Gyógyítsd meg a lelkem! - novella

A karakterek kitaláltak, a betegség leírása, a tünetek és a gyógyulás folyamata valós. Saját tapasztalat.

A történet adjon reményt mindazoknak, akik ezzel a betegséggel küzdenek. Mert ahogy Mack története is mutatja, van kiút.

1. fejezet: Valami baj van

Ökölbe szorítom a kezem, majd kiengedem, aztán újra meg újra. A zsibbadás nem akar szűnni.

– Még valamit? – Az eladó türelmetlenül topog a pult mögött.

– Bocsánat! Ennyi lesz. – A kabátom belső zsebében kutakodom a tárcám után.

A nő hangos na végre sóhajjal adja tudtomra, mennyire örül, hogy nem tartom fel tovább. Fogalmam sincs, hányszor kérdezte meg, akarok-e még valamit, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy életben maradjak.

Hirtelen tört rám a rosszullét heves szívdobogás és karzsibbadás formájában. Nem tudom, mi lehet ez. De már harmadjára a hónapban, és baromi ijesztő.

Sietősen dobálom a papírtasakba a holmikat, szeretnék minél hamarabb otthon lenni. A kezem még mindig zsibbad, a szívem pedig épp rekordot készül dönteni a mellkasomban. Csak bírja a tempót…

A csípős szél az arcomba vág. A tél a legzordabb arcát mutatja, pedig még csak december eleje van. Nem sok embert látok a sötét utcában. Szorosabbra húzom magamon a kabátot, amíg a kocsimhoz érek. Beülök, a zacskót lelököm magam mellé, és összedörzsölöm a kezem, mielőtt beindítanám a Chryslert. Utálom a hideget, azonban meglepve tapasztalom, hogy a rosszullét eltűnt. Mintha nem is lett volna. Csupán a szorongás telepedett meg a gyomrom tájékán, ami megmarad egészen az otthonomig.

Épphogy csak lerúgom a cipőt és a fogasra akasztom a kabátomat, azonnal leülök az íróasztalomhoz. A keresőbe beírom a tüneteket, próbálom megfejteni, mi a fene lehet velem.

Értetlenül bámulom a képernyőt. Valamit rosszul írhattam be, mert minden találat olyanokat mutat, hogy pánik szindróma, pánikbetegség, csak semmi pánik, tanuld meg kezelni a pánikbetegséget, blablabla.

Újrapróbálkozom, most más sorrendben, és kihagyom azokat a tüneteket, amiket talán csak beképzeltem, mint a légszomj, valamint a szédülés.

Ugyanaz az eredmény. Nem akarom elhinni. Csak huszonöt vagyok… És különben is, a pánik nem egy női betegség?

Kíváncsiságból rákattintok az első találatra, átfutom a tüneteket, és rá kell jönnöm, hogy az írás rólam szól. Megnyitom a másodikat is, ám az eredmény ugyanaz.

Tényleg pánikbeteg lennék? Mégis mitől?

Beleásom magam a témába, tudnom kell, tényleg az-e a bajom. Lényegében jobban örülnék ennek, mintsem, hogy kiderüljön, esetleg szívbeteg vagyok, vagy hasonló. Ám minél többet olvasok róla, annál inkább elfog az idegesség, mert a kommentek szerint nem egyszerű megszabadulni ettől a nyavalyától.

Lecsukom a laptop tetejét, és elmerengek. El kell mennem egy szakemberhez. Talán még nem késő. Előtte azonban szükségem van egy alapos kivizsgálásra, hogy kizárjanak minden mást.

Az elhatározásom csak kicsit nyugtat meg, alig csúszik le pár falat étel a torkomon. Szeretem az életem, szeretem a munkám, a családom, a barátaimat, a lakásomat. Vannak problémáim, de kinek nincsenek? Egyik sem olyan súlyos, hogy pánikrohamot idézzenek elő. Hiába töprengek evés közben, nem sikerül rájönnöm a kiváltó okra.

* * * 

Másnap délután az orvosomnál ülök, épp a vérnyomásomat méri. Az idős férfi barátságosan rám mosolyog.

– Ez tökéletes. Csináljuk meg az EKG-t is, aztán elküldöm egy laborvizsgálatra.

Gyorsan végzünk, és egészen megnyugodva lépek ki a rendelő ajtaján. Nincs baj a szívemmel. Ez jó hír.

Átmegyek az épület túlsó végébe, ahol állítólag a labor van. Kétszer is eltévedek, de mindkétszer kedvesen útba igazítanak. Miért építik labirintusra az összes egészségügyi intézményt? Talán azért, hogy a páciens a betegsége helyett az útkereséssel foglalkozzon.

Hazafelé megfordul a fejemben, hogy beugrok Alice-hoz a virágboltba, de ebédidőben mindig rengeteg ember van a plázában, ezért inkább leteszek róla. Úgyis vár rám két program tesztelése, amiket még most, december elején, a karácsonyi szezon előtt be kellene izzítanom.

Programtervezőként dolgozom home office-ban. Szeretem, mert elég nagy szabadságot ad, ugyanakkor jóval kevesebbet vagyok emberek között. Habár most a rosszullétek miatt nem vágyom sehová. Senki sem szeret mások előtt gyengének látszani.

Másnap tűkön ülve várom a laboreredményeket, és amikor végre kézhez kapom, villámsebességgel futom át a számokat. Keresem a kiugróan magas vagy alacsony értékeket, ám semmi. Úgy látszik, makkegészséges vagyok. Ezt később a háziorvosom is megerősíti, majd a kezembe nyom egy névjegyet.

– A pánikbetegség nem játék, Mr. Drake. Ne szégyelljen segítséget kérni egy pszichológustól.

Megköszönöm a segítségét. Vegyes érzésekkel távozom a rendelőből. Jól érzem magam, talán nem is jön elő újra. Azt olvastam, hogy az emberek jelentős része átesik néhány rohamon, de attól még nem válik pánikbeteggé. Talán én sem.

A kocsiban a névjegyet forgatom a kezemben, töprengek, mitévő legyek, aztán veszek egy mély levegőt, és tárcsázom a megadott számot.

– Nicholas Gilmore. Miben segíthetek? – szól bele egy mély férfihang.

– Üdvözlöm, Mack Drake vagyok. Időpontot szeretnék kérni…

– Ma négy óra? – vág közbe úgy, hogy végig sem mondom, amit akarok.

Elakad a szavam a hirtelen jött döntési kényszertől. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan megy. Igaz, magánrendelés, de akkor is…

– Épp az előbb mondtak le egy időpontot – ad magyarázatot a doki –, de ha ma nem jó, nézhetünk másikat.

– De, tökéletes – felelem gyorsan.

– Rendben, akkor kérhetném még egyszer a nevet?

Elismétlem, aztán a dilidoki leráz. Végül is, ráér velem majd akkor társalogni…

Máris elbizonytalanodom. Nem tudom, szükségem van-e ilyesmire. Akármennyire ijesztőek voltak azok a rosszullétek, továbbra sem érzem magam betegnek.

Most tényleg a pláza felé veszem az irányt, mert beszélni akarok Alice-szal. Szükségem van a megerősítésre, hogy nem csinálok szánalmas hülyét magamból, hogy azonnal agyturkászhoz szaladok egy kis szívdobogás miatt.

A mélygarázsban parkolok. Rengeteg kocsi van, most sem fogom megúszni a tömeget.

A sunyi kórság teljesen váratlanul csap le rám a liftben. A hasam tájékán indul, és villámsebességgel kúszik a mellkasom felé. Megbénít. Leginkább az ijedtséghez tudnám hasonlítani. Átmenet nélkül hasít belém, elgyengít, félelemmel tölti meg az egész belsőmet. Képtelen vagyok szabályozni, és ez rettenetesen zavar.

Remegő végtagokkal, levegő után kapkodva lépek ki a zárt térből. Úgy érzem, mintha mindenki engem bámulna, úgyhogy azonnal menekülőre fogom a dolgot. Gondolkodás nélkül a lépcső felé fordulok, és csak akkor vagyok képes fellélegezni, amikor visszajutok a mélygarázsba, és újra az autómban ülök.

– Mi az isten ez? – kérdezem magamtól hangosan.

De legalább már tudom, jól döntöttem, amikor felhívtam a dokit, mert ő biztosan tud segíteni. Elegem van, nem akarok még egy ilyet átélni. Gyógyítson meg, űzze ki belőlem ezt a nyavalyát.

Hazamegyek, veszek egy forró fürdőt, igyekszem teljesen ellazulni. Közben Alice hív, mintha megérezte volna, hogy hozzá tartottam. Megkérdezi, mikor tolom el a seggem hozzá, mert őt rabul ejtette a dzsungel, lassan Maugli válik belőle, képtelen elszabadulni onnan. Nevetek a megfogalmazásán, mert a virágbolt tényleg egy dzsungelhez hasonlít, annyira túlzsúfolt, de talán pont ezért szereti mindenki. Igazi kis oázis az egyforma üzletek tengerében.

Megígérem neki, hogy másnap beugrok, és még véletlenül sem említem a rosszulléteimet és a dokit, pedig eredetileg ez volt a tervem, ám meggondoltam magam. Először meghallgatom, mit mond az orvos.

A telefonbeszélgetés végén kikászálódok a kádból, leszárítom magamról a vizet, fogat mosok, és meztelenül megyek a hálóba. Rövid hezitálás után mustársárga inget és fekete farmert húzok magamra. Párszor beletúrok sötétszőke tincseimbe, visszalépek a fürdőbe egy fújásnyi illatanyagért, és már húzom is a cipőmet. Sosem vittem túlzásba a készülődést.

A rendelő negyedórányira van. Mire belépek a barátságos, ám picike váróba, izzadni kezd a tenyerem az idegességtől. Két ajtót látok egymással szemközt. Az egyik a mosdó, a másik a rendelő. Nagybetűkkel ott áll rajta a név: Nicholas Gilmore.

A középre helyezett kis asztalkához lépek, mely szórólapokkal van tele, és éppen leülni készülök a párnázott székek egyikére, amikor nyílik az ajtó. Érdeklődve kapom fel a fejem, és egészen megdöbbenek. Egy közel velem egyidős, kék szemű, jóképű férfi áll az ajtóban. Oké, talán harminc körül járhat… Két másodpercre ő is meghökkenni látszik.

– Mr. Drake? – kérdezi, én meg bólintok, és szélesebbre tárja az ajtót. – Fáradjon be!

Magas, sportos és marha jó illata van. Ezt mind megállapítom, miután belépek a helyiségbe, ami sokkal inkább hasonlít egy barátságos dolgozószobára, semmint orvosi rendelőre.

– Foglaljon helyet – mutat egy kényelmes fotelre a diófa íróasztal mellett, és ő is helyet foglal. – Elkérhetem a biztosítási kártyáját?

Már nyújtom is felé, ő villámgyorsan bepötyögi az adataimat, majd tekintete megtalál engem. Gyönyörű szeme van.

– Mi a problémája, Mr. Drake?

– Mack, ha kérhetem – mosolyodom el bizonytalanul. Fura lesz előtte megnyílnom. Határozottan zavarban vagyok. – Nos… Azt hiszem… Szóval, azt hiszem, pánikbeteg vagyok.

Jól van, még dadogok is. Most biztosan valami szerencsétlen agykárosultnak gondol.

– Milyen tünetei vannak? – Egy tollat vesz a kezébe, és felfirkant valamit az előtte lévő papírlapra.

– Rossz közérzet, szapora szívverés, karzsibbadás, légszomj, néha szédülés – sorolom automatikusan. – Voltam kivizsgáláson, a szervi bajokat kizárták.

Megértő mosoly jelenik meg az arcán, és bólint.

– Örülök, hogy ilyen alapos, Mack. Nos, igen. A felsoroltak alapján valóban pániknak tűnik. Mikor volt az első tünete?

A túloldalt lévő könyvespolcra siklik a tekintetem, és elgondolkozom egy pillanatra. Nem a betegségemen, hanem azon, hogy meglátom ott a Trónok harca sorozatot díszdobozos kiadásban. Nahát!

– Nagyjából három hete. Azóta pedig négy-öt alkalommal voltam rosszul – felelek kicsit késve.

– Tudja helyszínekhez kötni a rosszulléteit?

Megint gondolkoznom kell, de nehezen megy így, hogy a doki le sem veszi a szemét rólam. Annyira nyugodtnak tűnik, én meg legszívesebben kifutnék a világból. De ez nem pánik, hanem egyszerű zavart izgatottság.

– Nem igazán. Az első otthon történt, mármint nem nálam, hanem a szüleimnél. Egy másik alkalommal munka közben lettem rosszul, vagy boltban, liftben…

– Hogy érzi? Nagyban befolyásolja az életét ez a betegség? – teszi fel a következő kérdést.

– Némileg.

Mi tagadás, azóta nem szeretek kimozdulni, és rettegek az újabb rosszulléttől.

– Öngyilkossági gondolatok?

Meglepetten bámulok rá. Még csak az kéne.

– Nem, nincsenek.

– Értem. – Előredől, megint firkant valamit a lapra, majd ismét rám néz. – Mielőtt mélyebben belemerülnénk, elmondom a lehetőségeket. – Választhat terápiát vagy gyógyszeres kezelést. Az előbbi hosszabb, de eredményesebb. Az utóbbi gyors javulást hoz, ám leginkább a tünetek kezelésére jó, ritkán várható teljes gyógyulás tőle.

– Ha gyógyszert szedek, jobban leszek? – kérdezem reménykedve.

Kimérten bólint, és közben megállapítom, milyen jól passzol a világoskék ing a szeme színéhez.

– Igen, segíteni fog, ám a gyógyuláshoz kevés – nyomatékosítja ismét, mintha az előbb nem értettem volna.

– Azt választom – vágom rá gyorsan.

Tisztában vagyok vele, hogy megint a menekülésre voksoltam, de nem hiszek a terápiákban. Azt sem tudom, pontosan mit takar. Biztosan valami csoportos beszélgetést, és abból köszönöm, nem kérek. Nem vagyok bolond, nincs baj a fejemmel, és eszemben sincs beszélni a nemlétező problémáimról másoknak. Még ez a doki is sok…

– Rendben, írok fel két gyógyszert. – Maga elé húzza a billentyűzetet, és pötyögni kezd rajta. – Az egyiket a pánikbetegségre, a másikat a szorongásra, mert a kettő általában együtt jár. Az elsőből mindennap vegyen be egyet reggel, a másikból csak akkor, ha rosszul van.

Megkönnyebbülten bólogatok. Úgy érzem, jól döntöttem, és máris megoldottam ezt az egészet. Ha mindig magamnál hordom a gyógyszeremet, nem lehet gond. Aztán biztosan meg fog szűnni magától is ez a nyavalya.

– Rendben, bevittem a gépbe – fordul felém megint –, bárhol ki tudja váltani őket. De szeretném, ha három nap múlva ismét felkeresne.

Értetlenül pislogok. Minek jöjjek három nap múlva? Annyi idő alatt úgysem lesz változás. Lehet, rosszul sem leszek.

– Az péntek – mondom ki a számára is nyilvánvaló információt.

Nicholas kezébe veszi a naptárját. Aranyosnak tartom, hogy még mindig hagyományos módon vezeti fel az időpontokat.

– Három óra? – vonja fel a szemöldökét.

– Itt leszek.

Felállok, és kezet rázok vele. Sokkal hosszabban tartja fogva mind a kezem, mind pedig a tekintetem, mint ahogyan az normális lenne, ám lehet, csak képzelgek. Mindenesetre kellően zavartan távozok a rendelőjéből, és első utam a gyógyszertárba vezet.

Egyhavi adagot írt ki, ami azt jelenti, hogy mindenképpen fel kellene keresnem újra, de gondolom, egyébként is kíváncsi lenne az eredményekre. Nos, azokra én is.

 

2. fejezet: Lezáratlan múlt

Reggel veszem be az első szem tablettát, és várom a hatást. Mivel semmi különöset nem érzek, leülök dolgozni, és egy idő után azt veszem észre, egyfolytában ásítozok. Főzök egy kávét, közben válaszolok az üzeneteimre, aztán úgy határozok, most már tényleg beugrok Alice-hoz, hisz megígértem neki.

A kocsiban megtapogatom a zsebem, amibe a gyógyszert tettem. Meglepő biztonságérzetet ad, és nem érzem azt a nyomasztó szorongást, mint korábban. De azért a biztonság kedvéért ezúttal nem a liftet választom, hanem a lépcsőn megyek fel a pláza első szintjére. Legalább karbantart, habár este foci lesz a fiúkkal, ott kimozoghatom magamból a feszültséget.

Célirányosan tartok a virágüzlet felé, gondosan kerülgetve a bámészkodókat. Alice épp a kirakat előtt lévő állványt rendezi, így azonnal kiszúr. Széles mosollyal integet. Barna haja két copfban pihen a vállán, fehér pólóján a Szeretem a cicákat felirat virít. A legbájosabb szemüveges lány, akit valaha láttam.

– Nahát, betartottad az ígéreted. – Futtában megölel, és rögtön elindul hátra, a pult felé, én meg követem.

– Mindig betartom.

– Kivéve, amikor nem – motyogja, és odaszól a két kolléganőjének: – Bemegyünk a raktárba.

Alice egészen hátravezet a szűk folyosó végére, ahol zúg valami elszívó. Lekap a polcról egy doboz cigit, és rágyújt. Ez már kevésbé bájos, de valahogy illik hozzá.

– Szabad itt dohányozni? – nézek szét tűzjelzőt keresve.

– Dehogy szabad. Épp ez a jó benne – kuncog. – Mi újság? Elkészültél a karácsonyi projekttel?

Zsebre gyűröm mindkét kezem.

– Azt hiszem. Tegnap teszteltem, nem kaptam hibakódot, de még vagy kétszer lefuttatom, mielőtt beélesíteném.

– Akkor sok pénz áll a házhoz.

– Majd meghívlak egy kólára – viccelődök vele. – És veled mi a helyzet? Kezdődik már az őrület?

– Még nem igazán égnek karácsonyi lázban az emberek, de ha szétnéztél, láthattad – mutat az eladótér irányába –, hogy már dugig vagyunk karácsonyi holmikkal.

– Nem igazán figyeltem – vallom be töredelmesen.

Alice összeszűkített szemmel figyel, majd jó nagyot beleszív a cigijébe.

– Mitől vagy befeszülve?

– Nem vagyok befeszülve – tiltakozom.

– Dehogynem. Ki vele! – parancsol rám.

Szeretem, hogy ilyen jól ismer, de ez nem minden esetben válik hasznomra. Bizonyára egészen összepasszolnánk, ha nem a saját nememhez vonzódnék.

Nincs értelme süketelni, hiszen úgyis el akartam mondani neki az igazságot.

– Valószínűleg pánikbeteg lettem.

Alice köhécselni kezd a cigarettáról, és el is nyomja egy üveg hamutartóban.

– Mit mondtál? Honnan veszed ezt a marhaságot?

– Sajnos nem marhaság – sóhajtom, és nekidőlök a falnak. – Tegnap voltam dokinál, aki megerősítette. Gyógyszert szedek.

– Mack, te egészséges vagy!

– Az vagyok! – bólintok határozottan. – Mármint nincs semmi szervi bajom, de a fejemben elromlott valami. És nehogy be merj szólni! – teszem hozzá, mert már a szeme villanásából látom, hogy valami epés megjegyzésre kiszül.

– Basszus, te vagy a legokosabb és legintelligensebb barátom – ölel meg hirtelen. – Nincs semmi baj a fejeddel.

Meglep és meghat a váratlan kirohanása, mert egyáltalán nem erre számítottam. Azt hittem, élcelődni fog rajtam.

– Abban bízok, hogy csak átmeneti.

Alice elenged, és komoly tekintettel néz rám.

– Mit mondott a doki?

– Lényegében semmit. Írt fel gyógyszert, vagy mehettem volna valami vacak terápiára, de ahhoz semmi kedvem.

– Pedig valószínűleg hatásosabb, mint a gyógyszer. Nem kellene mérgezni magad! – fedd meg gyengéden, aztán alaposan kifaggat, akárcsak a doki.

Alice-nak sokkal könnyebb elmondanom, mit érzek közben. A barátom, nem ítélkezik, nem tart gyengének vagy kevesebbnek, hanem támogat.

– Ha bármikor rosszul vagy, hívj fel! – köti a lelkemre búcsúzóul, mert vissza kell mennie dolgozni. – Talán segít a tudat, hogy nem vagy egyedül.

– Tudom, hogy nem vagyok egyedül – forgatom a szemem. – De kösz, jólesik!

Vidám hangulatban hagyom el a virágboltot, és nem üres kézzel, mert vettem a vázámba egy tegnap kötött csokrot, ami úgyis elhervadt volna, így viszont pár napig még illatozhat nálam.

A foci is remekül sikerül, jókat nevetek a fiúkkal. Szeretek összejárni velük. Teljesen vegyes társaság, húsz és ötven közötti tanulók, családapák, vállalkozók, kétkezi munkások, de a pályán egyformák vagyunk. Engem sem basztatnak a melegségem miatt, soha semmilyen epés megjegyzést nem kapok tőlük.

Hazafelé még anya is felhív, érdeklődik, meglátogatom-e a hétvégén. Amióta apa meghalt, sokkal gyakrabban vágyik a társaságomra, amit megértek, ám ezúttal a munkára hivatkozva lerázom. Nem hazudok, tényleg be kell fejeznem a projektet, és anyának sem ártana valami elfoglaltság után néznie, amivel leköti magát.

Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy a gyomrom görcsbe ugrik, a szívem hevesen kalimpál és szorít a mellkasom. Felülök. Az ujjaim jéghidegek, erőtlennek érzem magam. Még soha nem lettem rosszul éjszaka. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, és kimegyek a konyhába. Rövid ideig gondolkozom, bevegyem-e a gyógyszert, mert Alice szavai csengenek a fülemben, hogy nem kellene mérgeznem magam. Megremeg a pohár a kezemben. De nem a bizonytalanságtól, hanem a hirtelen rám törő reszketéstől. Azonnal lenyelem a tablettát, és visszabújok az ágyba.

Mélyeket sóhajtok, próbálok lenyugodni, ami furcsa, mert nem érzem magam idegesnek, a tüneteim mégis olyanok. Felsejlik előttem Nicholas varázslatosan kék szeme, magam előtt hallom a megnyugtató hangját. Legszívesebben felhívnám, ha nem hajnali kettő lenne. Kezem lassan lecsúszik a hasamra a takaró alatt…

Úgy nyom el az álom, hogy nem is emlékszem rá. A gyógyszer igazán hatásos, mert egészen kilencig alszok. Régen pihentem ki magam ennyire, viszont aggaszt az újabb pánikroham, mivel egyre gyakoribbnak tűnik. Beveszem a második szem gyógyszert, és még mindig abban reménykedek, hogy tényleg csak átmeneti a dolog. Meg fogok gyógyulni, olyan nincs, hogy nem.

Belevetem magam a munkába, az legalább eltereli a gondolataimat, de csak egy ideig. A gyógyszer álmosít, ami egyáltalán nem jó hír, mert fontos, hogy koncentrálni tudjak. Beszélnem kell erről a dokival.

Azon kapom magam, hogy elmosolyodom, miközben megint Nicholas komoly ábrázata sejlik fel előttem. Szűkszavú és lényegre törő volt. Vagy csak én nem adtam lehetőséget neki a kommunikációra, hiszen azzal, hogy a gyógyszert választottam, lezártnak tekintettem a témát. Bizonyára rengeteg olyan beteggel találkozik, akik elzárkóznak a terápiás kezelések elől, és már belefáradt, hogy győzködje őket. Velem is feleslegesen tette volna.

Estefelé Alice felhív, megkérdezi, hogy érzem magam. Sejtettem, hogy ezt fogja csinálni, eléggé anyáskodó típus. Azt hazudom, hogy jól, pedig már előre félek az éjszakától. Olyannyira, hogy sokáig csak forgolódom az ágyban, aztán elcsábulok. Nincs pánikrohamom, mégis beveszem a gyógyszert. Megelőzés céljából. Ezzel győzködöm magam.

Természetesen jól alszom, és kutya bajom sincs egész nap. Még a boltba is leugrom, mert kitalálom, hogy főzök magamnak, majd rögtön utána készülődhetek is a dokihoz.

Enyhe izgalommal telve lépek a váróba. Sokkal felkészültebbnek érzem magam, mint első alkalommal. Kérdéseim vannak, amire lehetőleg Nicholas megadja majd a választ.

Két percet sem kell várnom, nyílik a rendelő ajtaja. Kamera van felszerelve? Honnan tudja, hogy itt vagyok? Nincs időm ezen töprengeni, mert a dilidokim olyan dögös, hogy megfordul a fejemben, randira kéne hívnom. Jó reggelt, Mack! Biztos, meleg és örömmel randizna a flúgos pánciensével.

– Mack! Fáradj be! – int udvariasan.

Csak akkor esik le a közvetlen hangnem, miután belépek a helyiségbe. Addig Nicholas Gilmore fekete izompólója alatt dagadó bicepsze kötötte le az agysejtjeimet. Egyáltalán szabad ilyen munkaruhát hordaniuk az orvosoknak? Nem félnek, hogy minden páciensük beléjük zúg?

Én a fotelben, ő ismét az asztala mögött foglal helyet.

– Hogy érzed magad? – Kék szeme érdeklődve csillan.

– Jelen pillanatban egész jól. – Állom az átható tekintetét.

A fejét félrebillenti, és elmosolyodik. Mintha értené a kétértelmű megjegyzésem.

– És mikor nem érezted magad jól?

Ennyit a flörtölésről…

– Tegnapelőtt éjszaka rohamom volt.

– Mennyire súlyos?

– Nem tudom, milyen fokozatok vannak.

– Igaz – hagyja rám. – Akkor meséld el, mit éreztél.

– Amit általában. Ugyanazok voltak a tünetek. Aztán bevettem a gyógyszert, és elmúltak. – Meg rád gondoltam, és kivertem. De ezt természetesen nem teszem hozzá.

– Hányszor vettél be gyógyszert az elmúlt három napban? – Arcizma sem rándul, ahogy ezt megkérdezi.

Hazudnom kellene, mert rögtön tudom, mire megy ki a játék, de akkor semmi értelme nem lenne ide járnom.

– Kétszer.

– Két rohamod volt?

– Nem, csak egy.

Nicholas tollat vesz a kezébe. Arra számítok, megint jegyzetelni fog, de csupán az ujjai között forgatja.

– A gyógyszer függőséget okozhat. De ezzel bizonyára tisztában vagy. – Tekintete ismét megtalál. Muszáj a szemébe néznem, mert a végén még azt hiszi, eltitkolok előle valamit.

– Féltem, hogy újra rosszul leszek. Nem tudtam aludni, ezért bevettem.

– A szorongást és magát a pánikrohamot te magad generálod – mondja a maga megnyugtató hangján. – A félelmed jó táptalaj neki. Minél jobban szorongsz, annál gyakrabban fog előjönni. Ördögi kör, de valahogy ki kell lépned belőle.

Rövid csend áll be, amíg emésztem a szavait.

– Nem akarok terápiára járni – jelentem ki határozottan. – Viszont a gyógyszertől álmos vagyok. Van más megoldás?

– Azért vagy itt – mosolyodik el ismét.

Bizalmat sugároz ez a mosoly, ellazulok tőle.

– Hallgatom… – Megtámaszkodom a térdemen, és érdeklődve nézek rá.

– Első körben próbáljuk meg kideríteni a kiváltó okot. Ritkán sikerül, mert az emberek életében túl sok a stressz és a trauma. A pánikrohamot pedig bármi kiválthatja.

– Oké, tegyünk egy próbát – adom meg magam, bár túl sok reményt nem fűzök hozzá, hiszen épp eleget agyaltam már rajta, és semmire sem jutottam.

– Legutóbb azt mondtad, hogy az első rosszulléted a szülői házban volt. Köt oda valamiféle trauma?

Nicholas kérdése olyan erősen csap arcul, hogy hosszú pillanatokig meg sem tudok szólalni. Hátradőlök a fotelben.

– Akad egy-kettő… De nem tudom, van-e bármi köze hozzá…

– Szeretném, ha beszélnél róluk – kéri lágyan.

Nem kell biztatnia, maguktól kívánkoznak ki belőlem a szavak. Valójában át sem gondolom, milyen információkat osztok meg vele.

– Tizenkilenc évesen vallottam be otthon, hogy meleg vagyok. Anya már sejtette, őt nem érte váratlanul, de apa hónapokig nem szólt hozzám. Borzasztóan megviselt az az időszak. Állandóan attól rettegtem, hogy kidobnak vagy kitagadnak. Aztán szép lassan megtört a jég, apa újra szóba állt velem, de soha többé nem lett téma ez közöttünk. Úgy tett, mintha nem lenne mit megbeszélnünk egymással. – Keserű mosolyra húzódik a szám. – Mindig vártam, mikor ül le hozzám és mondja, hogy már nem haragszik. A fia vagyok és szeret. Olyannak, amilyen vagyok. Azonban soha nem tett ilyet.

– Haragudtál rá emiatt?

– Igen. Nagyon sokáig haragudtam.

– Mikor bocsátottál meg neki? – faggat tovább Nicholas.

– Amikor elköltöztem otthonról. Harmadéves egyetemista voltam.

– És mi változott?

Megrázom a fejem.

– Lényegében semmi. Apa ugyanolyan kimérten viselkedett velem, mint azelőtt, csak már nem volt harag a szívemben, és talán az övében sem. Megértettem, hogy nem tudja feldolgozni a melegségem tényét, de továbbra is próbált a fiaként szeretni.

– Azóta sem sikerült tisztáznotok egymással?

– Meghalt.

Nicholas megköszörüli a torkát.

– Sajnálom.

– Nem mondtam el neki, hogy már nem haragszom – bukik ki belőlem. – Beteg volt. Anya mindig biztatott, hogy menjek be hozzá, és beszéljek vele, de nem tettem. Talán dacból, talán félelemből, nem tudom. Aztán meghalt, és nekem már nem volt lehetőségem többé beszélni vele. Ezt csak akkor értettem meg.

Ismét beáll a csend. Ezúttal valószínűleg Nicholas is gondolkozik a szavaimon. Merthogy én azt teszem. Szeretném visszapörgetni az időt, és elmondani apámnak, hogy megértettem őt. Nem lehetett könnyű neki, mert aki nem elfogadó, annak ugyanúgy le kell győznie a démonjait, mint ahogy nekem le kellett, amikor felvállaltam azt, aki vagyok.

– Az első rosszulléted alkalmával szóba került édesapád? – szólal meg Nicholas váratlanul.

Bólintok.

– Egyéves évforduló volt. Anyát kivittem a temetőbe.

Nick nem veszi le rólam a szemét. Próbálok olvasni a végtelen kékségekben.

– Gondolod, hogy…

Már nem érdekel a hivatalos hangnem. Nicholas majdnem velem egyidős, és olyan titkokat árultam el neki magamról, amit még Alice sem tud. Pedig ő a legjobb barátom.

– Lehetséges – feleli. – Van másik olyan rosszulléted, ami ehhez a traumához köthető.

Végigpörgetem a fejemben a dolgokat.

– Legutóbb anyával beszéltem előtte telefonon. Amikor pedig a liftben lettem rosszul, arra gondoltam, hogy biztosan hívni fog a hétvége miatt… – Felkapom a fejem, mert hirtelen minden világossá válik, és az orvosom megerősít ebben.

– Édesanyád az összekötő kapocs. Ő bíztatott, és te közvetlenül neki mondtál nemet. A személye arra emlékeztet, amit elmulasztottál, amit nem tehetsz jóvá.

– De miért pont most? – Igazából nem várok választ, de meglep, hogy Nick mégis felel.

– Valószínűleg végig hordoztad magadban, és most az évforduló váltotta ki belőled. Újra szembe kellett nézned a megmásíthatatlannal.

Nem tudok vitába szállni vele, mert érzem, hogy igaza van. Pontosan emlékszem, mennyire nehéz volt kimennem a temetőbe.

– Mi a megoldás? – kérdezem szárazon.

– Fel kell dolgoznod magadban ezt a traumát. Le kell zárnod, hogy el tudd engedni. Aztán hozzákezdhetsz a gyógyuláshoz. – Az órájára néz. – Sajnálom, nem a legjobbkor, de be kell fejeznünk mára, mert megérkezett a következő páciensem. A névjegyem megvan. Bármikor felhívhatsz a hétvégén, ha szükségét érzed. Más esetben hétfőn ugyanebben az időpontban találkozunk, ha neked is megfelel.

Szinte kívülállóként hallgatom végig a szavait, mert még mindig az előző felismerés hatása alatt vagyok.

Elköszönünk egymástól. A váróban egy középkorú nő szorongatja a táskáját a kezében, és Nick beengedi a rendelőbe. Még utoljára felém biccent, majd becsukja maga után az ajtót.

Hazafelé végig azon agyalok, amit Nicholas a felszínre hozott. Tényleg az apámhoz fűződő kapcsolatom lehet az oka a rohamaimnak? A lezáratlan múlt tehet minderről? Mégis, hogyan temessem el magamban, amikor már nincs lehetőségem elmondani neki azt, ami a szívem nyomja? Hogyan nyugodhatna meg a lelkem? Nem igazán tudom a válaszokat.

Magamra maradok a kérdéseimmel, nincs kivel megvitatnom őket. Alice-nak soha nem beszéltem a múltamról, és habár biztosan megértené, min mentem keresztül, megoldást ő sem tudna kínálni. Anyának pedig eszemben sincs megemlíteni, mert rögtön magát hibáztatná. Ezt nekem kell elrendeznem, csak kérdés, hogyan…

3. fejezet: Gyógypuszi

A szombat meglepően jól telik. Egyszer sem érzem közeledni a bajt, leköt a munka. A második teszt is hibátlanul lefut, így már csak véglegesítenem kell, aztán hétfőn elküldhetem a megrendelőknek.

Késő délután a kezembe akad egy szórólap. Ingyenes szabadtéri koncertet hirdetnek a főtéren, ami egyben a karácsonyi vásár hivatalos megnyitója is. Úgy döntök, elmegyek, és szétnézek. Felhívom Alice-t, lenne-e kedve csatlakozni hozzám, de közli, hogy randija lesz, és szólhattam volna hamarabb.

Nem szegi kedvem a visszautasítása, magamra húzok egy meleg pulcsit, belebújok a bakancsomba, felveszem a kabátomat és még egy sálat is dobok a nyakamba. Biztosan hideg van kint, jobb felkészülten belevágni az éjszakába.

Kocsival megyek, de attól még egy pohár forralt bort megengedhetek magamnak. Ekkor beugrik, hogy gyógyszert szedek, és fogalmam sincs, lehet-e alkoholt inni rá. Aztán az is eszembe jut, hogy nem tettem el a másikfajta tablettákat. Ez kissé lejjebb vesz a lelkesedésemből, de nem annyira, hogy visszamenjek érte.

Egészen közel sikerül parkolni a forgataghoz. Érdeklődve sétálok el a színes fabódékból álló sorokig. Orromat nyomban megcsapja a különböző gyorsbüfék és kolbászsütők ínycsiklandozó illata, de a forralt bort árusító standot is hamar kiszúrom. Itt nem zavar a tömeg, nyílt terep, szabadon mozoghatok.

Veszek egy pohár kellemesen fűszeres bort, és a sor végén felállított színpad felé araszolgatok, közben bámészkodok, és annyira elfog a karácsonyi láz, hogy én is csinálok pár szelfit egy hatalmas mikulásnál, aztán egy színezüstben tündöklő szánnál és még a város karácsonyfájánál is.

Mire megközelítem a színpadot, a zenekar már hangol. Megállok hátul, de tökéletesen látok mindent, mert csak pár sornyi ember várakozik a kezdésre. Aztán elkezdődik a koncert, elsőként egy ismert dalt játszanak a fiúk. Hamar magával ragad a hangulat, lötyögök a fülbemászó dallamokra, aztán erősen meglöknek hátulról. Előrébb lépek. Pár perc múlva ismét tolnak egyet rajtam. Megfordulok, és abban a pillanatban tudatosul bennem, hogy mögöttem hatalmas tömeg gyűlt össze.

Visszafordulok a zenekar felé. Igyekszem kizárni a tudatomból, hogy mennyire körbe vagyok zárva, ám hiába. A pánik pillanatok alatt átveszi a hatalmat felettem, és belsőmet elönti a már jól ismert, ijesztő érzés. Menekülnöm kell.

Rémülten próbálok utat törni magamnak az éneklő, csápoló embertömegen át. Nehezen jutok előrébb. Arra az oldalra próbálok kijutni, amerre parkoltam, mert minél hamarabb a kocsimhoz szeretnék érni, vagy legalábbis ki innen, mert úgy érzem, rögtön megfulladok.

Szemembe könnyek szöknek, elveszni látszik a csata, mert a pánikroham maga alá gyűr. Minden erő kimegy a lábamból, ezért megállok szusszanni. Megrázom a fejem, mert mintha egy kék szempárt láttam volna a könnyfátylon keresztül. Képzelődöm, ebben biztos vagyok. Utolsó erőmmel még megdörzsölöm az arcom.

– Gyere, segítek! – Egy kar pihen meg a vállamon.

Hitetlenkedve pislogok Nicholasra. Hogy kerül ő ide?

Kábán követem. Az arcok és a hangok összemosódnak előttem, testek lökődnek nekem, tehetetlenül sodródnék, ha Nick nem terelgetne határozottan. Aztán megszűnik a tömeg, a zene is halkabb. Sötétség vesz körbe.

– Lassabban lélegezz, különben el fogsz ájulni!

Felfigyelek Nicholas nyugodt hangjára. Körülnézek. Egy árkád alatt vagyunk, távol a tömegtől. Hátam a falnak vetve támaszkodom, és úgy kapkodom a levegőt, mintha futottam volna.

– Nagyon rossz – nyöszörgöm, merthogy mindkét karom fájón zsibbad, a hasamban mintha tégla lenne, a mellkasomon pedig egy elefánt ül, és reszketek, mint a nyárfalevél.

Nick magához ölel.

– Tudom, mindjárt elmúlik. Erős rohamod van – suttogja gyengéden. – De csak pár perc, és túl leszel rajta. Mély levegő, lassan, ne kapkodj. Erősebb vagy nála, Mack.

Halkan duruzsol a fülembe, közben a hátamat simogatja. Testének melege átszivárog hozzám. Érzem az illatát, a forró leheletét. Annyira jó az ölelésében… Megdermedek, ugyanis puha ajka a bőröm érinti. Olyan lágyan, hogy alig érzem, de biztos vagyok benne, hogy puszit adott a nyakamra.

Váratlanul önt el a forróság, a reszketésem alábbhagy, a légzésem is rendeződik. Nick lassan elhúzódik, és a szemembe néz.

– Hazakísérlek. Mivel vagy?

Először csak értetlenül pislogok, majd felfogom a kérdését.

– Kocsival – felelem rekedten, és eszemben sincs tiltakozni.

Nick megigazítja rajtam a kabátot, és int. Némán indulok el. Nem igazán tudom, mit mondhatnék. Az elmúlt pár perc akár kínos is lehetne, mégsem érzem annak. A szánalmas rosszullétem helyett azon pörög az agyam, amit Nick csinált. Közel engedett magához. Kétlem, hogy a többi betegével is ilyen közvetlen lenne, ám nem akarok elhamarkodott következtetést levonni.

– Erre – mutatom, és befordulunk a sarkon, ahol már látom a Chryslert.

Előhúzom a kulcsot a zsebemből, és meglepve pillantok a kék szemekbe, ugyanis Nick a tenyerét tartja.

– Majd én vezetek.

Megforgatom a szemem, és a kezébe nyomom a kulcsot. Már kutya bajom, de ha ez megnyugtatja, legyen. Vezessen ő.

Bepattanok mellé, az anyósülésre. Nick gondosan beállítja a tükröt magának. Kicsivel magasabb nálam, így az ülést is hátrébb tolja. Nem szólok, csak somolygok magamban, annyira képtelennek tartom a helyzetet, hogy a dokimmal ülök itt, akivel életemben még csak kétszer találkoztam.

– Hogy érzed magad? – kérdezi.

Szinte jókedvűen rántom meg a vállam.

– Még soha, senki sem adott gyógypuszit a lelkemre.

Zavartan felnevet, rám néz, majd újra az útra figyel.

– Hiba volt, ne haragudj. Nem hittem, hogy észreveszed.

– Segített. – Mutatom, hol kanyarodjon le.

– Anélkül is elmúlt volna.

– Bizonyára.

Kínos csend tölti meg a szűk teret. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, én viszont tudom, mit akarok.

– Itt leparkolhatsz – szólok, amikor a háztömb elé érünk, és amint leállítja a kocsit, felé fordulok. – Szeretném, ha feljönnél.

A fejét ingatja, és nem néz rám, úgy válaszol:

– Nem lenne okos dolog. Az orvosod vagyok.

– Akkor ki vagy rúgva.

Végre felém fordul, és elneveti magát.

– Ez nem így működik, Mack.

A keze után nyúlok, és határozott mozdulattal az ágyékomra húzom, hogy érezze, mit váltott ki belőlem.

– De én így működöm.

– Basszus, ne csináld! – Elrántja a kezét, és idegesen a hajába túr. – Beteg vagy, nem akarok visszaélni a helyzeteddel, és egyébként is tilos…

– Ne gyere nekem az orvosi etikával! – háborgok. – Kívánlak, azóta áll a farkam, amióta hozzám értél. Nem lehetne, hogy eltekintesz attól, ki vagy, és csupán egyszerű férfiként közelítesz hozzám?

– Bárcsak megtehetném.

– Megteheted – erősködök. – Gyerünk, Nick! Keféld ki belőlem az emlékét is ennek a rohadt rosszullétnek!

Meg sem várom a válaszát, kipattanok a kocsiból, és nyitom a lépcsőház ajtaját. Tudom, hogy utánam fog jönni. Ha másért nem, a kocsikulcs miatt. Hallom, ahogy csapódik a kocsiajtó. Igyekeznie kell, különben kint reked, mert nem várom meg. Felmegyek a lépcsőn. Az első lakás az enyém. Nick beér, amíg a zárral szöszmötölök. Fellép mellém. Pimaszul az arcába vigyorgok, és ő úgy taszít be az ajtón, hogy majdnem elesek vele együtt, merthogy belé kapaszkodom. Az előszoba falának, nyom, lábával pedig berúgja az ajtót.

– Ezért nagyon meg kellene, hogy büntesselek – sziszegi az ajkamtól egy centire.

– Hm, benne vagyok – szemtelenkedem, majd lehervad a mosoly az arcomról, mert az iránta érzett vágyam egyszerűen letaglóz. – Annyira akarlak, doki…

Megcsókol. Finoman, ismerkedően, mégis tele szenvedéllyel. Eddig se nagyon tudtam értelmesen gondolkozni, ezután pedig már végképp nem megy. A háló felé húzom magammal, közben mohón tépjük le egymásról a ruháinkat. Nem úgy, mint a filmekben, hanem ügyetlenül botladozva, még a könyököm is beverem a kilincsbe, de kit érdekel, amikor itt van ő, félmeztelenül, baromi szexin, egy tetoválással a csípőjén.

– Végem van tőled – nyögöm, és magammal rántom az ágyra.

Türelmetlenül esünk egymásnak, majd lassítunk a tempón, egészen érzékien szeretkezünk, hogy aztán új erőre kapva ismét vad csatát vívjunk a végső kielégülésig.

Fáradtan, izzadtan pihegünk egymás mellett. Előre borítékolható, mi fog történni, de megvárom, hogy ő kezdjen hozzá, mert túl jól érzem magam ahhoz, hogy elrontsam egy kellemetlennek ígérkező beszélgetéssel.

– Letusolhatok?

Nem éppen erre számítottam, így némileg zavartan bólintok.

– Persze. Adok tiszta törölközőt.

Felkelnék, de megfogja a karom, és fölém hajol.

– Jó volt veled, köszönöm. – Megcsókol. Ez a csók most nem a szenvedélyről szól, hanem talán ígéret…

Miután elválik tőlem megsemmisülten pislogok fel rá. Megőrjít ez a pasi.

– Járnál egy lelki roggyanttal? – robban ki belőlem a kérdés.

Aranyosan felnevet, és visszafekszik mellém.

– Nem vagy lelki roggyant.

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

Nick felém fordítja a fejét, kék szeme kristálytisztán csillog.

– Elhívhatlak randira?

Letörölhetetlen vigyor jelenik meg az arcomon.

– Szeretnék elmenni veled randizni.

– Jó. És nem akarom, hogy másik orvoshoz menj.

– De azt mondtad…

– Nem kell orvoshoz járnod – vág a szavamba. – Megcsináljuk. Itt leszek, és segítek. Segítek neked meggyógyulni, Mack. És most kérem azt a törölközőt.

Végül együtt tusolunk le, aztán Nick visszaveszi a ruháit. Szeretném, ha maradna éjszakára, de így is rettenetesen gyors a tempó.

– Mától nem az orvosodként vagyok melletted – kezd el beszélni, miután felöltözött. – De a tanácsaimat vedd komolyan, rendben?

– Eddig is komolyan vettem.

Bólint, majd csapvizet enged a pulton talált bögrébe, amiből a kávémat szoktam inni. Tetszik, hogy otthon érzi magát nálam. Elbűvölten figyelem, ahogy ivás közben mozog az ádámcsutkája.

Leteszi a poharat, és megtörli a száját a kézfejével.

– Örülnék, ha nem szednéd tovább a gyógyszereket – kezd el türelmesen magyarázni –, mert azzal csak elodáznád a dolgot. Ezt a betegséget fejben kell legyőznöd.

– Akkor miért írtad fel? – tárom szét a karom.

– Mert úgysem tudtalak volna meggyőzni. Általában mindenki a könnyebb utat választja.

Összefonom a karomat a mellkasomon, és a vállammal megtámasztom a hűtőszekrényt.

– Továbbra sem akarok terápiára járni.

– Nem kell, de nem lesz könnyű. Hatalmas akaraterőre és kitartásra lesz szükséged hozzá. Ez a mai durva volt, és biztosan lesz még ilyen.

Ezt én is tudom. Sajnos.

– Tényleg. Hogy kerültél oda? – Elég hülye kérdés, hisz biztosan a vásár miatt volt ott ő is, de érdekel a válasza.

Nick közelebb lép hozzám, a kezem után nyúl, és finoman végigsimít az ujjaimon.

– Véletlenül keveredtem arra. A kedvenc bioboltomba készültem, amikor megpillantottalak téged. Meglepett, hogy egyedül látlak, mert a pánikbetegek ritkán mozdulnak ki, és főleg nem egyedül.

– Követtél? – szalad magasba a szemöldököm.

– Leginkább csak a tekintetemmel, de aztán szem elől veszítettelek, és mivel előtte láttam, hogy a színpad felé tartasz, sejtettem, hogy arrafelé kell keresselek.

Elképedve ingatom a fejem.

– Megmentettél.

– Kimentettelek onnan. Nem ugyanaz – nevet, és megszorítja a kezem. – Vonzódtam hozzád, ez az igazság. És bevallom, csaltam.

– Mivel?

– A második alkalmat már nem írtam be a gépbe. Gyakorlatilag csak egyszer jártál nálam. Így annyira nem számítasz a páciensemnek.

Elnevetem magam én is, és magamhoz ölelem.

– Micsoda számító kis dög vagy!

– Kikérem magamnak – tiltakozik, miközben a hátam simogatja –, csak előrelátó voltam, mert bejött hozzám egy gyönyörű fiú, és elmesélte, hogy meleg…

Hihetetlennek tartom, hogy mindez megtörténik. Az utálatos betegségem ellenére boldogabbnak érzem magam, mint valaha.

 

4. fejezet: Türelemjáték

Az első hét az ismerkedésé. Nick tényleg randizni visz. Először étterembe, másodszor moziba, harmadjára pedig a jégpályára. Minden alkalommal érzem, hogy figyel engem. Lesi a reakcióimat, ugrásra készen áll, ha rám törne a roham. Ám nem történik meg, egyetlenegyszer sem leszek rosszul. Ennek annyira örülök, hogy a jégpályáról hazafelé nevetve megjegyzem, hogy tényleg segített az a gyógypuszi.

Megint Nick vezet, az ő kocsijával vagyunk, és a lakása felé tartunk. Mosolyog azon, amit mondtam.

– Nem akarom elrontani a kedved, de ne bízd el magad. A pánik alattomos dolog, nem fog elmúlni egy csettintésre. Most a boldogsághormonok legyőzték, ám a sunyi gyűjti az erejét. Jobb, ha felkészülsz rá.

Lehangoló ezt hallani, habár legbelül tudtam, hogy nem lehet csak ennyi. Ha a szerelem legyőzhetné a pánikot, akkor sok szerelmes és kevés pánikbeteg ember lenne…

Nem kell sokat várni a támadásra. Két nap múlva, épp elmélyülten dolgozok az új felkérésen, amikor fordulok a székemmel, hogy elővegyek egy tiszta papírlapot a fiókból, és hirtelen megszédülök. Megkapaszkodom az asztal szélében, de akkor már érzem a gyomromban felépülő rossz érzést.

– A picsába! – morgom.

Felállok, fel-alá kezdek járkálni, és mélyeket lélegzem közben. Tekintetem többször a konyha felé siklik, ahol a fiókban ott lapul a gyógyszer. De Nick azt mondta, ne szedjem, ez fejben dől el. Ott kell megvívnom a harcot. Ellenben ez rohadtul nem ilyen egyszerű. Ő nem érzi azt, amit én.

A pánik teljesen eluralkodik rajtam. Talán amiatt érint ez sokkal rosszabbul, mert titokban mégis reménykedtem a gyógyulásban. És nem kegyelmez: leteper, padlóra küld, minden erőmet felemészti. Már lépek a gyógyszerért, amikor kopogtatást hallok. Reszketeg kézzel nyitom ki az ajtót, mely mögött Nicholas áll.

Elég csak egy pillantást vetnie rám, és tudja, mi a helyzet. Féltőn magához ölel, és kisimítja az arcomból az izzadt hajtincseimet.

– Mióta tart?

– Nem tudom – felelem elfúló hangon. – Nagyon nehéz, Nick! Nem bírom!

A nyakába fúrom az arcomat, hogy elrejtsem a gyengeségem.

– Tudom, bébi, nem vagy gyenge, te erős vagy! Beszélj hozzá, mutasd meg neki, hogy nem győzhet le. Csak jön, aztán megy, de te itt maradsz, mert minden alkalommal te kerülsz ki győztesen ebből a csatából.

Szavai erőt adnak. Igaza van. Mindig legyőzöm, de attól még rohadt nehéz.

Bekísér a nappaliba, ahol leülünk, és egészen addig simogat, meg beszél hozzám, amíg jobban nem leszek. Rettenetesen fáradtnak érzem magam, kimerít a küzdelem. Kissé álmatagon figyelem, ahogy Nick kitűz egy naptárt az íróasztalom mellé, és odaakaszt mellé egy piros tollat.

– Mától minden egyes nap bepirosozod azt a napot, amikor rosszul leszel – magyarázza. – Ha ügyesek vagyunk, akkor egyre kevesebb piros szín lesz a rajta.

Bágyadtan elmosolyodom. Ő annyira erős és komoly férfi. Sokkal keményebben harcolna, mint én. Sőt, neki nem is kell harcolnia, mert sosem fog ilyen nyavalyával küzdeni.

Leül hozzám, és a vállamat átkarolva magához húz.

– Szeretném, ha meggógyulnál, Mack. A jövő héten kimehetnénk együtt a temetőbe…

A gyomrom azonnal gombóccá zsugorodik apa emlékére.

– Nem fogom tudni lezárni – suttogom.

– Talán mégis. Adj egy esélyt neki.

– Hogyan? – A csodás kék szemekben kutatom a választ.

– Ott elmondhatsz neki mindent, amit érzel és amit nem sikerült tisztáznotok egymással. Nem kell hinned semmiben, csak abban az egyben, hogy ő hallani fog téged.

Elmerengek a szavain. Igaza van, adnom kell egy esélyt ennek az egésznek. Semmit sem veszíthetek vele, sőt, igazából csak nyerhetek.

– Erre fel kell készülnöm – mondom bizonytalanul.

Ujjbegyeivel a tarkómat cirógatja.

– Van idő, mehetünk két hét múlva is.

Hátrahajtom a fejem, és megtornáztatom a nyakam, annyira jólesik az érintése. Majd fogom magam, és szemből az ölébe fordulok.

– Szeretkezni akarok veled – közlöm, és máris visszatér a pimasz énem, aki igazából vagyok, csak ez a fránya betegség állandóan el akarja nyomni.

Nick megnedvesíti az ajkát.

– Ahogy látom, rájöttél, hogy a rendszeres szex sokat segít.

Elégedetten hümmögök.

– Kellenek a boldogsághormonok.

Feljebb tolja a csípőjét, érzem a merevedését a fenekemhez nyomulni.

– Akkor gyorsítsuk meg azt a gyógyulást – mordul, és leteper a kanapéra.

Beleszerettem Nickbe. Ezt már akkor tudtam, amikor először elvitt randira. És nemcsak én tudtam, hanem Alice is, mert amikor elmeséltem neki mindent, szemrebbenés nélkül az arcomba vágta, hogy fülig szerelmes vagyok. Én meg természetesen tagadtam. Ő meg nevetett rajtam, és megpaskolta az arcomat, majd közölte, hogy szeretne találkozni Nickkel. Nos, ezt a találkozót azóta is halogatom, mert tudom, hogy kizárólag én lennék a téma.

Aztán pár nap múlva Alice váratlanul beállít hozzám. Természetesen Nick épp nálam van, így nem kerülhető el a találkozásuk. Alice jó alaposan végigméri a dögös dokimat, majd karba font kézzel neki szegezi a világ legkínosabb kérdését:

– Ugye nem fogod te is kihasználni, mint az előző pasija?

Nick még a száját is eltátja döbbenetében. Nem meséltem neki az előző kapcsolatomról. Vagyis nem olyan részletekbe menően, ahogy talán kellett volna, mert akkor most Nick nem lenne ennyire meglepve.

– Basszus, Alice! – forgatom meg a szemem, majd Nickhez fordulok. – Nick, ő Alice, a legjobb barátom és az összes titkom kifecsegője.

– Ó! – kapja Alice a szája elé a kezét. – Bocsi, azt hittem már eljutottatok odáig, hogy beszélsz neki Adamről.

– Üdv, Alice! – fog vele kezet Nick. – Nos, Adamről hallottam már, de ezek szerint nem mindent.

– Nem érdekes – vágok közbe. – Kissé palira vett, előfordul az ilyesmi. Isztok valamit?

Mindketten némán bámulnak. Nem jött össze a terelésem, úgyhogy megadóan lerogyok a kanapéra.

– Adam programozó, mint én. Lenyúlta az egyik projektemet. Csak emiatt randizott velem. Nem nagy cucc. – Még a vállamat is megvonom a hitelesség kedvéért.

– Ha te mondod… – motyogja Alice, és a konyhámba megy, hogy kiszolgálja magát a hűtőmből.

Nick leül mellém, és a combomra fekteti a kezét.

– Úgy látom, több traumával is meg kellett küzdened az utóbbi időben.

– Nem érintett olyan mélyen, mint ahogy Alice gondolja – suttogom. – Majd elmesélem.

Alice leül hozzánk, és természetesen mindenről kifaggatja a dokimat. A beszélgetés végére meglepően jól kijönnek egymással, képesek együtt nevetni, és még az sem zavar, hogy épp én vagyok a mulatság tárgya. Kezdem azt gondolni, az idei karácsony mindenféle szempontból különleges lesz számomra. Úgy tűnik, most először én is a párommal fogok ünnepelni. Azzal a csodálatos emberrel, aki megmenteni próbál engem. Szerintem anya is imádni fogja.

* * *

Újabb másfél hét telik el, a naptárban két csúnya pirospont díszeleg. Nick szerint ez nem vészes, másoknál napi szinten jelentkezik a rosszullét, úgyhogy nincs miért aggódnom. Nem mondok el neki mindent, de szerintem anélkül is tudja, hogy minden egyes napom egy küzdelem. Megúszni próbálom, és ebben az iránta érzett szerelmem rengeteget segít.

– Két nap múlva karácsony – mondja szombaton ebéd közben. Nála vagyunk, ő főzött, amivel egészen lenyűgözött. – Ma kimehetnénk a temetőbe, ha úgy érzed, felkészültél.

Mi tagadás, halogattam a dolgot, mert ez tényleg nem egyszerű.

– Rendben – felelem csendesen.

Nicholas az arcom fürkészi, de nem szól semmit. Már nem ad több haladékot, és valószínűleg jobb is, ha túl leszek rajta.

Hat órakor indulunk el. Sötét van, mintha éjszaka lenne. Szótlanul bámulom a várost, a házakat, a járókelőket, a parkoló autókat. A gondolataim akörül forognak, mit fogok mondani apának. Soha életemben nem csináltam még ilyet, és nem is vagyok az a típus, aki hinne ilyesmikben. De Nick eléggé meggyőző tud lenni. A belé vetett bizalmam jelenleg erősebb bárminél.

A temető hangulata egészen ünnepinek hat a sok meggyújtott mécsesével. Hétvége lévén sokan kijöttek, vannak olyan sírhelyek, ahol kis karácsonyfák vagy LED-füzérek világítanak. Nick a kezemet fogja, meleg tenyere jólesően öleli körbe az enyémet. Amikor apa sírjához érünk, beletesszük a hófehér liliomokból álló csokrot, amit természetesen Alice boltjából vettünk. Szerinte reggelre meg fog fagyni, de akkor sem voltam hajlandó művirágot venni.

Tétován nézünk le az apró sírkőre. Nick a vállamnál fogva magához húz, és puszit ad az arcomra.

– Akarod, hogy arrébb megvárjalak?

– Nem – rázom hevesen a fejem. – Szeretném, ha maradnál.

Bólint, és újra összefűzi az ujjainkat.

Nehéz belekezdenem, de erőt veszek magamon.

– Szia, apa! – Leheletem párája tovaszáll a levegőben. – Ő itt Nicholas, a barátom. Kár, hogy nem tudjátok személyesen megismerni egymást, mert szerintem kedvelnéd őt. Orvos. Nagyon okos, jól bánik velem. Szeretem őt… – Nickre pillantok, mert megszorítja a kezem, aztán visszafordulok a sírkőhöz. – És szeretlek téged is, apa. Tudom, hogy nem mutattam ki eléggé, sokszor undok voltam veled, de csak azért, mert féltem. Féltem attól, nem lehetek többé a fiad, pedig azóta már rájöttem, hogy mindig az voltam. Akkor is, amikor azt hittem, haragszol. Nem haragudtál és nem utáltál engem, csak magadba zárkóztál. Időre volt szükséged, hogy feldolgozd a tényt, hogy én más vagyok, és nem ajándékozlak meg unokákkal. Meg talán szégyelltél is kicsit... De nem baj, már elfogadtam. Én sem haragszom rád, apa. Sajnos túl későn jöttem rá erre, pedig anya hányszor kért, hogy menjek be hozzád a szobába, és beszélgessünk. Bármiről… De leginkább kettőnkről. Már bánom, hogy nem tettem. Viszont most itt vagyok. Kissé megtörten, de itt állok, apa – letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról –, és hozzád beszélek. Remélem, hallasz, és a te lelked is megkönnyebbül, mert én máris jobban érzem magam, hogy mindezt elmondhattam neked. – Előrébb lépek, leguggolok, és végigsimítok a sírkövön. – Szeretném, ha büszke lennél rám. Ígérem, vigyázni fogok anyára, és sokkal többször meglátogatlak majd!

Felállok, megint megtörlöm az arcom, mert a könnyeim megállíthatatlanul potyognak. Nicholas szorosan magához ölel.

– Én is büszke vagyok rád, Mack. Nagyon szeretlek téged.

Ekkor végképp összeroppanok, mert most először mondta ki, mit érez irántam. Sírok, mint egy kisgyerek, de ő annyiszor látott már gyengének, hogy nem számít. Olyannak szeret, amilyen vagyok. Eleve sérülten ismert meg, de innentől kezdve már csak előrefelé visz az út. Győzni fogok, mert győzni akarok.

* * *

Egy évvel később

Nick leakasztja a naptárt a falról. Végignéz rajta, majd mosolyogva rám pillant.

– Erre már nincs szükség. Az utóbbi három hónapban egyetlenegy nap sem piroslik.

– Remélem, így marad. – Büszkén dőlök hátra, és a lábamat felteszem a dohányzóasztalra. A tévé duruzsol a háttérben, habár egyikünk sem nézi.

– Talán előfordulhat még egy-két rosszullét, de amiatt nem kell aggódnod. Tudod kezelni. Mérhetetlenül büszke vagyok rád, amiért képes voltál végigcsinálni. És most ideje lenne pakolnunk.

Értetlenül emelem fel a fejem, és körbenézek a lakásban.

– Rend van, vagy nem?

– Nem arra gondoltam – mosolyog Nick sejtelmesen. – Szeretném, ha nálam állítanánk fel a fát, de kevés karácsonyi díszem van. Áthozhatnád a tiédet… És vele együtt a többi holmidat is.

Elakad a szavam, döbbenten pislogok rá. Most burkoltan arra célzott, hogy költözzek hozzá?

– Nick… – nyögöm, és közben már legbelül örömtáncot járok.

– Mozdulsz, vagy tényleg könyörögnöm kell, hogy költözz hozzám?

Felugrok, és örömömben a nyakába borulok.

– Basszus, el sem tudom mondani, mennyire szeretlek téged.

– Az pont elég, ha kimutatod – kacagja. – Gyerünk, Mack bébi, mert még be kell rendezkednünk, és holnap vendégeink jönnek. És persze boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt neked is, dokim!

A pánikbetegség megváltoztatta az életem. Küzdelmes út van mögöttem, rengeteg gyötrelmes pillanat, de nem adtam fel. Beszéltem hozzá magamban, sőt, néha hangosan is, ahogy Nick tanácsolta, és igaza lett. Végül én győztem, mert a pánik rájött, hogy nincs értelme tovább próbálkoznia, mert nem félek tőle. Nincs rám hatással. Többnyire a szorongás is elmúlt, úgyhogy visszatért az a Mack Drake, aki mindig is voltam: az életvidám, állandóan poénkodó és most már maradéktalanul boldog Mack. És igazából hálával tartozom ennek a betegségnek, mert neki köszönhetem a szerelmemet, Nicholast.

Vége