Te vagy az örökségem - 24. fejezet

 

24. fejezet: Divatbemutató

Dylan

Dylan állandóan azon kapta magát, hogy folyamatosan Liana kedvében akar járni. Egész nap azon törte a fejét, mivel szerezhetne örömet neki. Szerette látni a boldogságtól csillogó szemeit, és imádta, ahogy a lány mindig meg akarta hálálni neki a legkisebb dolgokat is.

Minden egyes eltöltött órával egyre csak erősödött benne az érzés, hogy ő Lianát akarja, és azt az életet, amit mellette élhet. Ez a lány képes volt őt visszarángatni a valóságba, és segített újra megláttatni vele az élet apró örömeit.

– A nappalidban várj meg. Mindjárt jövök – kérte Lianától vacsora után.

Liana kérdőn méregette, de szó nélkül engedelmeskedett, ő pedig beugrott a saját lakosztályába valamiért.

– Ülj le, mutatni szeretnék neked valamit! – Dylan bekapcsolta a tévét, aztán behelyezett egy lemezt a lejátszóba, és leült a lány mellé.

Liana izgatottan várta, mit akar neki mutatni, és amikor elindult a felvétel, azonnal a szája elé kapta a kezét.

– Ez… Dylan, ez az apám? És az a kisfiú te vagy? – kérdezte könnyes szemmel.

A felvételen Robert épp lovagolni tanította Dylant, amikor olyan öt-hat éves lehetett.

– Igen, Liana. Ő az apánk.

Figyelte, ahogy képkockák nézése közben Liana arcán mindenféle érzelem megjelenik. Időnként sírt, máskor hangosan nevetett, és néha szomorú volt.

– Annyira aranyos kisgyerek voltál! – fordult felé könnyek között Liana, majd rögtön újra a felvételt nézte, ahol már horgásztak, aztán egy nyaralás részletei következtek.

– Amanda? Milyen gyönyörű nő volt. Most is az, de itt milyen fiatal! – ámuldozott a lány.

Dylan csak olykor-olykor nézett a képernyőre, mert Lianában gyönyörködni sokkal érdekesebb volt számára. Annyira őszinték voltak a reakciói, és annyira gyermeki csodálattal nézte az apját, akit soha nem ismerhetett. A végén a lány egészen elérzékenyült, szinte zokogásban tört ki, és a vállára hajtotta a fejét, ő pedig átölelve magához húzta.

– Köszönöm, hogy megmutattad nekem mindezt – szipogott Liana.

– Itt hagyom, és bármikor újra nézheted, ha lesz kedved hozzá.

– Olyan jó volt látni. Máris úgy érzem, minta kicsit ismertem volna őt. Remek apa lehetett, igazán szerencsés vagy, hogy ő nevelt fel téged – mondta teljes őszinteséggel a hangjában. – Most már tudom minek köszönhetően vált belőled ilyen nagyszerű ember.

Dylant meghatották a lány szavai, de szívesen válaszolta volna neki, hogy ő nem nagyszerű ember, csak szerelmes. Méghozzá nagyon-nagyon szerelmes. Ha Liana nagyszerűnek látja, az is csak miatta van, mert ő tette azzá.

Nem volt kérdés, hogy ismét együtt töltik az éjszakát. Egyikükben sem merült fel, hogy ez ne így legyen.

– Akkor te ma egész nap úton leszel? – kérdezte reggeli közben Lianától egy cseppet sem lelkesen.

– Elég sok helyre el akarok menni, de ígérem, igyekezni fogok – szabadkozott Liana.

– Szívesen elkísérnélek, de nekem is dolgoznom kell itthon, és bevallom Oliverrel se sok kedvem lenne találkozni.

Liana kedvesen mosolygott rá, majd megszánta.

– Oké, akkor Bellt kihagyom. Majd elmegyek hozzá a jövő héten. Így picivel hamarabb tudok végezni.

– Akkor cserébe én is végzek délre, és egész délután a tiéd leszek. Na, mit szólsz?

– Örülnék neki – felelte, majd felállt. – Megyek, kiszólok a farmra, hogy délben elmehetnek, és csak hétfőn folytatjuk. Utána rögtön indulok is. Később találkozunk!

Liana tétován megállt. Dylan tudta, hogy mire gondol. Liana nem csak szavakkal akart elköszönni tőle, de nem voltak egyedül, habár a személyzet már rég sejthette, hogy van köztük valami.

– Liana! – szólt utána, és rögtön fel is állt. Megfogta a lány kezét, behúzta az előszobába, és forrón megcsókolta. – Iszonyatosan jó veled – súgta a kipirult lánynak. – Siess hozzám haza! – engedte útjára mosolyogva.

Dylan bement az irodájába, és nekilátott a munkának. Iratokat tanulmányozott át, telefonhívásokat bonyolított le, leveleket válaszolt, leegyeztette a titkárnőjével a jövőheti találkozóit, majd minden fontos dolgot elmentett az emlékeztetőjébe. Talán soha ilyen jókedvűen nem dolgozott még. Szinte pár óra alatt végzett is mindennel, és már csak arra várt, hogy Liana hazaérjen. Csupán egyetlen egy dolgot halogatott. Mégpedig azt, hogy Carment felhívja.

Többször a kezébe vette a telefont, de végül mindig letette. Aztán csak rászánta magát, mert a barátnőjének fontos a holnapi bemutató, és szüksége volt a támogatására.

– Szia, édesem. Annyira örülök, hogy hívtál – szólt bele Carmen.

– Csak nincs valami baj?

– Őrültek háza van, és a lányok sipítozása után jó végre a te hangod hallani.

A bűntudat, mint egy átkozott mérges kígyó, úgy mardosta belülről a férfit.

– És, hogy haladtok? Minden rendben lesz holnapra?

– Őszintén remélem, hogy igen. A ruhák már itt vannak, délután átszállítjuk a helyszínre. A lányok felkészültek, sminkesek, fodrászok leszervezve, mi baj lehet?

– Semmi, hiszen profi vagy – hízelgett Dylan.

Nagy hangzavar hallatszott a vonal túloldalán.

– Ne haragudj, de muszáj letennem. Egy percig sem tudnak meglenni nélkülem. Holnap találkozunk. Viszlát, édes! – bontotta Carmen a vonalat.

Nem sikerült hosszúra a beszélgetés, de most így volt tökéletes. Dylan szenvedett, és tisztában volt vele, hogy holnap nem fogja ennyivel megúszni a dolgot. Épp olyan lett, mint a legtöbb férfi: becsapja, és hazudik a barátnőjének. De legalább volt lelke, különben nem érezné ilyen vacakul magát.

Tudta, hogy ezt így nem fogja sokáig bírni. Hamarosan döntenie kell. Sőt, ha tisztességes lenne, már rég döntenie kellett volna, de annyira gyorsan történt az egész. Hirtelen össze lett zárva egy lánnyal, aki néhány nap alatt teljesen elvette az eszét.

Az órájára nézett. Majdnem dél volt, és Liana még nem ért vissza. Nem szívesen gondolt arra, hogy a lány most Oliverrel van, mert bizonyára már ott volt. Szinte látta maga előtt, ahogy a fiú teszi a szépet Lianának, és próbálja befűzni, de hiába töri magát. Liana az övé. Most még biztosan.

Dylan hiába várt, egyedül kellett ebédelnie, de így étvágya sem sok volt. Felhívni nem akarta, mert azzal csak Olivernek adna újabb okot arra, hogy poénkodjon azon, amiért aggódik. Kiült a teraszra, amit különösen szeretett azóta, mióta Liana igazi édenkertet varázsolt belőle. Egy lepkét figyelt éppen, ahogy leszáll az egyik virágra, majd könnyedén átlibbent egy másikra. A hely maga volt az élet, mint ahogyan Liana is.

Hallotta az autója érkezését, és rögtön elé sietett. A lány táskákkal a kezében lépett be a házba, és amint megpillantotta a férfit, szája boldog mosolyra húzódott.

– Ne haragudj, de erővel ott tartottak ebédre. Alig tudtam elszabadulni tőlük – mentegetőzött.

– Segítek felvinni. – Elvette tőle a táskákat Dylan.

– Köszönöm. Lejártam a lábam – panaszkodott a lány a lépcsőn felfelé.

– Látom, ruhákat is vettél – emelte meg az egyik tasakot.

– Holnapra, bár fogalmam sincs hová megyünk – dobta le a cipőjét.

Dylan nem hagyott másra időt neki, hiszen alig várta, hogy becsukódjon az ajtó mögöttük. A karjába kapta Lianát, és szenvedélyes megcsókolta. Birtokolni akarta. Túl sokáig volt távol tőle.

– Dylan! – sóhajtott fel Liana.

– Máskor ne hagyj ilyen sokáig magamra! – suttogta neki két csók között, majd felkapta, és meg sem állt vele az ágyig.

Újra szerelmeskedni akart vele. Az éjszaka már olyan távolinak tűnt, és ő nem tudott betelni ezzel a csodával.

Csak nagy sokára mentek le újra. Kinéztek a farmra, lovagoltak, sétáltak, macskát etettek, újra sétáltak, vacsoráztak, és aztán reggelig ki sem bújtak az ágyból. Együtt voltak, és egyek voltak. A Carmen témát pedig még mindig kerülték. Dylan hálás volt Lianának amiatt, hogy nem követelőzik, hanem türelmesen kivár.

A szombat azonban már kis feszültséget hozott számukra. Mindketten mással és máshol fogják tölteni az éjszakát. Liana egyetlen egyszer sem tette szóvá, hogy Dylan Carmen bemutatójára megy, és Dylan sem akarta többé felhozni Olivert, ami egészen addig sikerült, amíg indulnia nem kellett.

– Átkozottul jól nézel ki, Dylan. Érezd jól magad a bemutatón! – igazította meg a nyakkendőjét Liana.

– Ígérd meg, az első és utolsó alkalom, hogy elmégy Oliverrel – feddte meg szerelmesen a férfi.

Liana rosszalló pillantást vetett rá.

– Ez nem fair, nem kérhetsz tőlem ilyet.

– Kérlek, Liana, így sem jó szívvel engedlek el vele! – simogatta meg az arcát.

– Ugye nem akarod, hogy vitával váljunk el egymástól? Menj, mert már nekem is rég készülődnöm kellene. Reggel találkozunk – adott egy csókot a szájára.

– Oké, de akkor legalább időben érj haza!

– Igenis, bátyus – incselkedett Liana egy huncut mosoly kíséretében.

Dylan szeme összeszűkült. Közelebb húzta magához a lányt, és fejét befúrta a nyakába.

– Ha még egyszer így nevezel, felviszlek a szobádba, és bezárlak – súgta a fülébe.

– Úgysem tennél ilyet – kacagott fel Liana.

– Hogy nem-e? –  Azzal a vállára kapta, és már vitte is fel.

Nem érdekelte, hogy Harper szemtanúja az egésznek. Ez a lány hozzá tartozott.

– Ne, Dylan! Csak vicceltem, tegyél le! – kapálózott nevetve Liana.

Dylan a lakosztályában tette le őt, majd forrón megcsókolta.

– Megőrjítesz, Liana. Ugye tudod? – fogta keze közé az arcát.

– Nem kell aggódnod értem. Csak egy éjszaka – mosolygott rá Liana szelíden.

Igen. Csak egy éjszaka, de azt Oliverrel fogja tölteni. Dylan önzőnek tartotta magát, amiért azt várja el, hogy Liana csak az övé legyen, hiszen neki is ott volt Carmen. Mégsem tudta könnyű szívvel elengedni.

 

Liana

Miután Dylan elindult, Liana is villámgyorsan készülődni kezdett. Elővette a gardróbból a tegnap vásárolt ruháját, melyet ugyanaz a hölgy segített neki kiválasztani, aki első alkalommal is kiszolgálta. Most, hogy újra magára öltötte, el kellett ismernie, tényleg remek választás volt, bárhová is vigye majd Oliver. A szokásosnál lényegesen erősebb sminket tett fel, de még ez is szolidnak számított ahhoz képest, amit a múltkori partin a nők többsége viselt.

Várta már ezt az estét. Végre kimozdulhatott, és Dylan bármit is állított, ő nem gondolta azt, hogy Oliver rossz ember lenne. Eddig minden alkalommal remekül érezte magát a társaságában, és egyáltalán nem volt tolakodó. Az udvarlásait könnyű szerrel tudta hárítani, ráadásul jól is estek neki a hízelgő szavai.

– Milyen elegáns ma – jegyezte meg Harper, ahogy egy tollas portörlővel a kezében kilépett a könyvtárból.

– Köszönöm! Kicsit furán érzem magam benne. Szerinted nem túl hivalkodó? – simított Liana végig magán zavartan.

– Egyáltalán nem. Inkább dögös. Irtó dögös – nevetett Harper, majd elindult a bejárat felé. – Azt hiszem, megérkezett, Mr. Rivera.

Harper beengedte Olivert, és bekísérte hozzá a szalonba.

– Hű, ez igen, Liana! Bitang jól nézel ki – állt meg előtte a fiú, és tetőtől-talpig végigmérte.

Liana kezébe vette a táskáját.

– Remélem, megfelel oda, ahová vinni akarsz.

– De még mennyire! Azt hiszem, mindenki engem fog irigyelni – engedte udvariasan maga elé a fiú.

Oliver is remekül festett sötétkék nadrágjában és apró kockás kék ingében. Jól állt a szőkeségének, kisfiús mosolyával olyan volt, mintha egy divatlapból lépett volna elő.

– Mesélj, hogy haladsz a munkával? Bevallom, tegnap inkább rád figyeltem, és nem arra, amit apámmal beszéltetek – kérdezte útközben Oliver.

– A végén kiderül, egyáltalán nem is figyelsz rám – korholta meg jókedvűen Liana. – Egyébként meglepően gyorsan. A jövő héten már kezdhetem az ültetést. Magam sem hittem, hogy ilyen gyorsan elkészül minden.

– Akkor hétfőn majd beugrok hozzád, és megnézem. Persze, ha nem zavarlak – sandított rá Oliver.

– Dehogy is. Bármikor szívesen látlak.

Ez tényleg így volt. Liana örömmel találkozott vele, de Dylan miatt lehet. mégiscsak ritkítani kellene ezeket az alkalmakat, vagy úgy megoldani, hogy ők ketten ne nagyon fussanak össze egymással.

Oliver egy nagy épület közelében állt meg.

– Mi ez? Most már elárulod hová jöttünk? – kérdezte Liana, miután a fiú kiszállította az autóból.

– Igen, azt hiszem, most már megtudhatod. Carmen divatbemutatójára hoztalak – nyújtotta felé a karját a fiú.

– Ne már, Oliver! Engem nem hívtak meg ide – cövekelt le Liana az autó mellett.

A bejárat elé luxusautók gördültek be, melyből elegáns ruhát viselő emberek szálltak ki. Ékszerek csillantak, neonfény villogott, cipősarkak kopogtak. Minden csupa-csupa luxus, ami nagyon nem Liana világa volt.

– De engem igen, és te vagy a partnerem. Gyere, hadd pukkadjanak meg, mikor meglátnak! – vonta magával Oliver.

Liana nem akart még egy megszégyenítő jelenetet, hiszen biztosan bent volt Amanda is, ezért egyáltalán nem találta jó ötletnek, amiért Oliver ide hozta.

– Nem tudom, Oliver. Engem nem szívesen látnak itt – rázta a fejét, és továbbra sem akaródzott neki bemenni oda.

– Éppen ezért kell itt lenned. Az én társaságomban leszel, nem kell velük ülnöd. Majd meglátod milyen istenien fogunk szórakozni, ők pedig kit érdekelnek? Legalább kicsit törleszthetsz nekik a múltkoriért.

Oliver meggyőzte. Miért is kellene miattuk rosszul éreznie magát? Nem fog megfutamodni.

A bejáratnál Oliver bemutatta a meghívóját, aztán beléptek az egymással cseverésző embertömeg közé.

– Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagy Carmennel, mert gondolom, ő hívott meg – súgta oda a fiúnak.

– Nos, igen. A szakításunk után úgy jó egy évig egyáltalán nem beszéltünk egymással, de aztán kibékültünk. Azóta pedig egész tűrhető a kapcsolatunk. De persze csak akkor, ha épp Dylan nincs a közelben. Ha ő ott van, Carmen sem beszélget velem, hogy ne bosszantsa a mimózalelkű szerelmét – árulta el Oliver.

Vajon Dylan tud erről? Liana önző dolognak tartotta, amiért mindenkit el akar tiltani Olivertől csak azért, mert ő haragszik rá.

– Ne álldogáljunk itt! Menjünk beljebb, és szerintem igyunk is valamit, amíg nem kezdik – javasolta Oliver.

Ahogy szétnyílt előttük a tömeg, Liana azonnal megpillantotta Dylant, aki az anyja, és néhány másik ember társaságában beszélgetett.

Hogy lehet valaki ennyire szemtelenül jóképű? – ábrándozott el egy pillanatra.

Dylan, mintha csak megérezte volna, hogy őt nézi, felé fordult. Liana azt hitte, a férfi haragudni fog, amiért ide jöttek, de Dylan szemében nem volt harag, csak pici meglepettség, aztán pedig egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Fejével alig láthatóan felé biccentett, és tetőtől talpig végigmérte.

– Mit szólnál egy pezsgőhöz? – kérdezte Oliver.

– Tökéletes – vette el tőle a poharat. – Mikor kezdődik a bemutató?

– Szerintem néhány perc múlva, úgyhogy keressünk is egy helyet valahol az első sorban.

– Muszáj az első sorban? Nem ülhetnénk kicsit hátrébb?

– Nem, Liana. Meg kell mutatnod nekik, hogy itt vagy. Hadd lássanak csak!

25. fejezet