3. fejezet:
Változások
Liana
– Tudom, hogy rengeteg
kérdése lenne az apjáról, miss Foster, de sajnos várnak az ügyeim – fektette
kezét egy hatalmas köteg iratra az ügyvéd. – Azonban, ha majd ide költözik
gyakran fogunk egymással találkozni, és ígérem, minden kérdésre válaszolni
fogok. Addig is odaadom ezt a bankkártyát. Nyugodtan használja, ha bármire
szüksége lenne – nyújtott át Lianának egy borítékot.
Liana máris kedvelte
ezt az alacsony, ősz hajú, szemüveges férfit, aki nem engedte, hogy az a
kiállhatatlan alak leharapja a fejét. Mosolyogva rázott vele kezet, majd kissé
kábultan ment vissza a furgonjához.
A drága, fekete
sportkocsi nem állt ott, pedig szívesen végigkarcolta volna, már csak bosszúból
is. Oké, biztosan nem csinált volna ilyet, de jó volt elképzelni. Bedobta a
táskáját a furgonba, ám miután beült, képtelen volt elindulni. Megtudta ki az
apja, és valószínűleg egy vagyont örökölt. Ráadásul van egy bátyja. Egy helyes,
beképzelt, pökhendi és rettentően idegesítő bátyja, aki máris utálta őt. Még a
haja és a szeme is épp olyan sötét, mint az övé. Ám a természetük egyáltalán
nem hasonlított. Ő sosem tudna ilyen arrogáns lenni. Az ügyvéddel is, hogy
beszélt? Fogalma sem volt, hogy bírja majd elviselni. Valószínűleg sehogy.
Robert Crawford. Így
hívták az apját, és ezek szerint tehetős ember volt. Vajon miért nem kereste
soha? Miért csak a halála előtt jutott eszébe, hogy ő is a világon van? És ami
a legfontosabb, az anyja miért titkolta el előle? Biztosan nyomós oka
lehetett rá, ha arra kényszerült, hogy más nevet adjon neki. Liana alig várta,
hogy mindent megtudhasson.
Csak nagy nehezen
indult el, és egész úton próbálta emészteni a hallottakat. Van egy bátyja.
Bármilyennek is látta Dylant az ügyvédnél, mégis csak a testvére, és Liana
legbelül nagyon örült neki. Eddig abban a hitben élte életét, hogy senkije sem
maradt. Most pedig kiderült, hogy nincs egyedül. Egy testvér mégis csak
testvér. Szíve majd kiugrott a helyéből.
Otthon első dolga volt ellátni Brunót, aztán
előkotorta a papírokat, hogy megnézze, pontosan mit örökölt. Kétszer is át
kellett olvasnia a listát, mert képtelen volt hinni a számoknak. A papíron
szereplő adatok alapján mától vagyonos nőnek számított. Olyan gazdag lett, hogy
akár ezt az egész kisvárost megvásárolhatta volna, ahol most élt. Kezébe vette
a borítékot, és kihúzta belőle a kártyát.
– Már nem csak kövér,
de gazdag macska is vagy, Bruno – pillantott a cicájára, aki elterült mellette
a kanapén.
Másnap ugyanúgy elment
kinyitni, pontosabban bezárni, de első útja Ginához vezetett.
– Nem fogod elhinni, mi
történt velem – tört be hozzá.
Gina megigazította a
szemüvegét az orrán.
– Ha elmondod, kiderül.
– Megtudtam, ki az
apám, és örököltem egy vagon pénzt – közölte vele Liana, mire Gina eltátotta a
száját.
– Meghalt az apád?
– Igen, így sajnos már
nem ismerhetem meg – szontyolodott el Liana.
– Sajnálom – mondta
Gina őszinte együttérzéssel a hangjában.
– Nem is vagy kíváncsi,
mennyit örököltem? – tárta szét a karját Liana. Gina szemöldöke a magasba
szaladt. – Brutálisan sokat! Annyira sokat, hogy össze sem tudnám számolni –
árulta el lelkesen.
– Csak hülyéskedsz –
nevette el magát Gina, majd legyintett egyet, és leült a pult mögé.
– Nem hülyéskedek. Na,
figyu! – Liana odament a polcokhoz, és
találomra elkezdte lepakolni a könyveket, és lerakta Gina elé.
– Mit csinálsz? Te
fogod visszarakni őket.
– Nem, mert mindet
megveszem. Ezeket is – tett le hangos csattanással még egy tucatot.
A barátnője a fejét
csóválta.
– Neked elment az eszed.
– Üsd csak be, én pedig
kifizetem – vette elő a kártyáját magabiztosan.
Gina hezitált.
– Oké, de ha nem lesz
rá fedezeted, akkor állatira dühös leszek – emelte fel az első könyvet. Sorban
lehúzta mindegyiket. – Sokba kerül – mutatta meg neki az összeget.
– Nem baj. Mehet.
Gina odafordította a
terminált. Liana a borítékból elővette a pin kódot, beütötte, és a készülék
rögtön jelezte a sikeres tranzakciót.
– Hűha! – csúszott ki
Gina száján.
– Ugye, mondtam? Gazdag
lettem, Gina!
– Akkor már nem leszel
virágárus, igaz? – pislogott rá szomorúan.
Gina reakciója egészen
meghatotta Lianát. A barátnőjét nem a szerencséje érdekelte, hanem az, hogy itt
fogja hagyni.
– Sajnos nem, mert el
is fogok költözni. – Átpakolta egy dobozba a megvásárolt könyveit.
– Hová?
– Egy birtokot is
örököltem. Odaköltözöm. Úgyhogy ma elintézem a bolt bezárását. Kiírom, hogy
ingyen elvihető virágok, mert mit kezdjek velük?
– Ez azért durva –
nyögte Gina.
Úgy tűnt, Gina most
kezdte felfogni a hallottakat, de Lianának muszáj volt otthagynia, mert ki
kellett ürítenie a helyiséget.
Amint kiírta, hogy
minden ingyen elvihető, szinte megrohamozták. Egy perc megállása sem volt. Az
emberek sorban hordtak el mindent, és néha majdnem össze is vitáztak egymással.
Estére teljesen kiürült a boltja. Egy nagy kartonlapra ráírta, hogy eladó, majd
a telefonszámát, és kiakasztotta belülről a bejárathoz.
– Vége, anya. Hamarosan
új életet kezdek. Szurkolj nekem! – beszélt az üres helyiségnek, majd bezárta
maga után.
A következő három nap
szüntelenül pakolt a lakásában. Csak a ruháit és az emlékeit akarta magával
vinni, na meg Brunót, de a többi holmijától is meg kellett szabadulnia. Nagy
részüket felajánlotta jótékonysági célra, de ott voltak még a bútorok, a
csecsebecsék és számtalan olyan dolog, ami egy háztartásban összegyűlik. A
tulaj üresen kérte a lakást, úgyhogy a házuk előtt is kitett egy táblát.
Onnantól kezdve kész átjáróházzá változott a lakása. Azonban három nap múlva,
délutánra a macskája tányérján és ketrecén kívül semmi sem volt benne.
– Indulhatunk? – vette
ölbe Brunót, majd betette a hordozóba.
Mielőtt rálépett volna
a gázra, egy nagyot sóhajtott. Tudta, hogy háborúba indul, és akkor még úgy
hitte, felvértezte magát minden rossz ellen.
Dylan
Dylan már útközben fel
akarta hívni az anyját, de úgy döntött, jobb, ha személyesen mondja el neki a
híreket. Biztos volt abban, hogy az asszonyt sokkolni fogja, ha megtudja, hogy
a férjének van egy balkézről született gyermeke, aki ráadásul elviszi a vagyona
felét.
Bell még útközben
megcsörgette, és nagy vonalakban elmagyarázta neki Robert félrelépésének
történetét, de a beszámolójából Dylan tulajdonképpen semmit sem tudott meg.
Mindössze csak annyit, hogy az apjának viszonya volt egy nővel, akinek
született egy lánya, de aztán eltűntek. Már rettenetesen kíváncsi volt erre az
egész sztorira, de a lány előtt nem szándékozott kifaggatni Bellt, mert nem
akart teljesen érzéketlennek tűnni. Épp eléggé zavarta, hogy ennyire nem tudta
türtőztetni magát. Egyáltalán nem vallott rá ez a viselkedés, de azért ez mégis
csak sok volt, még neki is.
Az anyjára a kertben
talált rá, ahol egy fűre terített rózsaszín matracon jógázott. Világos vörös
haját kontyba tűzte, de a szokásos erős sminkje most sem maradhatott el. Egyik
fülében zsinór lógott, bizonyára valamiféle nyugtató zenét hallgatott.
– Nocsak! Nem szoktál
ilyen sűrűn benézni hozzám. Csak nincs valami baj? – Lépteire Amanda kinyitotta
a szemét, de ugyanúgy mozdulatlan törökülésben maradt.
– Beszélnünk kellene –
mondta Dylan.
– Akkor ülj le! –
bökött az anyja a fejével az egyik közeli kerti pad felé.
Dylan helyet foglalt,
és a két kezét összefonva a térdeire támaszkodott.
– Váratlan dolog
történt Bellnél – kezdte.
– Éspedig? – kérdezte
mozdulatlanul az anyja, és a szeme újra csukva volt.
Dylant rendkívüli módon
bosszantotta anyja viselkedése. Ennyi erővel egy szoborhoz is beszélhetett
volna valamelyik parkban.
– Nem én vagyok az
egyedüli örökös, ugyanis van egy húgom – közölte minden bevezető nélkül. Jó,
persze, az a lány nem a húga, de így volt egyszerűbb.
Amanda végre
megmozdult, felé fordította a fejét.
– Hát csak megkereste!
Dylan azt hitte rosszul
hall. Azon nyomban felpattant, és Amanda elé lépett.
– Te végig tudtál róla?
Tudtad, hogy apámnak van egy másik gyereke? – tette ingerülten csípőre a kezét.
– Jaj, Dylan! Persze,
hogy tudtam – legyintett az asszony, majd felállt.
– Akkor miért nem
beszéltél róla soha?
– Miért beszéltem volna
róla?
Amanda elindult a ház
felé, Dylan pedig követte.
– Hihetetlen vagy,
anya! Apámnak van egy lánya, és én nem is tudtam róla!
Amanda bement a
nappaliba, majd öntött magának egy italt. Dylant meg sem kínálta, bár ő is
szívesen legurított volna egyet, de még vezetnie kellett.
– Ugyan már, fiam! Az a
nő nem a testvéred, te is tudod. Inkább azt mondd meg, mit hagyott rá apád!
Dylan azt hitte,
Bellnél jobban ma senki sem idegesítheti fel. Tévedett. Az anyja sokkal jobban
felbosszantotta, de visszafogta magát, mert információra volt szüksége.
– Mindennek a felét
kapja, és beköltözik a birtokra. – Karba tett kézzel az ajtókeretnek dőlt.
Most ő fogja végignézni
anyja tombolását, mert tombolni fog, kétsége sem volt felőle. Nem is kellett
sokat várnia. Anyja először csak köhögött a félrenyelt ital miatt, aztán
elkerekedett szemmel rikácsolni kezdett.
– Hogy micsoda? Mégis,
hogy gondolta ezt az apád? Elment az esze? Öregségére biztos, hogy elment az
esze! Szó se lehet róla! Az a nő nem költözhet a birtokra, és nem örökölhet
semmit!
– Ha úgy vesszük, ő a
vér szerinti örökös – csúszott ki Dylan száján. Ez csak most jutott az eszébe.
Az a lány vér szerint is Crawford, nem úgy, mint ő.
Amanda döbbenten meredt
rá.
– Hogy mondhatsz ilyet?
Te vagy a jogos örökös. A házasságkötésünkkel másodlagossá vált a vérvonal.
Robert téged nevelt fel, nem pedig az a kis cafkát – dühöngött, és járkálni
kezdett a helyiségben.
– Nincs választási
lehetőségem. Oda kell engednem, különben elveszítek mindent. Ez volt apa
kérése.
– Az apád nem normális!
Micsoda szégyent hozott rám! Így mindenki tudni fog arról, hogy félrelépett.
Rajtam fognak nevetni – siránkozott Amanda égre emelt kezekkel.
Ez a műsor Dylant
rendkívül untatta. Az anyja mindig is jól értett a drámákhoz.
– Jellemző, hogy rögtön
magad sajnáltatod. Talán, ha időben szólsz erről, akkor megakadályozhattuk
volna ezt az egészet! – hordta le Dylan.
– Honnan tudhattam
volna, hogy apád ilyet fog csinálni? – perdült felé Amanda. – Soha nem került
szóba az a gyerek. Azt hittem, rég túltette magát rajta.
Dylannek volt egy olyan
érzése, hogy itt sokkal többről van szó. Ha az anyja tudott a lányról, akkor
azt is sejthette, hogy az örökségből sem marad ki. Valami nagyon nem stimmelt
ebben a történetben.
– Oké, akkor, ha kissé
lecsillapodtál elmesélhetnéd, hogyan is történt ez az egész. – Leült az egyik
kanapéra.
Amanda megállt, és
elgondolkodva az egyik komódnak támaszkodott. Először a kezében tartott italát
bámulta, és csak utána kezdett bele.
– Nem olyan bonyolult,
fiam. Hat-hét éves lehettél, amikor apáddal már teljesen elhidegültünk
egymástól, és külön utakon kezdtünk járni. Tudod, nekem is vannak bizonyos
igényeim… – Ellökte magát a szekrénytől, és leült az egyik fotelbe.
– Nem ez a része
érdekel, anya – szólt közbe Dylan, mert egyáltalán nem akart hallani anyja
szexuális életéről. Pontosan tudta, hogy mindig volt valakije.
– Apád szerint
megváltoztam, de szerintem ő változott meg.
– Anya, a lényeget! –
figyelmeztette újra.
– Mindegy. Apáddal
megállapodtunk, hogy diszkréten kezeljük az ügyeinket, és megegyeztünk, bármi
történjék is, nem válunk el, mert nem akartuk széthordani a kemény munkával
megszerzett vagyont. Aztán apád elkövette azt az ostobaságot, hogy teherbe
ejtette a szeretőjét, de állta a szavát, és velünk maradt. Ennyi a történet –
tárta szét a karját Amanda.
Dylan azonnal tudta,
hogy nem lehet ennyi. Az apja jó ember volt. Biztosan nem engedett csak úgy szélnek
egy állapotos nőt, aki az ő gyerekét várta.
– És a nő egyszerűen
csak lelépett? – kérdezte kétkedve.
– Megharagudhatott,
majd eltűnt. Utána nem hallottunk felőle. De ezek szerint apád mégis
felkutatta. Hogy lehetett ennyire ostoba? – Amanda felállt, és újabb italt
öntött magának.
Dylan úgy gondolta,
egyelőre elég volt ennyit tudnia.
– Dolgom van. Később
még beszélünk – állt fel ő is, és elindult a kijárat felé.
– Mit akarsz csinálni?
Ugye, nem hagyod, hogy csak úgy elvegye a pénzed? – szólt utána Amanda.
– Még nem tudom, anya.
Majd kitalálok valamit – felelte hátra sem nézve.
A történtek után már
nem sok kedve volt ügyeket intézni, de ez is a munkájához tartozott, úgyhogy
miután magára hagyta az anyját, nyakába vette a várost. Az egyik tárgyalása annyira
elhúzódott, hogy fél órát késett Carmentől.
– Már azt hittem, soha
nem érsz ide. Pontban hatra rendeltem a vacsorát, és szerintem már ki is hűlt –
fogadta egy futó puszival a most is tökéletes megjelenésű barátnője.
– Nem baj, majd
megmelegítjük. – Dylan követte Carment az étkezőbe, és fáradtan rogyott le az
egyik székre.
– Mesélj, milyen napod
volt ma? – tette fel a szokásos kérdését a nő, miközben az ételt csomagolta ki.
Fehér, rövid szoknyája
szépen feszült a fenekén. Ha Dylannek nem lett volna ilyen vacak kedve, akkor
felőle a vacsora egészen is kihűlhetne.
– Szörnyű – sóhajtott,
mire Carmen meglepett arccal fordult felé.
Dylan elmesélte neki
is, ami az ügyvédnél történt.
– Ezt nem hiszem el!
Mégis, hogy képzeli az a lány? Elveszi a pénzed, és még össze is akar költözni
veled? – csattant fel Carmen is.
Úgy látszott, rajta
kívül senki sem tartotta érdekes információnak, hogy van egy majdnem húga.
Bezzeg a pénz! Az mindenkit érdekelt. Persze őt is, de azért ez a lány… Mégis
csak különös.
– Azt nem mondanám,
hogy akarja, de ez lényegtelen, és egyébként sem velem, csak a házba. Ha úgy
akarom, észre sem veszem, hogy ott van – felelte fáradtan.
– Komolyan ennyire
tisztességtelen? Képes elvenni azt, ami a tiéd? Egy igazi számító dög lehet –
háborgott tovább Carmen, és csak úgy csapkodta, ami a keze ügyébe került.
– Egyáltalán nem
ismerem, úgyhogy ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. Nem hagynád abba?
Még valamit összetörsz! – szólt rá, miután a nő a tányérokat is nagy
csörömpöléssel tette le a konyhapultra.
– Anyád mit szól ehhez?
– hagyta Carmen figyelmen kívül a kérését. –
Szegény, Amanda! Biztosan teljesen ki van készülve.
Dylant meglepte, hogy
Carmen az anyját sajnálja helyette, és már rettentően fárasztotta is ez az
egész.
– Nem vacsorázhatnánk
inkább? – kérdezte.
Carmen mérgesen pakolta
ki elé az ételeket. Dylan ilyenkor egyáltalán nem találta vonzónak őt, pedig a
barátnője meglehetősen feltűnő szépség volt lángvörösre festett hosszú hajával,
karcsú alakjával. Akárcsak egy igazi modell, ami nem is állt olyan távol tőle,
hiszen modellügynökséget vezetett. Hiába a szépsége, amikor haragos volt, az
arca eltorzult, egy csepp kedvesség sem sugárzott a tekintetéből, ahogy most
sem.
– És mit akarsz
csinálni? – faggatta tovább Carmen, miután leült vele szemben.
Csak nem akart leakadni
a témáról, Dylant pedig egyre inkább kezdte elveszteni a türelmét.
– Egyelőre semmit.
Beszélnem kell Ronalddal, utána majd okosabb leszek. Jó étvágyat! – látott neki
az ételnek, ezzel is jelezve Carmen felé, hogy eleget beszéltek már a dologról.
– Ugye, nem nézed ölbe
tett kézzel, hogy kisemmizzen? – tolta duzzogva magába a falatokat a nő.
– Már miért semmizne
ki? A felét örökölte. Habár az sem kevés, de azért még bőven marad.
– Dylan! Ez úgy
hangzott, mintha máris beletörlődtél volna – csapta le az evőeszközöket a
kezéből Carmen. – A sarkadra kell állnod!
A férfi ezt már nem
bírta tovább. Vacsorázni jött, beszélgetni, és esetleg ágyba bújni, erre ezt
kapta.
– Oké, én ezt meguntam.
Épp olyan vagy, mint az anyám! Köszönöm a vacsorát! – állt fel, és dühösen
kirohant az ajtón.
Sosem csinált még
ilyet, de most faképnél hagyta Carment, aki a döbbenettől szóhoz sem juthatott,
mert nem ment utána. Dylan nem érette, mi ütött a nőkbe. Úgy háborogtak, mintha
ez az egész történet róluk szólna. Az ő pénze, és neki kell majd egy idegennel
együtt élnie, nem pedig nekik. Teljes mellszélességgel támogatniuk kellene,
ehelyett számonkérték, mintha ő tehetne erről az egészről. Persze nagyon
meglehet, hogy Carmen már közös vagyonként tekintett az örökségére, és sokkal
inkább a saját jövője miatt aggódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése