Szabadnak lenni - 23. fejezet

 

Ayden

– Mr. Wright, miss Brannan – üdvözölt a nyomozó bennünket. – Foglaljanak helyet.

– Köszönjük – bólintott Sienna, és mihelyst leült, a kezem után nyúlt.

A nyomozó egy dokumentumot tartott a kezében.

– Felvettük az elkövető vallomását, és az elsődleges pszichiátriai szakvélemény is elkészült – fektette a kezét egy paksamétára. – Vincent Mill okozta mindkét tüzet a raktáraiban, ő rongálta meg az autóját, valamint miss Brannant is ő rabolta el. Egy percig sem tagadta, egészen részletes beismerővallomást tett, így sima ügy a vádemelés.

– Mit akart tenni velem? – kérdezte Sienna.

A nyomozó rám pillantott. Alig láthatóan biccentettem. Siennának joga van tudni, és én is kíváncsi voltam a részletekre.

– Valószínűleg nem állt volna meg az erőszaknál – fogalmazott diplomatikusan. – Az akarta, hogy minél nagyobb veszteség érje Mr. Wrightot.

– Nem értem. Sosem ártottam neki – ráztam a fejem.

– Az édesanyja és az ő vallomása alapján Vincent nem tudott a DNS vizsgálat eredményéről. Egész életében abban a hitben volt, hogy az ön édesapja az ő igazi apja, és mint vér szerinti gyermek, neki kellett volna örökölnie mindent. Az anyja kiskorától kezdve azt szajkózta neki, hogy maga elvesz tőle mindent, és ezért mérhetetlen gyűlölet alakult ki benne ön iránt.

– Szörnyű – sóhajtottam. Őszinte szánalmat éreztem Vincent iránt. Még annak ellenére is, hogy bántani akarta Siennát.

– Ez még nem minden – folytatta Green nyomozó. – Az anyja prostituáltként dolgozott, és kiderült, hogy amíg a kuncsaftjait fogadta, addig a fiát a szekrénybe zárta. Vincent minden alkalommal végighallgatta az aktust, de az anyja ráparancsolt, hogy nem nézheti. Ez olyan pszichikai sérülést okozott nála, hogy anyja halála után, felnőtt emberként újra és újra át akarta élni azokat a szituációkat, mert az szexuális élményt okozott számára.

– Úristen! Azt akarja mondani, hogy felnőttként is szekrénybe bújt, hogy másokat meglessen szex közben? – kapta a szája elé a kezét Sienna.

– Pontosan – bólintott Green. – Néhány hete találtunk rá egy bizonyos Sally Parker nevű prostituált holtestére, akinek a lakása tele volt Vincent Mill DNS-ével, különösen a szekrény belseje. Bevallotta, hogy rendszeresen elbújt, végignézte az aktust, közben önkielégítést végzett. Valószínűleg Sally rajtakaphatta, és Vincent megölte, mielőtt a lány jelenthette volna a rendőrségnek.

– Jézusom! – Csak most értettem meg, hogy mekkora veszélyben volt Sienna.

– Szerencsétlen ember! Szörnyű, hogy mit tett vele az anyja – ingatta a fejét Sienna is.

Green helyeslően bólogatott.

– A szakértő szerint pszichiátria kezelésre lesz szüksége. Úgyhogy valószínűleg börtön helyett elmegyógyintézetbe szállítják majd.

Úgy éreztem, eleget hallottunk, ezért felálltam, és Sienna is. Elköszöntünk a nyomozótól, de az ajtóban Sienna még visszafordult.

– Hogy ölte meg a lányt? – kérdezte Greentől.

– Megfojtotta. Utána pedig többször megerőszakolta.

 

Sienna

Mindketten döbbent csendben ültünk az autóban hazafelé. Gondolni sem mertem arra, amit a nyomozó mondott. Meg akart ölni! Csak azért, hogy Aydennek fájdalmat okozzon. És még ki tudja, mit művelt volna velem. Felötlött bennem fésülködőasztal képe, rajta a segédeszközökkel. Bizonyára az anyjáé voltak. Vincent úgy őrizte őket, mint valami kiállítási tárgyakat. Kirázott a hideg.

– Túl vagyunk rajta – nyújtotta felém egyik kezét Ayden vezetés közben. – Ne gondolj rá.

– Ez olyan szörnyű. Az anyja egy perverz, bosszúálló állatot nevelt belőle. Hogy tehetett ilyet a saját gyermekével?

– Sajnos sok rossz szülő van a világon. És egyik gyermek sem választhatja meg őket – felelte. – De a mi gyermekünk végtelenül szerencsés lesz.

 

Utószó

Sienna

Izgatottan készülődtem, ugyanis a szüleimet vártuk vacsorára. Miután megtudták, hogy mi történt velem, el sem akarták hinni, hogy megint elraboltak. Azonnal ide akartak utazni, alig tudtam őket rábeszélni, hogy várjanak néhány napot, amíg rendeződnek a dolgok. Persze, ők hajthatatlanok voltak, de nem bántam, hiszen amúgy is ideje volt bemutatnom nekik Aydent, és arról sem ártana értesülniük, hogy nagyszülők lesznek.

Szerettem volna a tetőteraszon vendégül látni őket, de sötét felhők gyülekeztek az égen, így maradtunk a lakásban. Már minden elő volt készítve. Ayden nem engedte, hogy bármit csináljak, azt akarta, hogy pihenjek, így a bejárónő főzött és terített meg, én meg instruálhattam. Ennyi feladatot kaptam.

Csengettek. Ezzel egyidőben hatalmas égzengés rázta meg a környéket, és le-szakadt az ég. Aydennel együtt mentünk ajtót nyitni.

– Apa, anya! – mosolyogtam rájuk.

Örültem, hogy látom őket. Úgy tűnik, egy ilyen borzasztó élmény eszébe juttatja az embernek, hogy kik a fontosak az életében.

– Sienna, kislányom! – Anyám olyan szorosan ölelt, azt hittem, el sem akar engedni. – Ne csinálj több ilyet! Ígérd meg! Több emberrablást nem bírna ki a szívem!

– Elhiheted, hogy én sem vágyok rá újra – kuncogtam meghatottan.

Ezután apa is megölelt.

– Nagyon örülünk, hogy semmi bajod – mondta szokatlanul lágyan.

Elengedtem őket, és Ayden felé fordultam.

– Szeretném bemutatni nektek a páromat, Aydent.

Apám határozottan kezet rázott Aydennel, és még a vállát is megveregette, de azért vagy kétszer kritikusan végigmérte. Anya pedig egyszerűen az ölelésébe zárta őt is.

– Épp időben érkeztetek – mutattam a kinti felhőszakadásra.

– Érdekes, mert az előbb még szépen sütött a nap. Kiszámíthatatlan az időjárás.

Bevezettem őket az ebédlőbe, és az én drága megalomániás édesapám azonnal megdicsérte a hatalmas étkezőasztalt, meg az egész lakást. Úgy tűnt, mindennel meg van elégedve.

Ebéd közben Aydennel együtt részletesen elmeséltük nekik a történteket. A szüleim végig aggódó arcot vágtak, és nagyon furcsa volt, hogy apám nem tartott előadást fennhangon, mint máskor, inkább szokatlanul csendesen hallgatott. Talán most az egyszer őt is megérintette a dolog, hiszen valós veszélybe kerültem.

– Micsoda emberek élnek közöttünk! – csóválta a fejét anyám, és Aydenre pillantott. – Ugye megígéri, hogy vigyázni fog a lányunkra?

– Ez nem kérdés, asszonyom! – bólintott komoly arccal Ayden. – A haja szála sem fog görbülni soha többé. Erről gondoskodom.

– Nagyon helyes! – szólalt meg apám. – Ideje, hogy egy komoly férfi vigyázzon rá!  Örülök a boldogságotoknak!

– Köszönöm apa! – néztem rá hálásan.

Meghitt pillanat volt ez. Tekintetem a tetőkert irányába tévedt, és meglepetten láttam, hogy elállt az eső, újra kisütött a nap, az égen pedig színpompás szivárvány jelent meg.

Elmosolyodtam, és a két emberre siklott a tekintetem, akik felneveltek, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam.

– Apa, anya! Szeretnénk bejelenteni valamit.

Ayden megköszörülte a torkát. A szüleim is kíváncsian emelték fel a fejüket a desszertes tányér felett.

– Nagyszülők lesztek – mondtam ki egyszerűen a bűvös szavakat.

Anyám elejtette a villát, és a szája elé kapta a kezét. Apám álla is leesett, majd csillogó szemmel felállt.

Anyám is követte, és újabb adag ölelkezés következett. Sejtettem, hogy örülni fognak a hírnek, de arra nem számítottam, hogy apámat pityeregni látom. Azt hiszem, ez a pillanat sok mindent megváltoztatott a viszonyunkban.

– Mr. Brannan, Mrs. Brannan – szólalt meg Ayden. – Csak most találkoztak velem először, és még nem ismernek. Én mégis közölni szeretném az elhatározásomat, amire a napokban jutottam. Ez az esemény rávilágított arra, mennyire szeretem a lányukat. Soha többé nem akarom őt elengedni magam mellől, ezért – Ayden egy pillanatra rám nézett, majd vissza a szüleimre – bátorkodom megkérni önöktől a lányuk kezét.

Elakadt a szavam. Ayden megkérte a kezem? Ráadásul hagyományos módon, a szüleimtől? Biztos voltam benne, hogy ezzel örökre megkapta a kedvenc vő címet apámtól, habár nem is lesz neki másik.

– Remélem, megtisztelnek a bizalmukkal, de abban még inkább reménykedem, hogy te Sienna, nem fogsz kikosarazni – fordult hozzám Ayden, majd letérdelt, és egy kis dobozkát vett elő a zsebéből.

Egy zöld köves gyémántgyűrű csillogott benne.

– Tudom, hogy lehetne nagyszabásúbb is a lánykérés, de ennél váratlanabb semmiképp – mosolygott Ayden. – Sienna Emma Brannan, leszel a feleségem?

Először csak kábán bólintottam, majd egyre hevesebben ráztam a fejem.

– Igen, Ayden Jason Wright. A feleséged leszek.

Felállt, és az ujjamra húzta a gyűrűt.

– Mindennél jobban szeretlek téged – súgta a fülembe.

– Én is nagyon szeretlek téged, Ayden – feleltem zokogva.

Lopva kinéztem, és a szivárvány még mindig ott ragyogott az égen. Aztán csengettek. Meglepetten engedtem el Aydent, és a tekintetéből láttam, ő pontosan tudja, kik az érkezők. Elment ajtót nyitni, és egy egész embersereg özönlött be. Cora és Beth, Silas valamint a neje, Nancy, meg persze a gyerekeik. A hatalmas lakást boldog, vidám nevetés hangja töltötte be, és én rájöttem, a legjobb dolog a világon szabadnak lenni.

Szabadnak lenni - 22. fejezet

 

Sienna

A pasas mindössze egyszer jött be hozzám aznap, azért, hogy enni és inni adjon. Felültetett, és valami gusztustalan konzervből akart sajátkezűleg megetetni, de elfordítottam a fejem. Nem voltam éhes, folyamatos hányingerrel küszködtem. Viszont a vizet elfogadtam. Egy egész flakonnal megittam, amit félre is nyeltem, miközben itatott, és utána hosszan köhögtem.

– És most aludj – vetette oda, majd rám dobott egy kopott pokrócot.

Hosszú ideig nem tudtam aludni, a karjaim borzasztóan fájtak. Sehogy sem tudtam kényelmesebb pozícióba helyezkedni. Annyit sírtam, hogy a végén elapadtak a könnyeim. Aztán valahogy mégis sikerült álomba szipogni magam, mert reggel ajtónyitásra ébredtem.

– Akarsz kimenni a mosdóba? – kérdezte, és meglökött, hogy biztosan ébren vagyok-e.

– Igen – feleltem rekedten. Örültem, hogy kis időre megint kiszabadulhatok a kényelmetlen pozícióból.

A folyamat ugyanaz volt. A fickó a lánchoz csatolt, és a falnál várt. Húztam az időt, ameddig csak lehetett, és a szabaduláson törtem a fejem. Összebilincselt kézzel esélytelen, és úgy tűnt, eddig sehová sem ment el, hogy legalább kis időre egyedül maradhassak.

– Ideje kijönni! – rángatta meg a láncot.

Felálltam, kiléptem a fürdőből, és hagytam, hogy visszavezessen a szobába. Ott a szokásos módon az ágyhoz rögzítette mindkét kezemet, de most nem hagyott ott. Fel-alá járkált, mint aki készül valamire. Többször megállt, és rám nézett, majd újra elindult, végül leült az ágy szélére.

– Minden, ami az övé, az enyém is – mondta, de nem tudtam, hogy nekem szánta, vagy magában beszél, mert nem nézett rám. – Igen. Az enyém. –  A lábamra fektette a kezét.

Jeges rémület futott át rajtam, megpróbáltam feljebb húzódni az ágyon.

– Hogy szokta csinálni Nesbitt? – kérdezte most már a szemembe nézve, és feljebb tolta a kezét a combomon.

Még feljebb húzódtam, de ő megragadta mindkét lábam, és visszarántott fekvő helyzetbe. Felsikoltottam ijedtemben, de ő rám ordított, hogy fogjam be. Befogtam.

Rémülten pillantottam a távolban sorakozó műpéniszekre. A fickó észrevette, és követte a tekintetem.

– Szeretnéd? – kérdezte vigyorogva, mire én hevesen a fejem ráztam. – Sajnos azok nem a tieid. Csupán emlékek.

Döbbenten meredtem rá. Kinek az emlékei? Miért őrzi ezeket?

– Kérem, ne! – sikkantottam fel újra, amikor kezét teljesen becsúsztatta a lábam közé. Bugyi továbbra sem volt rajtam, így akadálytalanul hozzám férhetett.

– Így csinálja? – Hirtelen belém nyomta két ujját, majd durván mozgatni kezdte őket.

Rettenetesen fájt, sírni kezdtem.

– Így csinálja? – ordított rám, amitől összerezzentem, és abbahagytam a sírást.

– Finomabban – szipogtam.

Lassított.

– Ettől is finomabban – mondtam, mert rájöttem, hallgat rám.

– Így jó lesz? – kérdezte szelíd hangon, éppen csak hozzám érintve az ujjait.

– Igen – biccentettem, és közben pörgött az agyam, hogyan szabadulhatnék ebből a kiszolgáltatott helyzetből.

– Mondd el, mit szokott veled csinálni – kérte, és továbbra is lágyan simogatott a lábam között.

Kellemetlen volt, de közel sem annyira, mint az elején, így képes voltam gondolkodni. Pillantásom a jól látható merevedésére siklott.

– Szereti nézni – mondtam, és felhúztam mindkét lábam. Már úgyis oda volt minden büszkeségem. Nem számított, csak szabadulhassak. – Elém térdel…

Hevesen bólogatott, lelkes izgatottság futott át az arcán. Elvette a kezét, közben megbabonázva bámulta a puncimat, és hihetetlen fürgeséggel térdelt fel elém.

– A szájával szokott kényeztetni – búgtam negédes hangon, és megemeltem a csípőmet, mintha vágynék rá.

Csillogó szemmel előrehajolt, és abban a pillanatban teljes erőmből állom rúgtam. Minden dühömet és kétségbeesésemet beleadtam. A rúgás olyan jól sikerült, hogy hallani lehetett a csont reccsenését, ahogy eltört az állkapcsa. Lefordult az ágyról, és olyan szerencsétlenül esett, hogy az ablakpárkányba beverte a fejét. Hangos puffanással ért földet, majd hirtelen csend lett.

Amennyire a bilincsek engedték felhúztam magam, és megpróbáltam lenézni az ágy mellé. A fickó hanyatt feküldt, feje oldalra csuklott, és szájából vér folyt. Valószínűleg elharaphatta a nyelvét.

Az első pillanatban megkönnyebbültem, a másodikban viszont rögtön pánikba estem. Mi van, ha meghalt? Mi lesz velem? Ide vagyok bilincselve.

Abban a pillanatban berobbant az ajtó. Silas rontott be, mögötte Aydent pillantottam meg.

– Ayden! – A hangom elcsuklott, ahogy kimondtam a nevét.

Közben az ablakot is belökte valaki, és két férfi ugrott be rajta, kezükben fegyverrel.

 

Ayden

– Ayden! – hallottam a szeretett nő hangját, és rögtön szorosan magamhoz öleltem őt.

Válla rázkódott a sírástól. Közben Silas kioldotta mindkét kezét, és Sienna úgy szorított magához, alig kaptam levegőt. Hálát adtam az égnek, hogy épségben találtunk rá.

– Jól vagy, semmi bajod? – kérdeztem aggódva.

– Minden rendben – bólogatott könnyezve.

Mindketten lenéztünk, mert a földön fekvő ismeretlen férfi nyöszörögni kezdett. Féktelen düh öntött el, egy mozdulattal fölötte magasodtam, megfogtam a pólóján a grabancát, és az arcába ütöttem. Újra és újra. Vér fröccsent, csont reccsent. Aztán nem tudtam tovább ütni, mert Silas lefogta a kezem. Felrántotta a földről a pasast, és a karját hátracsavarva vezette ki a szobából.

– Féltem! Nagyon féltem, Ayden! – bújt hozzám Sienna, és még mindig remegett.

Ha tudná, én mennyire féltem, hogy elveszítem. Miután betörtünk ide, a zárt ajtón át hallottam a sírását, de nem ronthattunk be addig, amíg az emberek a helyükre nem értek. Nem tudhattuk mi vár ránk bent. Ám arra egyáltalán nem számítottam, hogy az én bátor szerelmem ilyen ügyesen kiüti ezt a szarházit, akiről még most sem tudtam, kicsoda. De hamarosan kiderítem.

– Most már nem lesz semmi baj. Hazamegyünk. – Az ölembe kaptam Siennát, és kivittem az ajtón.

A rendőrség épp akkor ért a házhoz. Még idefelé jövet hívtam fel őket. Átvették Silastól a pasast, közben a nyomozó kikérdezte, nekem pedig intett.

– Vigye haza a barátnőjét, Mr. Wright. Ha kihallgattuk az elkövetőt, jelentkezni fogok.

Egész úton Siennát lestem. Kimerülten, egy takaróba burkolózva ült mellettem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy a gyermekemet várja. Nem akartam elhinni. A szívem csordultig telt szeretettel, és alig tudtam visszafogni magam, hogy ne hozzam szóba. De nem ez volt a megfelelő pillanat.

– Úgy örülök, hogy nem esett bajod! – szaladt anyám Sienna elé, és megölelte.

Amíg ők váltottak néhány szót egymással, én csináltam egy forró fürdőt Siennának. Végig ott voltam vele, gondoskodni akartam róla. Magamat hibáztattam, amiért elrabolták, pedig még mindig nem tudtam, ki volt az illető és miért tette, de a válaszok még várhattak. Sienna sokkal fontosabb.

Leültem a kád szélére, és a fürdőszivaccsal gyengéden dörzsöltem a testét vizsgálva, hogy nincs-e rajta sérülés. Szerencsére egy-két kisebb zúzódáson kívül semmit sem találtam. Hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.

– Nagyon szeretlek, Ayden – mondta, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Én is szeretlek – hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit a gyönyörű arcáról. – Ne haragudj rám, amiért nem védtelek meg!

Zaklatott sóhaj szaladt ki belőlem. Belehaltam volna, ha történik vele valami. Tekintetem a lapos hasára siklott. A gyermekünk. Vajon mikor fogja elmondani?

Segítettem neki kényelmes ruhákba bújni, majd visszamentünk a nappaliba, ahol anya már forró teával várt minket, és Silas is visszaért.

– Üljetek le mind, hosszú történet lesz – mutatott anya a kanapéra, majd ő is helyet foglalt.

Kíváncsian vártuk a beszámolóját, és ő nem húzta tovább az időt.

– Mindez még azelőtt történt, hogy megismertem volna apádat. Volt egy házvezetőnője, aki gyakran elhívta segíteni a lányát, Lorent. Ez a Loren igencsak szeretett a férfiak körül legyeskedni., és addig-meddig illegette magát apád előtt, mígnem sikerül megszereznie magának. Apád becsületes ember volt, jól bánt Lorennel, ám miután rajtakapta őt a kertésszel és később a lovásszal, kitette a szűrét, és az anyját is elbocsátotta. Aztán jött a lábtörés, amikor kórházba került, és megismerkedett velem… Én már várandós voltam attól az orvostól. – Anya a szemembe nézett. Bólintottam, ezért folytatta: – Ahogy megszülettél, nemsokra rá megjelent Loren egy kisgyerekkel a karján, akit Vincentnek nevezett el. Azt állította, hogy a gyermek az apádtól van, és pénzt követelt. Apád elküldte azzal, hogy Vincent nem az ő fia, majd őszintén elmesélte nekem kettejük kapcsolatát.

– Miből gondolta, hogy nem az ő fia? – kérdeztem közbe.

– Várj, mindjárt odaérek – intett türelemre anyám. – Loren minden évben megjelent, aztán egyre gyakrabban. Egyszer arra mentem ki a kertbe, hogy téged figyel, ahogy játszol. Megijedtem attól a tekintettől. Összevesztem apáddal, és közöltem vele, hogy többé nem szeretném látni Lorent a közelünkben. De apád azon kívül, hogy felvett néhány embert, akik őrizték a birtokot, semmi egyebet nem tett. A zaklatások tovább folytatódtak, de már a kapun kívül. Aztán egyszer követtem Lorent, mert érdekelt, hol és milyen körülmények között él. Rájöttem, hogy prostituáltként dolgozik, és megsajnáltam. – Anya megállt, és ivott egy korty teát. – Akkoriban már egyre elterjedtebb volt a DNS teszt, és kértem apádat, csináltasson egyet, hiszen lehet, Vincent mégis csak az ő fia. Apád sokáig ellenállt, de végül beleegyezett, és megkérte Lorent, adjon mintát. Loren tiltakozott, de apád megígérte neki, hogy ha Vincent az ő vére, akkor gondoskodni fog róla.

– És? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem az ő fia volt – rázta meg a fejét anyám. – Ki tudja, hogy kié, annyi mindenkivel összefeküdt az a nő. Apád megmutatta Lorennek az eredmények másolatát, majd távolságtartási végzést kért ellene. Loren nem jött többé, de később kiderült, hogy a fiúnak sohasem árulta el az eredményeket, mert az időről időre megjelent a birtok körül azt követelve, hogy az apját akarja látni. Először szép szóval győzködtük, majd kénytelenek voltunk elzavarni. És nem láttuk többé.

Kellett néhány másodperc, hogy emésszem a hallottakat. Ezek szerint Vincent meg van győződve róla, hogy apám a vérszerinti apja. Bosszúból tette mindezt.

– Honnan tudtad, hogy ő rabolta el Siennát? – kérdeztem végül anyától.

– Onnan, hogy egyszer már hagyott egy hasonló üzenetet, mint ami a Mercedesen volt.

– Milyen üzenet? – nézett értetlenül Sienna, hiszen ő semmit sem tudott az egészről.

– Az autómra karcolta, hogy „ez sem a tiéd, Nesbitt” – magyaráztam.

– Pontosan – bólintott anya. – Egyszer ugyanezt írta krétával a birtok bejárata elé.

– Mit akart tenni velem? – suttogta Sienna.

– Azt csak a jó ég tudja – felelte anyám.

 

Sienna

Riadtam ültem fel az ágyban. Kapkodva vettem a levegőt, és a felsőm csurom víz volt.

– Kicsim – Ayden is felült, és magához húzott. – Rosszat álmodtál?

Elsírtam magam, és szorosan hozzábújtam.

– Azt álmodtam, hogy újra ki vagyok kötözve, és... – Elcsuklott a hangom.

– Mit tett veled? – kérdezte gyengéden.

Nem akartam beszélni róla, de magam tartani sem bírtam.

– Hozzám ért. Nem akartam, de nem tudtam védekezni. – Vállaim megrázkódtak a visszafojtott zokogástól. Arcom a tenyerembe temettem.

– Nyugodj meg. Most már senki sem bánthat soha többé – vigasztalt Ayden, és szorosan átölelve a hajam simogatta.

Hátradőlt, fejem a vállára hajtottam, és a széles vállán aludtam el újra.

Reggel ugyanebben a pózban ébredtem. Ayden egyik karjával védőn átkarolt, és békésen szuszogott. Ahogy próbáltam elhúzódni, hogy felkeljek, ő önkéntelenül utánam fordult, és visszahúzott. Annyira édes volt, nem bírtam ki, és adtam az arcára egy puszit. Erre azonnal kinyitotta a szemét, és rám mosolygott.

– Jó reggelt, szépségem – motyogta. – Jól vagy?

– Igen – mosolyodtam el én is, és hirtelen rám tört a vágy, hogy megosszam vele életünk legfontosabb momentumát. – Szeretnék elmondani valamit.

Szeme gyorsan kinyílt, és érdeklődve pislogott rám.

– Figyelek.

– Gyermekünk lesz – mondtam ki, és a szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam a reakcióját.

Ayden tekintete felragyogott, és arcán széles vigyor jelent meg. A derekamnál fogva húzott közelebb magához.

– Sienna! Ez csodálatos! Úgy örülök! – A hátam simogatta. – Ez a legjobb hír, amit valaha hallottam.

A szám megremegett, ahogy próbáltam visszafojtani a sírást. Reméltem, hogy így reagál majd, de most, hogy megtörtént, hatalmas kő esett le a szívemről.

– Féltem, hogy nem jól fogadod…

– Viccelsz? Szeretlek, Sienna! Egy közös gyerek pedig… Oké, még emésztenem kell a gondolatot, hogy apa leszek, De a fenébe is! – kiáltott fel. – Apa leszek!

Nevettünk. Szívből jövőben, boldogan, és egymást ölelve a boldogság könnyei csorogtak végig az arcunkon. Aztán a vidám ölelkezés gyengédségbe ment át, majd forró csókolózásba, de a szeretkezést még halasztottuk.

– Hogy eshettél teherbe? – kérdezte Ayden később. – Nem baj, csak érdekel, mivel szeded a gyógyszert.

– Igen, viszont a birtokra elfelejtettem magammal vinni, és mivel időnként úgyis kell szünetet tartani, így nem szedtem tovább. Hisz amúgy is összevesztünk…

– Akkor nagyon magam alatt voltam, de most úgy érzem, megérte a szenvedés. – A hasamra fektette a tenyerét. – A gyermekünk, Sienna. Egy család leszünk.

Talán soha nem láttam még Ayden szemét ilyen boldogan csillogni.

23. fejezet

 

Szabadnak lenni - 21. fejezet

 

Sienna

Azt álmodtam, hogy betakar egy fekete árnyék és hiába próbálok menekülni, el akar nyelni. Zihálva nyitottam ki a szemem, és a fekete árny ugyanúgy beterített.

Áporodott levegő csapta meg az orromat, a fejem borzasztóan hasogatott. Meg akartam mozdulni, de a kezem megakadt valamiben. Elfordítottam a fejem, és rémülten vettem észre, hogy az ágyhoz vagyok bilincselve. Kétségbeesetten kaptam a fejem az ellenkező irányba, de a másik kezem is ugyanúgy oda volt bilincselve. Bolyhos bilincs. De ja vu.

– Á, hát magadhoz tértél! – szólalt meg valaki, akinek az árnyéka rám vetődött.

Egy férfit pillantottam meg piros baseball sapkában. Nem tűnt ismerősnek. A félelem átjárta minden porcikámat. Ki ez és hol vagyok? Leült az ágy szélére, én pedig amennyire csak tudtam, elhúzódtam. A férfi harmincas évei közepén járhatott. Seszínű szeme zavartan cikázott végig rajtam. Kék pólóján rikító sárga Hollywood felirat díszelgett. Farmere kopott és zsírfoltos volt.

– Ki maga? – kérdeztem rekedten. – Miért vagyok itt?

Tekintete egy szempillantás alatt elsötétült.

– Mit számít, hogy ki vagyok? – pattant fel újra. – Sosem számított senkinek!

Ez most nem olyan lesz, mint legutóbb! – hasított belém a felismerés. Mi az esélye annak, hogy valakit elraboljanak? Nagyon kicsi. És annak, hogy valakivel kétszer is megtörténjen? Gyakorlatilag semmi.

– A kérdés, hogy te miért vagy itt! – mondta különös csillogással a szemében.

– Miért vagyok itt? – ismételtem a kérdést reszketeg hangon.

A fogvatartóm gúnyosan felnevetett.

– Azért, mert az övé vagy. – Felemelte a mutatóujját. – Vagyis már csak voltál! Most már az enyém vagy!

Végigfutott a borzongás a gerincemen. Ki lehet ez a férfi? Próbáltam felidézni, hogy kerülhettem ide. A kocsiba ültem volna be, amikor valaki befogta a számat, és tömény, édeskés szagot éreztem. Kapálóztam, szétszóródott a holmim, aztán minden elsötétült. Elkábított.

A szívem őrült ritmusra kapcsolt. Vajon mióta fekszem itt?

– Kié voltam? – kérdeztem óvatosan.

– Nesbitté.

Ayden – hasított belém. – Ez a fickó Aydennek akar ártani.

– Mit akar tőlem?

– Még semmit. – Elsétált az ágytól, lekapcsolta a villanyt, és becsapta az ajtót maga mögött.

 

Ayden

Alaposan szétnéztünk a helyszínen, és a bokorban megtaláltunk a zsebkendőt, amivel Siennát elkábították.

– Szólnunk kell a rendőrségnek – közölte Cora halálra váltan.

Silasra pillantottam, és ő bólintott. Azonnal a telefonomért nyúltam, és tárcsáztam a rendőrséget. Idegességemben fel-alá járkáltam, aztán még legalább fél órán keresztül ezt csináltam, mire végre hajlandóak voltak kifáradni a helyszínre.

Silast visszaküldtem az irodába, hogy állítsa rá az embereket a keresésre, és azonnal szóljon, ha van valami.

– James Green, nyomozó – nyújtotta a kezét a kreolbőrű, nagydarab férfi. – Elmesélné, mi történt?

Elmondtam neki mindent, amit eddig megtudtunk, majd Cora is megerősítette ugyanazt. Aztán behívtak minket az őrsre, a többi rendőr pedig a helyszínen maradt.

Hosszú várakozás után a szokásos kérdéseket tették fel: mióta vagyunk együtt, van-e Siennának rosszakarója, nem kapott-e fenyegetést mostanában blablabla. Azonban amikor rákérdeztek arra is, nekem akart-e valaki ártani, egy pillanatra megakadtam. Fogalmam sem volt, lehet-e összefüggés a két dolog között, de elmondtam nekik mindent.

Később úgy engedtek utunkra, hogy értesítenek, ha találtak valamit. Corát hazaküldtem, hogy otthon legyen, ha netán valami csoda folytán Sienna mégis előkerülne, én pedig az irodába hajtottam abban a reményben, hátha Silas már tud valamit.

Amikor beléptem, elég volt csak a szemébe néznem ahhoz, hogy rájöjjek, nem járt sikerrel.

– Megtaláljuk! – közölte. Bizonyára látta a szememben a kétségbeesést.

Semmi nyomunk nincs. Sem a tűzeseteknél, sem a kocsi rongálásnál nem jutottunk semmire, habár az sem biztos, hogy jól gondolom… De senki másra nem tudtam gyanakodni.

– Legalább, ha az okot tudnánk – túrtam bele idegesen a hajamba.

 

Vincent

Örömömben ugrálni tudtam volna. A sebtében összeállított megfigyelőrendszeren figyeltem a monitort. A kamerát az egyik lombos fa törzsén rejtettem el úgy, hogy pontosan rálásson a vöröske kocsijára. Így élőben nézhettem végig Nesbitt kétségbeesett toporzékolását.

Aggódsz Nesbitt. Hát, van is mi miatt! – dőltem hátra elégedetten.

Izgatott lettem. Bárcsak elmehetnék Sallyhez… Tekintetem az ajtóra tévedt. Már nincs szükségem Sallyre, hisz itt van ő. Használhatom, ahogy kedvem tartja. Becsúsztattam a kezem a nadrágomba, és elképzeltem, mi mindent tehetnék vele. Gyönyörű képek váltogatták egymást a fejemben, az élvezet sokkal intenzívebb volt, mint amikor Sallyt lestem a szekrényből. Most én irányítok.

Felálltam, letéptem egy papírtörlőt, és nagyjából megtisztogattam magam. Közben újra a képernyőre pillantottam. Megjelentek a zsaruk. Nem örültem neki, de tudtam, hogy úgysem találnak rám.

Darabokra foglak törni, Nesbitt!

Sienna

Mindkét karom elzsibbadt. Megpróbáltam feljebb tolni magam, hogy valamennyire ülő helyzetbe kerüljek, és ne feszüljenek annyira a végtagjaim. Nagy nehezen sikerült, de kényelmetlen volt, mert az ágy támlája nyomta a hátamat. Jó lett volna a párnát mögé igazítani, de nem volt mivel megfognom.

Ebben a pózban viszont jobban szemügyre tudtam venni a helyiséget.

A szobán mindössze egy ablak volt, a spalettákat behúzták rajta, és csak kis réseken szűrődött be a fény. Verővényes napsütés volt, a levegőben látni lehetett az apró porszemcséket táncolni. Kifakult barna függöny lógott a padlóig a félig leszakadt karnisról. Az ágy bal oldalán éjjeliszekrény, rajta egy búra nélküli éjjeli lámpával, felette egy kép, de nem lehetett kivenni, mit ábrázol. Jobb oldalon egy kétajtós, rácsos ajtajú ruhásszekrény árválkodott. Az ajtó az ággyal szemben nyílt. Jobb oldalán egy zöld kockás fotel, rajta doboz, míg baloldalon egy kis fésülködő asztal állt. Hunyorítottam, hogy a gyér fényben meg tudjam állapítani, mik vannak az asztalon, és meghűlt a vér az ereimben. Katonás sorrendben többféle színű és méretű műpénisz sorakozott egymás mellett.

Meg fog erőszakolni! – hasított belém a felismerés, és nyomban eluralkodott rajtam a pánik. Testem elöntötte a jeges rémület és levegő után kapkodtam.

Nem, nem szabad! Nagy levegő! – mondogattam magamban, és próbáltam mélyeket lélegezni. Nem eshettem pánikba! Most már nem csak magamra kellett gondolnom, hanem a gyermekünkre is.

Az orvosom megerősítette a gyanút. A kétségeim ellenére is hihetetlenül boldog lettem, és Isabella volt az egyetlen, akit felhívtam. Ő majd’ kiugrott a bőréből a hírtől, hogy nagymama lesz. Már én is alig vártam, hogy elmondhassam Aydennek. Hinni akartam abban, hogy örülne annak, hogy apa lesz.

Nyeltem egy nagyot. Nem akartam arra gondolni, hogy talán már nem lesz lehetőségem elmondani neki.

Visszatoltam magam fekvő helyzetbe, behunytam a szemem, és igyekeztem szabályozni a légzésem. Valószínűleg pár percre elaludhattam, mert az ajtó nyikorgására eszméltem. Éreztem, hogy ki kellene mennem a mosdóba. Fejem oldalra hajtottam, hogy lássam ki jött be. Ugyanaz a baseballsapkás fickó lépkedett felém.

– Ki szeretnék menni a mosdóba – mondtam, amikor az ágyamhoz ért.

Egy pillanatra tanácstalanság látszott az arcán, majd a szekrényhez ment, és elővett egy láncot. Kiment. Hallottam a láncszemek csörgését. Aztán újra megjelent, odajött az ágyhoz, és kinyitotta az egyik bilincset.

– Ülj fel, és fordulj meg! – parancsolt rám.

Elsőre alig tudtam megmozdulni, annyira elgémberedtek a tagjaim. A fickó a szabad kezemet hozzábilincselte a fogságban lévő másik kezemhez, majd az immáron egymáshoz bilincselt kezeimet teljesen eloldotta az ágytól. Így már nem voltam hozzákötve, viszont ugyanúgy fogságban maradtam.

A karom alá nyúlt, és felállított.

– Gyere!

 Kivezetett a szobából. A lánc a szobaajtó melletti fűtéscsőhöz volt rögzítve, másik vége pedig szabadon feküdt a földön. A fickó felemelte, és a kezemen lévő bilincshez csatolta.

– Ott a mosdó – mutatott egy szemben lévő ajtóra. – Nem kell sietned.

Karba tett kézzel a falnak dőlve várta, hogy elinduljak.

Menet közben lopva szétnéztem. Egy lepukkant lakásban voltam, a függönyök mindenhol behúzva, így gyakorlatilag lehetetlenség volt megállapítani, a város melyik részén lehetek. Ha egyáltalán a városban voltunk.

Bementem a mosdóba, de a lánc miatt nem tudtam becsukni az ajtót. Az éppen addig ért, hogy le tudjak ülni a WC-re, de tovább egy lépést sem tudtam tenni. Megkerestem az ablakot, de az a helyiség túloldalán volt, a kád fölött. Sehogy sem értem volna el.

Már épp le akartam ülni, amikor rájöttem, hogy a bugyim nem tudom letolni. Próbáltam a hátrabilincselt kezemmel, de még a szoknyámat sem tudtam feltűrni rendesen. Az ügyetlenkedésemmel csak azt értem el, hogy a lánc eszeveszetten csörgött, így felkeltettem a férfi figyelmét.

– Valami baj van? – kiabált be a nyíláson.

Tehetetlenül toporogtam. A hólyagom már feszített, de nem akartam, hogy ő hozzám érjen a koszos kezével. A sírás fojtogatott.

– Nem tudom lehúzni az alsóm – szóltam ki elcsukló hangon.

Nem érkezett válasz. Erre biztosan nem gondolt. Hirtelen kinyílt az ajtó, és fickó végigmért.

– Ezen segíthetek. – Odalépett hozzám.

Az arcomba bámult, elfordítottam a fejem. Lejjebb ereszkedett, felhúzta a szoknyám, megfogta a bugyim pántját két oldalt, és lassan elkezdte lehúzni. A lábam megállíthatatlanul remegni kezdett. Egészen a földig lehúzta a bugyimat.

– Lépj ki belőle! – parancsolt rám.

Engedelmeskedtem, mert túl akartam lenni ezen a kínos szituáción. A férfi a bugyimmal a kezében felemelkedett, rám mosolygott, majd kiment. Nem csukta be maga után az ajtót.

Nagyot sóhajtottam, és próbáltam a szoknyámmal megküzdeni. Megmarkoltam az anyagot a hátrabilincselt kezemmel, és sután feljebb húztam. A láncok megint csörögtek.

Végül sikerült leülnöm, és összetörten ücsörögtem ott egy darabig. Csendesen hulltak a könnyeim. Aydenre gondoltam. Arra, hogy talán soha többé nem látom Aztán Corára és a szüleimre. Vállam rázkódni kezdett az elfojtott sírástól, majd egyszer csak megrántották a láncomat. Mindkét vállamba fájdalom hasított.

A férfi visszavezetett a szobába, és ismét az ágyhoz bilincselt.

– A barátod már keres. Látnod kellett volna az arcát – közölte derűsen, miközben ellenőrizte a bilincseket.

Majdnem megint elsírtam magam. Ayden keres. Bárcsak megtalálna, de valószínűleg fogalma sincs, hol lehetek. Hacsak nem ismerik egymást, hiszen ez a férfi miatta rabolt el.

– Még a zsarukat is kihívta – folytatta. Gyors léptekkel az ablakhoz sétált, azt is ellenőrizte, majd vissza az ágyhoz, ugyanabban a tempóban.

Minden mozdulatáról sütött az izgatottság. Aztán hirtelen levetette magát az ágyra.

– Érdekel, hogy mit szeret benned annyira!

Mire felfogtam volna a szavait, kezét a combom közé csúsztatta, és megérintett ott. Felsikoltottam, ahogy hideg ujjai durván belém nyomultak. Aztán ugyanolyan gyorsan ki is húzta. Az orrához emelte és mélyen megszagolta az ujjait. Émelyegni kezdtem.

– Jó illatod van. Nem csoda, hogy úgy odáig van érted – jegyezte meg, aztán felállt, és otthagyott.

Megint a pánikkal küzdöttem. Ki kell jutnom innen. Füleltem, de semmilyen beazonosítható hangot nem hallottam. Se járművek, se emberek, se egy gyár, még egy kutya sem ugatott. Csend honolt az utcán. Aztán mégis csak meghallottam valami neszt. Mintha valami ismétlődő hang volna. Aztán kicsit hangosabb volt. Lihegés. Egyre hangosabb lihegés. Elfogott a rettegés. Ez a férfi maszturbál. Tekintetem a dildókra siklott. Nincs sok időm!

 

Ayden

Másnap képtelen voltam bemenni dolgozni. Silasszal egész késő éjszakáig próbáltuk összerakni a kirakó darabjait, de semmire sem jutottunk.

Épp a kávét főztem, amikor anyám rontott be az ajtón. Volt kulcsa, mert amikor elutaztam, néha ránézett a lakásomra.

– Mégis, mikor akartál szólni? – Ledobta elém a reggeli újságot a konyhapultra.

Tudtam mi áll benne. Kiszivárgott Sienna elrablása, valamint a rongálásról és a tűzesetekről is írtak. Ennyit a rendőrségről.

– Nem akartalak idegesíteni. – Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy vitatkozzak vele.

– Hívd be Silast! – mutatott a terasz felé, ahol a barátom valami telefont intézett.

– Minek? – akadékoskodtam.

– Azért, mert azt hiszem, tudom, hol van Sienna – felelte anya a legnagyobb meglepetésemre.

Silas abban a pillanatban ott termett, mintha megérezte volna, hogy szükség van rá. Anyám elővett egy papírlapot meg egy tollat, majd ráírt egy címet, és Silas kezébe nyomta. Ezután megfordult, és a szemembe nézett.

– Hozzátok vissza az unokámat és az édesanyját!

A levegő bennem rekedt egy pillanatra.

– Miről beszélsz?

– Talán süket vagy, fiam?

– Sienna gyermeket vár? – motyogtam döbbenten.

Anyám tudálékosan a fejét ingatta.

– Szerinted ki eszik reggelire rántottát csokifagylalttal? Tegnap volt orvosnál. Nyolc hetes terhes.

Megfordult velem a világ. Annyi mindent kérdeztem volna még, de nem volt rá idő. Bármi is volt az a címen, amit anyám felírt, nem késlekedhettünk. Haza kellett hoznunk Siennát.

22. fejezet