Te vagy az örökségem - 8. fejezet

8. fejezet: Bizonytalanság 

Liana

Liana összetört, amikor megtudta, hogy még sincs családja. Dylan nem a bátyja, hanem csak egy idegen volt, aki utálta őt, ahogy mindenki más is. Akkor mit keres ő itt? Azért jött ide, mert azt hitte már nincs egyedül a világban. Neki is van valakije, akihez tartozhat, akihez rokoni szál fűzi, és aki talán egyszer majd elfogadja őt. Az apja egy idegen gyermeket nevelt fel a sajátja helyett. Nem őt választotta. De miért nem? Miért nem kellett neki? Megállíthatatlanul hullottak a könnyei, és csak nagy sokára tudott visszamenni a házba.

Most már értette, miért reagált így mindenki, és Dylan miért nem mutatta a legkisebb jelét sem annak, hogy örülne neki. Féltette a vagyonát és a pozícióját, hiszen ő a vér szerinti gyermek. Pedig kár volt féltenie. Így neki már nem kellett semmi. Nem akart tovább ott maradni. Remegő kézzel tárcsázta az ügyvédet.

– Á, jó napot, miss Foster! Már én is keresni akartam. Hallom beköltözött – szólt bele a mindig kedves öregúr.

– Szeretném, ha beszélnénk, Mr. Bell – törölgette meg Liana a szemét.

– Csak nincs valami baj?

– Baj? Csak az van, mióta idejöttem – nyögte fájdalmasan.

Rövid csend fogadta a túloldalon. Bell pontosan tudhatta, milyen nehézségekkel kellett szembeszállnia, mégsem figyelmeztette, ahogy arról sem beszélt, hogy Dylan nem is a testvére.

– Holnap reggel meglátogatom, ha önnek is megfelel – szólalt meg végül ügyvéd.

– Igen, köszönöm. – Liana szomorúan tette le a telefont, majd kiment a kertbe, hogy megkeresse Brunót, mert be kellett zárnia.

A macska nem kóborolt el, a ház tornácán süttette a hasát. Liana az ölébe vette.

– Itt ez a hatalmas kert, te meg csak fekszel – korholta, majd bevitte a házba.

Gondosan bezárta az ajtót, hogy az állat ki ne szökjön. Csüggedten legeltette végig a tekintetét a meseszép parkon. Ha nem lett volna ilyen vacak kedve, biztosan sétálna egy jó nagyot, hogy felfedezze minden zegzugát, de már semmi értelmét nem látta, hiszen úgysem fog itt maradni. Visszament a lakosztályába. Annyira elszontyolodott, hogy még az új ruháit sem volt kedve kipakolni, de már feleslegesen is tenné.

Harper kopogtatott be hozzá, akinek Liana most igencsak megörült.

– Nincs szüksége valamire? – kérdezte a szobalány.

– De igen, Harper. Beszélgetésre. Arra lenne a legnagyobb szükségem – tárta szélesre az ajtót előtte.

A szobalány kicsit olyan lett neki, mint egy barátnő, de egyébként sem volt senki más, akivel őszintén beszélgethetett volna.

– Igazából hallottam mit történt, azért jöttem fel – vallotta be Harper.

Liana lerogyott a kanapéra, és intett neki, hogy üljön le. Harper bizonyára nem volt hozzászokva, hogy a házban bárki is hellyel kínálja, mert egy másodpercig habozott, de végül leült a fotelbe. Érdekes módon, a nyári lakban nem gondolkozott ezen.

– Miért nem említetted, hogy Dylan anyja egy igazi hárpia? – kérdezte tőle Liana.

– Miatta sírt? Ne törődjön vele. Általában mindig ilyen utálatos mindenkivel – legyintett a szobalány.

– Nem miatta sírtam, vagyis talán kicsit.

– Akkor?

– Most tudtam meg, hogy Dylan nem is a testvérem. Én hülye azt hittem, újra lesz családom, és talán egyszer majd befogadnak, de most már tudom, hogy erre semmi esély nincs – dobta magát hanyatt Liana a kanapén, és felhúzott lábakkal a mennyezetet bámulta.

– Attól még, hogy nem a vér szerinti bátyja, ugyanaz az apjuk – próbálta vigasztalni Harper – Dylan úgy szerette Mr. Crawfordot, mintha tényleg a saját apja lett volna, így magát is szeretni fogja. Higgyen nekem, Liana! Ő nem olyan, mint az anyja.

Liana erőtlenül rámosolygott a lányra. Rendes volt tőle, hogy ennyire törődött vele, pedig még csak most ismerte meg.

– Úgy döntöttem, elmegyek. Ők nem a családom – árulta el a szándékait.

A lány idegesen felpattant.

– Ne tegye! Magának joga van itt lenni!

Liana is felült, és gondterhelten beletúrt kócos hajába.

– Így már nem akarok itt maradni. Nem érdekel a pénzük, és nem akarom minden nap azt hallgatni, hogy tolvajnak, betolakodónak, élősködőnek, és ki tudja, még minek neveznek.

– Ez nem igazság! Ön egy igazi Crawford! Nem adhatja csak így fel! – háborgott már-már dühösen Harper.

Liana fáradtan nézett fel rá.

– Kérlek, nyugodj meg! Már döntöttem. Holnap beszélek az ügyvéddel, és este már itt sem leszek. Most pedig menj, mielőtt keresnének! Szeretnék kicsit egyedül lenni.

– Segítsek összepakolni?

– Mit? Még jóformán szét sem pakoltam – mutatott körbe Liana.

Miután Harper magára hagyta, Liana vett egy forró fürdőt az óriási kádban, hiszen már úgysem lesz rá többé lehetősége, utána nekilátott csomagolni. Nem hitte, hogy ilyen rövid ideig tart az új élete, pedig annyira akarta. Szeretett volna megfelelni nekik, de az esélyt sem kapta meg, így pedig már nem maradt miért küzdenie.

 

Dylan

Dylan épp Carmennel beszélt telefonon, amikor bement hozzá a könyvtárba a szobalány, és a tekintetével egyértelműen jelezte, hogy akar valamit tőle. Ez merőben szokatlan volt, mert, ha látták, hogy telefonál, soha nem zavarták meg semmivel.

– Most le kell tennem, dolgom van, Reggel hívlak, és megbeszéljük a vacsorát – köszönt el a barátnőjétől, majd a szobalányra nézett. – Mi az Harper? Mi ennyire fontos?

– Miss Foster holnap elhagyja a villát – közölte a lány, és úgy meredt rá, mint aki vár valamire.

Dylan nem értette, Harper mit akar ezzel mondani. Ledobta a telefonját a dohányzóasztalra, hanyagul hátradőlt, és egyik karját a kanapé támlájára fektette.

– Mi közöm nekem ahhoz, hogy hová megy? Biztos megint vásárolni akar, ahogy ma is.

– Nem – rázta a fejét hevesen. – Miss Foster végleg elmegy, uram.

Elmegy? Ez sokkal gyorsabb volt, mint remélte. Ezek szerint Lianát tényleg szörnyen megviselhette, amit tőle megtudott.

– Köszönöm, Harper. Akkor segítsen neki összepakolni – intett Dylan.

Harper nem moccant, idegesen gyűrögette a fehér kötényét.

– Meg se próbálja itt tartani? – kérdezte vádaskodással a hangjában.

Mi ütött ebbe a szobalányba? Hogy meri számonkérni? Dylan feszülten dőlt előre.

– Már miért tartanám itt? Maga is tudja, hogy nem ide való. Nem tartozik a családunkhoz.

Tényleg egy szobalánynak magyarázkodik?

– Ő Mr. Crawford lánya, és nagyon kedves – emelte fel Harper dacosan a fejét.

Dylan szemei elkerekedtek. Felállt, és dühösen a lány fölé magasodott.

– Ugye nem akarja, hogy elbocsássam? – fenyegette meg, mert mégis csak tűrhetetlen volt, hogy egy alkalmazottja beleszóljon a magánéletébe.

Harper lesütötte a szemét.

– Nem uram, de hibát követ el, ha hagyja elmenni. Maga nem olyan ember – motyogta, majd tüntetőleg sarkon fordult, és kivonult.

Dylan döbbenten nézett utána. Azért ez tényleg több volt a soknál. Mit meg nem enged magának ez a lány? Lehet mégis haladéktalanul el kellett volna bocsátania. Liana még csak most jött, és a személyzet máris fellázadt. Tényleg azt várják, hogy marasztalja? Miért is tenné? Menjen csak el, de előtte mondjon le az örökségéről. Aztán majd felajánl neki valamennyi pénzt, és soha többé nem látja. Dühösen járkált fel-alá a könyvtárban. „Maga nem olyan ember”, hallotta újra a szobalányt. Nem. Valóban nem olyan, de akkor sem állt szándékában maradásra bírni Lianát.

Képtelen volt megnyugodni. A vacsorához is úgy ült le, hogy majd szétvetette a düh. Liana szinte azonnal csatlakozott hozzá, kivételesen nem kellett rá várni. A lány átöltözött, mert ezúttal egy fekete póló, és szintén fekete szűk nadrág volt rajta, amiben hihetetlenül formásnak tűnt. Gyászos, mint a hangulata – állapította meg Dylan magában.

– Minden rendben? – kérdezte tőle, mintha semmiről sem tudna.

– Igen, csak kicsit váratlanul ért a dolog, de már túl vagyok rajta – felelte Liana.

Dylan nagyon is tudta, mennyire nincs túl rajta, és igyekezett nem gondolni arra, hogy az apja lánya ül vele szemben.

– Halat fogunk vacsorázni, remélem, szereted – játszotta ő is a szerepét.

Liana nem válaszolt, csak biccentett egyet. Kínos csendben üldögéltek, amíg arra vártak, hogy feltálalják a vacsorát nekik.

– Komolyan mondtam, hogy a macskádnak diétáznia kellene. Nem egészséges, hogy ennyire túlsúlyos – kezdett bele egy újabb semleges témába Dylan, mert egyre jobban zavarta a feszült csend.

– Tisztában vagyok vele, de állandóan megsajnálom, és megetetem.

Legalább válaszolt, habár még mindig nem nézett rá.

– Akkor adj neki fél adagot, és szerintem felesleges abba a házba bezárni. Hatalmas a park, de úgysem kóborolna messzire, legalább többet mozogna – próbált fesztelenül csevegni, de leginkább azért, hogy a saját feszültségét oldja vele.

– Azt hittem, utálod a macskákat – emelte fel végre a fejét Liana.

Dylan azon nyomban elmerült a csodás szempárban, és valami olyasmit érzett, amit nagyon nem akart.

– Szó sincs róla, csak a házban nem tűrök meg állatot. Kint van a helyük, és nekik is jobb ott – kapta el a tekintetét a lányról, és inkább visszatért a tányérjához.

– Nem mindenkinek van kertes háza, de annak ellenére szereti az állatokat. Akkor nekik le kellene mondaniuk róluk? – szállt egyből vitába vele Liana. Ez már az a lány volt, akit Dylan eddig megismert. Érdekes módon, ez az oldala sokkal jobban tetszett neki.

– Nem mondtam ilyet. Csak saját magamról beszéltem – felelte két falat között.

Közben Harper időnként ott sürgött-forgott körülöttük, és Dylan nem tudta nem észrevenni, hogy milyen szemrehányóan néz rá. Rögtön eldöntötte, hogy beszélni fog vele, mert ez mégis csak elfogadhatatlan. Még egy ilyen, és tényleg azonnali hatállyal el fogja bocsátani.

– Mióta vagytok együtt Carmennel? – váltott témát váratlanul Liana.

Dylan a pohara után nyúlt, és egész tartalmát kiürítette.

– Két és fél éve. Miért?

– Csak úgy kérdeztem – vonta meg a vállát a lány. – Meglehetősen mutatós nő. Mivel foglalkozik?

Mi az? Most tényleg ilyesmikről fognak társalogni egymással?

– Modellügynökséget vezet – felelte, és fejével intett Harpernek, hogy viheti a tányérját.

– Illik hozzá – mosolygott kényszeredetten Liana. – Akkor biztosan elfoglalt lehet.

– Valóban az, de hamarosan megkérem a kezét, és utána ide költözik, így gyakrabban láthatom. – Minek mondja el ezeket neki? Holnap már úgysem látja soha többé.

Liana kis ideig csendben evett, aztán újra felemelte a fejét.

– Mesélnél nekem az apámról?

Ez a kérés szíven ütötte Dylant. Liana el fog menni, de előtte még tudni akarta milyen ember volt az apja. Miért is ne adhatná meg ezt neki, hiszen semmibe sem kerül. Újratöltötte a poharát, majd a kezében tartva hátradőlt.

– Nem volt szigorú, de mindig elővett, ha valami hülyeséget csináltam, azonban sosem büntetett. Elmagyarázta miért volt butaság, amit tettem, és megkért, hogy mielőtt újra elkövetném, előbb gondoljam át. Sokat nevetett, szerette a természetet, rengeteget sétáltunk, vagy lovagoltunk – sorolta Dylan, ami hirtelen az eszébe jutott.

– Én is szeretek lovagolni – szólt közbe szemlesütve Liana.

– Tényleg? – kérdezte Dylan meglepetten.

Ez felkeltette az érdeklődését. Ha Liana itt maradna, néha kilovagolhatnának együtt. Még azon melegében ki is verte a fejéből ezt a képtelen gondolatot.

– A kisvárosban, ahol éltem, volt egy rendkívül kedves bácsi, aki lovakat tartott. Ő tanított meg lovagolni. Később pedig rendszeresen én mozgattam le az állatait, mert ő már nem tudta. Végül annyira beteg lett, hogy el kellett adnia őket, nem sokra rá pedig meghalt – mesélt Liana egy kicsit az életéről.

Ez a szomorú történet egyáltalán nem hiányzott Dylan amúgy is gyászos hangulatához.

– Sajnálom – mindössze ennyit tudott hozzáfűzni.

– Már négy éve volt. Úgyhogy azóta nem ültem lovon.

– Akkor gyere ki velem reggel – ajánlotta, és kezdett egyre idegesebb lenni. Nem értette mi a fene van vele, miért mondott olyasmiket, amiket egyáltalán nem kellett volna.

Liana gyanakodva méregette. Erre biztosan nem számított, ahogy maga Dylan sem.

– Sajnos nem alkalmas, mert Mr. Bellt várom – utasította el a lány az ajánlatát, amitől Dylan rögtön meg is könnyebbült.

Összeállt neki a kép. Liana azért hívta Bellt, hogy közölje vele a távozását. Ezek szerint már lehet, hogy ebédre nem is lesz a villában. Ezt akarta, de mégsem érzett elégedettséget. Az apja most nem lenne büszke rá. Ez a gondolat még inkább elkedvetlenítette, de akkor sem volt képes megkérni Lianát arra, hogy maradjon. Főleg úgy, hogy a lány még nem is árulta el a távozási szándékait.

– Akkor majd legközelebb – intézte el ennyivel a dolgot.

Azt hitte, Liana majd rávágja, hogy nem lesz legközelebb, de nem mondott semmi ilyesmit. Ehelyett felállt, megköszönte a vacsorát, majd felment a lakosztályába.

9. fejezet