Neon Lights 1. - beleolvasó

Fülszöveg:

Gabriel fontos megbízást kap New Orleans egyik befolyásos alvilági figurájától. Fel kell törnie egy másik, hasonló nagykutya bankszámláját, és le kell nyúlnia róla némi pénzt. Ehhez nem akármilyen segítséget kap: a nagyfőnök szerencsehozó vázáját. De mi történik akkor, ha a vázát már első éjszaka ellopják tőle?

Rhys egy balszerencsés tolvaj. Folyton zűrbe keveredik, semmi nem akar összejönni neki. Legutóbbi rablása során is megzavarják, ezért egy vacak vázán kívül nem sikerül mást elhoznia. Másnap elpasszolja, csakhogy egy jóképű idegen elég gyorsan Rhys nyomára akad, és visszaköveteli jogos tulajdonát, de hiába, mert a porcelánnak nyoma vész.

A két fiú nagy bajba kerül, ezért kénytelenek összefogni, és együtt felkutatni a rejtélyes vázát. Ám nem csupán a különös üggyel kell megbirkózniuk, hanem egymás iránt fellobbanó, váratlan érzelmeikkel is.

„Senki nem bántott téged úgy, ahogy én,

Senki nem hordott téged még így a tenyerén,

Senki nem is gyűlölt téged úgy, ahogy én,

De senki nem is szeret úgy, ahogy én.”

Hiro

   

Rebecca Reed 

Neon Lights

1.

 

1. fejezet: Ajándék

Gabriel

A kapu hang nélkül kitárul, begurulok az udvarra, majd kiszállok. A ház előtt szobrozó alak nyitja az ajtót előttem, hagyja, hogy besétáljak rajta. Nem kell kísérő, ahhoz túl gyakran járok ide. Megbíznak bennem. Lépteim zaja visszhangzik a márványpadlón, a házban csak a bejárónőt látom, de ő tudomást sem vesz az érkezésemről. Sokan megfordulnak itt, nem keltek feltűnést. Megállok a súlyos tölgyfaajtó előtt, mielőtt belépek, kopogok. Ha Tommy elfoglalt lenne, azt az emberei úgyis közölték volna velem.

Hát, rohadt nagyot tévedek.

– Bocs! – fordulok ki máris az ajtón, amint realizálom a szemem elé táruló látványt.

– Maradj! Mindjárt végzek – nyögdécseli Tommy, és egy pillanatra sem hagyja abba az íróasztalán hason elterülő szőke csaj döngetését.

Nem túlságosan vágyok végignézni, ám mégis becsukom az ajtót, közelebb lépek, és a kezemet magam mögött összekulcsolva, türelmesen várakozok. Tommy homloka izzadtságtól gyöngyözik, ami valószínűleg nem csak a heves testmozgásnak, hanem a lábujjhegyen állásnak is köszönhető, ugyanis elég alacsony. A csaj felemeli a fejét, rám mosolyog. Haja minden egyes erőteljes lökésnél egyre inkább az arcába hullik.

– Krisztusom! – jajdul fel Tommy olyan grimaszt vágva, mintha legalább nyúznák, és nem pont egy hatalmasat élvezne. Ezt követően rögtön lihegve lép egyet hátra. – Akarod folytatni? – bök fejével a csajra, aki mozdulatlanul várakozik tovább.

– Kösz, nem! – morgom. Még a végén lehánynám, amennyire forog a gyomrom.

A szőkeség szája elégedetlenül megrándul, aztán felemelkedik, és lesimítja magán a szoknyáját. Kecses léptekkel indul felém, amikor mellém ér, csábos mosolyt villant rám, és távozik Tommy irodájából.

– Néha muszáj kieresztenem a gőzt – közli Tommy már a bárpultnál állva, ahol két pohárba italt tölt. – Mostanában nem jól alakulnak a dolgaim. Mondd, hogy te legalább sikerrel jártál! – lép közelebb, és a kezembe nyomja a méregdrága konyakot.

Elveszem, összekoccintjuk a poharunkat. Tommy kutakodó tekintetétől kísérve, egy hajtásra leküldöm a tartalmát.

– Még nem, de dolgozom rajta. Túlságosan bebiztosította magát – sóhajtom.

– Ugyan már! Ez csak egy szaros bankszámla – horkantja, és kézfejével megtöröli a még mindig gyöngyöző homlokát. Kiveszi az üres poharat a kezemből, visszasétál a bárpulthoz.

– Három lépcsős azonosítással – emlékeztetem.

Bármilyen jó hacker vagyok, azért ez nem egyszerű folyamat, bár ezt hiába magyaráznám ennek a féleszűnek.

Tommy Lamotte a világ legszerencsésebb balféke. Ezt igen gyakran megállapítom magamban. Örökölt egy értékes tagságot, egy villát, valamint egy kisebb, ingatlanokkal foglalkozó céget, amihez a legkevésbé se konyít, mégis sikerült annyira felfuttatnia, hogy mára az egyik legnagyobbnak számított New Orleansban. Persze, Tommy nem az eszéről, még csak nem is a tisztességéről híres. Ennek ellenére mindig jól jön ki az ügyletekből. Az üzletkötései sikeresek, és egyszer sem bukott le, pedig alvilági körökben köztudott, hogy jó pár ingatlantulajdonost tüntettek el valahol, a város körüli mocsárvidéken. Talán pont emiatt tartanak tőle. Túl gyorsan meghúzza a ravaszt. Akár őrültnek is nevezhetném, mert valamilyen szinten tényleg az.

– Az a kibaszott Flynn tehet mindenről! – sötétül el Tommy tekintete. Egy újabb tele pohárral a kezében visszasétál az asztalához, és leül az antik darab mögé. – Mióta átbaszott, semmi sem akar összejönni – túr bele rövidre nyírt, divatos frizurájába.

Nos igen. Talán Flynn Bowman az egyetlen, akivel még Tommy sem mer ujjat húzni. Legalábbis nyíltan nem. A fickó sem válogat a módszerekben, ráadásul befolyásos körökben mozog, nagyjából az egész várost a kezében tartja. Én pedig épp azon ügyködök, hogy feltörjem ennek az embernek a bankszámláját. Biztos, hogy elment az eszem, és átkozom a napot, amikor Tommy rávett erre az öngyilkos munkára. Ám valljuk be, az összeg, amit elém tolt, igen meggyőző tudott lenni.

– Szükségem lesz néhány napra – közlöm még mindig ugyanott állva. Nem kínált hellyel, de amúgy sem szándékoztam leülni.

– Mégis mennyire?

Megvonom a vállam.

– Nehéz előre megmondani. Talán egy hét.

Tudom, hogy képes vagyok megcsinálni, minden csak idő kérdése, és ha Tommy nem rángatna állandóan ide, valószínűleg gyorsabban haladnék. Ám ő a főnök, bármilyen nehéz elviselnem.

– Egy hét… – ízlelgeti a szavakat. – Már azt is nehezen nyeltem le, amikor legutóbb elcsaklizta előlem azokat a bérházakat. De álmomban sem gondoltam volna, hogy az a kis csicska képes lesz átbaszni a fejemet!

Nagyjából öt éve tart a versengés közöttük, amióta Flynn New Yorkból áttelepült ide, és rögtön megvetette a lábát a városban. Ezenkívül ő szintúgy megkapta azt a tagságot, amit egyébként csak öröklés útján lehet megszerezni, így Flynn hamar a város irányítói közé küzdte fel magát.

New Orleanst hosszú évtizedek óta a különböző titkos társaságok tagjai irányítják. Ezeknek a társaságoknak többnyire nem nyilvános a névsora, de mégis köztudott, kik vannak benne, és gyakran átfedés van közöttük, ugyanazok a személyek több társaságnak is a tagjai, így gyakorlatilag minden területet lefednek. Tommy kevésbé tudott ezzel a lehetőséggel élni, Flynn viszont remekül kihasználta. Ő nem csak papíron tartozik a városi elit közé, hanem ékes példája annak, hová eljuthat az ember, ha ügyesen forgatja a lapokat.

Tommy azért merészeli ilyen jelzőkkel illetni Flynnt, mert az három évvel fiatalabb nála, alig súrolja a harmincat. Időnként szaros kölyöknek is nevezi, vagy taknyos orrú kozáknak, habár sosem értettem, milyen megfontolásból, ugyanis Flynnek semmi köze az ukránokhoz, de még az oroszokhoz se. Talán csak azért hívja így, mert szőke és kékszemű, vagy, mert ismeri ezt a szót. Viszont, ha az ő testmagasságából indulunk ki, senkit sem illethetne kicsinyítő jelzőkkel. A százhatvan még nők esetében is alacsonynak számít, nemhogy egy pasinál.

– Visszaszerzem a pénzed, csak még egy kis türelmet kérek – nyugtatom. – Addig húzd meg magad, mert a legkevésbé sem szeretném, ha képbe kerülnél.

– Nyugi, Gabriel! – vigyorodik el. – Sosem fog rájönni, hogy mi voltunk.

Tommy jóképű. Ezt szintén minden alkalommal megállapítom, akárhányszor csak elterül arcán a széles mosolya. Ha ész is párosulna ehhez a bájos külsőhöz, a törpesége ellenére is tiszteletreméltó üzletember válhatna belőle.

– Merem remélni – biccentek –, és most, ha nem haragszol, folytatnám a munkát.

Tommy egy legyintéssel enged utamra, úgyhogy azonnal távozok, és egyenesen hazafelé veszem az irányt. Jó lenne gyorsan túlesni a dolgon, mielőtt meggondolom magam, mert én sem szívesen keverednék konfliktusba Flynn Bowmannel. Személyesen nem ismerem, viszont ránézésre is veszélyesnek tűnik. Tommytól kevésbé tartok, legyen bármilyen őrült, mert ahhoz túl régóta ismerjük egymást. Elég sok melót köszönhetek neki, és ha nem is baráti, de egész jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Elviselem az agymenéseit, mosolygok az idióta poénjain, valamint zsebre teszem a lóvét, amit a munkáért kapok. Nem vágyok elmélyíteni a kapcsolatot vele.

Beállok az udvarra, és miután kiszállok, nagyot nyújtózva megropogtatom az elgémberedett ízületeimet. Túl sokat ülök gép előtt, főleg, mióta megkaptam ezt a melót. Miatta hanyagolom a szokásos reggeli futásokat az Audubon parkban, pedig kedvenc elfoglaltságaim egyike, mikor a hajnali hűvösben végigkocogok a Mississippi partján.

Belépek a házba, kikapcsolom a riasztót, majd azonnal a dolgozóba sietek, hogy ellenőrizzem a gépeket. A három összekapcsolt számítógép a klímával karöltve csendesen zúg, a monitoron pörögnek az adatok, néha meg-megakadva, ám még mindig nem jutottam előrébb. Flynn piszok jól levédette mind a telefonját, mind a laptopját, pedig ha ezekhez meglenne a belépési kód, onnan már gyerekjáték a bankszámlájához való hozzáférés. Igaz, másképpen is megoldhatnám, de az rizikósabb, én pedig nem kockáztathatok. Úgy kell tűnnie, mintha az ő gépéről történne a tranzakció. Így nem lesz hová visszavezetni a szálakat.

Leülök a kényelmes székembe, és nekilátok pötyögni. Jó néhány beállításon módosítok, hátha hatékonyabb leszek. Mire végzek, máris kezd lemenni a nap. A gyomrom jelzi, hogy reggel óta semmit sem kajáltam, így a leggyorsabb módját választom az élelemhez való jutáshoz: pizzát rendelek.

Míg várakozok, elterülök a nappaliban a hatalmas mogyorószínű kanapémon, és behunyom a szemem. Néha kénytelen vagyok pihentetni, mert nem szeretem a szemüveget, amit jó egy éve csináltattam, ugyanis az esti vezetéshez szükségem lett rá. Ilyenkor már elfárad a szemem az állandó monitorbámulástól, kevésbé látok élesen.

Élvezem az otthonom csendjét. Szeretek itt lakni, barátságos, nyugis környék, a ház pedig számomra maga a tökély. Tágas, világos terek, hatalmas, rusztikus konyha, kényelmes méretű étkező, két háló, egy dolgozó, fürdő és a kedvencem, a csodás kertre néző nappali. A tévé helyett leggyakrabban azt bámulom a dupla üvegajtón keresztül.

– A fenébe! – káromkodom el magam, amikor megszólal a csengő. Le kell cserélnem, mert ez a visító hang kikészíti az idegeimet.

Feltápászkodok, felkapom az étkezőasztalról a tárcámat, és kilépek a házból, hogy átvegyem a pizzámat. Legnagyobb döbbenetemre nem a futár érkezett, hanem Tommy. Mi a fenét keres itt? A homlokom ráncolva lépek egyet vissza a házba, hogy megnyomjam a kapu nyitógombját.

Tommy emberei kint maradnak, csak ő sétál felém vigyorogva, hóna alatt valami csomaggal.

– Az arcodra van írva, hogy nem engem vártál. – Vállon csap, és elsétál mellettem be, egyenesen a házamba.

Máskor is járt már nálam, de általában engem hívat magához, ezért tényleg kezd érdekelni, mi a jövetele célja, főleg, hogy délelőtt váltunk el egymástól.

– Pizzát rendeltem, azt hittem, a futár lesz – mondom, miközben becsukom magunk mögött az ajtót.

Tommy körbejáratja a tekintetét az otthonomban, majd még mindig vigyorogva felém fordul.

– Rájöttem, mi a te problémád – közli mindentudó arckifejezéssel.

– Ó, tényleg? – nézek le rá értetlenül. Egy jó fejjel magasabb vagyok nála. – És mire jutottál?

– Arra, hogy ez kell neked – nyújtja felém a csomagot. – Óvatosan, mert törékeny!

Gyanakodva veszem át a papírba csomagolt holmit, a tetején széthúzom rajta a csomagolást, majd az előbbinél is értetlenebbül kapom a tekintetem Tommyra.

– Egy váza?

– Nem akármilyen váza! – emeli fel a mutatóujját, amikor ismét megszólal a csengő. – Az embereim átveszik – állít meg, mielőtt mozdulnék.

– Oké, akkor most már elárulhatnád, mi a fene ez. – Megfordulok, és a papírból kiemelve leteszem a vázát az étkezőasztalra.

Egy színes motívumokkal díszített, réginek tűnő kínai váza áll előttem. Még csak nem is olyan, ami tetszene.

– Milyen pizzát rendeltél? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet. Kitárja az ajtót, és átveszi az emberétől a dobozt.

– Csirkés, dupla sajtos – felelem. Máris tudom, mit fog válaszolni.

– Veled vacsorázok, ha nem baj – közli a tényt, aztán leteszi a dobozt a váza mellé.

Egy nagy sóhajjal vonulok át a konyhába, hozok két tányért. Leülök Tommyhoz, aki időközben már felnyitotta a dobozt.

– Szóval, barátom – kezdi, és kiemel egy szeletet, amin gyönyörűen nyúlik a sajt –, elhoztam neked a legféltettebb kincsemet.

Vállán átdobja a nyakkendőjét, nehogy véletlenül leegye, én pedig türelmetlenül várom, hogy folytassa. Mindig az idegeimre megy a sok mellébeszélésével.

– Ez az én szerencsehozó vázám – böki ki végre.

– Aham – dünnyögöm, mert épp akkor harapok bele az első falatba.

Ez tényleg ennyire hülye? Azt hiszi, a szerencsén múlik? Jóllehet, ő kb. annak köszönhet mindent, amit elért, csakhogy tutira nem ez a nyamvadt váza az oka.

– Viszont, mióta Flynn átbaszott, valamiért nem működik – tűnődik el Tommy egy pillanatra, majd rám néz. – Ezért kell visszaszereznem tőle a lóvét, hogy megtörjön az átok.

Tommy mindig is kattant volt, de nem hittem, hogy ennyire.

– Tehát, ha jól értem, akkor ez a váza segíteni fog nekem abban, hogy sikeresen feltörhessem Flynn számláját – foglalom össze a gondolatmenetét.

– Úgy van! – vágja rá, közben kivesz egy újabb szeletet. – Ha ez megtörtént, utána megint szerencsét fog hozni nekem. Úgyhogy vigyázz rá! – nyomatékosítja ismét.

Valójában nem oszt, nem szoroz a dolog, mert úgyis meg fogom csinálni, és ha Tommy hisz ennek a vacak porcelánnak az erejében, az az ő baja. Márpedig az elszánt tekintetéből ítélve, nagyon is hisz benne.

– Kérsz valamit inni? – állok fel, hogy vizet hozzak magamnak.

– Valami üdítő jó lesz – bólogat utánam fordulva. – Na, mit szólsz?

Kiveszek egy flakon vizet és egy dobozos üdítőt a hűtőszekrényből.

– Honnan van ez a váza? – Először pohárért nyúlok, de végül meggondolom magam. Tommy nem kényes, megissza dobozból is.

– Családi örökség. Tudod, a tradíciók – magyarázza.

– Csakhogy te nem vagy kínai – nézek le azokba az állandóan gyanakvó, ellenben szép szemekbe.

– És? Attól még nem örökölhetek kínai vázát? – kérdez vissza.

– Oké, csak tradíciókat emlegettél… – Inkább ennyiben hagyom a dolgot, úgysem értené.

– Apám hagyta rám, rá meg az ő apja, és így tovább. Mindenkinek meghozta a maga szerencséjét, ám az enyémet Flynn most elvette. Szerezd vissza nekem, Gabriel! A vázám segíteni fog benne. – Végigsimít a porcelán oldalán.

Megfordul a fejemben, hogy Tommy talán használ valamiféle narkotikumot, de annak egyéb tünetei is lennének. Ő csak szimplán elmeroggyant.

– Rajtam nem fog múlni – mosolyodom el most először, mióta itt van.

– Jól van – csap hirtelen a combjára, és feláll. – Lehet, neked is dugnod kellene egy jót. Eléggé nyúzott az ábrázatod – mér végig alaposan.

– Talán igazad van – értek egyet vele kivételesen. Két hete ki se nagyon teszem a lábam a házból. Kivéve, ha ő kéret magához, ami nagyjából kétnaponta fordul elő.

– Kösz a vacsit! Legközelebb én hívlak meg. Arra pedig két szemed! – mutat ismét a porcelánra. Int nekem is, majd mint aki jól végezte dolgát, távozik.

Hosszú percekig a vázát bámulom. Eszembe sincs bevinni a dolgozóba, nehogy véletlenül leverjem. Fogom, és átteszem a komódra. Addig jó helyen lesz ott, amíg végzek a melóval, utána visszaviszem ennek a féleszűnek. Később úgy döntök, tényleg kimozdulok egy kicsit, hogy valakin levezethessem a fölös energiáimat.

2. fejezet: Hirtelen ötlet

Rhys

Gondolataimba mélyedve rovom a kilométereket New Orleans szabályos, pókhálószerű utcáin. Már kezd egészen besötétedni, fel sem tűnik, hogy égnek az utcai lámpák, ahogy az sem, mekkora vihar van készülőben felettem. Még a rádió sem szól, ami figyelmeztethetett volna az égi áldásra. Elég messze elkeveredtem a lakásomtól, öreg tragacsom egyre csak vitt előre, miközben azon tanakodtam, hogy a faszba adjam vissza Flynnek azt a húszezer dolcsit, amivel lógok neki.

Hatalmasat dördül felettem az ég, rendesen összerezzenek rá, aztán mintha valaki egy szablyával kettészelné az eget, ömleni kezd az eső. A szél feltámad, a dörgéseket vakító villanások kísérik. Kocsik dudálnak, mindenki igyekszik minél hamarabb hazaérni. Nekem is ez lesz a célom, ezért befordulok az egyik mellékutcába, hogy kikerüljem a forgalmat.

New Orleansban éjszaka sem áll meg az élet, főleg a belváros nyüzsög a turistáktól. A Bourbon Street és a francia negyed éjszakai bárjai holtbiztos, hogy tömve lesznek, mindenki oda menekül be az eső elől. Meg egyébként is népszerűek ezek a helyek. A legtöbb ember szereti a jazzt, talán ez alól én vagyok az egyetlen kivétel.

Egyik kis utcából fordulok be a másikba. Ebben a városban nehéz eltévedni, mert a Mississippi jó irányba tereli még a legbénább sofőröket is. Én alapjáraton is jól ismerem a terepet, hisz valahol a munkámhoz tartozik.

Egyre inkább kezd aggasztani a vihar, az ablaktörlőm már alig bírja terelni a lezúduló vizet, és amint kiérek egy útkereszteződésbe, a szél olyat dob a kocsimon, hogy rendesen meg kell kapaszkodnom a kormányba. Az utcák pillanatok alatt elnéptelenednek, egy óriási csattanás után pedig a közlekedési lámpák sárgán kezdenek villogni.

– A francba! – szitkozódom, amikor hirtelen a szélvédőmnek vágódik egy letört faág, ami a frászt hozza rám.

Enyhén félrerántom a kormányt, így sikeresen felhajtok a járdaszegélyre. Satuféket nyomok, és éppen ez ment meg. Még az égzengésen keresztül is hallom a furcsa robajt. Előregörnyedek. Ahogy az ablaktörlőm engedi, a vízfüggönyön keresztül meredten nézem, amint egy hatalmas fa nagy recsegéssel rádől az útra. Oda, ahol épp haladtam volna, ha nem fékezek.

– Azt a kurva! – mondom ki ismét hangosan a szavakat.

Kiver a víz. Nyolcéves fejjel éltem át a Katrina pusztítását, azóta kurvára parázok a viharoktól. Nem szeretnék még egy hasonló élményt, és ez a mostani épp oly ijesztőnek tűnik, habár ha hurrikán közeledne, azt rég tudnánk.

Hátramenetbe kapcsolok, tolatni kezdek, mivel a keskeny utcában nem igazán lehet forgolódni. A vihar semmit sem csitul, a szívem pedig egyre hevesebben ver. Azért ennyire nem szoktam pánikolni, mindazonáltal az előbb igencsak közel jártam a halálhoz. Ismét fékezek, mert meglátok egy üres beállót az egyik ház mellett. Előrébb gurulok, majd betolatok oda. Először meg akarok fordulni, de aztán úgy döntök, kivárom itt a vihar végét. A ház felől védett vagyok, magas kőkerítés határolja, mellettem pedig csupán néhány bokor lengedezik az erős szélben. Leállítom a motort, és bekapcsolom a rádiót.

Szól a zene, nem szakítják meg az adást rendkívüli hírrel, ami kissé megnyugtat. A folyamatos villámlás és égzengés már kevésbé. A szelet itt nem annyira érzem, bár a hangja borzongásra késztet. Csak ülök és várok. Gondolataim újra visszatérnek Flynnhez, valamint a hamarosan lejáró határidőhöz. Honnan a fenéből akasszak le húszezer dolcsit? Kellene egy jó meló. Olyan, ami jól sül el, nem úgy, mint a legutóbbi. Ha nem rúgom fel azt az átkozott macskát, most a fejem se fájna. Az a dög a semmiből tűnt fel, ráléptem a farkára, mire hangosan nyivákolt egyet, én meg ijedtemben akkorát rúgtam belé, hogy elrepült a kertbe. Ott meg beindult a locsoló, ráadásul a mozgásérzékelő lámpa is felkapcsolódott. Szóval lőttek a lepkegyűjteménynek, amit el kellett volna tulajdonítanom. Sosem értettem, hogyan képes valaki súlyos pénzeket kifizetni döglött állatokért, bár kaptam ettől furább megbízásokat is.

Egyszer például egy használt bugyiért kellett betörnöm valahová. Először azt hittem, csak viccel a megrendelő, azonban kiderült, teljesen komolyan gondolja. Belezúgott valami énekes luvnyába az egyik bárban, de kosarat kapott. A használt bugyik a fétise, úgyhogy kénytelen voltam neki elemelni egyet a nő szennyeskosarából. Könnyű meló, könnyű pénz. Az, hogy mennyire gusztusos, már nem igazán számít.

Egy autó reflektora tűnik fel, ezzel egy időben a szemben lévő ház kapuja elkezd lassan kitárulni. Egy ezüstmetál BMW Z4 gurul be rajta. Nem értek annyira az autókhoz, noha a szép formájú sportkocsik mindig lenyűgöztek.

A tulaj beáll a garázsba, így nem sokáig gyönyörködhetek benne, de amúgy is sötét van, az eső ugyanúgy ömlik, a kertjében lévő növények szintén takarják a kilátást. Könyökömmel az ablakot támasztva bámulom a takaros házat. Sok hasonló van a környéken. Nem egy csóró lehet, ha ilyen kocsival jár, jóllehet, nem is az a pénzes ürge, akihez érdemes lenne besurranni. Rögtön ejtem a futó gondolatot, hogy talán kihasználhatnám a vihart, és benézhetnék egy-két helyre. Túl korán van még, alig múlt tíz óra, na meg a franc se akar bőrig ázni.

Többször előrehajolok, próbálom az eget kémlelni, csak tudnám minek, hiszen rohadtul nem látok semmit. Azt viszont igen, hogy az utcát már mindenhol letört faágak, levelek és egyéb hulladékok borítják, amiket ki tudja, honnan sodort ide a szél. Egy újabb hátborzongató dörgés után hirtelen teljes sötétség vesz körül. Várható volt az áramszünet, mégis meglep, és egészen félelmetesnek hat a külső zajokkal kísérve. Egy kisebb villámlás elég ahhoz, hogy észrevegyem, a szemben lévő ház kapuja ki-be mozdul, mint ami nem tudja eldönteni, kinyíljon vagy bezáródjon. Megzavarhatta az áramkimaradás.

Ujjaimmal a kormányon dobolok, és próbálom visszafogni az ösztöneimet. Fél perc sem kell hozzá, máris a kapun belül találom magam. Kapucni a fejemre húzva, nesztelenül osonok a fal mellett. A házban síri csend, sehol egy kósza gyertyafény. Nem töltöm az időt azzal, hogy megkerüljem az épületet. Csupán néhány másodpercre van szükségem a régi típusú, osztott ablak kinyitásához. Résnyire tárom és fülelek. Csend fogad. A tulaj valószínűleg az emeleten van. Alváson kívül nem igazán lehet mit csinálni áram nélkül.

Átlendülök a párkányon, újra hegyezem a fülem, közben szétnézek. A szemem piszok gyorsan tud alkalmazkodni a sötétséghez, többek között ezért is vagyok jó a szakmában.

Tipikus családi ház, nem túlzsúfolt, ízlésesen berendezve. Sehol egy családi kép vagy gyerekjáték. Pillanatok alatt felmérem a terepet, és már lépnék a szemben lévő szekrény felé, hogy valami érték után átkutassam a fiókjait, amikor ajtónyitódást hallok. Megdermedek. Túl közel van a hang forrása. A nappali mellett húzódó folyosó felé kapom a fejem. Léptek zaja közeledik.

Egy percem se marad, de nem akarok üres kézzel távozni. Habozás nélkül megragadom az első tárgyat, ami a kezem ügyébe akad, aztán kiszaltózok az ablakon. Na, nem szó szerint, hanem szépen, hangtalanul távozok, és még nesztelenül vissza is húzom magam után, hogy ne tűnjön fel a bent tartózkodónak.

Csak a kocsiban veszem szemügyre a szerzeményem.

Kurva jó! Mit kezdjek egy szaros vázával? Mérgesen dobom a hátsó ülésre, és beindítom a kocsit.

Másnap a csöppnyi asztalomnál kanalazom a müzlit, mivel más nincs itthon, közben a zsákmányommal szemezek. Törtfehér alapon színes motívumok díszítik. Kimonószerűségbe öltözött nők könyvet olvasnak rajta, vagy az egyik, tököm tudja, mit csinál, körülöttük bambuszok, meg egy halom színes virág. A hajszálrepedésekből ítélve régi darab lehet. Talán kaphatok érte párszáz dollárt. El kéne vinnem a kocsmába, Párduc biztosan fel tudná becsülni, mennyit érhet, utána elpasszolom valakinek. Azzal viszont meg kell várnom a délutánt, mert a korai órákban alig lézengenek Frank kocsmájában.

Reggeli után lezuhanyozom, mert éjszaka már nem volt hozzá kedvem. A vihar kikészített, ezért csak bedőltem az ágyba, és annak is örültem, hogy egyáltalán épségben hazajutottam.

Ebéd után kelek fel. Megnézem a telefonom, pár haveron kívül senki sem keresett, pedig most rohadtul kellene a meló. Flynn sem hívott, ami jót jelent, ám csupán napok kérdése, hogy odarendeljen magához. Tényleg el kell mennem a kocsmába, ott mindig akad valami. Hátha szerencsém lesz.

A vázát betekerem egy vékony törölközőbe, lecammogok a másodikról, majd bepattanok a kocsimba. Útközben megállok az egyik gyorsétteremnél, és vezetés közben tömöm magamba a hamburgerem, sült krumplival kísérve. Nem mintha nem lenne időm beülni, de ahhoz túlságosan nyugtalanít a helyzetem, hogy bárhol fogjon a hely.

Frank kocsmája valójában nem igazi kocsma, hanem egy alagsori helyiség, ahol a hozzám hasonló alakok múlatják az időt. Frank az egyik eldugott kis utcában lakik, valaha igazi kocsmát üzemeltetett, némi drogbiznisszel megspékelve, azonban miután lebukott, és leülte azt a pár évet, nem kezdett bele újra. Talán csak nosztalgiából nyitotta meg ezt a helyet, amit még tábla sem hirdet, így valójában csak az tud róla, aki ezekben a körökben mozog.

– Hé, Holló! Mizu? – köszön rám azonnal néhány ismerős arc.

Csak intek feléjük, és a pulthoz lépek. A vázát leteszem rá, Frank pedig már csapolja is a sörömet.

– Mi a helyzet, kölyök? – érdeklődik miközben a törölközőbe bugyolált árut méregeti. Kíváncsi. Ahogy itt mindenki.

– Párduc még nem járt itt? – Egyik karommal a pultra könyökölve nézek körbe a helyiségben.

A berendezés sem az a tipikus kocsmai, mert a pulttal szemközt lévő falnál egy nagy, kopott kanapé húzódik, mellette fotel. A lépcsővel egyvonalban vaskos oszlop választja ketté a helyiséget, ami mögött pár asztal és szék hever nagy összevisszaságban, a fal mellett pedig sörös rekeszeket halmoztak egymásra.

– Még nem, de ilyenkor már itt szokott lenni. – Frank leteszi elém a sört, és fejével a csomagomra bök. – Ez meg mi?

– Egy váza. Fel akarom becsültetni Párduccal – válaszolom unottan. Meghúzom a sört, megtörlöm a számat, és Frank szemébe nézek. – Nem hallottál valamit?

Ő csak a fejét rázza.

– Elég nagy a csend mostanában. Senkinek se megy jól a biznisz. Még Kaktuszék is turisták megkopasztására kényszerültek – mutat a kanapén ücsörgő két taknyos felé, akik csak nemrég kerültek ebbe a körbe.

Húszéves, minden lében kanál utcakölykök, ám néha sikerül egy-egy értékesebb cuccot meglovasítaniuk. Utána napokig mást se hallani tőlük, mert rögtön menőnek hiszik magukat. Most a telefonjukat nyomkodják, és valamit mutogatnak egymásnak. Az egyik asztalnál négy markosabb alak ül. Ők általában behajtással foglalkoznak, vagy ami éppen akad. Arrébb két hamiskártyás múlatja az időt, az ő asztaluk a szerencsejáték. Ezektől tutira nem kapok infót munkáról, de túl korán is van még hozzá.

– Megjött Párduc – hívja fel a figyelmem Frank az érkezőkre.

Épp hogy visszafordulok a sörömhöz, rögtön újra megpördülök. Párduc tolókocsiját szokás szerint a két fia hozza le a meredek lépcsőn, benne az apjukkal, majd szó nélkül távoznak. Párduc még nem annyira öreg, negyvenöt körül lehet, egy leszámoláskor történt robbantásban veszítette el mindkét lábát. Fegyverkereskedőnek dolgozni sosem egy életbiztosítás.

Frank csapol még egy korsó sört, amit Párduc kezébe nyomok.

– Dumáljunk. – Intek a fejemmel, hogy kövessen.

Elzavarom a két kölyköt, és a vázával, meg a sörömmel a kezemben leülök a kanapéra, Párduc pedig odagurul mellém.

– Mid van? – vág egyből a közepébe.

Kibontom a vázát, és a kezébe adom.

– Tegnap szereztem. Meg tudod saccolni, mennyit ér?

Párduc átveszi, vaskos, tetovált ujjait végighúzza rajta, majd ide-oda forgatja, minden irányból megvizsgálja.

– Kézzel festett, régi darab, habár nem olyan régi, hogy sokat érjen. Ez itt egy monogram lehet, de nem tudok kínaiul – mutatja felém a váza alját. – Érdemes lenne először ennek utánanézni.

– Nincs erre időm – veszem vissza tőle sóhajtva. – Van ötleted, kinek lehetne elpasszolni?

– Hát, nem egy piacon vásárolt, gagyi darab – tűnődik Párduc, miután felét leküldi a habzó italnak, és jókora böfögés szalad ki belőle. – Harry Sullivan vevő az ilyen giccses holmikra.

Na, pont ő az, akihez nem szeretnék menni. Aztán egyből beugrik, hogy talán… A fenébe, pénzre van szükségem! Másért is fizetett már, bár azt legszívesebben kitörölném az emlékeimből. Viszont a kényszer nagy úr.

– Kösz, Párduc! – Megveregetem a vállát, és a vázát újra beburkolva a hónom alá csapom. – Mondd meg Franknek, hogy a következő körödet is az én számlámhoz írja.

3. fejezet: Meglopva

Gabriel

Már kora hajnalban talpon vagyok. A vihar eléggé elcseszte az estémet. Az összes klub zsúfolásig telt emberekkel, így még attól is elment a kedvem, hogy beugorjak meginni valamit, ezért inkább hazajöttem. Az áramszünet miatt pedig jóval korábban lefeküdtem, mint általában szoktam. A gépeim futottak, a szünetmentes táp tette a dolgát, csak éppen eredményre nem jutottam, és már kezd bosszantani a dolog.

Kávéval a kezemben megyek ki a kertbe felmérni a vihar által okozott károkat. A növényeim megsínylették a heves zivatart és a szelet, ágaik szinte a földig hajolva kókadoznak. Egy-két virágom letört, de komolyabb bajt nem fedezek fel. Bízok benne, hogy pár napon belül szépen magukhoz térnek.

Visszamegyek a házba, ám a nappaliba lépve nyomban megtorpanok. A bejárat melletti komódot bámulom mereven, ahová tegnap Tommy vázáját tettem, és most baromira nincs ott. A homlokom ráncolva sietek közelebb, menet közben leteszem a csészét a konyhapultra. Visszapörgetem fejemben a tegnap estét. Nem rémlik, hogy áttettem volna máshová. Meglebbenti a szél a komód melletti függönyt, és a felismeréstől gyomrom menten görcsbe ugrik. A kurva életbe!

Szinte feltépem az ablakot, és kinézek rajta, bár nem tudom, mire számítottam, mit találok kint. Tutira be volt zárva, sosem hagyom nyitva éjszakára, max csak az emeleten. Visszafordulok a komód felé, és még mindig nem akarom elhinni a tényt, hogy valaki betört hozzám. Egymás után kezdem kirángatni a fiókokat, nyitogatom az ajtókat, ellenőrzöm, mit vittek el, de úgy tűnik, a vázán kívül semmi sem hiányzik. Miért pont az kellett nekik? Idegesen túrok a hajamba. Ha Tommy ezt megtudja… Te jó ég!

Ismét átgondolom a tegnap estét. Miután hazajöttem, az áramszünet miatt nem kapcsoltam be újra a riasztót, mert csak vinnyogott volna, és a franc se akart állandóan lerohangálni az emeletről elnémítani. A kamerákat még fel sem szereltem, mert ki gondolta volna, hogy pont egy hackerhez fognak betörni? Igaz, ezt egy betévedő tolvaj honnan tudná? Viszont, aki ide bejött, az nem céltalanul érkezett. Tommy vázájára fájt a foga. Vajon miért? Tényleg igaza lenne annak az idiótának? Megrázom a fejemet. Nem. Kizárt. Az csak egy váza, nem pedig valami istenverte mágikus tárgy. Ennek ellenére vissza kell szereznem, különben Tommy pizzáján én leszek a feltét.

Berontok a dolgozóba, előkapom a használaton kívüli laptopomat, és amint betölt, felcsatlakozok a városi megfigyelő kamerarendszerre. Megkeresem a hozzám legközelebb eső pontot, aztán a tárolt fájlok közül kiválasztom a tegnap estit. Biztos, hogy az áramszünet idején történhetett a dolog, máskülönben a riasztóm megszólalt volna, mert amíg nem voltam itthon, be volt élesítve. Nem kellett volna kilőnöm éjszakára sem.

Sejtelmem sincs, ezen a szakaszon mikor haladhatott el az emberem, ha egyáltalán ebből az irányból hajtott be az utcába, így kilenc órától kezdem el visszanézni a felvételt. Ez egy forgalmas csomópont, ám a vihar miatt kevesen vannak az utakon. Még nem tudom, mit keresek, de kitartóan figyelem a felvételt. Valami átlagos, sötét színű autó kell, hogy legyen. A betörők kerülik a feltűnést.

A szemem már fárad. Még így is túl sok kocsi halad el a kamera előtt, az eső pedig nehezíti a dolgomat, erősen kell koncentrálnom. Amikor a felvétel tíz órát mutat, megállítom, és visszapörgetem. Kimegyek egy újabb adag kávéért, majd ismét nekiveselkedek. Egy idő után már mindenki gyanúsnak tűnik, ezért keresek egy másik közeli helyszínt, inkább annak a felvételét nézem. Lassan úgy érzem, nem jutok semmire, amikor bevillan valami, és rögtön megállítom a felvételt. Egy fekete színű, öreg Ford Taurus van a képen. Úgy rémlik, mintha az előzőn szintén láttam volna. Villámgyorsan visszakeresem, és valóban. Ugyanaz a kocsi.

Ráközelítek a rendszámra, és két perc múlva már a rendőrségi adatbázisban kutakodok. Pillanatok alatt megtalálom a tulajdonost: Rhys Wyler. A fotóján rögtön megakad a szemem, rá is nagyítok. A háttér miatt egyértelmű, hogy rendőrségi nyilvántartásba vették, ám jelenleg nem ez köti le a figyelmemet, hanem az a ragyogó, sötét szempár, amely a kamerába néz. Szép formájú szája sarkában megbújik egy apró, gúnyos mosoly, álla borostás, fekete haja lágy hullámokban öleli körül az arcát. Rhys Wyler meglehetősen jóképű rosszfiúnak tűnik.

– Lássuk, mit követtél el, Rhys – motyogom hangosan, és megnyitom az aktáját. – Kábítószer birtoklás, kétrendbeli könnyű testi sértés, birtokháborítás. Birtokháborítás?

Rámegyek a részletekre, és gyorsan átfutom. Rhyst egy magánbirtok medencéjében kapták el, ittasan, meztelenül. Arra hivatkozott, melege volt, és csupán le akarta hűteni magát. A feszültségem ellenére mosolyogva csóválom a fejem, aztán újra megnyitom a fotóját.

– Szóval te vitted el Tommy vázáját. Mégis miért? – töprengek hangosan, miközben karakteres arcát csodálom.

Előkapom a telefonomat, sietősen bepötyögöm a címét. Ezután felszaladok a hálóba, előkotrom a fegyveremet, amit valójában soha nem használtam még, és nem is szándékozom, ám most szükségét érzem magammal vinni. Mindenáron vissza kell szereznem a vázát, arra pedig gondolni sem merek, hogy esetleg kudarcot vallok.

Mivel az egész délelőttöm rámegy a kutatásra, muszáj beülnöm valahová ebédelni, mert ki tudja, mikor lesz rá lehetőségem. Amúgy is meg kell terveznem, mit fogok csinálni. Csak egyszerű informatikus vagyok, némi plusz tudással, nem a szó szoros értelmében vett bűnöző. Még sosem fogtam fegyvert senkire, nem fenyegettem, nem zsaroltam, és főleg nem bántalmaztam senkit. Pedig, ha vissza akarom kapni azt a rohadt vázát, nem kizárt, hogy valami ilyesmire kényszerülök majd.

Étvágytalanul forgatom a számban az ételt. Talán szólnom kellene Tommynak. Ő tudná, mi a megoldás, ám rögtön elvetem az ötletet. Amilyen forrófejű, csak a bajt hozná rám, és az egyáltalán nem hiányzik. Ráadásul az is idegesít, hogy a gép előtt kellene ülnöm, mert így tényleg sosem végzek a melóval. Ekkor belém nyilall a felismerés, hogy ha elkészülök, akkor Tommy kéri vissza a vázát. Nem mellesleg, akármikor beállíthat hozzám, és ha nem találja, mi a fenét mondok neki?

Sehogy sem akaródzik elindulnom, azonban nem marad választási lehetőségem. Ezt az ügyet nekem kell megoldanom, és csak remélni tudom, hogy ez a Rhys együttműködő lesz velem. Ha más nem, a fegyverem majd meggyőzi erről.

Az egyik forgalmas utca túloldalán, egy bérház előtt parkolok le. Jó ideig csak figyelem a környéket, valamint az embereket. A Taurust sehol sem látom, Rhys sem bukkan fel. Az egyik lakó kitámasztja a lépcsőház ajtaját, mert bútorokat cipelnek le. Nem húzhatom tovább az időt. Kiszállok a kocsimból, és kihasználva a kínálkozó lehetőséget, besurranok a lépcsőházba. Felmegyek a másodikra, megállok a lakás előtt. Tétovázok, de végül megnyomom a csengőt.

A gyomrom gombóccá zsugorodik, miközben várakozok, ám senki sem nyit ajtót. Egy kanapét cipelnek le éppen, így félre kell állnom az útból, hogy elférjenek. Amint eltűnnek a fordulóban, előkapok egy régi bankkártyát a zsebemből, és néhány gyors mozdulattal kinyitom a zárat. Remegő végtagokkal libbenek be a lakásba, aztán a mögöttem becsukott ajtónak dőlve zihálok. Kell néhány hosszú perc, mire végre ellököm magam a kemény falaptól, és szétnézek. Átmegyek a nappalin, és elsőként a hálóba nyitok be óvatosan, ám senki sem fekszik a vetetlen ágyban. A takaró rendezetlenül hever rajta, a földön néhány ruhadarab szétdobálva, viszont orromat kellemes illat csapja meg. Kissé fanyar, de friss, mint a hajnali erdő. Megborzongok.

Kifordulok a szobából, hogy átnézzem a lakás többi részét. Elsősorban a vázát keresem, csakhogy sehol sem találom, így minden egyebet jó alaposan megszemlélek. Egyértelmű, hogy Rhys nem túl rendszerető, noha alapjában véve tisztaság van mindenhol, csak éppen a holmiját hagyja szanaszét. A könyveken lepődök meg leginkább. Nem néztem volna ki belőle, hogy szeret olvasni. Még a hűtőszekrényébe is bekukkantok, amely kong az ürességtől, csupán néhány dobozos sör zörög az oldalában és egy flakon ketchup. Az szintén feltűnik, hogy sehol egy női holmi, ezért átmegyek a fürdőbe. Itt még erősebben érzem az előbbi illatot. Kinyitom a tükrös szekrényt, férfi dezodor, borotva, és… Síkosító? Hm. Oké, ez nem jelent semmit.

Visszamegyek a nappaliba, már kezdek egyre türelmetlenebb lenni. Hol a fenében van? De ami fontosabb: Hol a vázám? Pontosabban, Tommy vázája. Ismét ideges leszek. Még Rhys hiányos fotóalbumát is átnézem, azzal kötöm le magam. Öreg hiba, mert rájövök, hogy ez a pasi piszkosul bejön nekem. Akár meglopott, akár nem, hihetetlenül dögös.

Öt óra elmúlik, mire mozdul a kulcs a zárban. Megdermedek. Kínomban már kávét főztem a konyhájában, és épp a csészét teszem le a pultra. Mint a villám, úgy vágódok be a nappaliba, és leülök a fotelbe, amit félig takar az előszoba fala. Heves szívdobogások közepette hallgatom, ahogy valaki ledobja a cipőjét, majd egy kulcscsomó csattan az előszobaszekrény tetején. Nyelek egy nagyot. Rhys úgy sétál el a konyha irányába, hogy észre sem vesz engem. Fehér pólója megfeszül izmos hátán, fekete farmernadrágjának farzsebében a telefonja domborodik. Kinyitja a hűtőt, és előkap egy sört.

– Üdv! – szólalok meg.

Rhys megpördül, arcára kiül a döbbenet, ám nem látszik nagyon ijedtnek.

– Baszki! – nyögi, és drámaian a mellkasára fekteti a szabad tenyerét. – Muszáj rám hozni a frászt? Ki a franc vagy? – kérdezi lazaságot színlelve, és közelebb lépked hozzám.

– Valaki, akitől elvettél valamit – felelem. A hangom magabiztosnak hat, pedig egyáltalán nem vagyok az.

Rhys homloka ráncba szalad, és tekintete nyomban a bejárat felé siklik. Valószínűleg azt fontolgatja, lelépjen-e.

– Összekeversz valakivel – közli, majd meghúzza a sört. Ekkor tűnik fel a nyakán lévő tetoválás. A rendőrségi fotókon még nem volt ott.

– Nem hinném – dőlök előre, hogy ha kell, elő tudjam kapni a nadrágomba dugott fegyveremet. – Szeretném visszakapni.

– Én meg azt szeretném, ha távoznál. Elvégre ez az én lakásom – mutat az ajtó felé a kezében tartott dobozzal.

Felnevetek.

– Fura ezt egy betörő szájából hallani.

Sötét szeme résnyire szűkül, úgy méreget. El tudom képzelni, mennyire pöröghetnek a fogaskerekei, hogy ki a fene lehetek, valamint honnan tudok róla mindent.

– Gőzöm nincs, miről beszélsz, és nem is ismerlek.

Bal kezével sietősen füle mögé tűri a haját. Ez az első árulkodó mozdulat a lelkiállapotáról. Érdekes módon, ettől megjön a magabiztosságom.

– Tegnap éjszaka elvittél tőlem valamit. Kérem vissza! – ismétlem monoton hangon.

Rhys nyakán megrándul egy izom, lép egyet előre, és leteszi a sörös dobozt a dohányzóasztalra. Abban a pillanatban hirtelen megfordul, a bejárat felé akar menekülni, de számítok ilyesmire. Kiteszem elé a lábamat, és elgáncsolom. Mire eszmél, már lovagló pózban ülök a csípőjén, a fegyverem pedig a homlokához nyomom. A rendszeres testmozgásnak megvan a maga előnye, na meg annak a sok-sok óra kempo edzésnek, amit évekkel ezelőtt vettem.

Rhys nagy szemekkel mered rám, valószínűleg nem nézte volna ki belőlem sem a fegyvert, sem azt, hogy le tudom nyomni.

– Oké, nyertél, de nem tudok segíteni – mondja, közben a kezét óvatosan feljebb csúsztatja, a feje mellett.

– Én a helyedben nem nagyon mozognék – figyelmeztetem, mielőtt elérné a fal mellett lévő, jó harminc centis Buddha szobrot. Szavaim nyomatékosítására még a fegyvert is kibiztosítom. Nem izgulok, mert nincs megtöltve, ám ezt neki nem kell tudnia.

– A helyedben én sem mozognék – vág vissza szemtelenül elvigyorodva.

Egy pillanatig csak értetlenül bámulom, és miután rájövök, mire gondol, zavartan köszörülöm meg a torkom.

– Terelésben jó vagy, azonban feleslegesen erőlködsz.

– Nehéz így bármi másra gondolni – emeli meg kissé a csípőjét. – Szeretnék felállni.

– Pedig úgy érzem, már sikerült – mozdulok én is felette, és akaratlanul elmosolyodok, viszont a fegyvert ugyanúgy a homlokának szegezve tartom.

– Sajnálom, de általában ez van, ha egy szexi angyal ringatózik a farkamon – mondja még mindig szemtelenül vigyorogva, én meg a szavai hatására majdnem elfelejtek levegőt venni.

A fenébe! Nem hagyhatom, hogy kizökkentsen.

– Pedig azt hittem, a fegyverekre gerjedsz.

Minek megyek bele a játékába? Teljesen elment az eszem.

– Talán mindkettőre – vonja meg sután a vállát.

Megint megmozdul alattam, és érzem, tényleg kemény odalent. Ám az sokkal jobban zavar, hogy az én testem szintén reagálni kezd az ingerekre.

– De úgy látom, nem igazán hoz zavarba a dolog – szólal meg ismét.

Bosszant a magabiztossága, bár lehet, hogy így álcázza az idegességét. Mégis azt érzem, hiába van fegyver a kezemben, csak szórakozik velem.

– Kevés dolog tud zavarba hozni. Most pedig, ki vele! Hol az a rohadt váza? – keményítem meg a hangomat, és a pisztoly csövét szorosabban a homlokához nyomom.

Rhys grimaszol egyet, biztosan nem lehet kényelmes neki. Altájon különösen.

– Már elpasszoltam – böki ki végre.

Elfojtok magamban egy káromkodást, és veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.

– Akkor szépen visszaszerzed!

– Megkapod a lóvét, amit érte kaptam, csak szállj már le rólam végre! – veszíti el a türelmét ő is.

– Teszek a lóvéra, nekem a váza kell! – dörrenek rá.

Sötét szemei az arcom pásztázzák. Annyi mindent látni vélek bennük, mégis leginkább a félelem hiánya tűnik fel. Hiába szorítok a fejéhez pisztolyt, egy csepp rettegést sem látok a tekintetében. Vagy hozzászokott már, vagy egyáltalán nem tart tőlem. Egyik se tetszik túlságosan.

Meglepett arcot vág, amikor leengedem a kezem. Leszállok róla, és felállok, mire ő is feltápászkodik.

– Azért így sokkal jobb – morogja, és megigazítja magát odalent.

– Ülj le! – parancsolok rá ismét, a pisztollyal a fotel felé intek.

Rhys ugyancsak meglepődve néz rám, de szót fogad.

– Oké, mire vagy kíváncsi? – sóhajt megadóan, miután lehuppan oda, ahol az előbb még én ültem.

– Ki a megbízód? – kérdezem.

– Senki – vágja rá nyomban. – A vihar miatt álltam meg a házad előtt, nem szándékoztam betörni sehová, ellenben lett az az áramszünet…

– Persze, és véletlenül épp csak a vázát emelted el – horkantok fel.

Azért ne nézzen már ennyire hülyének!

– Ne gondold, hogy örültem neki! – húzza el a száját gúnyosan. – Megleptél, így megfogtam az első kezem ügyébe kerülő dolgot, és leléptem. Ennyi a sztori.

Hosszan a szemébe nézek, a hazugság nyomait keresem, de mindhiába. Rhysnek arcizma se rándul, még csak nem is pislog. Tényleg igazat mondana? Véletlen, hogy pont a vázát nyúlta le? Nem tudom, higgyek-e neki.

4. fejezet: Balszerencse

Rhys

Azon gondolkozok, milyen színű a szeme az ismeretlen látogatómnak. Sötétkéknek tűnik, ugyanakkor a pupillái körül zöldes színben játszik. Életemben nem láttam még ennél szebb íriszeket és bájosabb arcot. Még az sem tud rontani a képen, hogy folyamatosan fegyvert nyom a homlokomhoz.

– Mi lenne, ha nyílt lapokkal játszanánk? – teszem fel a kérdést, olyan régóta bámul már mozdulatlanul. – Nem tudom, ki vagy, de te mindent tudsz rólam. Valahogy a nyomomra akadtál, bár fogalmam sincs, hogyan sikerült, viszont elmondtam az igazat, így most már te is dalolhatnál.

– Miért kellene neked tudnod rólam bármit? – szólal meg végre.

– Miért kellene teljesítenem a követelésed? – kérdezek vissza. – Csak azért, mert fegyvert fogsz rám?

Látom az arcán, hogy kissé elbizonytalanodik, de ennek ellenére, nem moccan.

– Elég nyomós ok – biccenti oldalra a fejét aranyosan. Sötétszőke, enyhén hullámos haján megcsillan az előszobai lámpa fénye.

– Ha lepuffantanál, a büdös életben nem tudod meg, hová lett a nyamvadt vázád. Különben sem vagy az a típus, aki képes lenne kinyírni valakit – mosolyodok el. Tágra nyílt szemei alapján, telibe találtam.

– Hidd el, lenne más, aki örömmel megtenné helyettem – feleli, és legnagyobb döbbenetemre, visszadugja a fegyvert a nadrágjába. – Ne áltasd magad! Ahogy téged lenyomoztalak, azt is könnyűszerrel kideríteném, kinek adtad tovább, csak erre most nincs időnk.

– Időnk? – vonom fel a szemöldököm.

Az ismeretlen szépség akkorát sóhajt, hogy a lelkét nyomasztó teher még nekem is fáj. Leül velem szemben a kanapéra, és fáradtan megdörzsöli az arcát.

– Amit elvettél, az nem az enyém. Ki fognak nyírni, ha nem szerezzük vissza.

Szavai mellbe vágnak. Nincs elég bajom? Minek kellett nekem még ez is?

– Kiről beszélsz? – kérdezem óvatosan.

– Az mindegy. Szóval, kinek adtad el? – néz újra rám a gyönyörű szemeivel.

Eszemben sincs elmondani neki.

– Az is mindegy – rántom meg a vállam. – Holnapra visszaszerzem.

Megint gyanakodva méreget.

– Remélem, nem hiszed, hogy viccelek.

– Miért fontos az a váza? – hagyom figyelmen kívül a feltételezését. – És most, ha azt mondod, hogy valami kurva értékes, antik darab, amiért egyesek ölni is tudnának, menten kivetem magam az ablakon.

Végre édesen elmosolyodik. Istenem! Ki ez a fiú? Túl szép, hogy igaz legyen.

– Mennyiért adtad el? – érdeklődik.

– Ezer dolcsi. – Megrándul a szám széle. Az árba más is beletartozik, úgyhogy fogalmam sincs, mennyit ért ebből a váza.

– Hát, abból nem fogod megváltani a világot – nyugtázza cuki ajakbiggyesztéssel a dolgot, és feláll. – Holnap ilyenkor?

Meglep, hogy máris távozni akar, mert még millió kérdésem lenne, de talán jobb is, ha tudatlanságban tartom magam. Én szintén felemelkedek a kényelmes fotelemből.

– Rendben, viszont, ha egy mód van rá, ezúttal használd a csengőt.

– Most is használtam, csak senki sem nyitott ajtót. Betörő létedre lehetnének komolyabb zárak a lakásodon – gúnyolódik, de neki még ez is jól áll.

– Nem mintha hozzád olyan nehéz lett volna bejutni – vágok vissza.

– Csak szerencséd volt – pislog felém lesajnálón, és elindul az ajtóhoz. – Ne próbálj átbaszni, mert úgyis megtalállak – teszi még hozzá, majd lenyomja a kilincset.

– Még a nevedet sem tudom – szólok utána.

Megtorpan, mosolyogva néz vissza rám.

– Nyomozd ki! – kacsint, és eltűnik a szemem elől.

Úgy bámulok utána, mint egy elvarázsolt, szerelmes kamasz. Aztán megrázom a fejem, és az eseményeken töprengek. Sok mindent nem értek, főleg azt, miért ilyen fontos az a rohadt váza. Az is felettébb érdekelne, ki ez az angyal, hogyan talált rám, továbbá miért volt a házában a váza, ha nem az övé. Eléggé kusza történetbe futottam bele, de a szavai nem tűnnek üres fecsegésnek. Valaki igényt fog tartani arra a vázára, és ha nincs meg, az angyalka kénytelen lesz elárulni engem. Én sem vinném el más helyett a balhét, szóval nagyon úgy néz ki, megint sikeresen bajba kevertem magam.

Eszemben se jut visszamenni Sullivanhez, örülök, hogy megszabadultam tőle, és most az illatát, meg minden egyéb mást is le akarom mosni a testemről, így gyors mozdulattal ledobálom a ruháimat, azután beállok a zuhany alá. Úgy tervezem, holnap ebéd után elmegyek hozzá, és megpróbálom visszavásárolni tőle a vázát. Tudom, hogy ára lesz. Harry Sullivan nem hülye. Nem fog megelégedni az ezer dolcsival, annál többet akar majd. Picsába!

Meztelenül lépek be a hálószobámba, és a szétdobált ruháim láttán ismét az angyalarcú látogatóm jut eszembe. Vajon mennyi ideig várakozott rám? Bizonyára mindenhol szétnézett. Szép kis benyomást kelthettem a rendetlenségemmel. Egyáltalán miért agyalok ilyesmin?

Magamra kapok egy melegítőalsót, aztán kimegyek egy újabb sörért. Ekkor veszem csak észre a csészét a konyhapulton. Elmosolyodok. Kiszolgálta magát. Ezek szerint sok időt töltött a lakásomban. A tény csupán a rendetlenség miatt frusztrál, de majd holnap összetakarítok kicsit, mire jön. Mi a fasz? Dehogy takarítok össze. Ez vagyok én. Kit érdekel, mit gondol?

Felkapom a cigimet az előszobaszekrény tetejéről, a nappaliban kitárom az ablakot, és rágyújtok. Próbálok leszokni, azonban túl sok stresszel jár ez a meló. Ha holnap elbaszom, már ketten is vadászni fognak rám. Kurva jó! Ennyi erővel céltáblát tetováltathatnék a homlokomra, alá balfék felirattal. Hogy tudom ilyen érzékkel elcseszni a dolgokat? A legjobb tolvaj lehetnék, hisz megvan a képességem hozzá. Nincs olyan zár, amit ne tudnék feltörni, úgy surranok, mint egy macska. Na jó, a macskát inkább hagyjuk, de tény, hogy kevesen képesek arra, amire én, mégis állandóan beüt a krach. Mondhatnánk úgyis, Fortuna sosem fogad kegyeibe.

Másnap már ebéd után ott toporgok Sullivan háza előtt, és mindenre felkészülten nyomom meg a kapucsengőt.

– Igen. Ki az? – szól bele egy női hang.

A bejárónője az, tegnap is találkoztam vele.

– Rhys Wyler. Tegnap jártam itt – teszem hozzá a biztonság kedvéért.

– Sajnálom, Mr. Wyler, de Mr. Sullivan nem tartózkodik itthon.

Ez az én formám.

– Mikor jöjjek vissza?

– Valamikor holnap, a délutáni órákban érkezik. Elutazott.

Ó, hogy az a…!

– Tegnap itt felejtettem valamit. Esetleg bemehetnék érte? – próbálkozok, bár jól tudom, feleslegesen teszem.

– Mr. Sullivan távollétében senkit sem engedhetek be a házba. Jöjjön vissza holnap délután – közli az asszony ridegen, és megszakítja a kapcsolatot.

– Bassza meg! – káromkodok most már hangosan.

Homlokom a téglaoszlopnak támasztva, beleverem párszor a fejemet. Ha előre tudom, hogy ez a ratyihalom elutazik, simán visszalophattam volna a vázát, de így már cseszhetem. Ez a banya úgyis beköpne, hogy itt jártam, onnantól pedig egyértelművé válna a dolog. A számba helyezek egy szál cigit, és meggyújtom. Ennyit a leszokásról.

Míg elfüstölöm, azon tanakodok, mitévő legyek. Az Angyalka csak tud várni még egy napot. Ha nem, akkor is kénytelen lesz. Eldobom a csikket, ezután bepattanok a kocsimba. Szokás szerint Frank kocsmája felé veszem az irányt, habár most semmiféle célja nincs a látogatásomnak, egyszerűen csak nem akarok hazamenni. Megint alig néhányan lézengenek lent, de van ott valaki, akivel már hetek óta nem találkoztam.

– Nocsak, Holló Rhys! Téged is látni? – vigyorodik el a nő, miután meglát.

– Doris! – biccentek felé, egyben végigmérem a bőrszerkóba bújtatott, kecses alakját. – Ha jól sejtem, nem melóból ugrottál be.

– Túl sok ügyem volt az utóbbi hetekben, úgyhogy kivettem egy szabadnapot. Muszáj kiszellőztetni a fejemet.

– A motorozás a legalkalmasabb erre – értek egyet vele, majd rövid köszönömöt intek Frank felé, aki máris leteszi elém a sörömet.

– Mesélj, mi újság errefelé? – Doris megemeli a korsóját, és kortyol egyet a habos italból.

Doris az ügyvédünk. Mindenkié. Egy pénzéhes kurva, de számtalanszor kihúzott már minket a bajból, így megbízunk benne. Én is. A legutóbbi medencés mutatványom után neki köszönhetően úsztam meg pénzbírsággal a dolgot. Igaz, jó nagy összeget sóztak a nyakamba, mivel már nem ez volt az első kihágásom. Ezért tartozok Flynnek, mert nem akartam sittre kerülni, így ki kellett fizetnem a bírságot és az óvadékot, meg Doris munkadíját is.

– Nem igazán jönnek össze a dolgok mostanában – kezdek el panaszkodni.

Jólesik valakivel megosztani a problémáimat, mert az itteniekkel kevésbé szeretem kitárgyalni, főleg, miután talán engem tisztelnek itt a legjobban, bár az okát sosem értettem. Viszont Doris amúgy is mindent tud rólam, semmi értelme titkolóznom előtte, úgyhogy elmesélem neki ezt a fura, vázás esetet.

– Annyira értékes lenne az a porcelán? – tűnődik Doris ujjai között csavargatva bronzvörös tincseit.

– Gőzöm nincs. Én semmi különlegeset nem láttam rajta. Párduc szintén megvizsgálta. Szerinte nem annyira régi, hogy sokat érjen.

Ezután nagyjából körülírom Dorisnak, hogyan néz ki a váza, mire ő ugyancsak tanácstalanul ingatja a fejét.

– Passzolom a dolgot, de te megint jó nagy szarba kerültél. Sullivantől nem lesz könnyű visszaszerezned. Olyan az a fickó, mint egy keselyű. Ha úgy érzi, értékes dologra tett szert, vérszemet kap.

– Nekem ne mutasd be! – grimaszolok. – Mindegy, megoldom, csak örülnék, ha végre lenne valami normális meló. Flynn kicsinál, ha nem adom meg idejében a pénzét.

– Szólni fogok, ha hallok valamit – teszi a vállamra a kezét. – Van egy ismerősöm, akinél talán beajánlhatlak.

– Miféle ismerős? – vonom fel a szemöldököm, mert Doris szeme furán csillogni kezd.

– Egészen közeli ismerős – mondja sejtelmesen, majd beharapja a vörösre rúzsozott ajka szélét.

– Ki vele, bébi! Kit szedtél össze? – nevetem el magam.

Doris közel hajol hozzám, amitől érzem az erős parfümje illatát, és a fülembe súg.

– Tommy Lamotte.

Megrökönyödve kapom hátra a fejem.

– Ne már! Törpékkel dugsz? Nem vagy te kicsit perverz?

Pontosan tudom, ki az a Tommy Lamotte. A városban mindenki ismeri. Hálát adok az égnek, hogy még nem hozott össze vele a sors, mert az a fickó egy őrült. Flynn se kismiska, de ő amolyan csendes gyilkos. Tommy Lamotte-nak viszont nem igazán van jó híre a szakmában. Mindenki tart tőle, mert túl gyorsan húzza meg a ravaszt.

– Legalább kiélhetem gyerekkori vágyaimat. Én vagyok Hófehérke – von vállat Doris kuncogva.

– Ahhoz még kéne kb. hat törpe – kacsintok rá.

– Hidd el, a lényeges testrésze egy kicsit sem nevezhető törpének, úgyhogy tökéletesen megelégszek ezzel az eggyel.

– Na jó, erre azért nem voltam annyira kíváncsi – forgatom a szemem. – Szóval Tommynál akarsz beajánlani? Veszélyes fickó. Lehet, neked se kellene kavarnod vele.

– Ugyan! – legyint Doris. – Nem kell mindent elhinni. Ezek beszélnek összevissza – bök a fejével a bent ücsörgő alakok felé. – Tommy nem olyan vészes. Csak azokkal kemény, akik átbasszák. Rendesen bánik az embereivel, és megadja a tiszteletet az üzlettársainak. Jól megfizetne, ezt te is tudod. Most viszont lépek – emeli a szájához a korsóját, és lehúzza a maradék sört. – Csörgetlek, ha sikerrel jártam.

– Kösz, és jó motorozást! – intek neki búcsúzóul.

Csak azért nem utasítottam vissza élből, mert kényszerhelyzetbe kerültem. Akár egyetlen egy jó megbízás kihúzhatna a csávából. Úgysem láncolnám magam Lamotte-hoz, viszont neki elég sok piszkos ügye van. Talán akadna számomra munka. Előveszem a telefonomat, megnézem, mennyi az idő. Mindjárt négy óra, így haza kell mennem, mert nem tudom, az Angyalka mikor érkezik. Kifizetem Franknek a tegnapi és mai fogyasztásomat, aztán ismét nyakamba veszem a várost.

Egészen szokatlannak találom a rendet, ami fogad, mert hát, mi tagadás, csak kitakarítottam délelőtt, sőt, még boltba is leugrottam, hogy legyen itthon valamim, ha netalán inni vagy enni akarna. Magam sem tudom, mi fogott meg ebben a fiúban, de alig várom, hogy újra láthassam.

Csak röviden szólal meg a csengő, és én máris rohanok ajtót nyitni, ami mögött ott áll ő. Arcát a mogorvasága ellenére is ugyanolyan angyalinak látom, mint első alkalommal, valamint megállapítom, hogy a fekete ing kibaszott jól áll a sötétszőke hajához. Szinte erőszakkal kell becsukni a számat, hogy ne nyálcsorgatva bámuljam.

– Sikerült megszerezned? – lép beljebb köszönés nélkül.

– Még nem egészen – felelem, mire ő megtorpan az előszobában, és felém kapja a tekintetét. Gyorsan magyarázkodni kezdek. – Az illető elutazott, holnap délután jön vissza – árulom el neki, miközben becsukom az ajtót.

– Ugye nem csak át akarsz baszni? – ráncolja a homlokát.

– Miért tennék ilyet? – tárom szét a karom. – Ezer dollár nem ér annyit, hogy kockáztassak.

Elsétálok mellette, és bemegyek a konyhába, ő pedig követ. A szemem sarkából látom, hogy szétnéz nálam, de nem szól egy szót sem.

– Kávét? – fordulok felé. – Vagy akár ki is szolgálhatod magad, úgyis otthonosan mozogsz nálam.

Halványan elmosolyodik, aztán újra komolyságot erőltet magára.

– Túl sokáig várakoztattál, de kösz, elfogadom.

Nekilátok a kávéfőzésnek, közben végig érzem magamon a tekintetét. Idegesít, amiért még a nevét sem tudom, viszont az még inkább, hogy ennyire beindít, pedig még az sem világos, melyik csapatban játszik. Egyszerűen tetszik nekem ez a fiú, és szeretném közelebbről megismerni.

5. fejezet: Nyuszi

Gabriel

Rhys háttal áll nekem, a kávéfőzővel szöszmötöl. Ezúttal egy bővebb fazonú, olajzöld pólót visel, ami nem mutatja meg a gyönyörűen kidolgozott testét, de a nyakán lévő tetoválást így is megcsodálhatom. Az indák egészen a fültövéig kúsznak, biztosan fájdalmas lehetett, amikor készítették, hisz érzékeny terület. Fekete tincsei enyhén nedvesen kunkorodnak a tarkóján, ami arról árulkodik, nemrég zuhanyozott. Elhessegetem a szemem elé tolakodó képeket, mert az előttem serénykedő dögös rosszfiútól sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálnom.

– Elkísérlek holnap – közlöm vele, mire Rhys értetlenül fordul felém.

– Hová?

– Az illetőhöz, akinek eladtad a vázát.

– Ennyire nem bízol bennem? – nevet fel halkan, és visszafordul a szekrény felé, ahonnan elővesz két csészét.

– Már miért kellene bíznom benned? – Lépek egyet előre, majd leülök a fal mellé tolt kis étkezőasztalhoz.

Kellemes kávéillat tölti be a picike konyhát. Nem olyan rossz itt. Sokkal otthonosabb most, hogy rendet rakott.

– Igaz – ért egyet velem. – Mit kérsz bele?

– Egy kis cukrot és kevés tejet – felelem. Idegesít, amiért le sem tudom venni a szemem róla, annyira tetszik, amit látok.

– Jobb lenne, ha nem találkoznál vele – teszi le elém a csészét, és leül velem szemben.

– Csak nem féltesz? – mosolygok. – Ha eddig nem tűnt volna fel, kicsit hasonló körökben mozgok, mint te.

– Tegnap megtapasztaltam, hogy nem kell téged félteni – dönti a hátát a falnak, és oldalról sandít rám. – De ezt most jobb, ha kihagyod.

Belekortyol a kávéjába, én pedig gyanakodva méregetem. Nem értem, miért ellenzi a dolgot. Úgy tűnik, titkol előlem valamit, ami persze teljesen normális, hisz nem ismer. Viszont ez a titok akár a vázával kapcsolatos is lehet, úgyhogy nem fog lerázni.

– Akkor majd megvárlak a kocsiban. – Várom, mit reagál.

– Oké – biccent egyszerűen.

– Oké?

– Oké, de nem kizárt, hogy sokáig fog tartani. – Felém fordítja a fejét. Átható pillantásával képes lenne kizökkenti, de nem hagyom.

– Jó, nem gond. Lényeg, hogy meglegyen a váza.

Rhys kelletlenül újra biccent, és lehúzza a maradék kávéját. Nem tudom, mi járhat a fejében, de szívesen belelátnék.

– Most már elárulod a neved? – kérdezi váratlanul.

– Nem nyomoztál utánam?

– Nem volt időm rá – rántja meg a vállát.

– Lefoglalt a takarítás – jegyzem meg pimaszul mosolyogva.

Magam sem tudom miért, de szeretném azt hinni, hogy csak miattam tette rendbe a lakását.

– Mi? Dehogy. Valószínűleg megint betörtek hozzám, mert mire hazajöttem, ez fogadott – mutat a nappali irányába.

Megmelengeti a szívem, hogy talán mégis miattam tette.

– Veszélyes környéken élsz – bólogatok visszatartva a vigyoromat.

– Ha tudnád, Angyalka – sóhajt drámaian. – Szóval, mi a neved?

Sötét szeme engem vesz célba. Úgy néz rám, mint aki ki akarja bűvölni belőlem a választ.

– Hát, nem Angyalka, az biztos. Köszönöm a kávét. – Indulásra készen állok fel. – Holnap hányra jöjjek?

Rhys ugyanolyan meglepetten néz rám, mint tegnap, ám végül ő is felemelkedik.

– Hét körül talán már otthon lesz. – Beteszi mindkét csészét a mosogatóba.

– Miért nem hívod fel?

– Mert kidobtam a számát.

Érzem, hogy kamuzik. Valamit tényleg titkol, és talán nem tartozik rám, mégis egyre kíváncsibbá tesz.

– Fél hétre itt leszek. – Sarkon fordulok, hallom mögöttem a lépteit.

– Ez már randi – motyogja úgy, hogy halljam.

– Álmodban – felelem vissza sem nézve, de mosolygok.

– Nem szoktak ilyen szép álmaim lenni.

Megállok az ajtóban, és felé fordulok. Megint ott bujkál a szája sarkában az a pimasz mosoly, amit a fotón is láttam. Szívem szerint visszafordulnék, hogy aztán a falhoz döntve letépjem róla a túl sokat takaró ruháit, ám Rhys olyan alaknak tűnik, akit jobb messzire elkerülni. Nem azonos kaliberű bűnözők vagyunk, én pedig nem szándékozom még mélyebbre süllyedni.

– Majd meséld el holnap, hátha mégis – eresztek meg felé egy mosolyt, és becsukom magam mögött az ajtót.

Amint elhagyom a lakását, újra rám telepedik a feszültség. Nem tudom, Rhys mennyire vesz komolyan. Megfordul a fejemben, hogy talán el kellett volna mondanom neki, kivel packázik. Akkor tutira azon igyekezne, hogy minél hamarabb visszaszerezze azt a hülye vázát. Reggel óta gyomorideggel küszködök, Tommy nehogy beállítson hozzám, éppen ezért úgy döntök, megelőzve a bajt, holnap délelőtt meglátogatom.

Hazaérve első utam a dolgozószobába vezet, ahol azonnal kiszúrom az egyik monitoron villogó számsort. Izgatottan dobom le magam a székre, és őrülten pötyögni kezdek.

– Megvagy Flynn! – dőlök hátra diadalittas vigyorral az arcomon.

Megszereztem a hozzáférést a laptopjához, úgyhogy innen már nem lesz nehéz dolgom. Mindössze csak itt kell ülnöm, és kivárni az alkalmat, amikor belép az e-bankjába.

Jóleső örömmámor járja át a sejtjeimet, mindig szerettem ezt az érzést, csakhogy most valami beárnyékolja az örömömet. Ezúttal nekem kell húznom az időt, amíg vissza nem kapom a vázát. Mindenesetre Tommyt akkor is megkeresem ezzel a hírrel, így talán nem fog annyira türelmetlenkedni.

Ha már így alakult, gondolok egyet, és szétnézek Flynn gépén, mert sosem árt némi információhoz jutni. Bármikor jól jöhetnek. Túl sok mindent nem tárol rajta, ám van néhány mappa, többnyire szerződésekkel, tulajdoni lapokkal, néhány kimutatás, kérelem és hasonlóak. Semmi érdekesnek tűnő dolog, ám amikor a „Hivatalos” elnevezésű mappára kattintok, magasba szalad a szemöldököm.

Videófájlok vannak benne, de már az első képkockákból látom, mifélék. Megnyitom az elsőt. Flynn egy szolgálóruhába öltözött, vörös hajú lányt gyömöszöl hátulról, pont úgy, mint múltkor Tommy azt a szőkét, az irodájában. Bezárom, megnyitok egy másikat. Ezen egy másik vörös hajú csaj van, és nem csak Flynn, hanem még két öltönyös fickó is, ellenben a jelmez ugyanaz. A berendezés alapján Flynn irodájában lehetnek. Egymás után kattintgatom végig, ám nagyjából mindegyiken ugyanazt látom. Szóval, ez Flynn gyengepontja. Vörös haj és szerepjáték. Valahogy nem lep meg, amiért szeret uralkodni másokon.

Bezárom a „Hivatalos” mappát, amit akár „Hivatásos”-nak is nevezhetett volna, mert egyértelmű, hogy a filmeken szereplő csajok értették a dolgukat, és önként vállalták a játékot.

Még nem tudom, mit kezdek ezzel az információval, de a biztonság kedvéért lementem magamnak a mappát, talán még jól jöhet.

Elégedetten bújok ágyba, és napok óta most először alszok igazán jól, de reggel zaklatottan riadok fel egy fura álomból. Rhysről álmodtam. Egyre csak azt kérdezgette, mi a nevem, ám akármerre néztem, sehol sem láttam, csak a hangja visszhangzott a sötét kőfalakon. Mintha egy barlangban lettem volna. Aztán Tommy idegbeteg nevetése furakodott be az elmémbe, majd ismét Rhys szólítgatott, hogy Gyere ide, Angyalkám, én pedig nem tudtam, merre keressem. Azt sem tudtam, hol vagyok, csak nyirkos falakat láttam magam körül.

Az ágyban ülve próbálom a szapora szívverésemet csillapítani. Vajon ez jelent valamit, vagy csak az elmém kuszálta össze az elmúlt napok történéseit a fejemben? Eléggé valószínű, de egy valami világossá válik számomra: bízok Rhysben. Valamiért azt érzem, nem kell aggódnom miatta, nem fog gondot okozni nekem.

Kihasználva a koránkelést, végre elmegyek futni. Kiélvezem a reggeli friss levegő és a testmozgás jótékony hatását. Hazafelé még beugrok a közeli kisboltba némi péksüteményért, és kellemesen elfáradva lépek be újra az otthonom megszokott csendjébe.

Csak nagyritkán tör rám az érzés, hogy jó lenne, ha valaki várna itthon. Olyan, akivel megbeszélhetnénk a napjainkat, akivel összebújva tévézhetnénk, jókat nevetnénk, sütkéreznénk a teraszon, és szeretkeznénk akkor, amikor csak megkívánjuk egymást. Nos, ez egy ilyen nap. Gyakorlatilag a semmiből jön az érzés, és a zuhany alatt állva ismét Rhys jut eszembe.

Hasonló életet élhet, mint én. A mi „szakmánkban” nehéz párt találni, ha valaki meleg, akkor pláne. Senkit sem fogadok a bizalmamba, ahogy valószínűleg Rhys sem. Egyéjszakás kalandok ismétlődnek, bár néha ugyanazzal a személlyel, de soha, senkit sem hozok haza, mert nem tehetem. Négy éve csinálom ezt, és ezerszer elterveztem már, hogy kiszállok, hiszen a legszebb éveimet áldozom rá. Huszonhat éves létemre csak egyetlen egy komoly kapcsolatom volt, az is még az egyetemen.

Akár ez lehetne az utolsó ilyen melóm. Van elég pénzem, ezenfelül Tommy sokat fog fizetni ezért a munkáért. Az én tudásommal bárhol elhelyezkedhetnék, mindössze meg kellene tanulnom nemet mondani a felkérésekre.

Kényelmesen megreggelizem, csak tíz körül indulok el Tommyhoz. Az emberei ugyanúgy szó nélkül beengednek, és már az előszobából hallom a hangokat. Tommy nincs egyedül. Egy vörös hajú nővel ül az étkezőasztalnál, amiről akaratlanul is Flynn privát videói jutnak eszembe.

– Á, Gabriel! – kiált fel Tommy derűsen, amikor észrevesz. – Épp reggelizünk. Gyere, csatlakozz! – invitál az asztalhoz.

– Kösz, már reggeliztem – hárítok, miközben odasétálok hozzájuk.

– A barátnőm, Doris – mutat a nőre, aki árgus szemekkel vizslat engem.

– Üdv, Gabriel Porter – nyújtom a kezem, habár az asztal fölött nem igazán illendő, ám ezt most figyelmen kívül hagyom.

– Doris Cassel – rázza meg mosolyogva a kezem. – Nem zavarlak titeket, így is késésben vagyok – pillant a drága órájára, majd nyom Tommy arcára egy puszit. – Délután hívlak!

Tommy tele szájjal bólogat, én pedig leülök, és megvárom, amíg a nő távozik, csak utána szólalok meg.

– Barátnőd van? – csodálkozok rá a dologra.

– Ja, már egy ideje – árulja el, aztán egy korty narancslével leöblíti a reggelijét.

– Akkor eddig, hogy nem találkoztam vele? És a múltkor… – mutatok az irodája irányába.

– Ugyan már, Gabriel! – forgatja Tommy a szemét. – Dorisszal csak most vált komollyá a dolog, viszont eléggé elfoglalt. Ügyvéd. Tudod? Nincs mindig kéznél, amikor szükségem lenne rá.

Elhűlve nézem Tommy csinos arcát. Ez az idióta úgy kezeli a nőket, mintha valami tárgyak lennének. Rájön a kangörcs, és előkap valakit, meg sem fordul a fejében, hogy a barátnője esetleg mit szólna hozzá. Ráadásul úgy beszél erről az egészről, mintha teljesen rendben lenne, amit csinál.

– Komolynak tűnik. Talán megérné, hogy odafigyelj rá – jegyzem meg óvatosan.

– Figyelek rá, ne aggódj! Okos nő és igazi ragadozó az ágyban. Szeretem az ilyeneket. Biztos, nem kérsz? – tol elém egy adag frissen sütött sonkaszeletet.

– Tényleg reggeliztem, kösz. Jó híreket hoztam – térek át inkább arra, amiért jöttem.

– Nocsak! – csillan fel Tommy tekintete. Megtörli a száját egy ruhaszalvétával, és hátradől a székében. A bejárónője nyomban ott terem, elkezdi leszedni az asztalt.

– Sikerült feltörnöm Flynn gépét. Már csak a két utolsó lépés hiányzik.

– Nem megmondtam? Látod, igazam volt! A vázám máris meghozta a szerencsédet! – derül fel Tommy arca.

– Úgy tűnik – mosolyodom el bárgyún. – Szóval, most már csak arra várok, hogy mikor lép be online intézni a bankügyeit. Ahhoz már gyerekjáték lesz megszerezni az azonosítókat, utána csak a telefonjáról kell átirányítanom a kódot, majd jöhet az utalás. Persze, még meg kell csinálni a fiktív számlát, amiről továbbküld…

– Elég! – állít le Tommy. – Nekem már ez is túl bonyolultnak hangzik. Csináld meg, ez a lényeg.

– Rendben. Jelentkezni fogok, amint van előrelépés. – Kitolom magam alól a széket, hogy induljak, de Tommy újra megszólal.

– Szerinted komolyabban kellene vennem?

– Mit? – pislogok rá értetlenül.

– Dorist.

– Talán. Nem tudom, nem ismerem, viszont, ha szereted, akkor lehet, nem ártana.

– Nem igazán érzem férfinak magam mellette – bukik ki belőle, és int, hogy üljek vissza.

Egy porcikám se vágyik erre a beszélgetésre, de én tehetek róla, minek kellett belebonyolódnom. Most kénytelen leszek meghallgatni.

– Mármint? – kérdezem, miután újra helyet foglalok.

– Az nem zavar, hogy magasabb nálam, minden nő az – rántja meg a vállát –, azonban úgy érzem, uralkodik felettem. Maga alá gyűr, holott nekem kellene…

– Tommy! – szólok közbe, mielőtt tovább részletezné, mert egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, mit művelnek az ágyban. – Vannak ilyen típusú nők, nincs ezzel semmi baj, ha élvezed, és persze, amíg csak az ágyban csinálja.

– Néha feszes bőrszerkókban jelenik meg, ami nagyon szexi – tűnődik –, de olyankor mindig az jut eszembe, nem szeretném megvárni, amíg meztelenül bezár egy ketrecbe, és korbáccsal követeli, hogy dugjak meg egy nyulat.

– Egy nyulat? – csuklok egyet a kérdésem közben. Ez meg mi a francról beszél?

– Ez jutott eszembe. Nem kell szó szerint venni – húzza el a száját, és úgy néz rám, mint egy ijedt kisfiú.

– Nos – veszek egy mély levegőt –, meglehetősen fura lenne, ha ilyesmit kérne tőled. Legalábbis nyulakkal biztos nem hozakodna elő. Nem mellékesen, elég határozott személyiségnek ismertelek meg, kétlem, hogy egy olyan szituációban ne tudnál nemet mondani.

Tommy vonásai kisimulnak, és kihúzza magát.

– Igazad van. Amúgy is szeretem a nyuszikat, mert aranyos állatok. Gyerekkoromban volt egy, a hetedik születésnapomra kaptam apámtól. Nyuszinak neveztem el. Tudtad, hogy a nyulak milyen jól úsznak? Sajnos az enyém ebben nem remekelt – biggyeszti le az ajkait.

Inkább nem kérdezek rá, mi történt szerencsétlen állattal. Nem kizárt, hogy ez a féleszű a medencébe hajította.

– Nem, ezt nem tudtam. De látod, nincs miért aggódnod. Te vagy a férfi! – csapok a vállára, és ismét felállok. – Ha pedig emlékezteted rá néhányszor, ő sem fogja elfelejteni.

– Kösz! – néz fel rám mosolyogva. – Aztán örülnék, ha egy héten belül meglenne a pénzem – szúr oda mégis, amitől nekem nyomban lehervad a kezdődő mosoly az arcomról.

– Igyekszem! Majd jelentkezek!

Még ki sem érek a házból, amikor megfogadom, tényleg ez lesz az utolsó ilyen melóm.

A könyvet ide kattintva vásárolhatod meg.