Kéretlen kerítők - 7. fejezet

foto: pixabay

7. fejezet: Váratlan találkozás 

Alisha

A szombatra tervezett Nudi nap elmaradt, mert Penny anyukája kimosta a macskát a mosógépben, de az állat szerencsésen túlélte, amit igazából nem is értettünk. Később megtudtuk, nem szándékosan csinálta, csak nem vette észre, hogy a cica bemászott, így éppen csak párat fordult vele gép, és azonnal leállította. Természetesen ittunk a nagy ijedtségre, és utána Brunóval már készülhettünk is a buliba, Brenda pedig elment az egyik barátnőjéhez.

Már akkor túlcsordult a jókedvem, mikor Bruno nevetve ráncigált az egyik szabad asztalhoz. Ami az ivászatot illette, elég gyorsan bemelegítettünk, mert rögtön belém tukmált két fogalmam sincs, hogy mit, de irtó erős volt. Aztán táncolni hívott, és közben fél szemmel lestük, mikor ülhetünk le valahová.

– Na, végre! Már kezdett fájni a lábam – dobtam le magam a székre, szemben a tánctérrel.

– Mondtam, hogy ne magas sarkúban gyere – intett Bruno az egyik felszolgálónak.

– Így is olyan alacsony vagyok, muszáj valamivel kompenzálnom – szorongattam meg a fájós bokámat.

– Neked semmit sem kell kompenzálnod, édes. Tíz centi ide vagy oda, egy bombanő vagy – hízelgett.

– Ez a te szádból kurvára hitelesnek hangzik – kacagtam, majd az arcomra fagyott a mosoly.

Az ismeretlen pasi a parkolóból ott állt velem szemben, és engem nézett. Hogy került ide? Nem tudom, mennyi időre vesztem el a tekintetében, csak azt, hogy a szívem majd kiugrott a helyéből. Iszonyatosan jól nézett ki, ahogy a fehér póló ráfeszült az izmos felsőtestére. A táncoló emberek néha közénk ugrabugráltak, így a következő, amit láttam, az volt, hogy elindul felém. Pánikba estem.

– Csókolj meg! – szóltam rá Brunóra.

– Mi van? – nevetett, mert az hitte, csak viccelek.

– Mondom, csókolj meg! – ismételtem, de akkor már megragadtam a pólóját, és magamhoz rántottam.

Úgy tapadtam a szájára, mintha lélegeztetni akarnám. Az a bolond pedig megragadta a derekam, és rendesen lesmárolt, ami annyira meglepett, hogy ijedtemben megharaptam a nyelvét.

– Mi a faszt csinálsz? – háborodtam fel, de a választ meg sem várva, a pasit kerestem a tekintetemmel.

Először nem láttam, de aztán újra kiszúrtam, ahogy nekem háttal, a pultnál áll, majd négy poharat a magasba emelve elindul az egyik távoli asztal felé.

– Te kérted, hogy csókoljalak meg – lökött oldalba Bruno, mire kénytelen voltam visszafordulni hozzá.

– Oké, de nem nyelves csókot kértem – hordtam le.

– Gondoltam, ha már ennyire akarod, kipróbálom, milyen – vonta meg a vállát.

– És milyen? – ráncoltam a homlokom.

– Őszintén? – vigyorgott tele szájjal.

– Tudod, hogy nem bántódok meg.

– Megmondom, ha elárulod melyik az a pasi – húzta még közelebb hozzám a székét.

Bruno mindig is átlátott rajtam, bár nem igazán jelenthetett kihívást megfejteni a szokatlan kérésem okát.

– Pont veled szemben, ott a lávalámpa melletti asztalnál – súgtam. – Ő volt ott a garázsban…

– Azzal a fickóval dugtál? – kérdezte jó hangosan.

– Shh, ne kürtöld már szét!

– Basszus, Alisha, itt senki se hallja – nevetett. – Amúgy nem tudom, melyik a kettő közül, de bármelyikkel ágyba bújnék én is.

Kicsit előrébb hajoltam, hogy odalássak, de kár volt, mert a pasi pont felénk nézett. Mint a villám, úgy húzódtam vissza.

– A fehér pólós az. De mit keres itt? – tettem fel a kérdést leginkább magamnak.

– Ugyanazt, mint te. A haverja meleg, és elkísérte – jelentette ki Bruno.

– Ezt meg honnan tudod?

Muszáj voltam újra kikémlelni, hogy ezúttal a barátját szemléljem meg. Egyből beugrott, hogy az illető Max, aki kiszabadított minket. Azon kívül, hogy a fickó színes ruhát viselt, semmi olyat nem láttam rajta, ami alapján melegnek titulálhattam volna.

– Nézz rá! Kecses tartás, éhes tekintet, ápolt külső, hm, felettébb bejön a pasi – nyalta meg Bruno a szája szélét.

– Ne bámuld már őket annyira! – szóltam rá.

Időközben a pincér kihozta az újabb körünket.

– Akkor te mit csinálsz? Most is őt lesed – bökött meg, hogy vegyem már végre kezembe a poharat.

– Nem lesem, csak olyan furcsa újra látni.

– Szóval, azért kérted, hogy csókoljalak meg, mert ide akart jönni hozzád – emelte fel a poharát Bruno.

Koccintottunk, és legurítottuk a töményet. Az ital még mindig ugyanolyan rohadt erős volt, mint az előbb.

– Brr, nem kérek többet ebből a vacakból, mert kidőlök – rázkódtam össze. – De, hogy a kérdésedre is válaszoljak, igen. Nem akarok beszélni vele. Remélem, most azt hiszi, hogy veled járok.

Erre Bruno hátravetett fejjel kacagni kezdett.

– Nézz már rám, édes! Ki vagyok sminkelve, és feszül a testemen a ruha. Szerinted nem látja rajtam, hogy ide tartozok?

– Nem jött ide, és ez a lényeg – vontam meg a vállam.

Bruno felkönyökölt az asztalra.

– Áruld már el nekem, kicsi szívem, mitől félsz ennyire?

Ez a kérdés váratlanul ért. Tulajdonképpen mitől is?

– Mert én nem vagyok olyan…

– Milyen?

– Tudod, hogy nem fekszek le csak úgy akárkivel – magyarázkodtam.

– Ahogy elnézem, ő nem akárki, de ha még úgy is lenne, miért baj az, ha jól érzed magad?

– Ne akarj rábeszélni! – ráztam a fejem. – Szerintem az lenne a legjobb, ha most lelépnék – nyúltam a kabátom után.

– Most komolyan itt akarsz hagyni, Alisha? – nézett fel rám, miután felálltam.

– Nélkülem sokkal könnyebben tudsz ismerkedni. Nézz szét, millió ember bulizik itt, már nincs szükséged rám – mosolyogtam, majd lehajoltam, és egy puszit nyomtam az arcára.

– Előle menekülsz, de oké, ahogy gondolod – emelkedett fel ő is.

– Maradj, nem kell kikísérned, mert elfoglalják az asztalod – intettem le. – Fogok egy taxit. Érezd jól magad!

– Alisha – szólt utánam Bruno.

– Igen? – pördültem meg.

– Kurva jól csókolsz – vigyorgott.

A fejem csóválva hagytam ott. Nem mertem a távoli asztal felé pillantani, csak minél gyorsabban el akartam tűnni innen. Igazat kellett adnom Brunónak, menekültem. Az a pasi olyan hatással volt rám, ami megijesztett. Nem ismertem, és így már nem is akartam megismerni. Kimaradtak a randik, a kellemes beszélgetések, és minden, ami egy normális kapcsolathoz kell. Biztosan könnyűvérű nőnek gondol, nekem pedig semmi kedvem nem volt magyarázkodni, és bizonygatni az ellenkezőjét. Most is biztosan csak azért akart odajönni hozzám, hogy megfűzzön egy újabb körre. Abból pedig kösz, nem kértem.

Amikor a kijárathoz értem, valaki megragadott, és félrehúzott a tülekedő emberek közül. Az a bizonyos kék szempár nézett le rám, amitől a szívem megint dupla sebességre kapcsolt.

– Máris itt hagyod a barátodat? – kérdezte az ismerős, mély hangján.

– Ahhoz neked semmi közöd – feleltem utálatosan. – Mit akarsz?

– Semmit, csak nem értem miért tettél úgy, mint aki nem ismer – kért számon komoly tekintettel.

Ez a férfi annyira szép és olyan magas, hogy a nyakam kiállna, ha folyamatosan őt kellene néznem, pedig nagyon is tudnám nézni.

– Mondjuk, mert nem ismerlek? – pislogtam rá nagyokat.

Éreztem, hogy túl utálatos vagyok vele, de le akartam rázni.

– Azért egy kicsit mégis… – cirógatta meg az arcom, amitől rögtön a falnak tántorodtam.

Miért simogat? Nem látja, hogy mindjárt újra kell éleszteni?

– Oké, én megyek – löktem el magam a faltól, és nagy lendülettel áttörtem a bejáratnál tolongó emberek között.

Tudtam, hogy követni fog. Egy taxi épp akkor állt meg a bár előtt. Hátra sem nézve száguldottam oda, és alig, hogy kiszállt az utas, bevágódtam a helyére. Azonban az ajtót már nem tudtam becsukni, mert a pasas megfogta, és beült mellém.

– Mit csinálsz? Haza akarok menni! – néztem rá értetlenül.

A kékszemű felém fordult.

– Nem, amíg nem beszéltünk.

– Hová lesz a fuvar? – kérdezte a taxis.

A fenébe! Nem akartam, hogy tudja a címem. Sőt! Jobb, ha semmit sem tud rólam.

– Szállj ki! – szóltam rá újra.

– Mégis mi bajod van neked? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel.

Összeszorított szájjal meredtem rá. El kellett volna küldenem a fenébe, de mégsem jöttek a szavak. Egyszerűen fogva tartott a pillantása.

– Bocsánat, nem akarok közbeszólni, de akkor hová vihetem magukat? – szólalt meg újra a taxis.

– Egy pillanat – rivalltam rá türelmetlenül, mire a sofőr visszafordult.

– Hogy hívnak? – kérdezte a kékszemű.

– Abdul – fordult meg újra a taxis.

– Nem magát, bassza meg! – fakadt ki a helyes zaklatóm.

– Rita – feleltem.

– Rita? Rita ki?

– Smith – vágtam rá.

Felnevetett.

– Ettől lehettél volna kreatívabb is.

– Bocsánat, de én dolgoznék – türelmetlenkedett Abdul.

– Fogja már be! – hordta le ismét a kékszemű.

– Na, jó, én megyek! – csúsztam odébb, hogy a túloldalt ki tudjak szállni.

A pasi megfogta a karom, és nem engedett.

– Ha ezt csinálod, akkor hazaviszlek, és addig duglak, amíg el nem árulsz mindent magadról – hajolt dühösen az arcomba.

– Allahra! – jajdult fel a taxis. – Szívbeteg vagyok. Legyenek rám tekintettel.

Ha valaki a halálán volt, az csakis én lehettem. Valahogy le kellett ráznom ezt a félistent, aki megint túl közel került hozzám.

– Semmi közöd hozzá, hogy ki vagyok. Hagyj már békén!

A pasas mozdult, csak épp nem abba az irányba, amerre kellett volna, ugyanis minden előzmény nélkül a számra tapadt. Esküszöm, nem akartam, de azok a fránya ösztönök. Imádtam, ahogy csókolt. Finom volt, izgató és túl forró. Nem fogom túlélni. Ez tuti.

– Felőlem csinálhatjuk a taxiban is – nyögte egészen felajzva.

– Nézhetem? – hallottam Abdul hangját.

Az ösztöneim megint működése léptek, mert úgy fejbe vágtam a táskámmal a taxisofőrt, hogy az jajgatva fordult vissza.

– Kérlek, Rita, vagy bárhogy is hívnak, ne csináld már ezt! Legalább valami értelmes magyarázatot adhatnál, hogy miért vagy ennyire utálatos velem! – fakadt ki megint a kékszemű.

Megsajnáltam. Tényleg nem normális, amit csinálok. Ettől egyszerűbben is lerázhattam volna. Vettem egy mély levegőt, és belenéztem azokba a ragyogó szemekbe.

– Ami ott történt, csak egyszeri alkalom volt. Nem szeretnék tőled semmit, és jobb lenne, ha mindketten elfelejtenénk – mondtam jóval higgadtabban.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy Abdul megint minket bámul, és közben szívószállal issza az italát, mintha csak egy kibaszott moziban lenne.

– Azt nem lehet könnyen elfelejteni, de rendben, tudomásul veszem – bólintott a kékszemű.

Meglepődve néztem rá. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen feladja. Most is tévedtem, mert egy kis mosoly jelent meg a szája sarkában, és újra a számra tapadt.

Ezúttal nem engedtem. Vagyis nem nagyon. Csak egy kicsit.

– Még találkozunk – kacsintott rám.

Köpni, nyelni nem tudtam. Néztem, ahogy pénzt nyom Abdul kezébe, majd kiszáll. Arra sem emlékeztem, mikor mondtam meg a címet, csak akkor eszméltem, amikor Abdul noszogat, hogy szálljak már ki végre.

8. fejezet