Szerelem négy fal között - 4. fejezet

                                                     
 

4. fejezet

3. nap

Reggel Brian első dolga volt elmenni bevásárolni a leendő kutyájának. Sokáig válogatott, és már a pénztárnál érezte, hogy túl sok mindent vett. A holmiknak valószínűleg a felére sem lesz szüksége, mert az alapvető dolgokon kívül mindenféle játékot, vitaminokat, sampont, bolhairtó nyakörvet és egy csomó egyéb kacatot vásárolt. Úgy volt vele, már mindegy. Biztosan nem ő az egyetlen olyan gazdi, aki hasonló hibába esett.

Miután végzett, elment a menhelyre, ahol már korán reggel egyeztetett a tulajdonossal. Egy fiatal srác fogadta, és körbevezette az ugatástól meglehetősen hangos helyen. Brian egy pillanatra meg is hátrált, de aztán megnyugtatta magát, hogy nem minden kutya ugat éjjel-nappal.

Tisztában volt vele, hogy komoly döntést hozott. Ha a kiválasztott eb esetleg mégsem olyan, amilyennek elképzelte, akkor sem dobhatja el magától. Ha választ egyet, akkor az onnantól az ő felelőssége. Foglalkoznia kell vele. Neki pedig ideje és kedve is volt ehhez.

Nagyjából tudta, mit keres, és ezek szerint járta végig a hosszú sort. Már messziről megakadt a szeme rajta. A ketrece épp vele szemben, az út végén állt. A kutya türelmesen ült, és őt nézte. Amikor Brian megállt vele szemben, a kutyus felállt, és ütemesen mozgatni kezdte rövid farkát.

Egy foxi és valamilyen más faj keveréke lehetett, fehér alapon barna foltokkal a testén. Szemei okosak, és láthatóan örült Briannek.

– Ő is lehet? – kérdezte Brian a sráctól.

– Persze.

– Mit kell tudni róla?

– Hét hónapos keverék kan, egy hete került hozzánk. Teljesen egészséges és nagyon barátságos. Eleven, de még kölyök. Abban a korban van, amikor még lehet tanítani. Rossz szokásokat nem fedeztünk fel nála. Természetesen minden szükséges oltást megkapott, nem lesz vele semmi dolga, ha őt választja.

– Neve is van?

– Adtunk neki, de egyelőre nem hallgat rá, úgyhogy bárhogyan elnevezheti.

Brian rövid ideig töprengett, pedig már rég tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Máris a szíve zárta az eleven kiskutyát.

– Akkor ő lesz a kiválasztott – bólintott végül mosolyogva. A kutya, mintha értette volna, a ketrechez sétált, és kidugta rajta az orrát.

Brian leguggolt hozzá, és amennyire hozzáfért, megsimogatta a fejét.

– Jössz velem haza. Meglátod jó helyed lesz.

Egykettőre kitöltötte a nyilatkozatokat, majd a kocsiból behozta a pórázt. A srác kinyitotta az ajtót, és el akarta kérni tőle, hogy ráadja a kutyára.

– Majd inkább én, ha szabad – kérte Brian.

– Persze – adta át a helyét a srác.

Briant bement a kutyushoz, és újra megsimogatta, mire az hálából megnyalta a kezét. Kicsit nehéz volt ráadni a nyakörvet, mert összevissza ugrált örömében. Amikor kivezette a folyosóra, a többi kutya éktelen ugatásba kezdett, ami miatt az újdonsült barátja megijedt, ezért Brian az ölébe vitte ki a kocsihoz, és berakta a hátsó ülésre.

– Remélem utaztál már, mert nem lenne jó, ha összehánynál mindent.

Végül minden gond nélkül tették meg a hazautat, ám amikor bementek a házba, a kutya azonnal az ajtó elé pisilt.

– Ne csináld ezt, mert nem leszünk jóban – feddte meg Brian nevetve.

Tudta, hogy ennek csupán az ijedtség az oka. Levette a kutyáról a pórázt, és hagyta, hadd fedezze fel a házat, addig ő behordta az összes vásárolt holmit a kocsiból. Mire végzett, a kutyus körbeszimatolta az egész nappaliját. Brian a teraszajtó elé tette a tálat, majd enni és inni adott neki.

Miután a kutya jóllakott, elvitte megfürdetni, aminek az lett a vége, hogy Brian ruhájából is csöpögött a víz. Rájött, hogy neki is van még mit tanulnia, de úgy gondolta, majd mindketten belerázódnak a dolgokba. Később a kutyus elfáradt, és a szőnyegen pihent, Brian pedig a kanapén ülve figyelte.

– Mi legyen a neved? – kérdezte tőle, de az nem foglalkozott vele.

Eszébe jutott pár név, de mindet elvetette. Nem tetszett neki.

– Hunter! – szólt oda az ebnek, de az rá se hederített, csak aludt tovább. – Hunter! – mondta hangosabban, mire a kutya végre felkapta a fejét.

– Ez az! Macskavadász leszel, tudod? Úgyhogy mától Hunter a neved.

Az ölébe vette, és megvakargatta a füle tövét. A kutya egészen felélénkült, rögtön riszálni kezdte a hátsóját, majd hirtelen megnyalta Brian arcát.

– Ezt ne! A kezemet lehet, de az arcomat nem – fegyelmezte máris a bolondos állatot.

Ezután Brian elment kezet mosni, és amikor kijött a fürdőből, a kutyája épp akkor pisilt a teraszajtó elé.

– Oké, ezt nem csináljuk! Akkor szépen ki fogunk menni.

A kiskutya bátortalanul ment ki a gazdája után, és ismét kezdődött a szaglászás. Sétáltak egyet a kertben. Hunter nem ment túl távol tőle, de ha a telekhatár felé közeledett, Brian mindig rászólt, és Hunter visszaszaladt hozzá.

Úgy tűnik egészen gyorsan fog tanulni – állapította meg.

Elnézett Amelia háza felé, de sem őt, sem pedig a macskáját nem látta.

Egészen a kert végéig sétált a kutyával, ahol már nem bánta, ha átmegy, mert fákkal sűrűn benőtt rész volt. Ott szaladgálhat, de a szomszéd pázsitjára nem mehet. Ezt kell majd megtanítania neki.

Brian egyből észrevette, amikor Hunter megtorpant, és valamit nagyon nézett. Követte a tekintetét, de ő nem látott semmit, ám ekkor kutya nekiiramodott. Brian csak akkor jött rá, hogy Amelia macskája lapul a fűben, amikor az hirtelen felborzolta a szőrét, fújt egy hatalmasat, majd a meglepődött Hunter figyelmetlenségét kihasználva, feliszkolt a fára.

– Ohó, jól van, nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg Brian a kutyáját, és még egy jutalomfalatot is adott neki a zsebéből.

Fülig ért a szája örömében. Jól választott, Hunter pont úgy utálja a macskákat, mint ő.

– Bodza! Cicicc! Hol vagy? – hallotta meg Amelia kiáltozását, melyre Hunter is felkapta a fejét.

– Gyere, haver! Mutassuk meg magunkat. – Brian rákacsintott a kutyájára, és kisétáltak a fák közül.

A terve az volt, hogy úgy tesz, mint aki nem is látja Ameliát, és visszasétálnak a házhoz, ám Hunter keresztülhúzta a számítását, mert amint meglátta a nőt, egyenesen odarohant hozzá.

Brian morgott egy sort magában, mert így kénytelen volt ő is odamenni. Akkor pedig már majdnem hangosan szitkozódott, amikor meglátta, hogy az áruló kutyája hanyatt vágta magát, és hagyja, hogy Amelia a hasát simogassa.

– Kié? – nézett fel rá Amelia. Tekintete egy cseppet sem volt barátságos.

Brian büszkén húzta ki magát.

– Az enyém.

Amelia felállt, és csodálkozva nézett rá.

– Magának van kutyája?

– Láthatja… – mutatott Hunterre, aki időközben már felült, és őket figyelte.

A nő a homlokát ráncolta.

– Ezt eddig miért nem mondta?

Brian széttárta a karjt.

– Miért kellett volna mondanom? Talán baj? Azt hittem, szereti az állatokat.

Brian nem akart megbámulni Ameliát, de a csöppnyi farmerszoknya és a szűk póló túlságosan vonzotta a tekintetét. Vagyis inkább az, amit a ruhaneműk rejtettek. Hogy lehet valakinek ilyen formás melle?

Amelia talán észrevette ezt, mert zavartan összefonta a karját maga előtt.

– Szeretem az állatokat, de pontosan tudja, hogy van egy macskám. Bodza fél a kutyáktól.

– Valóban? Nagyon sajnálom – sóhajtott fel Brian drámaian.

Amelia halványan elhúzta a száját.

– Rendben. Találjunk ki valamilyen megoldást.

– Tudja, hogy több is van – bólintott Brian szemtelenül mosolyogva.

– A macskámat nem tudom megtanítani, hogy ne menjen át, a házat pedig nem fogom eladni! – Amelia értette a célzást. – Nem tudom, miért utál ennyire, de már nem is érdekel. A házat nem adom el! – jelentette ki, és sarkon fordult.

Brian ismét követte a tekintetével, ahogy felszegett állal bevonul a házába. Ez a nő mégis csak kemény dió lesz, de úgyis megtöri, idő kérdése az egész.

– Na, gyere barátom, itt nem szívesen látnak bennünket – szólt a kutyájának.

Visszamentek a teraszra, ahol Brian lefotózta Huntert, és elküldte Judynak. A telefonja nyomban csengeni kezdett.

– Te tényleg hazahoztál egy kutyát? – kérdezte azonnal Judy.

– Nem vicceltem.

Judy hangosan felnevetett.

– Egyébként nagyon cuki, de mit akarsz vele csinálni?

– Hogyhogy mit? Amit egy kutyával szokás. Megtanítom majd erre-arra – vonta meg Brian a vállát, bár ezt Judy nem láthatta.

– Jól van, szívem, te tudod. Remélem, nem fogod megbánni.

– Holnap eljössz munka után? De érted is mehetek – ajánlotta Brian. – Meg kell ismerkedned Hunterrel.

– Szóval ez a neve? Hunter?

– Igen, és hallgat is rá. – Brian lenyúlt, és megsimogatta a kutya fejét.

– Várlak holnap – köszönt el tőle Judy.

Brian kihozta a laptopját, szokás szerint átnézte az ingatlanpiacot, és megválaszolt néhány e-mailt. Megint pont elkapta a pillanatot, amikor Hunter felkapta a fejét, és a teste megfeszült. Brian felállt, de addigra a kutya ismét megindult, így ő már csak azt látta, ahogy Amelia az ölébe kapja a macskáját, hogy mentse Huntertől. Brian érezte, hogy baj lesz, ezért rászólt a kutyájára, de elkésett. Hunter hangosan megugatta a macskát, az meg ugyanúgy felborzolta a szőrét, nyávogott egyet, és mint a szélvész, úgy ugrott ki Amelia kezéből, Hunter pedig utána.

Amelia kézfején hosszanti karmolás húzódott. Fájdalmas arccal megrázta, majd mérgesen nézett Brianre.

– Ne haragudjon! – kért elnézést Brian ezúttal őszintén. Azért azt ő sem akarta, hogy Amelia megsérüljön. – Jöjjön, ellátom a sebét. – Amelia karja után nyúlt volna, de az elrántotta.

– Nem kell!

– De igen! A macskák sok betegséget hordozhatnak. Le kell fertőtleníteni – erősködött Brian. – Van sebtapasza?

Amelia újra ránézett a kézfején lévő sebre, amiből már szivárgott a vér.

– Van, de nem tudom hol. Még elég nagy a felfordulás – felelte bizonytalanul.

Ekkor Brian észrevette a pólóján is a kis piros foltot. Valószínűleg a hasán is megkarmolhatta az a dög.

– Jöjjön! – intett a fejével, de Amelia nem mozdult. Brian sóhajtott egy nagyot, aztán egészen lágyan szólt a nőhöz: – Én okoztam ezt. Engedje, hogy ellássam a sebét.

Amelia végül bólintott, de mielőtt elindultak volna, tekintetét végigvezette a kerten.

– Ne aggódjon, semmi baja nem lesz a macskájának – nyugtatta Brian.

Bementek a házba, ahol a kanapén hellyel kínálta Ameliát, ő pedig kihozta a fürdőből az elsősegély dobozt, és leült a nő mellé.

– Mutassa a kezét!

Amelia odanyújtotta, de nem szólt egy szót sem, és a tekintetét is kerülte.

Brian gondosan lefertőtlenítette a hosszanti karmolást, majd ragasztott rá egy sebtapaszt, és az ujjbegyével végigsimított rajta.

– Dőljön hátra! – utasította újra a nőt.

Amelia értetlenül emelte rá a tekintetét.

– Miért?

– Mert a hasán is van egy karmolás – mutatott Brian abba az irányba.

Amelia lenézett, de nem sok mindent láthatott a telt melleitől, mert helyette a kezével próbálta kitapogatni. Brian magában kuncogott a dolgon.

– Ne nyúljon hozzá, az előbb még a macskáját simogatta – szólt rá Brian.

Amelia zavartan megköszörülte a torkát.

– Ezt majd lekezelem otthon.

– Azt mondta, nem tudja, hol a sebtapasz. Na, dőljön hátra – intett Brian a fejével. – Fél perc az egész. Azt is le kell fertőtleníteni.

Amelia egy mélyet sóhajtva dőlt hátra, és a fejét elfordítva hagyta, hogy Brian felhúzza a pólóját, majd lekezelje azt a karmolást is. Brian szándékosan lassan csinálta. Átitatott egy kis vattapamacsot a folyadékkal, gyengéden végighúzta Amelia lapos hasán, majd újra megismételte a mozdulatot. Csábította a barnára sült, puha bőrfelület, hogy a kezével is végigsimítson rajta. Nem bírt ellenállni. Amikor megtette, Amelia szeme nagyra nyílt, és a mellkasán látszott, hogy szaporábban szedi a levegőt. Brian pulzusa is az egekbe szokott a lopott érintéstől.

Most ő köszörülte meg a torkát zavartan.

– Khm, kész is van.

Amelia azonnal lehúzta a pólóját, és felegyenesedett.

– Köszönöm. – Felállt, és hirtelen Brian szemébe nézett. – Maga egész nap itthon van?

Brian meglepődött a kérdésen.

– Nagyjából igen. Miért kérdezi?

– Azt hittem, dolgozik valahol. Akkor mégis miből él?

Brian túl bizalmasnak találta a kérdést, de úgy döntött, válaszol, mert így legalább ő is visszakérdezhet.

– Ingatlan bérbeadással foglalkozok. Az pedig nem jár túl sok munkával. És maga?

Amelia nyelt egyet, és elnézett más irányba.

– Ügyvéd vagyok.

– Ügyvéd? – vonta fel Brian a szemöldökét.

Amelia egyértelműen zavarba jött, mert kényelmetlenül feszengeni kezdett előtte.

– Jól van. Úgysem kedvel, úgyhogy nem érdekel, mit fog gondolni rólam – fakadt ki hirtelen. – Tényleg ügyvéd vagyok, de jelenleg nem praktizálok. Az apám és a nagyapám is ügyvédek, erőltették, hogy én is az legyek. Kényszerből beálltam a családi vállalkozásba, de sosem jöttünk ki egymással. A legutóbbi veszekedés olyan jól sikerült, hogy maga az apám rúgott ki. Átrakta a számlámra a pénzt, amit nekem szántak, és közölte, hogy azt kezdek az életemmel, amit akarok. Így vettem meg ezt a házat – hadarta el Amelia.

Brian a döbbenettől alig tudott megszólalni. Azt is furcsának tartotta, hogy Amelia ezt megosztotta vele, de a háttere még inkább meglepte. Jól sejtette, hogy a szülei pénzelik, bár nem olyan formában, ahogy ő azt gondolta. Hirtelen megesett a szíve a nőn.

– És mihez akar kezdeni, Amelia? – bukott ki belőle a kérdés.

– Még nem tudom – biggyesztette le a száját. – Maradt valamennyi pénzem, így van időm kitalálni, hogy mit szeretnék csinálni, de egyelőre még tanácstalan vagyok.

– Hát, az is valami, ha már azt tudja, hogy ügyvéd nem szeretne lenni – mosolyodott el Brian.

Amelia újra a szemébe nézett.

– Na, az egyáltalán nem – nevetett fel keserűen. – Köszönöm, hogy ellátta a sebeimet. Szerintem meg kellene keresni az állatainkat.

Brian csak biccentett, és összezavarodva követte Ameliát. A terve máris megingott. Tetszik neki a nő, hiába is tagadná, a története pedig meghatotta, pedig ennek nem szabadna így lennie, hisz el akarja üldözni.

– Hunter, ne azt idd! – szólt a kutyájára, amikor meglátta, hogy a bolond a medence vizéből lefetyel.

Hunter felnézett, és mintha nem is hozzá beszélt volna, folytatta az ivást.

– Úgy látom, nem túl régóta lehet magánál – jegyezte meg Amelia csípősen.

Brian nem örült, hogy lebukott.

– Még tanítanom kell – dörmögte, majd felnyalábolta Huntert. – Beviszem a házba, aztán segítek megkeresni a macskáját.

Most ez volt a legkevesebb, amit a sérülések után érte tehet. Ő csak azt akarta, hogy Hunter a saját kertjéből kergesse el azt a nyamvadt macskát.

Brian bezárta a kutyát, aztán Ameliával elindultak az erdős rész felé. Őszintén remélte, hogy a macskának tényleg nem esett semmi baja.

– Kedves lány a barátnője – jegyezte meg Amelia váratlanul.

– Judy mindenkivel kedves – biccentett Brian.

– Maga is lehetne az.

Brian lecövekelt erre a megjegyzésre, és Amelia felé fordult.

– Nem vagyunk egyformák.

– Pedig tud barátságos is lenni. Az előbb bizonyította – intett Amelia a ház felé.

Brian mérges lett. Egy pillanatra gyengült el, és ez a nő máris belekapaszkodik ebbe. Nagyot téved, ha azt hiszi, hogy ettől a kis beszélgetéstől puszipajtások lettek.

– Ez egy váratlan helyzet volt, de egyébként igaza van. Tudok kedves lenni, és általában az is vagyok. Viszont attól még tartom a véleményem. Nem örülök annak, hogy ide költözött, mert láthatja, máris csak a gond van.

– Azt a gondot a maga kutyája okozta – feleselt Amelia.

– Ha nincs a macskája, akkor nincs probléma sem – szállt vitába vele.

Amelia csípőre dobta a kezét.

– Tényleg azt akarja, hogy költözzek el?

– Ez lenne a legokosabb döntés.

– De mégis mit érne el vele? Úgyis jönne helyettem más.

– Nem, mert… – Brian elhallgatott. Majdnem elárulta magát.

– Mert? – vonta fel Amelia a szemöldökét.

– Semmi köze hozzá – vágta rá Brian mogorván.

Amelia szeme újra haragtól csillogott, majd lemondóan leengedte a vállát.

– Ha maradok, akkor továbbra is ilyen lesz velem?

Brian vett egy mély levegőt, hogy lehiggadjon. Nem akart durva lenni vele.

– Ha arra gondol, hogy összekarmoltatom a macskájával, akkor nem. Semmi ilyesmi nem áll szándékomban.

– Maga is tudja, hogy nem erre gondoltam.

Miért néz rá ilyen szomorú szemekkel? Ez nem fair.

– Oké, Amelia. Egyezzünk meg abban, hogy amíg nem okoz nekem gondot, addig rendes szomszédként fogok viselkedni. Így megfelel?

Mi a fenének ajánlott ilyet?

– Honnan tudhatnám, hogy mi okoz gondot magának? Eddig úgy tűnt, mindennel baja van, végig see… – Amelia elharapta a mondat végét, és elmosolyodott.

– Ha még egyszer seggfejnek fog nevezni, a formás popóit is ápolhatja – fenyegette meg Brian nevetve.

Amelia szeme játékosan felcsillant.

– Értettem, Mr. Seggfej – felelte pimaszul, majd rögtön elsietett előle a fák irányába.

Brian tátott szájjal nézett utána. Ez a nő játszik vele. Csak szórakozik, egy percig se vette komolyan. Néhány lépéssel beérte Ameliát, elkapta a karját, és újra maga felé fordította.

– Nem fél tőlem, igaz? – nézett rá összeszűkített szemekkel.

– Kellene? – biccentette Amelia oldalra a fejét.

– Azt döntse el maga – felelte Brian, és magához rántotta őt. Kezét szorosan a dereka köré kulcsolva.

Amelia szeme ismét hatalmasra nyílt.

– Mit csinál?

– Mégis csak fél – suttogta neki Brian rekedt hangon, és le sem bírta venni a szemét Amelia szájáról.

Ekkor egy nyávogás hallatszott Amelia lábánál, és mindketten odakapták a fejüket. Ez elég volt ahhoz, hogy Brian észbe kapjon. Gyorsan elengedte Ameliát.

– Úgy látom, a macskája megkerült. Jó éjt!

Nagy léptekkel sietett vissza a házhoz. Mi ütött belé? Majdnem megcsókolta.

5. fejezet