Ajánló: Gina Fodor: Minden szerdán reggel hétkor

 Sziasztok!

Egy kedves ismerősöm könyvéből hoztam nektek részletet. A regény a napokban jelent meg az Ágenda kiadó gondozásában:

Itt vásárolhatjátok meg.

Húszéves koromban találkoztam Granttal Kaliforniában.  Akkoriban egy feltörekvő rockegyüttes basszusgitárosával, Briannel jártam, és  megengedte, hogy a fellépéseiken egy-két dalt én is elénekelhessek.  Grant egy barátom által szervezett házibulin  jelent meg, magas volt, sovány és sápadt, kissé rendezetlen külsővel.  Egyedül állt a konyha sarkában, karba tett kézzel támaszkodott a szekrénynek, megpróbálta magát láthatatlannak tenni, egy fekete napszemüveg mögül figyelte, mi zajlik körülötte. Szörnyű fodrásza lehetett, és a bézs színű nadrág olyan gyűrött volt rajta, mintha egy kutyaólból húzta volna magára. Sötétkék V-nyakú pulóvert viselt hozzá.

– Ki az a kábítószeres srác ott a konyhában? – kérdeztem Briant.

– Nem ismerem, Simonnal jött – válaszolta.

A bulit valójában a két legzajosabb barátom szervezte a kilakoltatásuk megünneplésére, mert a ház tulajdonosa szerint nem tartották be a hűtőszekrényre kiragasztott  lakhatási szabályzatot, zajosak és vulgárisak voltak.   Brian valahová eltűnt,  állítólag  egy másik  lánnyal fent ültek a tetőn és füvet szívtak.  Feszes, nagyon rövid fehér bőrszoknyát viseltem, egy fukszia felsővel, hosszú szőke hajam középen volt elválasztva,  és Martha gőzölős hajvasalójának, valamint zseléjének köszönhetően nagyon simának, fényesnek látszott.  A szemem vastagon volt  kifestve feketével.  Állítólag jól mutattam a színpadon, amikor  ènekeltem. Martha, a legjobb barátnőm és egyben lakótársam,  nem jött el a buliba, mert nem  kedvelte Briant és a haverjait, de az ilyen italtól és kábítószertől fűtött hangulatot sem.

 A lakás tele volt emberekkel és füsttel, talán csak Grant volt az egyetlen tök józan, aki nem egy másik partiról érkezett. A hátsó szobákban már javában ment a prütykölés, akinek nem jutott ágy, azok a fotelban, vagy a szőnyegen szexeltek.

Grant a hűtőszekrény elé  lépett, és olvasta a ház lakhatási szabályzatát.

– Bocs, de be kell néznem a hűtőbe – léptem oda hozzá –, hogy ellenőrizzem, van-e még sör.

Megfordult, szürke   szemeivel rám nézett és pislogott, majd ellépett oldalra, hagyta, hogy kinyissam a hűtőszekrény ajtaját, és bekukucskáljak a belsejébe.

– Kérsz egy sört? – kérdeztem tőle.

– Nem igazán…  de… talán igen  –  felelte, mire kezébe adtam egy sörösdobozt. Úgy nyitotta fel, mint akinek semmi gyakorlata sincs az ilyesmiben.

–  Először vagy ilyen bulin?

–  Nem igazán szoktam ilyen helyekre járni, valahogy nem az én világom  –  felelte, és továbbra is a hűtő ajtaját bámulta.

– Vicces, nem?  Mármint ez a szabályzat itt  – mutattam a hűtő ajtajára ragasztott papírra.

–  Ha te mondod…

–  Hát igen… szóval röviden, a tulajdonosok  hülyék – néztem rá mosolyogva.

– Fogalmam sincs, de eltekintve néhány helyesírási és nyelvtani hibától,  szerintem egy ponton igaza van a tulajdonosnak, talán megunta, hogy a lakók folyton elpusztítják a lakását. Valószínűleg még én se lennék jó neki, pedig én igazán csendes vagyok, nem vagyok részeges, nem kábítózok, nem nőzök…. Egyesek szerint nem is létezek…  – mosolygott Grant, és visszamosolyogtam rá.

Akkoriban megpróbáltam kemény csajnak mutatni magamat, pedig valójában elég gyenge voltam. Anyám előtte napokban hívott fel, hogy elmondja, ő és apám elválnak, s azóta bármelyik pillanatban könnyek törtek a szemembe. Mindig is sejtettem, hogy a szüleim házassága nem éppen a legjobb, de a dél-kaliforniai lakóövezetben, ahol éltünk, minden olyan normálisnak tűnt, még akkor is, ha időnként arról szóltak a pletykák, hogy Xy válófélben van, ki kivel csalja a párját,  ki volt abortuszon,  hol lehet kábítószert szerezni, ki ment tönkre és ki nyert a lottón, de mindig is azt gondoltam, hogy az én szüleim holtukig együtt maradnak, mert tudnak valamit, amit mások nem.

Anyám titkárnőként dolgozott egy fogorvosi rendelőben, és minden este főzött vacsorát. Gondoskodott apámról, a testvéremről, rólam és mindig mosoly volt az arcán, leszámítva azokat a  pillanatokat, amikor apámmal nem értettek egyet. Ilyenkor semmi sem felelt meg neki, őrülten sikoltozva csapkodta az ajtókat, de aztán lecsillapodott,  minden elmúlt és normalizálódott.  Amikor telefonált, hideg és monoton volt a hangja, pedig általában kedvesen, érzelgősen szokott beszélni. Mindig szívélyesen beszélgetett még az idegenekkel is a boltban, miközben araszoltunk előre a pénztári sorban, de abban a pillanatban olyan volt, mintha egy hivatalos dokumentumot, vagy egy forgatókönyvet olvasna fel. Azt mondta, hogy a döntése végleges és megmásíthatatlan. Nem az én hibám, nem is az öcsém hibája, de már elege van a mindennapi konfliktusokból,  s reméli, hogy továbbra is jó kapcsolatot fogunk ápolni egymással.

– Melyik egyetemre jársz? – tettem fel a srácnak  a kérdés, néhány másodperces hallgatás után.

– A Berkeley–re –  felelte, majd elmondta, hogy az egyetem első évében matematikát tanult, de nem igazán szerette, ezért átment a történelem szakra, hamarosan doktorátust szerez.  Szakdolgozatát a  Kaliforniába bevándorló munkavállalók és gyerekeik integrálódásából írta, és a szakszervezetek történetére és azok mozgalmaira specializálódott. 

– Ejha! Ez aztán igazán komoly téma – mondtam.

– Igen, az volt, de nem örömömből választottam. Ez maradt. Viszont a kutatások során sok érdekes dolgot tudtam meg, mint például a menekülés, a gyerekek játékai, miként illeszkednek be a régi kultúrából az újra, ilyesmi.  És te, te mit tanulsz?– kérdezte.

– Én másodéves vagyok, művészetoktatást tanulok. Szeretek rajzolni, festeni – válaszoltam.

– De akkor miért nem a képzőműszeti akadémiára jársz? Mi értelme van számodra a művészeti oktatásnak, ha nem gyakorolhatod a művészetet, amit szeretsz?

–  Mert az apám szerint pingálásból nem lehet megélni, és valószínűleg az alsó tagozatban végezném tanítóként. Őszintén?  Azt sem tudom, hogy igazából mit szeretnék csinálni.

Ittam egy korty sört, rámosolyogtam, majd elmagyaráztam, hogyan kellene mennie kettőnk beszélgetésének.

– Azt kellene mondanod, hogy “ Ah, művészeti oktatást tanulsz? És melyik áramlatot részesíted előnyben? “.  Én azt válaszolnám, hogy egyaránt kedvelem a Pop Art-ot, mint például Andy Warhol, és az absztrakt expresszionizmus képviselői közül Kandinszky a kedvencem.

– Nekem ez  elég baromságnak tűnik – szólt közbe –, mármint a sok szín értelmetlen összekutyulása, de hát ahogy mondani szokás: nem vagyunk egyformák, ízlések és pofonok közt nagy a különbség –  nevetett.

Ekkor  Margareth lépett be a konyhába, ő egy másik zenész srác barátnője. Egyenesen a hűtőhöz lépett, hogy kivegyen egy sört.

– Ó, Isabelle, ki a barátod? –   kérdezte, és alaposan végigmérte Grantet, lefigymáló tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy azonnal megállapította,  nem a mi kedvenc férfitípusaink közül való.  Nyilván  a megfigyelt személy is észrevette ezt, mert kicsit elpirult, és zavartan bámulni kezdte az eléggé széttaposott vászoncipőjét. –   És Brian ismeri őt? – kérdezte nevetve  a nevetséges helyzetben, majd a sörrel a kezében távozott, közben azt kiabálta, hogy “ igyunk,  mert hamarosan itt a világvége.”

– Szóval, Isabelle, azt hiszem, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy elmenjek. Örömmel beszéltem veled – mondta Grant.

– Várj – szóltam utána, de Brian éppen akkor lépett be a hátsó ajtón, pupillái kitágulva és füstszagot árasztott, fogta a lány kezét, akivel a tetőn volt.  Megfogtam Grant karját, remélve, hogy Brian tán észreveszi, és féltékeny lesz, de semmi jelét nem adta ennek.

Többen hisztériásan kiabálva rohantak be, mert látták, hogy szirénázó rendőrautók közelednek, és ha maradunk, valószínűleg kábítószer birtoklás miatt  letartóztatnak bennünket.

– Basszák meg! – kiabálta valaki. – Indítsuk a petárdákat. Azért se megyünk el simán!

  Egy fiú gyufát vett elő, hogy meggyújtson egy petárdát, ekkor Grant megfogta a karomat, és kihúzott a hátsó ajtón. 

– Jobb, ha elkerüljük a letartóztatást –  mondta. Már kint voltunk a ház mögötti gyalogösvényen, amikor hallottuk a durranásokat.  Hamarosan utána megérkeztek a rendőrautók is.

– Azonnal kifelé az épületből! Feltartott kezekkel szép sorban! Igyekezzetek! Ne várjátok meg, hogy mi menjünk be értetek! – kiabálta egy rendőr megafonnal a kezében.

 

Az éjszaka hideg volt, kissé puskaporszagú, de ahogy Grant és én tovább sétáltunk, érezni lehetett az óceán sós illatát. Azon kaptuk magunkat, hogy barátságos légkörben sétálgatunk. Néha, amikor a szél felénk fújt éppen, olyan érzés volt, mintha sót és ásványi anyagokat szívnánk be, s mindazt, ami jót tesz az egészségnek.

– Hány éves vagy? – kérdeztem, mire azt válaszolta, hogy huszonöt.

– Te kivel jöttél a bulira? – érdeklődött.

– Briannel és a zenekarával. Néha énekelek is.  Azért vettem fel ma ezt az iszonyúan rövid szoknyát, mert neki nagyon tetszik, és akkor jobban figyel rám, mint arra a másikra… Ostobaság volt –  közben arra gondoltam, miért beszélek ilyen hülyeségeket.

– És mit csinált a tetőn egy másik lánnyal, ha te vagy a barátnője?

–  Tudod, őt nem igazán lehet monogámnak nevezni.   Bocs, mi is a neved?

– Grant. Grant Peterson.

–  Van barátnőd, Grant Peterson? – tettem fel neki a kérdést.

– Úgy nézek ki, mint aki a nők érdeklődését felkelti?  Láttál valakit is a bulin, aki beszélgetett velem?

– Én beszélgetek veled.

– Csak azért kezdtél el velem beszélgetni, mert a barátod mással volt elfoglalva, és egy sört akartál a hűtőból, én pedig éppen ott álltam a hűtőszekrény előtt.

– Nem, nem azért. Kedvesnek tűntél, és egyedül voltál – mosolyogtam rá.

Azt hittem, hogy megkér, menjük el valahová, sétáljunk a tengerparton, vagy a városban, de nem. Közben megérkeztünk az autóhoz, amivel jöttek, de a slusszkulcs Simon zsebében volt.

– Reggelig biztosan a rendőrségen ülnek – jegyezte meg Grant, és igazat adtam neki. Volt már ilyen letartóztatásos éjszakában részem.

– Kaliforniai vagy? – érdeklődtem, hogy szóval tartsam.

– Nem,  csak az egyetem miatt  vagyok Kaliforniában.  New Hampshire-ben nőttem fel  egy olyan helyen, amiről biztosan még soha nem hallottál – aztán elmondta, hogy télen  hideg van, sok hó esik, vannak tehenek, és ősszel nagy esemény az almaszüret.  Tetszett a hangszíne, a meggyőző előadásmódja, a lelkesedése, ahogy mindezt bemutatta nekem, látszott, hogy fontosak számára a családi értékek és hagyományok.

– Az én szüleim éppen válni készülnek –  csúszott ki a számon, Grant pislogott.

– Rossz történet – jegyezte meg halkan.

–  Azt hiszik, hogy sokáig maradtak együtt, és most, hogy én és az öcsém  már felnőttünk, nem értik, hogy miért kellene együtt folytatniuk – magyaráztam a válás okát.

Egy autó jött velünk szembe, lámpáinak fénye megvilágította a rákot a sárga vonalon, aki éppen keresztűlmászott az úton.

– Talán az a tény, hogy egyetemre jársz, megkönnyíti a  helyzetet, jobb, mintha otthon lennél, és naponta látnád, hallanád őket, ahogy marják egymást. Más dolgokra összpontosíthatsz.

–  Mint például? –  szegeztem neki a kérdést.

– Például arra, hogy  miért jársz olyan férfival, aki nem monogán, vagy hogy miért jársz olyan partikra, ahol isznak, kábítószert fogyasztanak és petárdákat dobálnak az emberek –  nevetett Grant.

– Legalább én járok valahova!

– Megsértődtél?

Szerettem volna behúzni neki egyet, csak úgy barátilag, de félúton megfogta a karomat. Vártam, hogy magához húz, megcsókol, esetleg leteper a homokra, bebizonyítja, hogy mégsem olyan nyámnyila, mint amilyennek látszik, de egyik sem történt meg, hiába fantáziáltam róla. Úgy tűnt, hogy Grant nem veszi figyelembe ezeket a lehetőségeket, és egy idő után kezdtem unatkozni. Jó éjszakát  kívántam neki, és egyedül sétáltam haza. A petárdákat kidobtam egy kukába.

A távolból egy szerelmes dal hangjait hozta a szél, ami megérintette a szívemet.

– Grant Peterson, azt hiszem beléd tudnék szeretni –  mondtam a  sötét éjszakába, de nem válaszolt senki.