4. fejezet: A betolakodó
Dylan
Reggel Dylan első dolga
volt Bellt hívni, és már tíz órakor a villa irodájában ültek.
– Tisztában vagyok
azzal, hogy mennyire váratlanul ért ez az egész – kezdte Bell.
Dylan az íróasztala
mögül hallgatta az öreget.
– Te is kiborultál
volna, ha megtudod, hogy apádnak van egy lánya, aki ráadásul odaköltözik hozzád
– mérgelődött keserűen. – Az pedig külön bosszant, hogy végig tudtál róla, és
mégsem szóltál.
– Ez volt apád kérése,
de gondolj csak bele, szegény lány mennyire meglepődhetett. Csoda, hogy nem
szaladt nyomban világgá, ahogyan beszéltél vele.
– Bár szaladt volna!
Akkor most nem lenne ez az egész.
A szobalány jött be, és
rögtön frissen főzött kávé illata töltötte be a helyiséget.
– Ne beszélj így! Attól
még, hogy nem ismered, ő az apád lánya. De a viselkedésed betudom annak, hogy
valóban sokkoló lehetett szembesülni a tényekkel – vette a kezébe a csészét
Bell.
– Akkor láttad volna
anyám és Carmen reakcióját. Még jó, hogy egyik sem volt ott – húzódott gúnyos
mosolyra Dylan szája, miközben a kávéját kavargatta.
– Anyád? – legyintett
egyet az ügyvéd. – Pedig neki pontosan tudnia kellett volna.
– Mit akarsz ezzel
mondani?
– Semmit. Nem az én
tisztem erről beszélni – tért vissza inkább az öreg is a kávéjához.
Dylan hangos csörgéssel
dobta a csésze mellé a kanalat.
– Kérlek, legalább te
ne titkolózz előttem! – Felállt, és töltött egy italt Bellnek. Jól ismerte már.
Az öreg nem igazán vetette meg az italt, de a mértéket tudta tartani.
– Majd anyád elmondja.
Ez nem rám tartozik. – Bell a pohárra szegezte tekintetét.
Dylan rájött, hogy nem
húzhatja ki belőle, de az anyja sem fogja egykönnyen elárulni, mit titkolnak
előle. Visszaült az asztala mögé, és elgondolkodva kortyolgatta a feketét.
– Oké, akkor beszéljünk
újra apám feltételeiről! Szóval, azt akarta, hogy költözzön ide Liana. De
meddig? Örökre? – kérdezte egy idő után.
Bell kilazította barna
nyakkendőjét.
– Akár, hiszen bőven
elférnétek még akkor is, ha mindketten családot alapítotok, de legalább három
év a feltétel. Utána szabadon dönthettek – válaszolta, majd egy hajtásra
kiürítette a poharát.
– Az borzasztóan hosszú
idő – rázta a fejét Dylan.
– A te családodba nem
lehet egyhamar beilleszkedni.
– Családomba? Az
anyámon és a barátnőmön kívül nincs senkim – morgolódott.
– A tágabb értelemben
vett családra gondoltam. A barátok, a szomszéd birtokosok, a közeli
üzlettársak. Te magad is tudod, hogy nem könnyen fogadnak be senkit a köreikbe
– emlékeztette az ügyvéd.
Már hogyne tudta volna.
Carment is csak azért fogadták el ilyen hamar, mert megfelelő családi háttérrel
rendelkezett. Ez a lány, akárhogyan is, de csak egy házasságon kívül született
gyerek, ráadásul egyszerű virágárus.
– Akkor se várd tőlem,
hogy tárt karokkal fogadjam. Biztos lehetsz abban, mindent megteszek azért,
hogy ne akarjon itt maradni. – Újra fortyogott benne a harag.
Bell csak mosolygott,
és ez a mosoly egyáltalán nem tetszett Dylannek.
– Ha elüldözöd, akkor
azt is el kell érned, hogy mondjon le mindenről, különben te is mehetsz vele
együtt – sóhajtott az öreg.
– Ekkora ostobaságot!
Akkor mégis kié lenne a birtok?
– Egy alapítványé.
Dylannek fel kellett
állnia és mélyeket lélegezni, hogy ne kezdjen el kiabálni úgy, mint tegnap az
irodában. Már kezdte ő is azt hinni, hogy az apjának tényleg elment az esze.
– Nézd, Dylan! Te is
tudod, hogy annak a lánynak ugyanannyi joga van itt lenni, mint neked. Ha már
huszonkét éven keresztül mellőznie kellett mindazt, ami neked jutott, akkor
legalább most hadd élvezze! Nem volt lehetősége megismerni az apját. Engedd,
hogy legalább a múltjába betekintést nyerhessen – állt fel az ügyvéd is.
Dylan tisztában volt
mindezzel, de mégsem tudta elfogadni. Főleg úgy nem, hogy már megtapasztalta,
milyen szemtelen és irritáló a lány stílusa. Tudta, az idegeire fog menni, és
arról is meg volt győződve, semmihez sem ért, így nem sok mindent bízhat majd
rá. Pedig az apja egyik kérése ez volt. Vonja be az üzletbe. De mégis
hogyan? Ekkora esztelenségről életében nem hallott.
Végig ezen rágódott, és
közben eltelt három nap, de Liana nem jelentkezett. Nem, mintha várta volna, de
sejtette, hogy bármelyik nap beállíthat hozzá. Az anyja sem hívta, biztosan a
védekezésre készült, miként tüntesse majd fel rossz színben az apját, és hogyan
állítsa be magát áldozatként. Carmen viszont békülni akart, mert egyik nap
megcsörgette Dylant, amikor épp egy tárgyalásra indult.
– Nem tudom, mi volt
veled a múltkor, de szeretném, ha megbeszélnénk ezt – mondta a barátnője.
– Rendben, akkor gyere
el vacsorára hozzám, de most mennem kell, mert várnak.
Dylan hűvös volt vele,
mert még mindig haragudott rá. Viszont ő maga is békülni akart, mert utálta, ha
rosszban voltak, amire nem igazán volt példa az utóbbi időben. Ha már itt
tartott, a tárgyalás után inkább felhívta az anyját is.
– Megnyugodtál már? –
kérdezte tőle.
– Már, hogy nyugodtam
volna meg? Most pedig, hogy beszéltem Ronalddal, még idegesebb vagyok –
zsörtölődött Amanda.
– Szóval, te is
rájöttél, hogy nem tehetsz semmit.
– Azt majd meglátjuk –
felelte az anyja azzal különös hanghordozásával, amit Dylan nem igazán
szeretett. Amanda egész biztosan kitervelt valamit, de most ez egy cseppet sem
zavarta. Mindegy ki és milyen módon éri el, hogy az a lány eltűnjön az
életéből.
– Jelentkezett már? –
kérdezte Amanda.
– Még nem. – Dylan
becsukta a mappát maga előtt, ami a tárgyalás anyagait tartalmazta.
– Hátha meggondolta
magát.
– Azt kétlem, de legyen
igazad, anya.
Tényleg azt kívánta,
bárcsak igaza lenne Amandának, és akkor nem kellene tovább rágódnia ezen az
őrültségen. De ki mondana le ekkora vagyonról? Valószínűleg senki.
Korán hazament, és amíg
a barátnőjére várt, a könyvtárban olvasott. Carmen pontos volt és gyönyörű.
Sötétzöld ruhája a testére feszült, a haját kiengedve hagyta. Sugárzó mosollyal
közeledett felé. Dylan szívében már nyoma sem volt a haragnak. Örült, hogy
láthatta.
– Hiányoztál –
köszöntette lágy csókkal a barátnője.
– Csak három napig nem
találkoztunk. – Udvariasan az étkezőbe kísérte a nőt.
– Ez az jelenti, hogy
neked nem hiányoztam? – évődött vele Carmen.
– Semmi ilyet nem
mondtam – húzta ki neki a széket, és miután leült, Dylan is elfoglalta szokásos
helyét a bejárattal szemben, az asztalfőn.
A szobalány feltálalta
a vacsorát, Dylan pedig bort öntött maguknak.
– Elmondod miért
borultál ki annyira? Természetesen azon kívül, hogy megjelent az a lány –
kérdezte Carmen.
– Nem tudom. Talán túl
sok volt egyszerre. Először Bell hírei, aztán anyám kirohanása, majd pedig
tiéd. Nálad szakadt el a cérna, de nem rád haragudtam, hanem erre az egész
képtelen helyzetre – ismerte be a férfi.
– Jaj, szívem! Ne
haragudj! – Carmen a karját simogatta. Hosszú, pirosra lakkozott körmein
megcsillant a lámpa fénye. – Annyira borzasztó volt hallani, és azóta sem
tudtam feldolgozni ezt az egészet. El sem tudtam volna képzelni apádról, hogy…
– Carmen nem fejezte be a mondatot.
Dylan egészen mást nem
tudott elképzelni az apjáról, de azt inkább nem említette, nehogy Carmen azt
gondolja, hogy máris elfogadta ezt a helyzetet. Nem akart újabb vitákat.
– Apám is csak egy
esendő ember volt. Nem szeretném, ha bántanánk, főleg, hogy még csak most
veszítettük el őt.
Dylannek most tűnt fel,
hogy a temetés óta folyamatosan maga alatt van. Ennek is az a lány lehetett az
oka. Ha ő nincs, akkor nem lettek volna ezek a viták, és nem emésztené magát
éjjel-nappal a történtek miatt.
– Semmi ilyen jellegű
gondolatom nem volt, csak meglepett – mentegetőzött Carmen, majd hozzálátott az
evésnek.
– Engem is, és nem
tudom mitévő legyek. Nem akadályozhatom meg, hogy ide költözzön – mondta ki
hangosan, ami a fejében járt.
– Elnézést, uram! –
szólalt meg a szobalány. – Egy bizonyos miss Foster érkezett. Bekísérhetem?
Meglepődve néztek
egymásra Carmennel. Dylan nem számított arra, hogy a lány éppen este fog
beállítani.
– Ő az – suttogta a
barátnőjének, majd a szobalányhoz fordult. – Igen, engedje be, kérem!
– Hogy van képe épp
vacsoraidőben beállítani? – háborgott Carmen.
Barátnője szemében
ellenséges fény gyúlt. Dylan nem rajongott ezért a nézésért.
– Mégis mit vársz? Egy
egyszerű virágárus. Nem sokat tudhat az illemről – vonta meg a vállát, és
kíváncsian a bejárat felé pillantott, ahol a szobalány épp bevezette a váratlan
vendégüket.
Lianán egy szakadt
farmer feszült sárga pólóval és tornacipővel. Kezében egy dobozt tartott,
melyből nyávogás hallatszott. Arcán semmi nyoma nem volt az ijedtségnek, sőt,
még csak meg sem illetődött.
– Miss Foster, ugye nem
egy állatot hozott a házba? – kérdezte Dylan üdvözlés helyett.
– De igen. – Liana
megállt az asztal túlsó végénél, és egy szemtelen vigyor kíséretében felrakta
rá a dobozt.
Dylan azonnal tudta,
hogy ez a mozdulat neki szólt. A lány így akart visszavágni a múltkori vitájuk
miatt. Szemtelen, amiért ő is az volt vele.
– Jesszusom! – ugrott
fel Carmen.
Dylan fagyosan
méregette Lianát.
– Lenne szíves levenni
az asztalról azt az állatot? Ezen étkezünk, ha nem vette volna észre – szólt
rá.
Liana arcára volt írva,
hogy élvezi a hatást, amit ezzel a kis mutatványával kiváltott.
– Úgy látom, ott
esznek, és nem itt, de nyugi, megyek is, csak valaki mutassa meg a szobámat –
biccentette oldalra a fejét, miközben kihívóan Dylant figyelte.
Egy pillanat alatt fel
tudta idegesíteni a férfit. Dylan számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy
szándékosan akarta bosszantani, de ha Liana azt hitte, nyerhet vele szemben,
akkor nagyot tévedett.
– Várj meg a könyvtárban,
szívem! Megmutatom miss Fosternek a lakrészét – állt fel ő is.
– Miért nem mutatja meg
a szobalány? – kapta felé a fejét Carmen, aki eddig új bámulta a lányt, mintha
az egy idegen bolygóról érkezett volna.
– Ő a barátnője?
Esetleg bemutathatná, ha már úgyis együtt fogunk élni – szólt közbe Liana.
– Csak velem fog élni,
Carmen nem lakik itt. Vendégségben van nálam, amit ön most megzavart – pirított
rá Dylan.
– Bocs, de nem láttam a
programfüzetét – húzta el a száját Liana. – Amúgy szia, Carmen, Liana vagyok.
Carmen nem válaszolt,
csak felszegett fejjel a hosszú szempillái alól méregette a jövevényt.
– Jöjjön! – szólt neki
Dylan. – És a macskát adja oda a szobalánynak! Nem hozhatja fel!
Liana elvette az
asztalról a dobozt.
– Akkor hová vigyem?
– Majd a szobalány
keres neki helyet. Aztán később kitaláljuk, mi legyen vele. A házban nem élhet
egy állat sem! – vetette oda Dylan.
– Talán allergiás rá? –
kérdezett vissza a lány vigyorogva.
Dylan szerette volna
figyelmen kívül hagyni a gúnyolódását, de ahhoz már túlságosan felbosszantotta.
– Nem! Magára vagyok
allergiás! Na, jöjjön! – Megfordult, és a lépcső felé vette az irányt.
Vissza sem nézett, de
hallotta, hogy Liana odaadja a szobalánynak a hordozót, majd utána siet. A
lépcsőnél bevárta ugyan, de nem engedte udvariasan maga elé, ahogy az elvárt
lett volna. Fent megállt, és felé fordult.
– Balra van az én
lakosztályom, jobbra lesz a magáé. Van egy másik épületszárny is, de mivel azt
nem használjuk, így ezzel kell beérnie – hadarta el neki az információkat.
Liana indulatosan
csípőre dobta a kezét.
– Magának pedig velem
kell beérnie, és hiába beszél ilyen magas lóról, nem fog tudni felbosszantani.
Ahogy Dylan
farkasszemet nézett vele, most először alaposabban is szemügyre tudta venni az
arcát. Liana tulajdonképpen szép lány. Rendkívül szép. Nagy barna szemében
harag csillogott, hosszú szempillái meg sem rebbentek. Orra finom ívű, kissé
pisze, és ajkai izgatóan teltek. Sötét haját összefogta, és a kihullott tincsek
lágyan hullámozva keretezték az arcát. Dylan a másodperc töredékéig elmerült
ebben szépségben, aztán újra csak a bosszantó lányt látta maga előtt.
– Azt majd meglátjuk! A
csomagjait mindjárt felhozzák. Ha pedig vacsorázni akar, akkor azt most még
megteheti. Később csak hideget talál – közölte vele kizárólag azért, mert
szerette a rendet és a rendszert maga körül.
– Köszönöm, de már így
is megzavartam a meghitt turbékolásukat. Nyugodtan visszamehet, és ne aggódjon,
nem fogok éhen halni. A macskám viszont igen, ha nem adok neki enni – fordult
sarkon Liana, és újra leszaladt a lépcsőn.
Dylan azt hitte,
kioktathatja majd, de tévedett. Liana úgy faképnél hagyta, hogy reagálni sem
tudott a szemtelenségére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése