A nagy szívrablás - 12. fejezet

 

Harry

Miután otthon sikeresen felfrissültem, egyfolytában azt lestem, apám mikor ér haza. Be kell vágódnom nála, hogy a bizalmába fogadjon, és több időt tölthessek az irodájában. Niall valószínűleg lefeküdt aludni, mert mióta otthagytam a konyhában, nem láttam. A nappaliban ücsörögtem, és hogy az időt elüssem, rákerestem Louis-ra az egyik közösségi oldalon.

Kellemes bizsergés futott végig rajtam, amikor megláttam a fotóját. Hihetetlen édes volt, ahogy a kamerába mosolygott. Alig bírtam megállni, hogy ne írjak rá. Helyette végiglapozgattam az összes fotóját, és elégedetten állapítottam meg, hogy egyiken sem pózolt másik fiúval, egyedül csak Zaynnel és Liammel találtam néhány közös képet. Régóta barátok lehetnek, irigy voltam rájuk. Én is büszkén feszítettem volna az oldalán, és reméltem, velem posztol majd először közös képet.

A fejem csóválva tettem le a kezemből a készüléket. Nem kizárt, hogy máris totál belezúgtam. Alig vártam, hogy újra visszamehessek a faházhoz.

– Maguk is itthon ebédelnek? – jött oda hozzám Rita. – Mert akkor úgy terítek.

– Miért? Apa is itthon ebédel? – kérdeztem a mexikói származású asszonytól.

– Igen. Hamarosan ő is itt lesz.

– Akkor három főre terítsen. Mindjárt szólok Niallnek. – Felálltam, és már szedtem is a lábaimat az emeletre.

Bekopogtam a szobája ajtaján, és egy nagyon kócos, párnanyomatos arcú Niall nyitott ajtót.

– Miért alszol ilyenkor? – toltam el magam elől, és bementem hozzá. – Mindjárt ebéd, kapd össze magad!

Elterültem az ágyán, és onnan néztem, ahogy kómáson ide-oda sétálgat a helyiségben. Szerintem azt sem tudta, hol van.

– Azt hittem, pihenni vagyok itt, de kb. csak arra nem jut idő sosem – vett kezébe végre egy másik pólót, és lecserélte a gyűrűtett, ami rajta volt.

– A képed is mosd meg, mert úgy nézel ki, mint akit pofán gyűrtek – nevettem.

Niall betámolygott a fürdőbe, hallottam a víz csobogását. Szétnéztem a szobájában. A ruhái szanaszét hevertek mindenfelé, azonkívül chipses zacskók és üres flakonok voltak mindenhol. Majd fel kell küldenem Ritát, hogy takarítsa ki a szobáját, mert Niall elképesztően trehány. A koliszobánk is mindig így nézett ki. Nem győztem utána pakolászni.

– Megfelel? – lépett ki a barátom a fürdőből.

– Elmegy – emelkedtem ülő helyzetbe. – Apám is itthon lesz, és dumálni akarok vele. Úgyhogy ne lepődj meg semmin, mert a bizalmába akarok férkőzni – figyelmeztettem előre.

– Jó, de majd beavathatnál, hogyan is akarod megszerezni a kódot a széfhez. Hátha tudok segíteni valamiben – motyogta, és elindult az ajtó felé.

– Nem kell segítened. Vagy ha mégis, akkor csak olyanban, amivel nem kerülhetsz bajba – magyaráztam neki a folyosón. – Ez a mi ügyünk, tényleg maradj ki belőle. Még a végén anyád kinyírna – kuncogtam.

– Az tuti. Hm, milyen jó illatok vannak. Remélem, Rita valami finomat főzött – dörzsölte meg a hasát.

Még le sem ültünk, amikor már hallottam apám mennydörgő hangját az előszobában, ahogy mondja a két testőrének, hogy ők is menjenek, kajáljanak valamit, aztán az irodájában várja őket. Valójában a két behemót nem csak a testőre volt, hanem az ügyeit is intézték, de még nem láttam bele annyira, hogy tudjam, pontosan miket.

A nagy Desmond Styles talán meglepődött, hogy minket is az étkezőben lát, de nem mutatta. Ledobta a zakóját, és csak egy fejbiccentéssel üdvözölt bennünket, majd elment kezet mosni.

– Hogyhogy ébren? Mondjuk már az is csoda, hogy itthon vagytok – jegyezte meg, miután leült hozzánk.

Rita azonnal tálalni kezdte az ebédet.

– Te is biztos sokat buliztál fiatal korodban – vontam meg a vállam.

Persze, hogy nem válaszolt. Ő sosem beszélgetett velem, maximum csak utasítgatott.

– Jó étvágyat! – mondta Niall, és nyomban neki is esett az ételnek.

Apám komótosan a nyakába terítette a hófehér kendőt, és csak azután látott neki. Nem tudtam, hogyan is kezdhetnék bele. El kellett érnem, hogy engem is behívjon az irodájába. Sőt! Minél többet ott kell, tartózkodjak, mert csak úgy szerezhetem meg a kulcsot és a kódot.

– Most alkalmas, hogy folytassuk a tegnapit? – néztem fel apámra.

– Mire gondolsz? – tett úgy, mint aki nem tudja, miről beszélek.

– Ha már hazahozattál, szeretnék kezdeni valamit magammal. Adhatnál munkát – feleltem.

Apám folytatta az evést, mintha nem is hozzá beszéltem volna. Már majdnem türelmetlenül lecsaptam az evőeszközt, amikor végre megszólalt.

– Azt hittem, a barátoddal akarod tölteni az idődet.

Niall nem mukkant meg, fel se nézett a tányérjából, mintha itt sem lenne.

– Attól még kisebb feladatokat bízhatnál rám. Úgyis bele kell rázódnom – nyúltam a poharam után, hogy leöblítsem a nagyon ízletes ételt.

Apám hátradőlt, megtörölte a száját, és engem fixírozott. Rendesen zavart, ahogy rám nézett, de nem mutattam.

– Gyere be az irodámba fél óra múlva, és megbeszéljük – rendezte le ennyivel a dolgot, aztán felállt, és távozott.

Már ez is valami volt. Hátha tényleg ad valami melót, és aztán úgyis mindig az irodájában tárgyaljuk meg a dolgokat.

– Komolyan mondom, a frászt hozza rám az öreged – suttogta Niall.

– Rád mindenki a frászt hozza – nevettem. – Mit akarsz csinálni délután?

– Nem tudom. Szerintem játszok, meg felhívom anyát. Esetleg lazíthatnánk a medencénél később, ha lesz időd.

– Oké. Akkor majd felmegyek hozzád, ha végeztem, és ne csinálj kupit – figyelmeztettem, mert a játékkonzol az én szobámban volt. – Addig legalább Rita kitakarítja a tiédet, mert úgy néz ki, mint ahol egy bomba robbant.

– Nem is. Nálam ilyen a rend – szállt vitába velem a barátom, majd felállt. – Köszönöm az ebédet, nagyon finom volt. Neked meg sok sikert! – Azzal ott is hagyott.

Még vártam egy kicsit, közben megbeszéltem Ritával a takarítást, aztán odasétáltam apám irodájához, és kivételesen bekopogtam. Ray nyitott ajtót, míg a másik most is apám mellett ácsorgott az asztalnál. Az ő nevét nem tudtam.

– Ülj le! Mindjárt végzünk – mondta apám, és rám se nézett.

Helyet foglaltam a fotelben, ahol a múltkor, és figyeltem, mit csinálnak.

– Ezeket vidd át az étterembe, aztán gyere vissza – adta a szakállas, kopasz melák kezébe a papírokat az öregem, majd Rayt intette magához. – Te maradj itt, mert el kell kísérned Harryt valahová.

A nevem hallatára felvontam a szemöldököm. Ezek szerint mégis kapok melót, méghozzá ma. Kíváncsi voltam, mit akar rám bízni. A kopasz távozott, Ray pedig ott maradt apám mellett, és sötét szemeivel engem bámult.

– Nos, fiam – szedte össze az iratokat maga előtt apám, és becsúsztatta őket a fiókba. – Dolgozni akartál, úgyhogy rád bízok valamit. Nem doblak azonnal a mély vízbe, de ez is fontos, úgyhogy tökéletes munkát várok el!

Őszintén reméltem, hogy nem egyből valami drogbizniszt akar rám bízni, mert azt nem szívesen vállaltam volna. Sőt, igazából semmit, ami hozzá kötődik, de most muszáj voltam.

– Oké. Mit kell csinálnom? – fújtam ki frusztráltam a levegőt.

– Van két lakás, amit ki kell üríteni, mert nem fizettek a bérlők. Kapsz embereket magad mellé, és te fogod felügyelni, hogy minden rendben menjen – közölte.

Máris nem tetszett a meló. Miért kell ilyet csinálnom?  Nincs rá megfelelő embere?

– Tudnak róla? – tettem fel a kérdést attól tartva, hogy kurvára az lesz a válasz, hogy nem, és nekem csak úgy ki kell hajítanom valakiket az utcára.

– Tartoznak. Hogyne tudnának róla – érkezett apám rövid válasza.

– Úgy értem, arról tudnak-e… – Nem tudtam tovább mondani, mert közbevágott.

– Az nem számít. Nem csinálhatsz lelkiismereti kérdést belőle. Ha valaki tartozik, akkor repül. Most pedig menj pihenni! Négykor indultok – intézett el egy kézlegyintéssel, és azzal ki is tessékelt az irodájából.

Idegesen mentem fel Niallhez, aki a kanapémon elterülve buzgón lövöldözött. Kérdőn nézett rám, úgyhogy gyorsan elmeséltem neki, milyen melót kaptam.

– Az durva. És te meg akarod csinálni? – tette le a kontrollert.

– Muszáj lesz, ha be akarok vágódni nála. Úgyis megcsinálná más helyettem – vontam meg a vállam, de egyáltalán nem volt ínyemre a dolog.

– Mi van, ha valami kisgyerekes családot kell kiraknod? Végig bírod nézni? – tette fel azt a kérdést, amitől én is rettegtem.

– Ne kérdezz már ilyeneket! – mordultam rá. – Nincs egy cigid?

– Mintha nem tudnád, hogy nem dohányzok, de te sem. Ha ideges vagy, akkor kérj valamelyik testőrtől. Ők szoktak bagózni – felelte sértődötten.

– Tudod, hogy nem rád vagyok mérges, úgyhogy ne kezdj el itt nekem duzzogni. Megcsinálom, és túl leszek rajta. Hátha a következő meló nem ilyen lesz.

– Miért? Szerinted apádnak vannak jó bizniszei? Mindegyikkel bajba sodorhatod magad – figyelmeztetett Niall, és tökéletesen igaza volt.

– Szeretnék rád bízni valamit – váltottam témát. – Az irodája kulcsát nem fogom tudni megszerezni, mert mindig magánál hordja, ezért csinálnunk kell róla egy másolatot.

– Hogyan, ha nála van? – vonta fel a szemöldökét Niall.

– Lenyomattal. Szerezz gyurmát vagy agyagot, fogalmam sincs, mivel lehet levenni a mintát, de nézz utána, és vedd meg. Elviheted a kocsimat, mert úgysem azzal kell mennem. És keress egy kulcsmásolót is, aztán holnap elvisszük neki a mintát – hadartam. – Még ma este megszerzem a kulcsot, és levesszük a lenyomatot.

– Oké, megoldom, és nem kérdezem, hogy fogod ellopni a kulcsot – sóhajtotta Niall.

– Kösz, és most játsszunk, addig se gondolkozok – vettem kezembe én is az egyik kontrollert.

Fél négykor kezdtem el öltözködni, és egyre inkább idegesebb lettem. Ray már lent várt. Niall is lejött velem, és elhúzott megvenni, amit megbeszéltünk. Apám már nem volt itthon, valószínűleg elment a kopasszal valahová. Ray kinyitotta nekem a fekete limuzin hátsó ajtaját, és beültem hátra. Egy számomra ismeretlen pasas vezetett, Ray pedig beült mellé. Amikor az első címhez értünk, már ott állt egy fekete terepjáró, és négy újabb nagydarab fickó szállt ki belőle.

– Neked semmit sem kell csinálnod, kölyök, csak figyelj – fordult hátra hozzám Ray.

A szemén napszemüveg volt, és áldottam az eszem, hogy én is hoztam, így némileg álcázhattam magam. Amint kiszálltunk a kocsiból, a fejemre kalapot húztam, hogy még inkább felismerhetetlen legyek. Egy sorház előtt álltunk, ahol számos apró lakás volt. Nem tűntek nagyon lepukkantnak. Ray megindult az egyik felé, és nekem máris görcsbe ugrott a gyomrom, amikor megláttam a szép, rendezett előkertet. Inkább hátul maradtam, és előreengedtem a négy behemótot, de Ray maga mellé intett, majd csengetett.

Egy idősödő asszony nyitott ajtót, a szemében azonnal megláttam az ijedtséget. Ray színtelen hangon közölte, miért jöttünk, és a nőt félretolva már bent is voltunk a lakásban. Bent rend és tisztaság fogadott. A konyhában egy kerekesszékes férfi ült, láthatóan le volt bénulva. A kísérőim azonnal elkezdték összeszedni és kihordani a holmikat a házból. A nő sírt, és hiába mondogatta, hogy azért nem tud fizetni, mert a férje agyvérzést kapott, Rayt nem hatotta meg a dolog. Sík ideg lettem, és ki kellett mennem, mert egyszerűen nem bírtam hallgatni.

Nem jártam jobban, mert szinte azonnal kitolták a férfit a házból, akit az asszony is követett, és most már az utcáról nézték, ahogy kirámolják a házukat. A szomszédok kidugták a fejüket, de nyomban vissza is bújtak a biztonságos otthonukba. Gondolom, féltek. Ebben a pillanatban még jobban gyűlöltem az apámat, mint valaha. Az asszony ott zokogott tőlem pár lépésre, és egy nagyot sóhajtva odamentem hozzá.

– Miért nem hív fel valakit, aki befogadja magukat? – kérdeztem suttogva.

– Még telefonom sincs, fiatalember. Kérem, ne tegyék ezt velünk! Nincs hová mennünk – rimánkodott a karjaimba kapaszkodva.

– Csak van valaki barát vagy ismerős – topogtam idegesen.

– A fiam, talán… – szipogott az asszony.

– Tudja a számát? – néztem rá, és már nyúltam is a telefonomért, mert bólintott.

Feloldottam a zárat, és bepötyögtem az általa diktált számot, majd odaadtam neki a készüléket. Ha nem is sokat, de ennyit tudtam rajtuk segíteni. Az asszony hálálkodva adta vissza. Állítólag a fiuk értük jön, de nekik is három gyerekük van, így nem nagyon fognak elférni. Ezzel a ténnyel már nem igazán tudtam mit kezdeni, és alig vártam, hogy végre eltűnjünk innen.

Miután végeztek, Ray gondosan lezárta a házat, és a kulcsot visszavette tőlük. Fájó szívvel hagytam ott őket, és még a kocsiból is visszanéztem rájuk, ahogy a felhalmozott holmik között kétségbeesetten álldogálnak. Kínomban szét tudtam volna verni valamit.

– Mennyivel tartoztak? – kérdeztem Raytől.

– Négyhavi lakbérrel.

Az valóban nem kevés, de biztosan lehetett volna valami megoldást találni rá, csakhogy az apám ilyesmikkel nem foglalkozott.

– És ahová most megyünk?

– Egy havival – érkezett a válasz.

– Egy havi lakbér miatt kell kiraknunk őket? – csattantam fel.

– Az egész háztömb apádé. Át akarja építeni, így mindenkit kirak. Aki tartozik, azt azért, aki pedig nem, annak nem újítja meg a szerződését – magyarázta Ray.

Rohadt jó!

Már nem is reménykedtem semmiben. Túl kell lennem rajta, és kész.  Vettem egy mély levegőt, és kiszálltam. Ez egy négyemeletes bérlakás volt. A földszintre mentünk. Ray becsengetett az első lakásba. Senki sem nyitott ajtót. Még egyszer megtette, majd elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta.

– Úgy rakjátok ki őket, hogy itthon sincsenek? – kérdeztem megrökönyödve.

– Legalább gyorsabban megy – vonta meg a vállát.

Amikor beléptem, majdnem hátrahőköltem, olyan ismerős volt az illat, ami megcsapta az orromat. Nem is nagyon akartam beljebb menni, mert valami furcsa, rossz érzés kavargott bennem. Aztán mégiscsak besétáltam a nappaliba, ahol az embereink dobozokba dobálták be az itt lakó személyes holmiját.

– A bútorok maradnak a tartozás fejében – magyarázta Ray.

Ekkor egy kép esett le a komódról, csörömpölve tört össze. Odamentem, és felvettem. Amikor ránéztem, meghűlt a vér az ereimben. Louis mosolygott vissza rám, mellette egy nő, aki valószínűleg az édesanyja lehetett.

Szentséges ég! Louist lakoltatom ki?

13. fejezet