Te vagy az örökségem - 22. fejezet

 

22. fejezet: Közös munka

Liana

Liana már semmit sem értett. Mi volt ez az egész? Először Dylan féltékenykedése, aztán mellékesen közli, hogy kettesben két napra elutaznak, majd Carmennel az oldalán megjelenik, aki úgy beszél hozzá, mintha országos barátnők lennének. Már csak Amanda hiányzott a képből. Mit akarnak ezek tőle? Miért viselkedik mindkettő ilyen furán?

Becsukta a laptopját, elköszönt Brunótól, aki már igen otthonosan érezte magát a kertben, és mintha kicsit fogyott is volna, majd visszament a házhoz. Dylan a teraszon ült, és derűs arccal várta őt.

– Leülsz hozzám egy kicsit? Hoztam ki neked is innivalót – mutatott egy pohár igazán gusztusos, zöld italra a férfi, melyben citromkarikák, menta és szívószál volt.

– Mi ez? Piszok jól néz ki – huppant le mellé Liana.

– Lényegében egyszerű limonádé, kicsit felturbózva. Kóstold csak meg! – biztatta a férfi.

Liana jó nagyot kortyolt belőle, mert már tényleg szomjas volt.

– Nagyon finom, és nem túl édes. Te csináltad?

– Igen. Csak neked – felelte gyengéden Dylan, amitől Liana szíve nagyot dobbant.

A férfi az előbb még a barátnőjével volt, most meg neki hízeleg. Nagyon nem tetszett ez neki.

– Mi ez az egész, Dylan? Miért jöttetek oda hozzám? Miért ilyen kedves hirtelen mindenki?

– Hidd el, én pont úgy meglepődtem, mint te.

Liana gyanakodva méregette a férfit.

– Valamit elhallgatsz előlem. Egyáltalán miért volt itt Carmen? Eddig sosem vettem észre, hogy benézett volna napközben – faggatózott tovább, habár nem igazán volt joga számonkérni ilyesmiket.

Dylan halkan felnevetett, és az asztalra támaszkodott.

– Mi abban a meglepő, ha a barátnőm látni akar engem?

– Oké, mondjuk, elhiszem, hogy csak úgy beugrott hozzád, de akkor mi az oka annak, amiért szóba állt velem?

– Tényleg nem tudom. Egyszer csak közölte, hogy úgy döntött, jóban akar lenni veled. Te pedig épp ott ültél, és mondtam neki, hogy akkor itt van az alkalom a békülésre. Ennyi volt az egész – vonta meg a vállát.

Liana még mindig kételkedett.

– Nem akarlak megsérteni, hogy rosszat feltételezek róla, de te komolyan elhiszed, hogy barátkozni akar velem?

Dylan elnézően pislogott rá.

– Nem sértesz meg. Ismerem már Carment. Szerintem két dolog állhat a háttérben. Vagy nekem akart kedveskedni, vagy pedig tervez valamit, de ne kérdezd mit, mert nem tudom.

Ez őszintének hangzott, úgyhogy Liana nem is erőltette tovább a dolgot, de mást borzasztóan szeretett volna megkérdeni, csak félt, hogy nem lép-e át vele egy határt. Végül úgy döntött megkérdezi, és talán Dylan nem haragszik meg miatta.

– Mondd, hogy bírod őt? Te olyan más vagy, mint Carmen. Úgy értem, hogy amikor megismertelek, és felületesen a barátnődet is, akkor azt gondoltam, tökéletesen összeilletek, de mióta többet beszélgetek veled, azóta egészen másképp látom. Te sokkal közvetlenebb és nyitottabb vagy, másképp gondolkodsz dolgokról, és simán le tudtad vetkőzni azt az előkelősködést, amit elsőre mutattál felém. És mielőtt félreértenéd, nem azért kérdezem, mert volt köztünk valami, hanem egyszerűen csak érdekel, hogy miért pont ő.

Dylant váratlanul érhette a kérdése, mert a poharát forgatva hosszasan elgondolkozott.

– Csak veled vagyok más, Liana – felelte végül egy nagy sóhaj kíséretében.

Liana nem erre a válaszra számított. Vele miért más? Nem. Vele Dylan önmaga, és másokkal más. Talán ez valamiféle megfelelési kényszer lenne? Másnak mutatni magát, mint amilyen valójában? De kinek akar megfelelni? A Crawford névnek. Dylan igazi Crawford akar lenni. Ha tudná, hogy mekkora tévedésben van.

– Szeretném, ha mindig ilyen maradnál velem – fogta meg a kezét Liana.

Dylan rátette az övét, és gyengéden megszorította.

– Te se változz meg, Liana!

Ebben a pillanatban Liana azt érezte, a férfi viszonozza a szerelmét. Olyan nem lehet, hogy ne érezzen iránta valamit, különben nem viselkedne így vele. Ezért féltékeny, ezért történt meg az kettőjük között, és ezért keresi folyamatosan a társaságát, ahogy ő is az övét.

Valószínűleg össze lehetett zavarodva, és bizonytalan, amit Liana meg tudott érteni. Neki senkije sem volt, mégis nehezen dolgozta fel azt, ami kettejük között történt. Akkor milyen nehéz lehetett ez Dylannek. De nem akarta magát áltatni. Ha Dylannek választania kell, akkor nem kérdés, hogy ki mellett fog dönteni.

– Nos, azt hiszem, ideje lenne vacsoráznunk – húzta el a kezét.

Dylan megköszörülte a torkát, és próbált ő is visszazökkenni az előbbi meghittnek mondható pillanatukból.

– Igazad van, ráadásul neked reggel korán is kell kelned – mondta, majd felállt.

– Miért? – pislogott rá értetlenül Liana.

– Mindjárt, csak beszólok, hogy itt tálaljanak.

Pár perc múlva Dylan két újabb pohár limonádéval tért vissza.

– Azért kell korán kelned, mert reggel jönnek a munkások, és te fogod felügyelni őket – közölte, miközben letette elé a poharat.

– Milyen munkások? – kérdezte csodálkozva Liana.

– Azt mondtad, kell áram, víz és egy épület. Azt fogják kiépíteni. Egész délután ezt szerveztem, amíg arra vártam, hogy Oliverrel visszajöjjetek – árulta el neki Dylan.

Liana legszívesebben a nyakába ugrott volna.

– Sokkal fogok neked tartozni, Dylan Crawford – csóválta a fejét mosolyogva.

A férfi szeme felcsillant, arca egészen kisimult.

– Majd behajtom rajtad, ebben egészen biztos lehetsz – felelte sejtelmes pillantás kíséretében.

Liana szégyellte magát, de most azt remélte, hogy Dylan is olyan viszonzást vár, amire ő ebben a pillanatban vágyott.

Reggel hét órakor Liana már kint volt az ő kis farmján, ahogy magában hívta a helyet, és a munkásokat várta. Azt az egyet sajnálta, amiért nem tudott Dylannel reggelizni, de mivel a férfi azt ígérte, hogy ma otthonról dolgozik, biztosan kimegy majd hozzá.

Egy egész sereg ember vonult ki a helyszínre, és néhány teherautó is érkezett különböző építőanyagokkal. Liana azt sem tudta, hol áll a feje, mert folyamatosan kérdezett tőle valaki valamit. Mit hová rakjanak, hol legyen a kút, mekkora épületet szeretne, milyen legyen az elosztása, mekkora ajtó, hány ablak, esővizet akarja-e gyűjteni, és ezernyi mást.

Az üres terület egykettőre megváltozott. Utak kezdtek előtűnni a semmiből, oszlopok kerültek a helyükre, gépek hatalmas árkokat ástak, teherautók jöttek-mentek.

– Építésvezető kisasszony, most velem kell jönnie! – szólalt meg mögötte Dylan.

– De rám itt szükség van – mosolygott Liana azokba a csábító, sötét szemekbe, melyek olyan kedvesen nézték ők.

– Nekem is szükségem van rád. Méghozzá az istállóknál – egészítette ki a mondatot a férfi.

– Na jó, akkor kénytelen leszek veled tartani – adta meg magát Liana.

Dylan megfogta a kezét, úgy vezette ki, nehogy valamiben elessen. Mivel az istállók nem voltak messze, gyalogosan mentek át.

– Most már elengedheted – szólt rá Liana, mert Dylan még mindig fogta a kezét.

– Ja, persze. Észre sem vettem – füllentette a férfi vigyorogva.

– Miért kellett ide jönnünk?

– Két oka volt. Az egyik az, hogy ki kell jelölnöd, mekkora helyet kerítsenek el a tyúkjaidnak, a másik pedig, hogy megebédelj velem.

– Miért? Már ebédidő van?

– Igen, és mivel gondoltam, hogy úgysem jössz be a villába, ezért kihoztam magunknak.

– Utállak, amiért ilyen figyelmes vagy! – lökte meg játékosan a férfit.

– Nem hagyhatom, hogy éhen halj. Szükségem lesz rád az aláírásnál – viccelte el a dolgot Dylan.

Miután végeztek az ólaknál, visszamentek a kocsihoz.

– Ülj be! – szólt rá Dylan.

– A kocsiban eszünk?

– Ne kérdezz már mindig annyit! Ülj be, és majd meglátod – nevetett.

Nem a kocsiban ettek. Dylan elvitte Lianát a patakhoz, ahol leterített egy takarót, majd egy kosárból kipakolta az ételt.

– Elképesztő vagy. Tényleg nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki – ült le hozzá Liana.

– Ez csak kis szívesség. Semmi egyéb.

Mindketten tudták, hogy nem az. Ez jóval több volt, mint szívesség, de Liana nem akarta elrontani a hangulatukat azzal, hogy problémázni kezd ezen.

Kellemesen megebédeltek. A környezet meseszép volt, az étel rendkívül finom, a társaság pedig a lehető legjobb. Ám ezekkel az apró szívességekkel Dylan teljesen elrabolta Liana szívét, ami nem sok jóval kecsegtetett számára. De mit tehetne ellene? Képtelen lenne elküldeni, vagy leállítani, hiszen boldoggá tette.

Jó hangulatban mentek vissza az építkezésre. Dylan azonnal beállt a munkásokat irányítani, de többször hozzá fordult, hogy jóváhagyását kérje. Liana örült, hogy a férfi is magáénak érzi ezt az egészet, és kérés nélkül segít neki. Boldogan nézte, ahogy Dylan nem csak irányít, de ugyanúgy megfog egy-egy zsákot vagy fagerendát. Gondolatai újra és újra elkalandoztak, miközben a férfi izmos testében gyönyörködött. Annyira tökéletesnek érezte ezt az egészet. Dylan mellett talán minden tökéletes is lehetne.

– Most már nyugodtan itt hagyhatod őket. Menjünk vissza a villába, pihenned kell, Liana. Egész nap dolgoztál – porolta le a ruháját Dylan.

– Rendben, de csak azért, mert te is sokat dolgoztál. Tényleg fogalmam sincs, hogyan fogom tudni mindezt meghálálni neked.

A férfi szemében különös fény gyúlt.

– Ne emlegesd ilyen gyakran, mert egyszer csak tényleg be fogom hajtani rajtad! – nyitotta ki előtte a kocsija ajtaját.

– Állok elébe – incselkedett vele Liana, ám úgy tűnt Dylan komolyan vette, mert mielőtt beülhetett volna, a férfi maga felé fordította, és megcsókolta.

Lianának rettenetesen hiányzott már ez a csók. A nap szinte minden egyes percben vágyott rá. Testét máris átjárta az a bizonyos bizsergető jó érzés. Imádta a férfi illatát, erős karjainak biztonságát és azt a heves vágyat, amit ki tudott váltani belőle.

– Akkor vegyük úgy, hogy egy icipicit törlesztettél is – súgta Dylan a fülébe.

Liana nem tudott haragudni rá. Mosolyogva nézte a visszapillantó tükörben, ahogy a férfi a saját kocsijával követte. Boldog volt és halálosan szerelmes.

Mikor visszaértek Dylan azonnal felment fürdeni, Liana pedig kiszaladt a nyári lakhoz Brunót elrendezni. Még jó két óra volt a vacsoráig, ezért miután végzett, egyenesen a konyhába ment.

– Drága Donna, ugye még nem kezdett hozzá a vacsora elkészítéséhez? – kérdezte a szakácsnőtől.

– Még nem, de már előkészítettem mindent.

– Tudom, hogy nem szereti, ha menet közben változtatok, de most az egyszer megtenné a kedvemért? – tette össze a két tenyerét esdekelve.

– Nem is tudom, miss Foster, látja, hogy már itt van minden… – habozott az asszony.

– Tegye a hűtőbe, és holnap megfőzi ebédre. Most a kedvemért csináljon valami egészen mást.

– Mire gondol? – mustrálgatta gyanakodva Donna.

– Hamburgerre, sült krumplira vagy pizzára. Mindenre, ami egészségtelen, és tele van kalóriával – hadarta teljes átéléssel, és már a nyál is összefutott a szájában, ha csak rágondolt.

Donna jóízűen kacarászni kezdett.

– Tényleg erre vágyik? Ebben a házban még sosem szolgáltunk fel hamburgert – hahotázott, annyira tetszett neki Liana ötlete.

– Igen, és kólát kérek hozzá – egészítette ki Liana határozottan a rendelését.

Donna még mindig nevetve a fejét rázta.

– De mi nem tartunk itt ilyesmit.

– Akkor küldje el Edgart, hogy hozzon. Úgyis egész nap csak utánam sündörög, semmi egyebet nem csinál.

– Rendben, miss Foster. Biztos szörnyen mérges lesz miatta. Már alig várom, hogy lássam az arcát.

– Ő csak ne mérgelődjön. Nekem lenne okom haragudni rá, de tudja ő azt jól! Akkor most hagyom is dolgozni, Donna, és nagyon-nagyon köszönöm.

– Szívesen, miss Foster, de mi legyen Mr. Crawford vacsorájával?

– Ne aggódjon! Ő is ugyanazt eszi majd, mint én – hagyta ott, és ő is felment lezuhanyozni.

23. fejezet