Az én váram - 1. beleolvasó

 Ez a könyv az első írásaim egyike :)

Fülszöveg:

Jamina ​váratlanul megörökli a nagyszülei házát a hozzá tartozó kisebb szállodával együtt. A lány kénytelen feladni a terveit, és egy másik államba költözik, hogy tovább tudja vinni a családi örökséget. Nagy lelkesedéssel vág bele az új életébe, ám akkor még nem tudja, hogy milyen megpróbáltatásokkal fog szembenézni. Hamar rájön, hogy a szállodát fel kell újítani, ezért ideiglenesen kénytelen munkát vállalni. A véletlen összehozza Kaidennel, akiről kiderül, hogy építész, ezért őt bízza meg a munkálatokkal. Rövid idő alatt szerelem bontakozik ki köztük, ám a férfinak menyasszonya van. Hiába töltenek csodálatos napokat együtt, a férfi nem bontja fel az eljegyzését, és időt kér a lánytól. Miközben Jamina az érzéseivel küzd, különös események sora veszi kezdetét, melyek végén az élete is veszélybe kerül. Úgy tűnik, hogy valaki meg akarja szerezni az örökségét, és mindent megtesz, hogy elüldözze őt a városból. Hatalmasat csalódik szerelmében, de a lány nem törik meg. Bármi is történik körülötte, bármilyen nehéz is, ő kitart. Vajon ki áll a dolgok hátterében? Az ügyvéd, aki megfenyegeti? Talán az expasija, akit kidobott? Netán Kaiden menyasszonya, aki féltékeny? Vagy maga Kaiden, aki becsapta őt? Az izgalmas romantikus regény végén minden kiderül!

Első fejezet: Kékfolt és csokifagyi           

Néha az élet váratlan helyzet elé állít bennünket. Minden tervünk dugába dől, és felváltja valami jobb, vagy épp rosszabb. Ez történt velem is. Hogy jó lesz-e, vagy rossz? Azt egyelőre még nem tudtam.

Néhány hete a nagypapám örökre eltávozott. Mindenkit váratlanul ért, hiszen nem betegeskedett. Az örökmozgó kis öreg egyszerűen csak elaludt, és többé nem ébredt fel. Az ilyesmire nem lehet felkészülni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az élet elmúlással jár.

Az egész család a nagymamám nappalijában ült, és vártuk, mit szeretne bejelenteni nekünk. Apám a karosszékben foglalt helyet egy pohár borral a kezében. Nyugodt volt, mint mindig. Szemüvegén keresztül békésen figyelte, ahogy nagyanyám leteszi a dohányzóasztalra a süteményt, majd elhelyezkedik a fotelben. Szokásához híven a szakállát simogatta, amikor elmélyülten gondolkodott.

Anyám a tízéves öcsém kezét szorongatta. David állandóan fel akart állni, hogy kimenjen a kertbe.

– Maradj nyugton! Mindjárt kimehetsz Bozonthoz – fegyelmezte anyám.

Bozont a nagyszüleim kutyája, akivel az öcsém játszani szokott. A mai napig nem jöttem rá, miért ezt a nevet adták az ebnek, hiszen rövid szőrű, egyáltalán nem volt rajta semmi bozontos. David nyaranta sok időt töltött a nagyszülőknél, így Bozonttal egészen közel álltak egymáshoz. Szinte együtt cseperedtek fel.

– Engedd csak ki, Mary! – szólalt meg a nagyi. – Őt úgysem érdekli, amit mondani szeretnék.

Anyám elengedte az örökké nyughatatlan öcsém kezét, aki azonnal elviharzott a hátsó terasz felé. Így már négyesben ültünk egymással szemben. Anyám a nagyival, én pedig apámmal szemközt, a kanapén.

– Jamina! – nézett rám komolyan a nagymamám. – A mondandóm leginkább téged érint, és őszintén remélem, hogy nem fogsz visszautasítani.

Zavartan néztem egyik szülőmről a másikra, akik teljes nyugalomban várták a folytatást. Vajon mire készülnek?

– Mit nem utasítok vissza? – kérdeztem óvatosan.

– Nagyapád halála nagyon megviselt. Ezt mindannyian láthatjátok – tárta szét szomorúan vékony karjait a nagyi.

Valóban láttuk. A mindig vidám, kedves asszony most megtörten, fáradtan ült, és életemben először, valóban öregnek láttam.

– Úgy döntöttem, hogy szeretném rád hagyni az egész házat, természetesen a szállodával együtt – közölte a nagyi, én meg nagy szemekkel meredtem rá.

A bejelentés mellbe vágott. Erre aztán végképp nem számítottam.

– Hogy mi? – néztem végig értetlenül a jelenlévőkön. – De hát itt laksz, és még tudod vezetni a szállodát. Miért kellene rám hagynod?

Idegesen pattantam fel. Biztos voltam benne, hogy valami baj van. Miért nem mondják el? Csak akkor közöl az ember ilyet, ha búcsúzni akar.

A szüleim továbbra is csendben ültek, és engem bámultak. Látszott rajtuk, hogy őket nem lepte meg, amit hallottak. Ezek szerint már tudtak róla.

– Mit titkoltok? – kérdeztem anyámtól attól tartva, hogy a nagyinak valami komoly baja lehet. Hisz mi másért döntött volna így?

– Kérlek, ülj vissza, Jamina! – intett le anya. – Nem titkolunk semmit. Egyszerűen csak a nagyi kérte, hogy ő mondhassa el neked.

Leültem, és kérdőn néztem a nagymamámra, aki arcára keserű mosoly kúszott.

– Nagyapád nélkül elveszettnek érzem magam. Minden rá emlékeztet. Ez a ház, a szálloda, a kert, mind-mind a közös életünk gyümölcse, és minden nap fájdalmas emlékeket ébreszt, bárhová nézek – sóhajtotta könnyes szemmel. – Ő is azt szerette volna, ha te öröklöd meg ezt az egészet. Tudtuk, hogy képes vagy tovább vinni mindazt, amit mi itt létrehoztunk.

Annyira szívszorító volt őt így látni. Leültem mellé, és könnyezve magamhoz öleltem. Átéreztem milyen fájdalmas lehet minden egyes nap a szeretett férfi nélkül ébrednie. Már nincs, akihez szóljon, nincs, akinek elpanaszolja a fájdalmát, vagy, ha valami bosszantja. Nincs, aki megnevetteti, akivel felidézheti a rengeteg közös emléket. Senki sem várja a vacsoránál, vagy a közös ágyban. És igen, mindenhol őt láthatja. A konyhában megszerelt csapban, a kertben ültetett fákban, a kutyaházban. Mindenben, amit a nagyapám a két kezével alkotott.

Anyám is a szemeit törölgette, apám pedig továbbra is csendben ült, és várakozott.

– Mondd, hogy nem utasítasz vissza! – kérlelt a nagyi. Szemei kipirosodtak a sírástól, ráncai elmélyültek, megtörtnek tűnt.

– Persze, hogy nem – ráztam a fejem, hisz mi mást válaszolhattam volna.

Természetesen azonnal átfutott a fejemen, hogy talán át kellett volna gondolnom, de úgysem lettem volna képes visszautasítani.

– És veled mi lesz? – kérdeztem a csontos kezét szorongatva.

– Ellához költözöm. Ő is egyedül él. A háza nagy, kényelmesen elférünk, és így legalább a városban maradhatok, és minden nap kimehetek Jack sírjához.

Ella egészen kisiskolás koruk óta a nagyi legjobb barátnője. Az asszony egy ingatlanirodát üzemeltetett, ami az egyik legnagyobbnak számított a környéken. Nagyon kedves ember, és a munkának köszönhetően máig fitt és fiatalos. El kellett ismernem, mellette jó helyen lenne a nagyim.

– Nem tudom, képes leszek–e megbirkózni a feladattal – szólaltam meg újra bizonytalanul. – És egyáltalán mikor lenne mindez?

Reméltem, bőven lesz időm megbarátkozni a gondolattal, hogy el kell hagynom Floridát, feladva eddigi életem.

– Nem muszáj azonnal ide költöznöd, kislányom – mondta apám. – Most úgysincs szezon. Van időd felkészülni, de különben meg, szinte mindent tudsz.

– Így van. Sokszor dolgoztál már itt – bólogatott anyám. – Nem fog nehézséget okozni a szálloda üzemeltetése, hiszen talpraesett lány vagy.

Nem akartam vitába szállni velük. A recepción állni, vagy a szobákat kitakarítani nem ugyanaz, mint az egész tizennégy szobás szállodát irányítani. Igaz, nem olyan nagy, de testközelből tapasztaltam, mennyi feladattal jár az üzemeltetése.

A birtok és a ház, melyből a nagyszüleim a hotelt alakították ki, családi örökség. Valamikor egész nagy terület tartozott hozzá, de annak egy részét már régen értékesítették, de így is hatalmas volt. A felmenők korábban az egész házat lakták, de miután a nagyszüleim birtokába került, ők leválasztottak egy lakrészt saját kerttel, ahová a nagypapával költöztek. A ház nagyobbik részét pedig hosszú időn keresztül, folyamatosan átalakították szálláshellyé. A tervük működött. A patinás épület gyorsan felkapott lett a jómódú turisták körében, így az évek során bővült egy medencével, játszótérrel a gyerekek számára, és egy csodálatos arborétumszerű kerttel, aminek a végéből ki lehetett sétálni a vízpartra.

A középiskolás éveim alatt nyaranta néhány hetet itt dolgoztam, később időnként még az egyetem alatt is. Valóban ismertem a ház minden zegzugát, és a gyönyörű kisvárost is. A problémát csak az jelentette, hogy nem terveztem Dél-Karolinába költözni. Igaz, Beaufort megye mindig közel állt a szívemhez, de nem itt képzeltem el az életem. Mást álmodtam meg magamnak.

Ella néni sikerein felbuzdulva én is arról álmodoztam, hogy egyszer egy saját ingatlanirodát nyitok otthon, Floridában. Az iskola után, tapasztalatszerzés céljából azonnal elhelyezkedtem egy ingatlanos cégnél, ahol nagyon rövid időn belül előléptettek. Volt érzékem az értékesítéshez és az emberekhez. Szerettem a házak egyedi varázsát, és minden épületben megláttam azt az otthont, amire a vevőim vágytak. Valahogy mindig megéreztem, mit akarnak. Néhány remek ötlet és biztató szó után sikeres üzleteket kötöttem. Jól kerestem, és minden centet félretettem a jövőbeli céljaimra. Már nem sok kellett volna ahhoz, hogy elindulhassak a saját utamon.

Aztán ott volt még Scott is, a barátom. Ahogy ismerem, biztosan ki fog kelni magából, ha közlöm, hogy Karolinába költözök.

– Csak egyet kérnék – zökkentett ki a gondolataimból a nagyi. – Soha ne add el! Az ingatlan maradjon a család birtokában!

– Ez természetes. Meg sem fordulna Jamina fejében, hogy eladja a birtokot – felelte anyám helyettem is, de közben engem nézett, és várta a beleegyezésem.

– Ígérem, nem fogok megválni tőle! – bólintottam sután. A gondolataim már egészen máshol jártak.

Nos, így szembesültem életem legváratlanabb helyzetével. Lényegében nem is maradt választási lehetőségem. A szüleimnek megvolt a saját életük, házuk, munkájuk. Apám gyógyszerész kutató, anyám pedig egy bankfiókot vezet. A vendéglátás távol állt tőlük. Az öcsém pedig még túl fiatal. Egyedül én jöhettem szóba.

De mi lesz így az álmaimmal? Lehet, mégsem az az utam, amit elképzeltem magamnak? Hogyan vezetek majd saját háztartást és egy hotelt? Lélekben nem készültem fel ilyesmire. Anyagi megfontolásból, huszonöt évesen még mindig a szüleimnél laktam. Igaz, egy teljesen külön lakrészben, amit az apám és a nagyapám közösen alakított ki nekem a dupla garázs fölötti tetőtérben. De akkor is… Mindig is céltudatos embernek vallottam magam, de most váratlanul kizökkentettek a jól megszokott kerékvágásból, és teljesen új helyzet elé állítottak.

Nem hittem, hogy valaha is elhagyom Floridát, a barátaimat, a munkámat és Scottot. Na igen, Scott, akivel már három éve voltunk amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban.

Egy buliban ismerkedtünk meg, ahol ő volt a házigazda. A szülei vakációzni mentek, és Scott ezt kihasználva, nagy összeröffenést rendezett a haverjainak, meg a haverjai haverjainak és az azok haverjainak. Így kerültem oda én is a barátnőimmel.

Scott elég gyorsan kiszúrt magának, és fűzni kezdett. Tetszett a magas, vékony, de izmos fiú és az állig érő haja, amit lazán hátra simítva hordott. Kedves volt, de ugyanakkor kicsit nagyképű. Azonnal eldicsekedett azzal, hogy ügyvédként dolgozik az apja mellett, és az egyik kosárlabda csapat kapitánya. Tipikus suli szépfiúja, de nem zavart. Az már igen, hogy a népszerűsége miatt körberajongták a velem egykorú lányok.

Scott nem adta fel, később is kitartóan udvarolt, virágokkal kedveskedett, és gyakran elhívott randizni, míg végül beadtam a derekam. Jól megvoltunk, mindketten dolgoztunk, és szorgalmasan gyűjtögettünk. Azt hittem, megtaláltam életem párját, de a hónapok múlásával kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem ő az igazi. Rá kellett jönnöm, hogy Scott egy cseppet sem figyelmes, mindig csak magára gondolt. Folyamatosan a saját terveiről beszélt, az enyémek egyáltalán nem érdekelték, de legalább az ő terveinek részese voltam, mint csodás, otthonülő feleség. Utáltam még csak a gondolatát is, ennek ellenére kitartottam mellette.

A következő évben Scott megvette az első, saját lakását, és kérte, költözzek hozzá, amit én különböző kifogások miatt rendre visszautasítottam. Leginkább azért, mert továbbra sem éreztem szilárdnak a kapcsolatunkat. Gyakran találtam Scottot más nők társaságában, akiket rendszerint az ügyfeleinek mondott, vagy régi családi ismerősnek. Játszottam a hiszékeny barátnő szerepét, habár magam sem tudom, miért. Talán azért, mert tényleg hinni akartam neki. Egyetlen alkalommal kértem számon, amikor a lakása ajtajában futottam össze az egyik ilyen „ügyféllel”. Akkor Scott azt mondta, hogy a nő a kollégájának a barátnője, aki meglepetés bulit szervez a szülinapjára, és ezt beszélték meg. Hát persze!

Miután Scott fejéhez vágtam, hogy ne nézzen ennyire hülyének, szakítottunk. Ő hangosan kiabált velem, és ostoba, féltékeny libának nevezett. Rácsaptam az ajtót, és faképnél hagytam. Két hét sem telt el, újra kibékültünk. Bizonyítékként Scott fotókat mutatott a buliról, és elnézést kért azért, amiket mondott nekem. Hittem neki, de ez újra megerősített abban, hogy nem szabad összeköltöznöm vele. Túl sok gyanúra okot adó eset történt, amit ő rendre kimagyarázott, bennem viszont csak még több kétséget ültetett el a hűségét illetően.

Ekkor valami oknál fogva fordult a kocka, és Scott kezdett el féltékenykedni. Miután az irodánál egyre több megbízást kaptam, Scott minden alkalommal számon kérte, hogy merre jártam, milyen a megbízóm, ki volt a vevő, nem kezdtek-e ki velem, mert szerinte egy ilyen bombázónak, mint én vagyok, senki sem tud ellenállni.

Scott hülyeségeket beszélt. Távol álltam attól, hogy bárki is bombázónak nevezhessen. Átlagos magasság, átlagos testalkat jellemzett, bár a rendszeres futásnak köszönhetően, inkább sportosnak mondtam volna magam. Egészen sötétbarna, hullámos hajam a derekamig ért, amit gyakran egyszerű copfban hordtam, mert így találtam praktikusnak. Egyedül talán a zöld szemem az, ami kicsit különlegesebbé tette a megjelenésem, de attól még nem váltam bombázóvá.

Egyre inkább fárasztott Scott féltékenykedése, sokat vitáztunk egymással. Emiatt már nem találkoztunk minden nap, megelégedtünk a heti két-három alkalommal. Most pedig, valószínűleg végleg külön fognak válni az útjaink.

– Szólnotok kellett volna, hogy mire készültök! – mondtam a szüleimnek az autóban, miután hazafelé tartottunk.

– Nem készültünk semmire. Nem a mi ötletünk volt – rázta szőke, hullámos fürtjeit anyám. – A nagyi akarta, hogy így legyen, és mi egyetértettünk vele, de a döntés egyedül a tiéd, szívem.

– De tudtátok, hogy milyen terveim vannak. Ráadásul Scottra nem is gondoltatok? – A hangom ingerülten csengett, pedig nem is haragudtam rájuk, csak már előre ideges lettem a gondolattól, hogyan fogom Scottal közölni a hírt.

– Ugyan már! Scott és te soha nem lesztek férj és feleség, ezt te is tudod – legyintett anyám. – Az a fiú megbízhatatlan, nem is tudom, miért vagytok még együtt.

Kár volt felhozni a témát. Anyám sosem bírta Scottot, ami nem meglepő, miután Scott a legelső találkozásukkor megjegyezte, hogy korához képest milyen jól tartja magát, és csodálja a bátorságát, amiért ennyi idősen szült egy újabb gyereket. Scottnak azonnal sikerült kivívnia anyám ellenszenvét. Ráadásul a szüleim nem voltak vakok, pontosan látták, mi zajlik közöttünk, ezért időnként szóvá is tették, miért nem dobom már ki Scottot. Apám úgy mutatta ki az ellenérzését, hogy egyszerűen csak nem vett tudomást róla. Sosem ültek le kettesben beszélgetni egy sör mellett. A köszönésen és néhány udvarias szóváltáson kívül nem igazán volt semmilyen más kapcsolat közöttük.

– Szerintem boldog leszel ott – nézett rám apa a visszapillantó tükörben. – Jól bánsz az emberekkel, kedves vagy, és szereted azt a házat. A vendéglátás neked való munka.

– Kösz, apa. Az majd kiderül – sóhajtottam, és kifelé bámultam az ablakon. Időre volt szükségem, hogy megbarátkozzak a gondolattal.

– Elköltözöl otthonról? – bökött oldalba David.

– Nagyon úgy tűnik – válaszoltam egykedvűen.

– De jó, akkor lesz egy saját kecóm! – örvendezett tapsikolva.

– Nana, ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk! – nevetett anyám. – Túl fiatal vagy a különköltözéshez.

***

A könyvet erre kattintva vásárolhatod meg.