Te vagy az örökségem - 7. fejezet

7. fejezet: Pofonok 

Amanda

Amanda Carmentől tudta meg, hogy az a kis cafka már be is költözött a birtokra. Azok alapján, amit hallott, egy igazi neveletlen kis senki lehet. Természetesen nem fogta a hely, azonnal látni akarta.

Még arra sem vette a fáradtságot, hogy bejelentse magát ebédre Dylannél. Tudta, hogy a fia úgyis otthon lesz, mert péntek volt. Dylan ilyenkor otthon dolgozott, és csak akkor ment be a vállalathoz, ha nagyon szükséges. Edgar, a hűséges intéző egyből elé sietett.

– Micsoda meglepetés, Amanda! Örülök, hogy itt látom – hízelgett az irritálóan rekedt hangján.

– Meséljen Edgar! Mi a helyzet ezzel a kis fattyúval? – tért Amanda a lényegre.

Edgar korábban is a bizalmasa volt. Tudta, hogy most is számíthat majd rá. A sovány férfi mindig olyan egyenes tartást vett fel, amitől mindenkinél magasabbnak tűnt.

– Még sok mindent nem tudok mondani róla, asszonyom – nézett le rá a férfi. – Egyelőre nem találkoztam vele, csak messziről láttam. Egy borzasztó állapotú ronccsal érkezett, és hozott magával egy büdös, kövér macskát is, amit kénytelenek voltunk a nyári lakban elhelyezni, mert a fia rögvest kitiltotta a házból.

– Igen, Carmentől hallottam, hogy még az asztalra is feltette. Most mondja meg! – tárta szét a karját az asszony. – Hogy lehet így viselkedni? Az anyja biztos semmire sem tanította meg. Most hol van?

– Tudomásom szerint a városban. Jack vitte el – felelte Edgar.

Az asszony szemei hatalmasra nyíltak.

– Mit csinál ott?

– Talán vásárol.

Amanda a fejét rázva elhúzta a száját.

– Jellemző. Máris költi a fiam pénzét. Dylant hol találom?

– Tudomásom szerint a dolgozószobájában van. Bekísérem – fordult meg készségesen Edgar, de Amanda leintette.

– Ne fáradjon! Viszont később még beszélni akarok magával – indult el határozottan a bejárat felé.

Dylan meglepetten nézett fel az íróasztala mögül, amikor kopogtatás nélkül rányitott.

– Mit keresel itt, anya?

– Szerinted? Látni akarom azt a lányt. – Amanda leült a kanapéra.

Dylan becsukta az előtte lévő mappát.

– Milyen gyorsan értesültél az érkezéséről.

– Talán, ha te szólsz, akkor nem mástól kell megtudnom – tette tüntetőleg keresztbe a lábait Amanda, és fejét az égnek emelte.

– Minek szóljak, ha úgyis mindenhol vannak kémeid? – gúnyolódott vele Dylan.

Amanda felé kapta a tekintetét.

– Ne beszélj így velem, Dylan! Ezt a stílust inkább tartogasd annak a tolvajnak!

Dylan nevetni kezdett, mire Amanda megrökönyödve meredt rá.

– Most mi olyan vicces? Úgy csinálsz, mint aki örül ennek az egésznek.

– Szó sincs róla, hogy örülnék neki, csak a jelzőiden nevettem.

Amanda körbenézett.

– Meg sem kínálsz semmivel?

Dylan felállt, a bárszekrényhez sétált, és kiöntötte Amanda szokásos italát.

– Hallom, máris elment költeni a pénzed – vette el az asszony a felé tartott poharat.

– Már az ő pénze – válaszolta röviden Dylan.

– Csak megjátszod, vagy tényleg nem érdekel? – nézett fel rá Amanda. Fel nem tudta fogni, a fia hogyan kezelheti ilyen könnyedén ezt az őrületet.

– De igenis érdekel.

– Nem úgy tűnik. – Amanda belekortyolt az italba.

– Mégis mit vársz tőlem, anya? – csattant fel Dylan, majd újra ledobta magát a székébe. – Azt hiszed, nekem könnyű? Azt hiszed, örülök annak, hogy itt van? Hát, rohadtul nem… Ráadásul a birtok vezetését is rá kellett bíznom, mert…

– Hogy mit csináltál? – vágott élesen közbe Amanda.

– Kénytelen voltam, ugyanis apám azt kérte, hogy vonjam be az üzleti ügyekbe, de abba ugye, nem tudom, mert semmihez sem ért, és nem is érdekli.

– Na, de akkor is! Hogy bízhattad rá a birtokot? – hüledezett az asszony.

– Talán a vállalat vezetését kellett volna a kezébe adnom?

Amanda elgondolkozott ezen a dolgon. Talán nem is volt baj, ha a fia rábízta. Ez egy sor lehetőséget kínált számára, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhassa a lányt.

– Gondolom, itt maradsz ebédre is – szakította el a gondolataitól Dylan.

Amanda letette az üres poharát.

– Igen, úgy terveztem.

– Akkor szólok a szakácsnőnek, mert mindjárt dél van.

Ahogy a fia magára hagyta, Amanda azonnal hívta Edgart.

– Ebéd után beszélni szeretnék magával, legyen a közelben – utasította a férfit. Már volt is néhány ötlete, és alig várta, hogy megbeszélhessék azokat. – Úgy látom, az a nő arra sem veszi a fáradtságot, hogy ebédre hazaérjen – türelmetlenkedett, miután Dylannel átvonultak az étkezőbe.

– Mondd, miért várod ennyire? – kérdezte a férfi unottan.

– Nem várom, csak kíváncsi vagyok rá. – Amanda az előtte fekvő szalvétát hajtogatta.

– Akkor mindjárt megismerheted, mert úgy hallom megérkezett – kémlelt a fia a bejárat felé, ahonnan hangok szűrődtek be.

Amanda is érdeklődve fordította arra fejét, és igen meglepődött, mikor belépett rajta egy csinos, fiatal lány. Szinte azonnal meglátta Lianában a férje vonásait, de az anyjáét is. Kétségtelen, hogy Robert lánya volt.

– Bocsánat, ha csak rám vártatok – közeledett feléjük a lány mosolyogva.

– Már tegeződtök is? – kérdezte hangosan az asszony Dylantől, és egyáltalán nem zavarta, hogy Liana is hallja.

Dylan figyelmen kívül hagyta az anyja megjegyzését, és felállt.

– Liana, ő az édesanyám, Amanda Crawford. Anya, ő itt Liana – mutatta be őket egymásnak.

– Üdvözlöm, Mrs. Crawford! – nyújtotta felé a kezét a lány.

Amanda megvetően nézett fel Lianára.

– Mondhatnám, hogy örvendek, de ez nem lenne igaz – tért ki a kézfogás elől.

– Szuper – húzta el a száját a lány, majd leült Robert egykori helyére.

– Nos, a gyors bemutatkozás után azt hiszem, ehetünk is. – Dylan kényelmetlenül fészkelődött.

Amanda a lányt méregette. Fortyogott benne a düh, amiért ez az idegen az asztaluknál ül, és sehogy sem tudta megemészteni, hogy elvette a fia örökségének a felét.

– Hallom, vásárolni volt. Mondja, milyen érzés szórni a fiam pénzét? – kérdezte Lianától, egy kicsit sem titkolt ellenszenvvel.

A lány először Dylanre pillantott, csak utána fordult Amandához.

– Már elnézést, de úgy tudom, ez most már az én pénzem. Azonban, hogy a kérdésére válaszoljak, furcsa volt. Soha életemben nem költöttem néhány óra alatt ilyen sok pénzt. Még hozzá kell szoknom – felelte pofátlan szemtelenséggel.

– Nos, ezt el is tudom képzelni, de azért csak ne nagyon szokjon hozzá! – Amanda a második poharát is kiürítette.

Dylan nem szólt közbe, de Amanda észrevette a szája sarkában megbújó mosolyt. Nem tudta eldönteni, hogy a fia most rajta, vagy épp a lányon szórakozik ilyen jól. Megvárta, amíg feltálalják az ebédet, csak utána fordult vissza a lányhoz.

– Egy cseppnyi lelkiismeret furdalása sincs, hogy csak úgy betört ide?

Liana a szemét forgatva válaszolt.

– Épp annyi van, mint az apámnak volt, mikor magamra hagyott.

Amanda legszívesebben felképelte volna az arcátlansága miatt. Nem sokáig fogod ilyen magasan hordani az orrod! – fortyogott magában.

– Ezt inkább az anyádon kellene számonkérned – szúrt vissza neki.

Liana arcáról eltűnt a fölényeskedő mosoly, és letette kezéből az evőeszközt.

– Már nincs rá lehetőségem – felelte csendesen.

– Anya, hagyd ezt abba! – szólt rá Dylan.

Amanda úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Ezek szerint Liana anyja már meghalt, és egyedül maradt. Hát persze! Az a lotyó nem tudott normális jövőt biztosítani a lányának, és ez a csóró kis senki most a fia pénzét akarja.

– Semmi baj, Dylan. Jobb, ha tisztába tesszük a dolgokat – intette le Liana a férfit.

Amanda éles hangon felkacagott.

– Ezen nincs mit tisztába tenni. Maga csak egy élősködő, akárhogy is nézzük, és ezen a véleményemen semmi sem változtat – közölte, és folytatta az evést.

– Anya, azért ezt mégsem kellene! – szólt rá ismét Dylan.

– Szerintem maga szívja az én véremet, akkor ki is az élősködő? – szúrt oda neki Liana.

Amanda keze megállt félúton, és a fiára nézett. Dylan arcán most már látható mosoly jelent meg, és egyértelmű volt, hogy rajta mulatott. Ez talán még jobban felbosszantotta az asszonyt, mint a lány arcátlansága.

– Köszönöm az ebédet. Igazán érdekes volt – dobta a tányérba a szalvétáját, majd felpattant.

– De hiszen, még be sem fejezted – emelkedett fel Dylan is.

– Éppen elég volt belőle ennyi – felelte Amanda, majd felszegett fejjel kiviharzott.

Még arra sem vette a fáradtságot, hogy elköszönjön tőlük. Az a kis jöttment kigúnyolta, a saját fia pedig kinevette. Mégis, mit gondolnak ezek? Dylan máris megbolondult?

Kint azonnal megkereste Edgart.

– Fontos feladattal bízom meg. Éjjel-nappal figyelje a lányt, és jelentsen nekem. Mindent tudni akarok róla!

– Úgy lesz, asszonyom. Ígérem, rajta tartom a szemem – hajbókolt a férfi.

– Majd lesz még más feladata is, de azt majd később elmondom. Köszönöm, Edgar!

 

Dylan

Dylan már-már csodálattal szemlélte Lianát. Milyen fiatal volt, és mennyire talpraesett. Nem sokan rakták még így helyre az anyját, mint ez a lány az előbb. Pedig Amanda aztán kicsit sem fogta vissza magát. Más már talán sírva állt volna fel az asztaltól, de Liana állta a sarat. Normál esetben Dylan már rég elnézést kért volna az anyja viselkedése miatt, de most esze ágában sem volt ilyet tenni. Liana tudta, mit vállal azzal, ha ide költözik. Tanulja meg megvédeni magát.

– Legalább már tudom, kire ütöttél – csipkelődött máris a lány.

Most tényleg vele akarja folytatni? Nem fogja engedni.

– Nem is ismerted az apánkat – emelte rá a férfi a tekintetét. Ezt felesleges volt mondania, hiszen rá semmiképpen sem üthetett volna, de ezt Liana még nem tudta.

– Ez így van, de az anyámat igen. Egyáltalán nem csodálom, hogy hozzá menekült egy ilyen feleség elől – fújtatott Liana.

Dylan érezte, hogy ez a harag nem neki szólt, de nem hagyhatta szó nélkül ezt a megjegyzést.

– Még most érkeztél, és azt hiszed, mindent tudsz a családunkról? Mégis mit képzelsz magadról, Liana? – pirított rá elég keményen.

– Ti mit képzeltek magatokról? – csapott a lány az asztalra. – Büszkén feszítetek, és közben a legalapvetőbb udvariassági szabályokat sem tartjátok be. Majdnem a fejemet vetted, amiért behoztam a házba a macskámat, erre idejön az anyád, és úgy viselkedik, mint egy utolsó… – Elhallgatott.

– Utolsó mi? – ráncolta össze a homlokát Dylan. Eszméletlen gyönyörűnek látta a lányt, amikor a szeme villámokat szórt, mint most is.

– Semmi. Inkább hagyjuk – tolta ki maga alól hangosan a széket Liana, és kisietett a kertbe.

Dylannek elege volt ebből az egészből. Idejött ez a lány, és a háza máris kész csatatér lett. Gondolni sem akart arra, mi lesz még ezután. Az pedig külön zavarta, amiért állandóan leragadt a szépségén, holott azzal kellene foglalkoznia, hogy elüldözze őt innen. Kedvetlenül sétált át a könyvtárba, de hiába akart kikapcsolni, gondolatai az ebéd közben lezajlott szóváltáson jártak. Az anyja igen kegyetlen volt Lianával, és a lány ugyan a sarkára állt, de amikor a saját édesanyja került szóba, kifejezetten szomorúnak tűnt. Magányos lehetett…

Hát persze! – mondta ki majdnem hangosan.

Egy szempillantás alatt megvilágosodott. Liana egyedül van. Nincs senkije rajta kívül. A bátyjának hiszi, és talán abban reménykedik, hogy egyszer igazi testvéri kapcsolat lesz közöttük. Pedig ez egyáltalán nem fog bekövetkezni. Főleg azért nem, mert semmilyen rokoni szál nem köti őket egymáshoz.

Úgy döntött, elmondja a lánynak az igazságot, és akkor talán Liana rádöbben, hogy tényleg semmi keresnivalója itt. Ők nem a családja, és nem is lesznek azok soha. Felállt, hogy megkeresse Lianát. A nyári lak előtti lépcsőn kuporogva talált rá. Liana a macskáját figyelte, ahogy egy falevelet piszkálgatott a mancsával. Az állat szürke bundája egészségesen csillogott a napsütésben.

– Azt hiszem, nem ártana a macskádat diétára fogni – mondta a férfi, miután Liana észrevette őt.

A lány nem felelt, csak duzzogva elfordította a fejét, Dylan pedig megállt előtte.

– Tudom, hogy nem volt szép anyám viselkedése, de meg kell értened őt. Gondolj csak bele a helyzetébe.

– Akkor ő is belegondolhatna az én helyzetembe – válaszolta Liana morcosan.

Dylan leült mellé, mire Liana azonnal arrébb húzódott.

– Igazad van, de most akárhányszor rád néz, az fog az eszébe jutni, hogy a férje megcsalta.

Persze ezt Dylan sem gondolta komolyan, hiszen az anyja valószínűleg ugyanúgy csalta az apját, de valamivel meg kellett próbálnia kimenteni Amandát. Később pedig majd beszélni fog vele, hogy fogja vissza magát, már amennyire képes ilyesmire.

– Gondolod, hogy nem tudott rólam? – kérdezte Liana csendesen, és állát a térdére hajtotta.

– Talán, de ez nem változtat semmin. Valahol érthető, hogy nem szívesen lát itt.

– Ahogy te sem – sóhajtotta.

Dylan különösnek találta ezt. Most tényleg úgy beszélgettek egymással, mintha testvérek lennének. Valahogy még haragot sem érzett. Liana nem volt más, mint egy magányos, törékeny lány. Egy csodaszép lány. Ezt kár lett volna tagadnia.

– Igen, ahogy én sem, de már itt vagy, és nem tudok ez ellen tenni semmit – hazudta, hiszen épp arra készült, hogy elüldözze.

Liana kihúzta magát, és felé fordult.

– Te tényleg egy cseppet sem örültél neki, hogy van egy testvéred? – kérdezte.

Dylan meglátta a megcsillanó reményt a szemében. Ez volt az a pillanat, hogy felvilágosítsa Lianát, de mégsem szívesen tette. Legbelül ő maga is örült volna egy testvérnek. De ők nem voltak azok.

– Mi nem vagyunk testvérek – bökte ki nagy nehezen.

– Tudom, hogy csak féltestvérek vagyunk, és nincs olyan kapcsolat közöttünk, de akár még lehetne is, ha mindketten úgy akarjuk – nézett rá könyörgően Liana.

Dylannek egy pillanatra összeszorult a szíve. Kegyetlen feladatot vállalt magára. Ez a lány családra vágyott, és tartozni akart valahová.

– Nem. Liana. Féltestvérek sem vagyunk, mert Robert nem volt az apám – árulta el neki, de abban a pillanatban nem mert a lány szemébe nézni.

Liana felpattant, és hitetlenkedve meredt rá. Dylan kénytelen volt ráemelni a tekintetét, de amit látott, azt egy kicsit sem találta kellemesnek. Liana szeme megtelt könnyekkel.

– Ti most szórakoztok velem?

Dylan is felállt, közelebb lépett hozzá, és majdnem átölelte, de gyorsan meggondolta magát. Utálta, amiért sajnálatot érzett iránta. Nem kellett volna foglalkoznia ezzel. Ez a lány csak egy idegen. Hiába az apja vére, nem tartozott közéjük.

– Születésemtől fogva ő nevelt, de nem volt az apám. Anyámat várandósan vette feleségül – mondta.

A szavaira Liana elsírta magát, amivel Dylan hirtelen nem is tudott mit kezdeni. Nem gondolta, hogy ennyire érzékenyen fogja érinteni a dolog.

– Ez nem volt szép! – rázta a fejét a lány, majd felszaladt a lépcsőn mellette, és becsapta a nyári lak ajtaját maga mögött.

Dylan nem tudta most mit csináljon. Menjen utána? Már minek is menne? Megpróbálta a helyébe képzelni magát, de bár ne tette volna. Most még inkább megsajnálta. Tényleg ennyire beleélte magát? Ennyire fontos volt neki? Semmit sem tudott Lianáról, így azt sem mikor halt meg az anyja, és mióta élhetett egyedül.

Visszament a villába, és egyáltalán nem volt jókedve attól, hogy fájdalmat okozott neki, pedig Liana előbb-utóbb úgyis megtudta volna az igazságot. Dylan abban reménykedett, hogy a lány végre megérti, ők nem a családja, és semmi keresnivalója itt. Nem közéjük való. Ha elmegy, és lemond az örökségről, akár élete végéig támogatni fogja. Ám, ha ennek ellenére is maradni akar, akkor majd az anyja és Carmen elüldözik, ebben egészen biztos volt. Ő pedig nem fog közbeavatkozni, mert miért is tenné. Lianának van választási lehetősége.

8. fejezet