Szabadnak lenni - 10. fejezet

 

Ayden

Hetek teltek el a hazatérésünk óta. A munkába temetkeztem, habár a cégeim nélkülem is jól megvoltak, de hogy lekössem magam, újra eljártam a tárgyalásokra, kampányokra és terepre is gyakran kimentem.

Amióta Silas értesített, hogy Sienna megkapta az árut, többé egy szó sem esett róla. Nem akartam hallani felőle, és erről kizárólag egy valami tehetett: beleszerettem. Egy olyan nőbe estem bele, aki kihasznált és rászedett. Gondolnom se szabadna rá, mégis állandóan ő járt a fejemben. Hiába próbálkoztam más nőkkel, egyik sem keltette fel az érdeklődésemet, egyik sem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket.

Kopogtattak.

– Igen? – fordultam el az ablaktól, ugyanis az irodám magányában megint Siennán tűnődtem.

Silas lépett be. Arcáról azonnal leolvastam a nyugtalanságot.

– Mi történt?

– Ismét egy tűzeset. Már a második a héten – felelte.

– Ezúttal hol?

– A csomagoló részlegen. Átküldtem a fotókat.

Kezembe vettem a telefonomat.

– Mekkora a kár?

– Közepes, de még nem mérték fel teljesen. A tűz oka egyértelműen gyújtogatás, mint legutóbb.

Átlapoztam a képeket. A látvány lesújtó volt.

– Valaki szándékosan kárt akar okozni nekünk? – néztem újra Silas sötét szemébe.

Ő kimérten bólintott.

– Ez biztosan nem véletlen. Úgy vélem, van egy haragosa, uram.

Rövid időre elgondolkoztam a feltételezésen, majd megráztam a fejem. Nem tudtam róla, hogy ártottam volna bárkinek is. Szándékosan biztosan nem.

– Lehet, hogy csak a cégre haragszik az illető. Talán egy elbocsátott dolgozó.

Silas közelebb lépett hozzám, ő is a telefonját tartotta a kezében.

– Nem hinném. Ezt a helyszínen találtuk – mutatott felem egy kinagyított fotót.

Nyeltem egyet. A csomagolóüzem bejárata elé, a földre a következőt üzenetet fújták festékkel: Ez csak a kezdet, Nesbitt!

Feszülten túrtam a hajamba, hiszen teljes mértékben értetlenül álltam az eset előtt. Az is meglepett, hogy anyám családi nevét használta, de annyira mégsem különös, hisz őt is sokan ismerték, és gyakran a Nesbitt fiúként emlegettek. Mindenesetre, nem volt komoly haragosom, az alkalmazottakkal mindig jól bántunk. Az üzleti riválisaim tiszteltek, sosem kaptam fenyegetést, zsarolást vagy bármi jelét annak, hogy valaki megorrolt volna rám. Úgyhogy a tény eléggé elgondolkodtatott.

– Állíts rá az embereidet, ezt mindenképpen ki kell vizsgálnunk. A feliratot pedig tüntessétek el! – utasítottam Silast. – Ki kell derítenünk, ki tette. Belső vizsgálatot szeretnék, nem szólunk a hatóságoknak.

– Értem. Meglesz – biccentett, és elhagyta az irodát.

Mióta életmódot váltottam, mondhatni, egészen átlagos ember lett belőlem. Kerültem a feltűnést, nem igazán jártam hivatalos eseményekre. Rendbe szedtem a cégeimet, és felfuttattam őket. Éjjel-nappal dolgoztam. Apám valószínűleg büszke lett volna rám. Kár, hogy nem láthatta, mivé vált a fogadott fia.

Egészen tizennyolc éves koromig abban a hitben éltem, hogy ő az igazi apám. Úgy is nevelt, mintha a vérszerinti fia lennék. Ám, amikor megbetegedett, elmondta az igazságot. Rettenetesen kiborultam, hetek kellettek, mire lenyugodtam annyira, hogy képes legyek meghallgatni őt. Tudni akartam, miért titkolták előlem ezt a dolgot.

Megtudtam, hogy apámnak már elég fiatalon jól menő vállalkozása volt, egy kisebb villában lakott. Teniszezés közben eltörte a lábát, kórházba került, ahol anyám ápolta.

Anyám fiatal volt, épp csak kikerült az iskolából. Az egyik főorvos elcsábította, teherbe ejtette, majd a fickó a következő héten Európába utazott, és többé nem jött vissza.

Anyám három hónapos terhesen ismerkedett meg apámmal. Egymásba szerettek, és még azelőtt összeházasodtak, hogy megszülettem volna. Végig abban a hitben nőttem fel, hogy ő az apám. Szeretett és én is szerettem őt. Keményen fogott, folyamatosan tanított, mindig szakított rám időt, pedig akkor már négy nagy céget irányított. Sokat utazott, és anyámat gyakran vitte magával. Néha engem is, de a tanulás miatt kevesebbszer mehettem velük. Viszont nagyon jó gyerekkorom volt. Megvolt mindenem, amire egy gyerek vágyhat.

A felelevenített emlékektől eszembe jutott, hogy legalább másfél hete nem hívtam fel anyámat. Újra kezembe vettem a telefont, és megcsörgettem.

– Ayden! Hát eszedbe jutottam! – A szemrehányás ellenére a hangja tele volt szeretettel.

– Mindig eszemben vagy – hízelegtem.

– Valami baj van? – Az anyai ösztönök rögtön életre keltek.

– Ennyire szokatlan, hogy én hívlak? – nevettem. Beugrott, hogy figyelmeztetnem kell Silast, ne szivárogtassanak ki semmit a tűzesetekről, nehogy anyám fülébe jusson. – Együtt ebédelhetnénk, ha van kedved.

– Még mindig meg tudsz lepni, fiam. Örömmel veled ebédelnék, de ha már ilyen jótékony kedvedben vagy, akkor inkább én kérek tőled valamit.

– Na tessék, így legyen az ember jófej. A saját anyja is kihasználja – viccelődtem, és leültem az asztalom mögé.

– Ma este lesz egy kisebb jótékonysági összejövetel, ahol az általad támogatott gyermekalapítványnak adunk át egy jelentős összeget. Csak egy vacsora, semmi egyéb.

– Jaj, anya! Tudod, hogy nem szeretem az ilyen összejöveteleket! – sóhajtottam.

– Ne bánts meg, kérlek! Ez csak egy vacsora, ahol tudunk beszélgetni, és találkozhatsz néhány kedves emberrel. Pár órát csak kibírsz anyád társaságában – játszott meg némi sértődöttséget.

– Oké, meggyőztél. Hányra menjek érted? – adtam be a derekam.

– Hétre várlak.

Semmi hangulatom nem volt ehhez az összejövetelhez, de boldoggá akartam tenni őt. Tudtam, mennyire fontos ez neki, és tulajdonképpen én is támogattam az alapítványt, de jobb szerettem távoltartani magam a nyilvános szereplésektől. Épp elégszer cikkeztek rólam korábban a balhéim miatt, és ilyenkor előszeretettel idézték fel a régi életem nem túl hízelgő momentumait.

Hajszálpontosan hétre mentem anyáért. Ő már indulásra készen várt rám.

– Örülök, hogy itt vagy – mondta, és megölelt. – Mintha kicsit soványabb lennél.

– Ugyanannyi kiló vagyok, mint amikor legutóbb láttál. – Udvariasan kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, majd én is beültem mellé.

– Jó nézel ki, nem azért mondtam – szabadkozott –, de biztos vagyok benne, hogy túl sokat dolgozol.

– Nem fogok belerokkanni – nevettem. – Viszont te remekül nézel ki!

A dicséretemre zavartan bólintott, és az utat figyelte, amíg odaértünk.

Még hatvanéves sem volt, jól tartotta magát. Sokat mozgott, kertészkedett, önkénteskedett kórházakban, szervezett kirándulásokra járt, és számtalan egyéb dolgot csinált, sohasem unatkozott.

– Milyen sok ismert arc van itt – jegyeztem meg a terembe lépve.

– Pár politikus és tévés személyiség mindig felbukkan. Az adakozás népszerűbbé teszi őket, ezért szívesen teszik – suttogta anyám. – A kedvemért próbálj úgy tenni, mintha jól éreznéd magad a társaságukban.

Anyám legalább olyan jól ismert, mint Silas. Ki nem álhattam az álszent alakokat. De vacsora után kénytelen voltam társalogni néhányukkal, akiket anya közvetlenül ismert. Aztán kimentettem magam, és félrevonultam a büféasztalokhoz, hogy magamhoz vegyek valamit, amitől feloldódhatok. Nem sokáig maradhattam egyedül. Sylvia Storm, az egyik egyéjszakás kalandom andalgott felém a külügyminiszter, Frank Preston oldalán.

Sylvia az egyik tévécsatorna fiatal műsorvezető üdvöskéje, és nem volt olyan társasági esemény, ahol ne bukkant volna fel vendégként, vagy épp az esemény háziasszonyaként.

– Ayden! – üdvözölt széles mosollyal, holott nem túl barátságosan váltunk el egymástól. – Örülök, hogy látlak.

– Wright – biccentett a külügyminiszter. – Rég láttam. Nem túl gyakran futunk össze mostanában, és a teniszklubot is hanyagolja.

Kezet fogtam vele.

– A barátaim azt mondják, túlságosan magamnak való vagyok – viccelődtem.

– Ezt tanúsíthatom – szólt közbe Sylvia, mintha bármit is tudna rólam a farkam méretén kívül.

Frank udvariasan az üzlet felől érdeklődött, aztán körbejártunk néhány külpolitikai témát, majd elköszöntem tőlük azzal, hogy anyám már bizonyára hiányol.

– Ayden, várj kérlek! – szólt utánam Sylvia, és elnézést kérve Franktől, utánam sietett.

– Igen?

Sylvia belém karolt, és a kerthelyiség felé fordított. Kint megállt, és felém fordult.

– Tisztában vagyok vele, hogy nem tudlak elcsábítani egy egész estés műsorba, de igazán megszánhatnál egy rövidke interjú erejéig – pislogott rám csábosan a műszempilláival.

– Biztosan vannak tőlem sokkal izgalmasabb alanyaid is. Nem érdeklem az embereket.

Egyik szőke tincsét az ujjai közé csavarta, és elnézően elmosolyodott.

– Senki sem érdekel jobban, mint te – búgta selymes hangon. – Most az egyszer tegyél kivételt.

Megráztam a fejem, mire ő könyörgőre váltott.

– Kérlek, Aydan! Mindössze pár perc lenne. Az emberek olyan keveset hallanak rólad – győzködött. – Sokat segítenél vele.

Fogalmam sincs, miért szántam meg. Talán azért, mert nem túl szépen váltunk el egymástól.

– Jól van, legyen – sóhajtottam, és tudtam, hogy meg fogom bánni.

– Köszönöm – ugrott a nyakamba nyomban, és megölelt.

Szerencsére vissza kellett mennie Frankhez, így én is megkerestem anyámat, és meggyőztem, hogy épp eleget bájologtunk az este folyamán, ideje távoznunk.

                                                    

Vincent

A kartonok hamar lángra kaptak. A tűz gyorsan terjedt egyik dobozról a másikra, majd egyik polcról a másikra. A futószalag is lángra kapott. Bármilyen szép volt a látvány, ki kellett menekülnöm, mert egyre nagyobb lett a füst.

Bezártam magam mögött az ajtót, távolabbról figyeltem, ahogy a felső ablakokból kiszűrődnek a tűz fényei. Tudtam, hogy el kell tűnnöm, mert hamarosan lángra kap az egész épület és akkor már az őrök is észreveszik a tüzet.

A drótkerítéshez osontam, átmásztam rajta, keresztülvágtam a bokros részen, és megkerestem a kocsim, melyet az egyik földút közelében hagytam. Ágakkal fedtem be, hogy még véletlenül se szúrja ki senki.

Beültem, és elégedetten mosolyogtam.

Mindent elvettél tőlem! Most pedig szép sorban el fogod veszíteni. Ez csak a kezdet, Nesbitt! – A mosolyom kiszélesedett. – Meg kell látogatnom Sallyt!

Sally hasonlított anyámra, de nem volt olyan kedves. Ahhoz, hogy feltérképezhessem a szobáját, egy alkalommal meg kellett dugnom. Nem kért sokat, de nem is adott sokat, viszont megérte, mert a szobája közepén egy hatalmas kétajtós szekrény állt. Pont nekem való.

Könnyűszerrel bejutottam hozzá, és elfoglaltam a helyemet. Szerettem a szekrényben ücsörögni, mert itt születtek a legjobb gondolataim. Várakoztam és a gyújtogatásról gondolkoztam.

Mennyire izgultam, sikerülni fog-e, de nem is volt nehéz. Elégedett voltam magammal. Hamarosan kitalálom, hogy mi legyen a következő, de most másra kell koncentrálnom.

Résnyire nyitottam az ajtót, és az időközben megérkezett párt néztem. Sally egy sovány fickón lovagolt. Csöcsei fel le ugráltak, miközben hangosan nyögött.

Lehúztam a sliccemet.

 

Sienna

Kimerülten rogytam a fotelba. Ismét fárasztó napom volt, de legalább az üzlet beindult, és még egy kis konditermi edzésre is maradt energiám. Az mindig feltölt, akármilyen fáradt vagyok.

Szinte mindent eladtunk, amiket New-Guineaból szereztem, és került hozzánk még jó pár érdekes tárgy az utazó kereskedőknek köszönhetően. Természetesen a Bandra szobrot és a képet a bungalóból meghagytam. Azoktól semmi pénzért nem válnék meg.

Kezembe vettem az előttem heverő újságot. Feltettem a lábam az asztalra, kényelmesen hátradőltem, és belelapoztam.

A következő pillanatban úgy pattantam fel, mintha szellemet láttam volna. És tulajdonképpen nem álltam messze az igazságtól.

– Ez nem lehet igaz! – motyogtam magam elé, és újra magam elé emeltem a lapot.

Az egyik fotón a külügyminiszter volt, mellette Ayden, a másik oldalán az egyik éjszakai talkshow műsorvezetője állt. A kép aláírása szerint a fotó egy jótékonysági vacsorán készült, ahol részt vett számos híresség, köztük a képen szereplő külügyminiszter, a milliárdos üzletember, Ayden James Wright és Sylvia Storm, a népszerű műsorvezető is.

– Ayden James Wright – olvastam hangosan. – Az, hogy lehet? Nem is Nesbitt? Coraaa – sikítottam.

Ő halálra váltan rontott ki a szobájából.

– Mi történt?

– Ezt nézd! – nyomtam az orra elé az újságot.

Most már tisztában voltam azzal, hogy az égvilágon semmit sem tudok erről a pasiról.

– Mit kell, nézzek? – kérdezte Cora.

Ujjammal ráböktem a képre.

– Ő itt Ayden.

Cora szeme elkerekedett. Rám nézett, majd vissza a magazinra.

– De azt mondtad, hogy Nesbittnek hívják – értetlenkedett, majd elismerősen biccentett. – Amúgy tényleg kurva jó pasi.

– Ő az. Senkivel sem téveszteném össze – salapáltam idegesen.

– Akkor miért nem Nesbitt a neve? Lehet csak az ikertestvére.

– Nem vicces Cora! – háborogtam. – Itt van New Yorkban. Érted te ezt? Keressünk rá újra!

Megragadtam a barátnőm karját, és a laptophoz cipeltem. Ő megint bepötyögte a nevet.

– Úgy tűnik, hogy ez a valódi neve – állapította meg, és sorra nyitotta meg az Aydannel kapcsolatos oldalakat.

Megtudtuk, hogy Manhattanben lakik, számos céget irányít, jótékonykodik, saját alapítványa is van.

Le kellett ülnöm. Felkavart, hogy újra láttam őt, és ezek az információk teljesen összezavartak.

– Jól vagy? Nagyon elsápadtál – nézett rám Cora aggodalmasan. – Folytathatom?

– Persze – bólintottam –, csak kell egy pohár víz.

Kiszaladtam a konyhába, de nyomban siettem vissza, mert most már kíváncsi voltam, mit sikerül még kiderítenünk Aydenről. Ezek szerint nem is emberrabló.

Istenem! Akkor ki ő?

– Eddig hat céget találtam, amelynek ő a tulajdonosa, és mind a hat jelentős – folytatta Cora. – Szinte minden területen befektetett, még luxushajóépítésbe is. Piszok gazdag. Az egyik legkapósabb szingli pasi, minden nő rá pályázik, de nem igazán tudják levadászni, mert eléggé zárkózott. – Cora rám nézett, és elnevette magát. – Hát, neked sikerült!

Nem voltam képes nevetni ezen. A fejemben teljes káosz uralkodott. Sehogy sem tudtam összeegyeztetni ezeket az információkat azzal, amit Új-Guienában tapasztaltam.

– Szeret jótékonykodni, de a friss cikkek közül semmi szaftos pletykával nem szolgálhatok – beszélt tovább Cora. – Régen viszont volt jó pár balhéja. Gondolom, nem erre számítottál.

– Nem, de ez egy fokkal jobb, mintha körözött bűnöző lenne – motyogtam, majd Cora szemébe néztem. – El tudod képzelni, hogy egy ilyen gazdag férfi ötvenezer dollárokért raboltat el nőket?

– Biztos, hogy nem – vágta rá Cora.

– Akkor mit keresett ott?

– Talán megkérdezhetnéd tőle, ha már úgyis itt él – javasolta óvatosan.

– Megőrültél? – pattantam fel a székről, és az asztalon fekvő újságra mutattam. – Láthattad. Itt van. Tudja hol dolgozom, talán azt is, hol lakom, és egyszer sem keresett. Nem érdeklem, nem fogok futni utána.

– Csak egy ötlet volt. Nem kell azonnal leharapni a fejem – emelte fel Cora védekezőn mindkét kezét. – Viszont így sosem tudod meg az igazságot.

Cora felállt, és egyszerűen magamra hagyott a kétségeimmel.

Igazság? Számít az már? Aydan itt van, és egyszer sem keresett. Ez is azt bizonyítja, hogy arra kellettem neki. Gazdag, sikeres, annyi nőt kap meg, amennyit akar. Egy kaland voltam, semmi több. Valószínűleg már Sylvia Strom a legújabb játékszere.

11. fejezet