Te vagy az örökségem - 21. fejezet

 

21. fejezet: Féltékenység

Liana

– Itt vannak még? – kérdezte Liana, amikor Harper felment hozzá, hogy levigye a vacsorája maradékait.

– Még igen, de szerintem hamarosan távoznak.

– Gondolom, végig rólam vitatkoztak.

– Nem hallottam mindent, de igen, sokat beszéltek önről – árulta el neki a lány.

Liana az ablakhoz sétált. Amanda kocsija még mindig a főbejárat előtt állt.

– Szegény Dylan! Miattam kellett végighallgatnia ezt a két boszorkányt. Nem bánnám, ha vége lenne már – sóhajtotta.

– Mr. Crawford kiállt maga mellett. Úgy helyre tette őket, hogy meg sem tudtak szólalni – kuncogott Harper.

– Tényleg? Jaj, de szerettem volna hallani – húzódott vigyorra Liana szája.

Hálásan gondolt Dylanre. Elképesztő, hogy szinte óráról órára változott a véleménye vele kapcsolatban. Egyik pillanatban gyűlölte, a másikban pedig egyből levette a lábáról, és bármit képes volt megbocsátani neki. Tegnap is micsoda vallomást tett, pedig egyáltalán nem tervezett semmi ilyesmit. Hiába határozta el, hogy miután megkapja a beleegyezését, szóba sem áll majd vele, elég volt néhány kedves szó, és máris kitörölte a fejéből az egészet.

Megpróbált a kettőjük között történtekre úgy gondolni, mint egy kis kalandra. Lefeküdtek egymással. Na, és? Mással is előfordul. Talán nem kellene túlgondolni ezt az egészet. Megtörtént, kész, vége. Mindketten remekül szórakoztak, és tovább lépnek.

Ez ilyen egyszerű lett volna, ha nem érezne a férfi iránt semmit. Liana a szerelem miatt csapongott összevissza. Amiatt volt, hogy egy percig sem tudott kitartani semmilyen elhatározása mellett. Belehabarodott ebbe a jóképű pasiba, aki komoly párkapcsolatban él. De mit tehetne ellene? Az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Csak sodródik az árral, és majd csak lesz valami.

Ismét együtt reggeliztek, mint régen, de ezúttal Dylan ajánlotta fel, hogy üljenek ki inkább a teraszra.

– Nagyon szörnyű volt a tegnap este? – kérdezte Liana.

– Nem volt vészes. Azt hiszem, most kis ideig nem kell a morgolódásukat hallgatnom – mosolygott rá elbűvölően a férfi.

Liana igyekezett figyelmen kívül hagyni a szíve kalimpálását.

– Ne haragudj, amiért ilyen helyzetbe hoztalak.

– Nem te tehetsz róla. Az én döntésem volt.

Liana elvarázsolva mosolygott maga elé. Dylan még mindig kedves vele. Vajon meddig fog ez tartani? Remélte, egészen sokáig.

– Úgy látom, ma is az irodában kezdesz – jegyezte meg, mivel Dylan ismét öltönyt viselt.

– Igen, de ebédre hazaérek. Holnap pedig itthonról dolgozok, úgyhogy, ha szükséged lesz a segítségemre, akkor itt leszek – csúsztatta a belső zsebébe a telefonját.

Lianának nem csak a segítségére volt szüksége, hanem rá. A férfira, akiért a szíve dobogott.

– Köszönöm. Ma nagyon sok mindent el akarok intézni. Meg kell rendelnem egy csomó dolgot, ami az induláshoz szükséges – tömött magába egy jó adag salátát.

– Akkor csináld csak! Ha haza értem, majd elmeséled mire jutottál – állt fel Dylan, és miután távozott, Liana is a telefonja után nyúlt.

Olivert hívta, mert a segítségét akarta kérni.

– Micsoda kellemes meglepetés! Jó reggelt, szépségem! – köszönt bele a fiú.

Liana vágott egy grimaszt, de persze vigyorgott mellé.

– Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, esetleg ráérsz-e most. Szeretnék megbeszélni veled valamit, és ha át tudnál jönni, annak fenemód örülnék.

– Persze, nem gond. Egy óra múlva ott leszek – egyezett bele Oliver.

Amíg Liana a fiúra várt, addig az interneten böngészett, és telefonálgatott, hogy leadja a megrendeléseket. Miután Oliver megérkezett, vele is a teraszon ült le, és elmesélte neki a nagy tervét.

– Nem semmi csaj vagy, Liana! Te tényleg kertészkedni akarsz? – ingatta a fejét csodálkozva Oliver.

– Szeretem csinálni, és így talán nem érzem majd feleslegesnek magam. Viszont épp emiatt hívtalak. Úgy rémlik, vannak gépeitek, és szeretném megkérdezni, hogy esetleg nem szántanátok-e fel nekem azt a kis részt, ahová majd ültetni akarok.

Oliver a fejét vakargatta.

– Nem probléma, de még mindig nem akarom elhinni, hogy ilyenbe kezdesz. Azért remélem, azzal tisztában vagy, hogy ez rengeteg munkát jelent – figyelmeztette.

– Persze, hogy tisztában vagyok vele, de lesznek alkalmazottaim is. Legalábbis remélem, hogy találok majd valakiket. Nos, akkor kijössz velem, hogy megmutassam, hol kellene megcsinálni? – toporgott Liana izgatottan.

– Oké, menjünk. Útközben hazatelefonálok, hogy jöjjön át valaki a traktorral.

– Máris? Szuper vagy, Oliver! – ölelte magához Liana örömében.

– Hű, ha ezt tudom, gyakrabban szerzek neked örömet – nevetett fel Oliver.

Liana kivitte Olivert a földre, ahol meglepetésére már ott volt néhány ember, akik a bokrokat vágták ki, hogy könnyen megközelíthető legyen a hely. Biztosan Dylan intézkedett, ami miatt Liana megint csak hálás szívvel gondolt rá.

– Szóval, ez lenne az – mutatott körbe. – Oda terveztem az üvegházat, és mellé két fóliasátrat, a többi pedig szabadföldi lenne. Kell még egy kisebb épületet, ahol a ládákat és egyebeket tárolunk.

Kettesben végigjárták a terület teljes hosszát. Liana tervezgetett, Oliver bólogatott, és időnként az idióta vicceivel szórakoztatta őt.

– Ez remek föld, biztosan minden megterem majd benne, de gondosan elő kell készíteni a talajt. Ebben apám tud majd tanácsot adni neked. Ő jobban ért hozzá, mint én – mondta Oliver.

– Az jó lenne. Majd átugrok hozzátok valamelyik nap. Így viszont át kell öltöznöm, mert szeretnék itt lenni, amíg megcsinálják – indult el vissza a kocsihoz.

– Ha abban is kell a segítségem, csak egy szavadba kerül – tréfálkozott vele Oliver.

– Köszönöm. Már ez is épp elég lesz! – hárított Liana rosszalló pillantások kíséretében.

Természetesen észrevette, hogy a fiú újra flörtölni kezdett, de nem foglalkozott vele. Örült, hogy máris hozzákezdhetett a munkának. Hamarosan felépíti a saját kis birodalmát a birtokon, amit majd igazán a magáénak érezhet.

– Mindjárt jövök, addig érezd magad otthon – hagyta magára Olivert, és felszaladt az emeletre.

Amikor visszament, a fiú a szalonban ült, és újságot olvasott.

– Látom, Dylan újabb nagy dobásra készül – jegyezte meg Oliver.

Liana megállt előtte.

– Mire gondolsz?

– Azt írják, hogy együttműködési megállapodást készül aláírni az egyik legnagyobb hazai nagyvállalattal. De hát, biztosan tudsz róla, hisz már a cégetek is közös – hajtotta össze a lapot a fiú.

– Nem tudtam róla. Dylan intézi az üzleti ügyeket. Egyébként ez mit jelent? – kérdezte bizonytalanul.

– Nagyjából azt, hogy összejön, akkor óriásit kaszálhattok. Meglep, hogy nem szólt róla.

Liana nem értette, Oliver mit akar ezzel mondani. Dylan nem csapná be őt.

– Majd biztosan megemlíti, hiszen az én aláírásomra is szüksége lesz hozzá. Iszol valamit? – terelte másra a szót.

– Nem, köszönöm. Mehetünk? – állt fel Oliver.

Lianát még a kocsiban sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Dylan ilyen fontos dolgot nem mondott el neki. Ha visszamegy, el fogja olvasni azt a cikket.

 

Dylan

Amikor Dylan hazaért, és meglátta Oliver kocsiját a ház előtt, rögtön elöntötte a düh. Mit keres ez itt már megint? – csapta be a kocsija ajtaját. A házban senkit sem talált, ezért megkereste a szobalányt.

– Hol van miss Foster?

– Kiment a földre Mr. Riverával, uram.

Dylan mérgesen sietett fel, majd miután átöltözött, kiállt a saját dzsipjével, és utánuk ment. Liana kocsija az út szélén állt, a lány pedig Oliverrel a földterület túlsó felén sétált, és közben valamit kézzel-lábbal magyarázott a fiúnak.

Egy traktor már jó darabot felszántott a kijelölt területből, és Liana mutatta neki meddig menjen el. Dylan csípőre tett kézzel nézte, ahogy a páros felé sétál, miután észrevették őt. Liana elképesztően csinos volt farmer rövidnadrágjában, fehér szűk trikójában és a lábán viselt virágos gumicsizmájában. Ahogy közelebb értek, Liana száján hatalmas mosoly jelent meg, Dylan szívét pedig melegség öntötte el. Nagyon kellett neki ez a lány, és bitang rossz érzés volt más oldalán látni őt.

– Már itthon is vagy? Nézd, milyen jól haladunk – csicseregte boldogan Liana.

– Igen, látom, hogy nem tétlenkedtél. Oliver – biccentett a fiú felé, és kelletlenül kezet rázott vele, majd újra Lianához fordult. – Beszélhetnénk?

– Persze. Bocs, egy perc, és jövök – kért elnézést a fiútól, és követte Dylant.

Visszasétáltak a kocsihoz, és Dylan nyomban számonkérte Lianán, hogy mit keres ott Oliver.

– Hogyhogy mit keres itt? Nekik vannak gépeik, ezért a segítségét kértem, és amint láthatod, segített is. Mi ezzel a baj? – értetlenkedett a lány.

– Már mondtam neked, hogy nem akarom körülötted látni – bosszankodott Dylan ingerülten, pedig nem szeretett volna vitázni vele.

Liana mérgesen szorította össze csókolni való ajkait.

– Nem szabhatod meg nekem, hogy kivel barátkozok. Oliver semmi olyat nem csinált, ami okot adna arra, hogy kerüljem őt.

– Azt hittem, vagyunk már annyira jó viszonyban, hogy figyelsz arra, mit kérek tőled, és talán kicsit meg is bízhatnál bennem – tette hozzá csendesen.

Liana egy mély levegővel fojtotta el, amit mondani akart, majd a férfi elé lépett.

– Én nem ítélkezek senki fölött, amíg meg nem ismertem. Nem vagyok olyan, mint te. Ha haragszol rá, az a te dolgod!

Dylan legszívesebben egy csókkal zárta volna le a vitájukat, de ezt mindenképpen tisztázniuk kellett.

– Mi az, hogy nem vagy olyan, mint én? Mert én milyen vagyok? – fonta össze a karját maga előtt.

– Nem tudom, Dylan. Nem úgy értettem – fordult el tőle a lány zavartan.

Valószínűleg Liana sem akart újra haragot, de ezt a megjegyzését Dylan nem hagyhatta figyelmen kívül.

– Akkor? – kérdezte türelmetlenül.

Liana visszafordult hozzá.

– Nézd, tudok arról, hogy Carmen korábban Oliver barátnője volt, és emiatt haragban vagytok, de nekem ehhez semmi közöm. És most, ha nem haragszol, vissza kell mennem. Majd később megbeszéljük – mondta, és magára hagyta.

Dylan el tudta képzelni, Oliver mennyire rossz színben tüntethette fel őt a történetében. Ez viszont most nem különösebben érdekelte. Majd idővel elmeséli Lianának az ő verzióját is.

Hezitált, hogy inkább visszamenjen a házba, vagy maradjon itt ő is. Nem bírta nézni a vidám beszélgetésüket, de kettesben sem szívesen hagyta őket. Végül úgy döntött, inkább visszamegy, mert úgyis el akart intézni még néhány dolgot.

Még az irodájában volt, mikor nagy sokára Liana kopogtatott be hozzá, kezében egy újsággal.

– Jöhetek? – kérdezte félénken.

– Igen, már végeztem – csukta be maga előtt a mappát, amit tanulmányozott.

Liana leült a kanapéra, Dylan pedig az asztala mögül várta, mit szeretne kérdezni, mert a lány gyönyörű arcára volt írva, hogy nagyon akar valamit.

– Olvastam a cikket a vállalatról – kezdte Liana, és a papírt gyűrögette a kezében.

– Igen, én is olvastam – bólintott.

– Ne értsd félre, nem akarlak számonkérni, de ez egy fontos dolognak tűnik, és nem szóltál róla – bökte ki.

Szóval tájékozódik. Nagyon helyes – mosolyodott el Dylan magában.

– Eléggé lekötött, amibe belevágtál. Gondoltam, ráérek később is szólni, ugyanis rád is szükségem lesz majd az aláírásnál.

Lianán látszott, hogy megkönnyebbült. Tényleg azt hitte, hogy kihagyja ebből? Már, hogy hagyta volna ki? Egyébként sem teheti meg, de ha megtehetné, sem csinálna vele ilyet. Azt ígérte neki, hogy vigyáz a pénzére, és azt is fogja tenni.

– Akkor jó, csak meglepődtem – kezdett el szabadkozni Liana.

– Ez azt jelenti, hogy jövő héten elutazol velem két napra – közölte vele.

Liana szeme elkerekedett. Dylan biztos volt benne, hogy ugyanarra gondol, amire ő. Veszélyes. Kettesben lenni egymással veszélyes.

– Értem – felelte Liana, és újra zavartan forgatta az újságot a kezében.

Annyira édes volt, hogy Dylan legszívesebben magához ölelte volna.

– Akkor most visszatérhetünk Oliverre? – váltott témát, mert ezt mindenképpen végérvényesen tisztázni akarta vele.

– Igen, de még mindig nem értem mit vársz tőlem. Nem felejtettem el, amiket meséltél róla, de mint mondtam, én nem ítélkezek – tért vissza Liana magabiztossága.

Dylan összefonta az asztalon az ujjait, és próbált higgadt maradni.

– Nem is kell ítélkezned, csak hallgass rám. Ne engedd túl közel magadhoz!

– Csak barátkozunk. Te is tudod, hogy rajtad kívül nincs senki, akivel válthatnék néhány szót. Oliver pedig figyelmes, és segítőkész. Ráadásul hétvégén elhívott magával egy buliba.

– De ugye visszautasítottad?

– Már miért tettem volna? Mióta itt vagyok ki sem mozdultam. Nekem is szükségem van a kikapcsolódásra és a korombeli fiatalok társaságára. Nem várhatod el tőlem, hogy a négy fal közé zárva éljem az életem – háborgott Liana.

Dylan kénytelen volt lenyelni, ami kitörni készült belőle.

– Nem is kértem semmi ilyesmit. Csak ne vele. Mindössze ennyit szeretnék.

– Úgy beszélsz, mintha tényleg a bátyám volnál – húzta el Liana a száját gúnyosan.

Ezt nem kellett volna mondania. Főleg azért nem, mert Oliver is épp ezzel gúnyolódott vele. Dylan mérgesen felállt, és odasétált hozzá.

– Ha úgy vesszük majdnem a húgom vagy, és kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rád – dörrent rá a lányra.

Rögtön tudta mekkora hülyeséget hordott össze, de nem mondhatta, hogy szereti és félti attól a szélhámos idiótától, aki csak ki fogja használni.

Liana tekintete elsötétült, és hirtelen felpattant.

– A húgunkat nem dugjuk meg! – vágta az arcába. – Te csak féltékeny vagy Dylan, pedig nem vagyok a tulajdonod.

Persze, hogy Liana átlátott rajta. A vak is láthatta, hogy tényleg féltékeny, de az is igaz, amit Oliverről állított.

– Nem vagyok féltékeny, csak féltelek. A kettő nem ugyanaz – szállt vitába vele.

– Tudok vigyázni magamra. Egyébként pedig igen sértő, hogy azt feltételezed rólam, egyből ágyba bújnék vele.

– Miért forgatod ki mindig a szavaimat, Liana? Én csak azt kértem, ne engedd magadhoz közel.

– Mint téged? – nézett rá dacosan a lány.

Liana mindig ügyesen szorította sarokba.

– Az kettőnk között teljesen más volt, te is tudod – morogta.

Liana gúnyosan felnyögött.

– Akkor magyarázd el, kérlek, hogy én is megértsem. Veled lefeküdhetek, de mással nem? Pont veled, akinek barátnője van? Oliver független, akárcsak én. Habár nem kért ilyesmire, és még csak nem is célzott rá, de ha megtenné, azért utasítsam vissza, mert te ezt kéred tőlem? Ezt mégis, hogy gondolod? – hadonászott hevesen.

Dylan már bánta, hogy belement ebbe az egészbe.

– Szándékosan nem akarod megérteni. De tudod mit? Hagyjuk! Le akarsz feküdni vele? Tedd azt! Nem érdekel! – Ellépett tőle, majd öntött magának egy italt.

– Látod? Most te forgatod ki a szavaimat. Elmondtam, csak barátkozok vele, de te tovább mentél azzal, hogy ne kerüljek hozzá közel. Számomra a közel azt jelenti, hogy túllépek a barátságon. Egy szóval sem állítottam, hogy le akarnék vele feküdni. Most pedig jobb, ha megyek, mert ennek a vitának semmi értelme. – Liana elindult az ajtó felé.

Dylannek muszáj volt utána nyúlnia, mert ha most nem békülnek ki, akkor újra visszatérnek azok a napok, amire egyáltalán nem vágyott.

– Várj! Ne menj el! – kérte csendesebben, és rögtön el is engedte Liana karját. – Bocsánatot kérek. Ha barátkozni akarsz vele, legyen. Benned megbízok, de benne nem. Azért pedig nem haragudhatsz rám – váltott kedvesebb hangnemre.

Liana tekintete szintén megenyhült.

– Sosem tudok rád haragudni, Dylan – simított végig a férfi karján, majd zavartan lesütötte a szemét.

Dylan számára ez felért egy vallomással. Liana érez iránta. Talán ugyanazt érzi, mint ő. Ha a lány nem fordul meg, és hagyja ott, biztos, hogy most megcsókolja, és… De mire észbe kapott, Liana már nem állt ott. Elmenekült, mire újra butaságot csináltak volna.

– Elnézést, Mr. Crawford, miss Davis van itt – szólt be a szobalány.

– Carmen? – kérdezte Dylan csodálkozva. – Jól van, küldje csak be.

Mit keres itt Carmen ilyenkor? Nem beszélték meg, hogy találkoznak. Most akár kényelmetlen szituációba is kerülhetett volna.

– Szia, édesem! Hívtalak, de nem vetted fel – viharzott be hozzá a nő, és egy hosszú csókkal üdvözölte.

Dylan annyira meglepődött, hogy csak nagy sokára ölelte át őt.

– Le vagyok némítva, talán azért nem vettem észre. Mi járatban vagy itt? – lépett kicsit távolabb tőle.

– Csak látni akartalak. Van egy szabad délutánom, gondoltam, veled tölthetném – simult újra hozzá Carmen.

Dylan máskor valószínűleg örült volna ennek a meglepetésnek, de fejben még mindig Lianával volt, és egy cseppet sem vágyott Carmen társaságára.

– Akkor esetleg sétálhatnánk egyet a parkban, úgyis régóta ülök már az irodában – javasolta, mert jobb nem jutott az eszébe.

Amúgy is ki kellett szellőztetnie a fejét. Túl sok oda nem illő gondolat volt benne.

– Szerintem inkább menjünk fel, és majd utána sétáljunk – suttogta a fülébe Carmen, és közben már a nyakát puszilgatta.

Dylan fejében egymást kergették a gondolatok, ám mindhiába. Semmilyen értelmes kifogást sem sikerült találnia, milyen indokkal utasíthatná vissza. De miért is tenne ilyet? Carmen a barátnője.

Miután felmentek, újabb italt öntött magának.

– Csak nem feszült vagy valami miatt? Akkor szoktál inni – jegyezte meg Carmen.

– Nem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak kedvem támadt hozzá – erőltetett magára egy mosolyt.

– Akkor idd meg, és gyere édes. A szobában várlak – engedett meg felé egy kacér pillantást Carmen, majd eltűnt a hálóban.

Ilyen még soha nem történt Dylannel. Nem tudta, hogyan lesz képes ágyba bújni a saját barátnőjével azok után, hogy az előbb még Lianára vágyakozott.

Könnyebben ment, mint hitte. Az már más kérdés, fejben hol járt közben.

– Hétvégén eljössz a bemutatómra? – bújt hozzá Carmen.

– Ha szeretnéd, szívesen elmegyek.

– Szeretném, habár tudom, hogy nem igazán érdekel az ilyesmi, de örülnék neki, ha ott lennél. Ez egy igen jelentős lépés a karrieremben.

– Rendben, akkor ott leszek. A jövő héten viszont el kell utaznom két napra üzleti ügyben – közölte Dylan a plafont bámulva, és gondolatban már ismét Lianával volt.

– Mikor?

– Csütörtökön, és pénteken jövök vissza.

– Akkor jöhetnél egyenesen hozzám a repülőtérről, és nálam aludhatnál – könyökölt fel Carmen. – Tudod, anyád szombaton partit rendez, egész nap együtt lehetnénk.

– Majd megbeszéljük – tért ki a válaszadás elől. – Akkor van kedved most sétálni egyet?

– Te menekülsz előlem, Dylan? – nevetgélt Carmen.

A barátnője furcsán viselkedett. Nem szokott ilyen ragaszkodó lenni, és bejelentés nélkül sem jött soha. Talán sejt valamit? A nők könnyen észreveszik az ilyesmit…

– Már miért menekülnék, hisz hívtalak magammal, nem? – kérdezett vissza, és rögtön ki is kelt az ágyból.

Amíg Carmen zuhanyozott, addig Dylan fel-alá járkált a nappaliban. Nagyon nem jól volt ez így. Liana annyira elvette az eszét, hogy képtelen a barátnőjére koncentrálni. Ennek nem szabadna így lennie, de nem tudott ellene tenni semmit.

– El kell ismernem, sokkal szebb így a park, ezzel a sok virággal – dicsérte meg Carmen kivételesen Liana keze munkáját, miután végre lementek.

– Igen. Sokkal otthonosabb lett – értett egyet vele.

– Talán nekem is össze kellene barátkoznom ezzel a lánnyal. Semmi értelme az ellenségeskedésnek – sóhajtott színpadiasan a nő.

Dylan sejtette, hogy ez egyáltalán nem volt őszinte szándék Carmen részéről. Ő soha nem közeledne egy olyan emberhez, aki nem a köreiből származik.

– Nehezen tudnálak elképzelni benneteket barátnőként.

– Nem kell, hogy barátok legyünk, de az sem, hogy utálkozva nézzünk egymásra. A kedvedért megpróbálhatom elfogadni őt.

– Én nem kértem ilyesmit tőled – ingatta a fejét Dylan.

– Ez igaz, de tudom, hogy nem szereted a feszültséget – hajtotta a vállára a fejét Carmen.

A nyári lakhoz értek, ahol Liana a macskájával üldögélt a lépcsőn, ölében a laptopja, és elmélyülten olvasgatott. Szemébe lógó haját a füle mögé sodorta, feltárva szépséges arcát.

– Akkor itt a lehetőség – nézett Dylan szórakozottan Carmenre.

A barátnője tüstént feszengeni kezdett, ahogy Liana felé közeledtek. Dylan tudta, hogy Carmennek fogalma sincs, hogyan is kezdeményezhetne beszélgetést Lianával. A két nő, annyira különböző volt, hogy már az is csodának számítana, ha tíz percig meglennének egymás mellett. Ennek ellenére érdeklődve várta, hogy mi fog ebből kisülni.

Liana észrevette őket, és nem is annyira ijedten, inkább kíváncsian nézett rájuk.

– Hát, te? Mivel foglalatoskodsz ennyire? – kezdeményezett Dylan, hogy megkönnyítse Carmen dolgát.

– Csak a növényekről olvasgatok – nézte őket Liana gyanakodva.

– Carmen meglátott, és üdvözölni akart. Nem igaz, szívem? – fordult somolyogva a barátnőjéhez, aki egészen zavarba jött.

– Igen… igen – dadogta a nő. – Milyen érdekességet olvastál?

Liana egyikükről a másikukra pislogott, mint aki csapdát sejt.

– Csak azt kerestem, miket érdemes ilyenkor ültetni, mert már kicsit késésben vagyok – válaszolta.

– Remek ötlet ez a kert és a jótékonykodás. Dylan mesélte mennyire komolyan gondolod. Irigylem a lelkesedésed. Biztosan kedvező lesz a fogadtatása – udvariaskodott Carmen, miután némileg összeszedte magát.

Liana meghökkenve jártatta a tekintetét rajtuk.

– Milyen kedves tőled. Ha esetleg lesz kedved néha csatlakozni, szívesen látlak majd. A kertben mindig van mit kapálgatni. Biztosan nem áll tőled távol az önkéntes munka – húzódott vigyorra szája.

Dylan alig bírta megállni, hogy ne nevesse el magát. Carmen és a kapálás? Még elképzelni is vicces volt. Liana úgy figurázta ki a barátnőjét, hogy az még csak fel sem háborodhatott miatta.

– Igen, bizonyára elkel majd a segítség. Nos, akkor mi nem is zavarnánk tovább. Menjünk, szívem! – Carmen sarkon fordult, akinek immár nem csak a haja, de az arca is vörös volt.

– Túl sokáig nem beszélgettetek – súgta oda neki Dylan.

– Elsőre ennyi éppen elég – felelte Carmen tetetett könnyedséggel, de a hangja remegett.

– Végül is. Már az is valami, hogy szóba áltatok egymással.

Visszamentek a házba, ahol Carmen sebtében a kezébe vette a táskáját.

– Megyek szívem, és a héten már nem is tudok jönni. A bemutatón találkozunk – bújt oda hozzá, hogy búcsúzóul újra megcsókolja.

Dylan kikísérte a kocsijához, majd magában még mindig mosolyogva ment vissza a házba.

22. fejezet