnak Dylan.

Carmen általában mindig remekül festett, ám ez a mostani öltözéke enyhén szólva is el volt túlozva. Citromsárga aszimmetrikus testhezálló ruhát viselt, amely egyetlen egy vállpánttal rendelkezett, ami tulajdonképpen egy hatalmas masni volt. Magasra tűzött vörös hajával úgy festett, mint egy becsomagolt cukorka, de persze Dylan semmi pénzért nem sértette volna meg vele. Talán ez a divat most. Ebben Carmen igazán otthonosan mozgott.

– Köszönöm, szívem. Te ebben leszel, vagy még átöltözöl? – siklott végig rajta Carmen tekintete.

– Nem öltözök át. Nekem így pont megfelel.

Dylan tudta, hogy Carmen nem elégedett, mert csak egy egyszerű sötétkék vászonnadrágot vett fel világoskék inggel, és még nyakkendőt sem kötött. Azt pedig Carmen egyenesen utálta, amikor felhajtja az inge ujját, ahogy most is.

– Azért picit lehetnél elegánsabb is. Mégis csak te vagy a házigazda – szúrt oda neki a nő.

Dylan elfojtott egy sóhajt. Carmen ilyen volt. Mindig minden legyen alkalomhoz illő. Még az ágyban is. Dylan egyetlen egyszer sem látott még rajta egyszerű pamut alsót, vagy hálóinget. Csupa csipke és selyem, ami rendkívül szexi, de mindez csak külsőség. Carmen ágybéli teljesítménye már kevésbé tükrözte a ruházatát. Sosem szeretkeztek csak úgy, spontán. A barátnője mindig közölte, ha ott akart aludni nála, vagy ha azt szerette volna, hogy ő töltse a lakásán az éjszakát. Menetrendszerűen zajlott minden, és Dylanben gyakran felmerült az a gyanú, hogy tulajdonképpen Carmen nem is élvezi az együttléteiket, hiszen túlságosan merev volt. Bármit csinált, a nő sosem képes teljesen elengedni magát.

Más helyzetekben viszont épp ez vált Carmen előnyére. Dylan bárhol megjelenhetett vele, és bármit rábízhatott. Minden elvárásnak tökéletesen megfelelt.

– Szerintem menjünk át a szalonba, mert hamarosan érkeznek a vendégek. Ráérünk majd akkor itt ácsorogni – terelte másfelé a témát, és egyben a barátnőjét is.

– A kis védenced hol van? – kérdezte Carmen miután leültek.

– Ne nevezd így, kérlek! Nemrég még a kertben láttam, talán a halakat etette. Mostanában állandóan a parkban lófrál.

– Más dolga sincs – vonta meg a vállát Carmen.

– Este muszáj lesz bemutatnom őt a vendégeknek, és mielőtt azt gondolnád, hogy szívesen teszem, közlöm, nem így van. Éppen ezért nem szeretném, ha megjegyzéseket tennél majd emiatt.

– Most komolyan azt gondolod rólam, hogy nem ismerem az etikettet? Vezesd csak körbe, de azt ne várd, hogy én is elkísérjelek!

– Nem is számítottam ilyesmire. – Dylan nem akart ilyen korán inni, de úgy érezte máris szüksége van valamire, ami oldja benne az egyre növekvő feszültséget. – Iszok valamit. Te is kérsz? – állt fel.

– Majd később, de igyekezz, mert úgy hallom valakik már megérkeztek! – pattant fel Carmen is, hogy fogadja az első vendégeket.

Már jócskán kezdtek összegyűlni a kertben, de Liana még mindig nem volt sehol. Igaz, Amanda is késett, de annak Dylan egyből megtudta az okát, amint megpillantotta őt. Ha Carmenről azt gondolta, hogy eltúlozta a ruháját, akkor ez az anyjára hatványozottan igaznak bizonyult. Egy feltűnő, fényes, bordó ruhát viselt, amely annyi pánttal rendelkezett, hogy Dylan elképzelni sem tudta, hogyan volt képes egyáltalán magára húzni anélkül, hogy ne gabalyodjon bele.

Türelmetlenül álldogált, mert szeretett volna már túlesni Liana bemutatásán, hogy aztán nyugodtan élvezhesse ő is az estét. Amikor rövid időre egyedül maradt, észrevétlenül Harper mellé osont, aki egy tálcán italokat kínálgatott.

– Hol van már Liana? – kérdezte tőle, mivel feltétezte, hogy a lány biztosan segített neki öltözködni.

– Ott jön – bökött Harper a fejével a terasz irányába.

Dylan odakapta a fejét, és nem is volt képes elfordítani onnan. Liana egyszerű, rövid, testhezálló, fehér ruhát viselt. A szoknya szegélyén keskeny fodor húzódott, felsőrésze pedig teljesen szabadon hagyta a vállát. Haját féloldalt feltűzte, és egy kis fehér virág díszítette göndör fürtjeit. Gyönyörű volt, ahogy az általa ültetett virágok között bizonytalanul megállt, és szemeivel őt kereste.

Dylan zavartan nézett körbe, de senki sem őt figyelte, Lianát viszont annál többen. Visszafordult hozzá, és a tekintetük találkozott. A férfi heves szívdobogás közepette odament hozzá. Szívesen megdicsérte volna, de mégsem tette. Helyette inkább felkínálta neki a karját.

– Gyorsan bemutatlak a legfontosabb vendégeknek, utána már egyedül is ismerkedhetsz. Legyél kedves és barátságos – suttogta neki.

– A kedvedért? – kérdezett vissza Liana szemtelenül.

– Igen, a kedvemért – felelte, és levezette a lépcsőn.

Liana nem tett úgy, mintha ide született volna. Kedves volt, ahogy azt Dylan kérte, és rendkívül őszinte. Nem játszotta meg magát. Ha megkérdezték mivel foglalkozott, szégyenkezés nélkül árulta el bárkinek, ahogy azt is, hogy ez az első ilyen összejövetele, és nézzék el neki, ha nem mindig illendően viselkedik. Dylan időnként még feleslegesnek is érezte magát, Liana olyan könnyedén és fesztelenül csevegett mindenkivel, és ahogy azt sejtette, rögtön megkedvelték. Senkitől nem érkeztek csípős megjegyzések, félreérthető mondhatok, burkolt sértések. Dylan szinte büszkeséget érzett, ahogy végigvezette őt a társaságon.

– Nos, akkor azt hiszem, innentől egyedül is boldogulsz – mondta neki, mikor újra kettesben maradtak.

– Köszönöm, hogy kisegítettél, mert bevallom, kicsit megijedtem, amikor megláttam milyen sok ember van itt. De menj csak, a barátnőd már így is szemmel vert bennünket – nézett el mellette Liana, Carmen irányába.

Dylan is maga mögé sandított. A barátnője valóban gyilkos pillantással méregette őket.

– Akkor további jó szórakozást! – Egy kis mosolyt eresztett meg Liana felé, majd odament Carmenhez.

Csak azért menekült annyira Liana közeléből, mert végig azt érezte, az arcára van írva a lány iránti vonzalma, és talán a barátnője is ezt látta meg rajta.

– Azt hittem, már sosem végeztek. Hogy tudott ez a lány ennyit beszélni? – zsörtölődött Carmen.

– Valószínűleg, ha izgul, túl sokat beszél. – Dylan leemelt egy poharat az arra haladó pincér tálcájáról.

– De legalább tudott viselkedni?

– Nem volt gond.

– Még szerencse. Nem szeretném, ha lejáratna téged itt mindenki előtt.

– Nem beszélhetnénk másról?

Semmi kedve nem volt egész este azt hallgatni, ahogy Carmen Lianát becsméreli.

– Jó, akkor szórakoztassuk a vendégeket, mert Amanda egyedül nem lesz képes tartani a frontot – indult el Carmen az egyik régi barátjuk felé.

Dylan csatlakozott hozzájuk, és próbált mindenkivel váltani néhány szót, de szemével állandóan Lianát kereste, aki szintén hol az egyik, hol a másik vendéggel beszélgetett. Dylannek az is feltűnt, ahogy az anyja egy félreeső helyen Edgarral sustorog, de nem törődött különösebben velük. A következő alkalommal Lianát a szomszéd birtokos fia, Oliver társaságában pillantotta meg. Valamin nevetgéltek, majd a fiú Liana derekára helyezte a kezét, és elkísérte az egyik asztalhoz, ahol leültek.

Dylan nyugtalanul fordult vissza a beszélgetőpartnereihez. Nem szívesen ismerte be magának, de féltette Lianát. Nem bírta elviselni, hogy más érjen hozzá.

17. fejezet