Kéretlen kerítők - 8. fejezet

foto: pixabay

8. fejezet: Első munkanap 

Fabian

A bárba visszaérve azonnal a srácot kerestem a tekintetemmel, aki állítólag a titokzatos nő „barátja". Még mindig ugyanannál az asztalnál ült, három másik fiatal társaságában. Miután a srác felállt, és kézen fogva vezetett egy másik fiút a tánctérre, elmosolyodtam, majd visszamentem Maxhez, aki már szintén nem egyedül üldögélt.

– Azt hittem, leléptél – nézett fel rám a barátom.

– Úgy is lesz, csak elköszönni jöttem vissza – mondtam, mert itt már semmi szükség nem volt rám.

– Akkor holnap, nálad – rázott le Max, és rögtön a partnere felé fordult.

Szép kis barát! – morgolódtam egy cseppet sem mérgesen, mert az eszem már egészen máshol járt. Beültem egy taxiba, és hazavitettem magam. Az ágyban fekve úgy vigyorogtam, mint a vadalma, ahogy visszagondoltam az éjszakai eseményekre. Jól tudtam, hogy az a nő ugyanúgy vágyik rám, mert a testbeszéde mindent elárult. Úgy csókolt, hogy tényleg képes lettem volna ott, a taxiban magamévá tenni. Csak azt nem értettem, mire fel ez a nagy ellenállása.

Egyértelmű, hogy az a fiú nem a barátja, mert a srác épp olyan meleg, mint Max. Miattam csókolta meg, hogy ne menjek oda hozzájuk. Talán szégyelli, ami kettőnk között történt? Nagyon meglehet. Mondjuk, azért nem kellett volna ennyire látványosan menekülnie előlem. Túlságosan nem csüggedtem, mert tudtam, hogy találkozni fogok még vele, mert kiderítem, hol dolgozik.

Másnap megint csak a papírok felett görnyedtem. Maxim ebéd után jelent meg, és ahogy ígérte, átnézte helyettem a szerződéseket.

– Azt hittem, mesélni fogsz a tegnap éjszakádról – jegyeztem meg.

Az étkezőasztalnál ültünk, mert még itthon nem rendeztem be irodát magamnak, habár bőven akadt alkalmas helyiség hozzá, csupán időm nem maradt ilyesmivel foglalkozni.

– Mert nem igazán van mit mesélni róla – felelte egykedvűen.

– Nocsak! Nem jött össze? – Letettem a kezemből a papírokat.

– Összejöhetett volna, de semmi kedvem nem volt egy hármashoz – dünnyögött az orra alatt.

– Khm, értem – álltam fel, és kimentem a konyhába kávét készíteni.

Nem akartam tovább faggatni, mert Maximnak láthatóan nem volt túl jó kedve. Jól ismertem már, egy-két nap, és túlteszi magát a kudarcon.

Miután megkávéztunk, újra nekiláttam a személyi akták átnézésének. Azt már tudtam, hogy a titkárnőn kívül szükségem lesz Maxre a szerződéskötésekhez, valamint egy jó informatikusra, aki átalakítja a komplett honlapunkat, és feltöltögeti az éppen futó projekteket. Ezenkívül akartam magam mellé egy tervezőasszisztenst, aki a jobbkezem lesz majd, valamint nem árt egy belsőépítész sem a csapatomba.

– Minden oké velük – dobta le Maxim az asztalra a paksamétát.

– Kösz. Én is kész vagyok. – Összeszedtem a dokumentumokat, és mindet elraktam a táskámba, hogy holnap magammal vigyem őket.

– Egyébként, az estére visszatérve – szólalt meg újra Maxim –, nem volt olyan rossz. Valójában jól éreztem magam, csak a végén hideg zuhanyként ért, hogy kapcsolatban él, és csakis hármasról lehet szó.

Örültem, hogy beszél róla. Nem egyszerű a párválasztás neki, és jól tudtam, hogy nem alkalmi partnerekre vágyik. Egy viszonylag hosszú kapcsolatot hagyott maga után, és talán ezért is szegődött mellém.

– Ha ez vigasztal, én is összefutottam vele – árultam el neki, miután visszaültem az asztalhoz.

– Kivel? – ráncolta a homlokát.

– Azzal a nővel, akivel ott, a mélygarázsban…

Furcsa volt, hogy még mindig nem tudtam a nevét.

– És? – sürgetett Max.

– Semmi és. Látni sem akar, habár megcsókoltam – mosolyodtam el az emléken.

Max elgondolkozva rágta a szája szélét.

– Te odáig vagy azért a nőért – vigyorodott el végül.

Tiltakozni akartam, de rájöttem, semmi értelme nem lenne. Tényleg odáig voltam érte, és magam sem értettem az okát.

– Akkor már csak azt kellene elérni, hogy ő is hasonlóképpen érezzen – nevettem fel keserűen.

Kicsit még dumálgattunk, aztán Maxim elköszönt, amit nem is bántam, mert fejben próbáltam felkészíteni magam a másnapi kezdésre. Egy csomó idegen ember előtt kell beszélnem, akik mind sokat várnak tőlem. Én adom nekik a munkát, tőlem függ az anyagi létük, és ez komoly felelősség. Bíztam magamban, és bíznom kell bennük is, hiszen egy csapat leszünk.

Reggel nem kis gyomorideggel mentem be az irodába. Harold helyén parkoltam, de nem hagytam ki, hogy meg ne lessem a piros Alfát. Még nem állt ott, valószínűleg azért, mert túl korán érkeztem. Bárcsak tudtam volna, melyik szinten dolgozik. Biztos, hogy meglátogatnám. Majd a napokban szakítani fogok időt arra, hogy megtudjam ezt is.

Amikor felmentem a hetedikre, egyenesen Harold irodájába vettem az irányt. A titkárnő sem volt még a helyén. Az órámra néztem. Maradt fél órám a kezdésig. Szétnéztem a helyiségben, és nyomban kifordultam onnan. Nekem nem erre az irodára volt szükségem.

Ahogy kiléptem, egy szőke, fiatal lánnyal találtam szembe magam. Rövid haja magasba zselézve állt, barátságos szemeivel engem méregetett, én pedig a számos piercingjét, ami az orrát, a száját és a szemöldökét díszítette. Elképzelésem sem volt róla, ki lehet, pedig egy kicsit ismerősnek tűnt.

– Helló, talán eltévedtél? – kérdeztem.

– Ööö, nem. Ez az én asztalom – tette le a fekete szegecses táskáját a titkárnői pultra.

A szája megállás nélkül járt, ahogy a rágógumiját rágcsálta. Ez most komoly? Egy lázadó külsejű fiatal csaj Harold titkárnője? Nem néztem volna ki az öregből. Aztán beugrott, mintha láttam volna már itt az asztal mögött ülni, de én többnyire csak a nagy tárgyalóban töltöttem a napot, így nem igazán futottam össze senkivel.

– Ó, akkor bemutatkozok! Fabian Hardy – nyújtottam felé a kezem.

A lány úgy nézett rám, mintha legalább sorozatgyilkos lennék.

– Üdv, Mr. Hardy. Brenda Allen, a… a titkárnője, ha minden igaz – tette hozzá dadogva.

Nyomban leesett, hogy ez a lány azt hiszi, megválok tőle. Bevallom, első gondolatom tényleg az volt, mit kezdek én egy ilyen titkárnővel, de kár lett volna a külseje alapján ítélkezni.

– Szólíts csak a keresztnevemen, Brenda. És ha már itt vagy, akkor gyere velem, légy szíves! – intettem neki.

A lány követett a tárgyalóba, és fél szemmel láttam, hogy kiköpte a rágógumit a szemetesbe. Kicsit meg kell majd nevelnem.

– Ez lesz az irodám és a csapatomnak is. A te asztalod átkerül az ajtó mellé, Harold irodáját megkapja az ügyvéd, úgyhogy lesz némi átalakítás az emeleten – hadartam az elképzeléseimet.

– Értem. Készíthetek egy kávét? – kérdezte kedvesen.

– Igen, köszönöm. Illetve kettőt – javítottam ki, mert Max lépett be hozzánk.

Brenda szó nélkül viharzott el mellette.

– Be vagy zsongva – nevetett Max.

– A helyemben te is be lennél. – Intettem a kezemmel, hogy üljön le.

Amíg a kávéra vártunk, felvázoltam neki az átalakítási terveimet. A tárgyaló sokkal világosabb és tágasabb, ráadásul nem egyedül az enyém lesz. Sokkal gördülékenyebben fog menni a munka, ha magam mellett tartom az asszisztensemet.

– Köszönöm – nézett fel Max a titkárnőmre.

– Brenda – mosolygott rá a lány.

– Maxim Norton, üdv – mutatkozott be a barátom. – A cég ügyvédje – tette hozzá.

– Örülök – biccentett a lány, majd rám nézett. – Elnézést, de már mindenki lent várja.

Erre ismét görcsbe ugrott a gyomrom. Nem igazán szerettem sok ember előtt beszélni. Reméltem, jól fogadnak majd, mert hiába én leszek a főnök, mégis csak újnak számítok, ők pedig már összeszokott csapat voltak. Bíztam benne, hogy hamar elfogadnak majd.

– Megisszuk, és máris megyünk – emeltem meg a csészémet.

– Akkor én is megvárom lent. – Azzal Brenda ismét magunkra hagyott.

Nem akartam húzni az időt. Gyorsan megittam a forró italt, felálltam, majd nagy levegőt véve, Max kíséretében lementem a hatodikra.

9. fejezet