Neon Blue - 2. fejezet

2. fejezet: Rács mögött

Gregory

Az állkapcsomat tornáztattam, mert úgy éreztem, kiakadt. Recsegett, ropogott, de legalább a helyén volt.

– Mit bámulsz? – kérdeztem a Jordan névre hallgató faszkalaptól, akinek még törlesztenem kell ezért.

A rendőrautóban ültünk összebilincselt kézzel, de ez sem akadályozott volna meg abban, hogy most én fejeljem le őt, ha úgy tartja kedvem. Szerencséje, hogy nem felelt, különben tuti megtettem volna, bár már az idióta somolygása is idegesített. Sosem csíptem az ilyen gazdag seggfejeket, akik mindenhol csak az eszüket játsszák, mintha ők szarták volna a spanyolviaszt. Egyedül a csodás kék szemekkel rendelkező szépséget irigyeltem tőle. Imádtam az egyedi arcokat, és ez a gyönyörűség tökéletesen az én ízlésem volt. Már akkor felfigyeltem rá, amikor belépett a flancos virágos zakójában. Nem megszokott látvány a Red Sky-ban, ahol többnyire csak egyszerű srácok buliznak.

– Kifelé! – Az egyik zsaru megragadta a karomat, és kirángatott a kocsiból.

Sorban álltak meg a járművek a parkolóban, és mindegyikből kiszedtek valakit. Néhányukat nem ismertem, de kiszúrtam Tylert a kékszemű szépséggel, és Andrest is a másik jómadárral. Mögöttem Jordant lökdösték a bejárat felé. Egy tágas előtérbe tereltek minket, és le kellett ülnünk a kék, műanyag székekre. A bilincset rajtunk hagyták. Mellém ismét Jordan került, de a másik oldalamra Tylert nyomták le.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle, mert láttam, hogy az arca rendesen össze van karmolva.

Tyler a bárban dolgozott, és együtt is laktunk hármasban: Andres, ő és én.

– Ha nem avatkoznak közbe, elláttuk volna a bajukat – fújtatott dühösen, és belerúgott a mellette ülő sötétszőke srác bokájába.

– Fejezd be, vagy letépem a fejed! – mordult rá az.

– És mégis mivel? A fogaddal? Örülj, hogy nem vertem ki! – feleselt vele Tyler.

Jót nevettem rajtuk magamban. Tyler mindig ilyen kis harcias, ha felidegesítik.

– Nyugi, édes! – mosolyogtam rá. – Itt húzd meg magad, majd máskor lejátsszuk velük – súgtam, de Jordan meghallotta, mert felém kapta a fejét.

– Arra mérget vehetsz, gyökér! – vetette oda.

A kopasz pasas ült mellette, aki nekem esett a bárban, a takarásában viszont a szépséget láttam. Idegesen járt a lába.

– Andres Pickens – hallottam, ahogy a haveromat szólítja az egyik rendőr. Az iratainkat még a kocsiba tuszkolás előtt elszedték, biztos azok alapján szólítanak majd bennünket.

Andres felállt. Vérzett az orra, vagyis már rászáradt az arcára. Elvezették. Kibaszott vagányul festett a tetoválásaival és a megbilincselt kezével. Simán elment volna a legmenőbb akciófilmekben is, mint a jóképű, sármos rosszfiú.

– Mit csinálnak vele? – kérdezte Tyler halkan.

– Semmit. Kikérdezik. Biztosan ez az eljárás – vontam meg a vállam.

– Remélem, nem tartanak bent – suttogta, és tekintetét le sem vette a szemben ülő gyanús alakokról.

Ezt én is reméltem. Egyikünk sem töltötte még az éjszakát fogdában, és habár nem voltunk ijedős gyerekek, de azért jobb szerettem volna a saját ágyamban aludni. Azonban gyanítottam, hogy ha magas pénzbüntetést szabnak ki, akkor gondban leszünk, ugyanis egyikünk sem állt valami jól anyagilag. Nekem akadt ugyan némi félretett pénzem, de nem ilyesmire tartogattam.

– Ashton Edward Lamont – mondták a következő nevet.

A szépség állt fel. Egyenes tartással, méltóságteljesen vonult el előttünk. A fenekét bámulva ízlelgettem a nevét. Ashton Edward Lamont. Illett hozzá.

Majd' egy órába telt, mire mindenki sorra került. Miért is ne, engem szólítottak utoljára.

– Gregory J. Davis – dörögte a nevem a mogorva, kövér pacák.

Tévedtem a kihallgatással kapcsolatban. Simán csak nyilvántartásba vettek. Ujjlenyomat és néhány fotó, aztán elvezettek egy folyosón, aminek a végén már láttam a rácsokat. Mindenki ott ücsörgött a cellában, néhány idegen arc társaságában. A pacák kinyitotta az ajtót, levette a bilincset, és engem is belökött.

– Szuper, együtt a család! – húztam el a számat, és ledobtam magam ismét Tyler mellé, mert ott volt szabad hely.

A díszes társaság szemközt ült. Ashton, Jordan, Ryan, majd két idegen, és ők is minket méregettek. Andres mellett szintén két ismeretlen, fiatal kölyök üldögélt.

Jordan végigsimított a hátranyalt haján, majd felállt, és a rácshoz sétált.

– Elnézést, szeretnék telefonálni – mondta a háttal álló kövér rendőrnek.

A fickó komótosan megfordult.

– Majd reggel.

– Mi az, hogy reggel? – háborgott Jordan. – Jogom van telefonálni!

– Reggel élhet is a jogával, és most pofa be! – csapott az őrünk egyet a gumibotjával a rácsra.

Én is felálltam. Nem azért, hogy Jordannek segítsek, hanem menni akartam erről a szar helyről.

– Miért tartanak itt reggelig? Mondják, mennyit kell virítani, és már itt sem vagyunk – szálltam be a vitába.

– Ezt nem te mondod meg, kölyök! – vetette oda a rendőr. – Üljetek vissza, és várjatok szépen a sorotokra!

– Baszd meg! – mordultam fel, és visszahuppantam a kemény lócára.

Az órámra néztem. Hajnali kettő is elmúlt, úgyhogy maximum csak hat órát kell várnunk. Nyolc körül már biztosan szóba áll velünk valaki. Jordan is visszasétált a helyére. Mivel senki sem igazán akart társalogni, így szemrevételeztem a helyet, nem mintha sok látnivalót találtam volna rajta. Szürke, koszos falak, amelyek valamikor fehérek lehettek, középen egy undorító WC csésze, ülőke nélkül, és egymással szemben két padsor, amiken várakoztunk. Tíz embernek kicsit szűkös volt a hely. A WC felett elszívó zúgott, de az sem tudta eltüntetni az émelyítő vizelet szagot, ami azóta irritálta az orromat, mióta betessékeltek ide. A fogda valószínűleg szarabb hely, mint egy rendes börtöncella.

Ashton előredőlve, a térdeire támaszkodva ült. Szőke, hullámos tincsei az arcába hullottak, összekulcsolt ujjain gyűrűk sorakoztak. A szemöldökét ráncolva meredt maga elé, és mintha csak megérezte volna, hogy őt bámulom, felpillantott rám. Nem kapta el azonnal a tekintetét, viszonylag hosszan nézett a szemembe, aztán felegyenesedett, és odabújt Jordanhez, aki óvón átkarolta a vállát. Mintha csak nekem akarta volna üzenni, hogy kopjak le.

Mindhárman nagyjából a húszas éveik közepén járhattak, akárcsak mi. Pontosabban Tyler csak huszonegy volt, de a cuki arcberendezése miatt néha még most is elkérték a személyijét.

– Ezt megtehetik? – kérdezte Ryan. Már mindenki nevét tudtam, köszönhetően a névsorolvasásnak.

A srác sötétszőke feje olyan zilált volt, akárcsak egy madárfészek. Amúgy egész helyesnek nézett ki a kerek arcával és a pisze orrával, amin most elkenődött vérfolt díszelgett. A többiek se néztek ki különbül. Jordan bal szeme bedagadt, és az öklét nyitogatta, melyen sebek éktelenkedtek. Biztosan fájt neki. Ashton arccsontján egy nagy piros folt látszott, de ahhoz képest egészen rendezettnek tűnt a külseje.

– Bármit megtehetnek – dünnyögte a kopasz, akit emlékeim szerint Steve-nek hívtak.

– Voltál már itt? – kezdett el vele társalogni Ryan.

– Már vagy ötször – bólintott Steve. – Úgyhogy vigyázz magadra, édes pofa – vigyorodott el.

Ryan azonnal arrébb húzódott, amin elmosolyodtam.

– Alhatok a válladon? – kérdezte Tyler.

– Te tudsz ilyenkor aludni? – néztem rá.

– Melóztam. Fáradt vagyok. – Máris a vállamra hajtotta a fejét.

Átkaroltam a derekát, hogy kényelmesebb legyen neki. Nem számított ez idegen dolognak nálunk, hiszen többször aludtunk már együtt. Tyler nem a pasim, csak néha lefeküdtünk egymással, és Andresszel szintén gyakran ágyba bújt. Az egész hármasunk egy véletlen folyamán alakult így. Andres egy tetoválószalonban dolgozik, ő készítette szinte az összes tetkómat. Haverok lettünk, összeköltöztünk, és együtt jártunk el szórakozni. Így ismerkedtünk meg Tylerrel a Red Sky-ban. Felszedtem, és hazavittem. Aztán ezt megismételtük még vagy háromszor.

Az egyik beszélgetésünk alkalmával Tyler megemlítette, mennyire le van égve, és egyedül nem bírja fizetni az albérletét. Andresszel összedugtuk a fejünket, és megegyeztünk, hogy őt is bevesszük, ha hajlandó a nappaliban, a kanapén aludni. Tyler belement, de szigorúan kikötöttem neki, hogy nem vagyunk együtt, ne úgy gondoljon a dologra. Mindketten ismerkedtünk másokkal is. Egyik este arra értem haza, hogy Tyler a kanapén smárol Andresszel. Nem igazán kifogásoltam a dolgot, úgyhogy kimondatlanul is, de Tylert bedobtuk a közösbe. Ez pedig igencsak szó szerint volt értendő, mert nem egyszer előfordult, hogy édes hármasban töltöttük az éjszakát.

– Nem bírok egyhelyben ülni – állt fel Ashton, és elkezdett fel-alá sétálni. Elegáns cipője sarkának koppanása ritmikus zajt csempészett a zárka fojtogató csendjébe.

Rettenetesen untatott a várakozás. Senki sem akart beszélni, attól tartva, hogy megint egymásnak ugranánk, és az nem igazán lett volna okos dolog ezen a helyen. Még magunk között sem lehetett szót váltani úgy, hogy a többiek ne hallják, ezért jó ideig csendben üldögéltünk. Ez idő alatt Ashton minden egyes vonását rögzítettem a fejemben, és egyre jobban tetszett, amit látok. Rohadtul vonzottak azok a rakoncátlan, selymes tincsek, a telt ajkak, de főleg a ragyogó kék szemei, melyekkel néha-néha felém pillantgatott. Sosem láttam még ilyen szép, karakteres arcot, mint az övé. Kár, hogy ő is csak egy nagyképű, sznob kölyök, aki szóba sem áll a magam félékkel.

– Nem hagynád abba, kedves? Már szédülök – szólalt meg Jordan.

– Bocs, csak megőrjít ez a várakozás, és az is idegesít, hogy holnap nem tudok ott lenni a nyitásnál – sóhajtotta Ashton, nekem háttal állva. – Vasárnap reggel mindig telt ház van a kávézóban.

Kávézóban? Ashton egy kávézóban dolgozik? Biztos voltam benne, hogy az övé, és nem alkalmazott, máskülönben miből futotta volna ilyen cuccokra, amit visel?

– Az alkalmazottak megoldják nélküled is. Semmi probléma nem lesz, ha késel kicsit. – Jordan a keze után nyúlt, és lehúzta Ashtont az ölébe.

El kellett fordítanom a fejem, mert nem akartam látni, de a fülem nyitva maradt.

– Tudod, hogy csak most nyitottam. A másik hely miatt nem aggódok, de ez… – suttogta Ashton.

Kettő is van neki? Hát kapja be!

– Reggel kifizetjük a büntetést, és már itt sem vagyunk – felelte Jordan, és egy halk cuppanást hallottam.

Vettem egy mély levegőt, és lassan kifújtam. Tyler édesen hortyogott mellettem, néha meg kellett igazítanom a fejét, le ne essen. A vállam már kezdett kiállni, de még tűrtem.

– Pszt – hívta fel magára a figyelmet Andres. Felé fordultam, ő meg előrébb hajolt. – Átvegyem?

Ezért is mélyült el így a barátságunk. Mindig figyeltünk egymásra.

– Szerintem fel fog ébredni, de próbáljuk meg – egyeztem bele.

Andres óvatosan átfordította Tyler fejét a saját vállára. A fiú tényleg felébredt, de csak annyi időre, hogy megnézze, ki háborgatta. Amikor meglátta Andres arcát, elmosolyodott, és már szunyókált is tovább. Elképesztőnek tartottam. Sosem tudnék ilyen helyzetben aludni.

Én is felálltam, hogy megmozgassam a végtagjaimat. Még mindig volt három óránk reggelig, és vizelnem is kellett. Szerintem a többieknek szintén, csak mindenki arra várt, hogy ne ő legyen az első. Hát, én bevállaltam. Végül is, egy mosdóban ugyanúgy egymás előtt végeznénk a dolgunkat. Tettem rá, hogy nem éppen olyan körülmények vannak. A WC kagyló elé álltam, és lehúztam a sliccemet.

– Khm – hallottam valaki torokköszörülését a szépfiúk közül.

– Mi az? Meg akarod nézni? – kérdeztem, habár nem tudtam, melyik kifogásolta a mutatványomat.

– Nem hoztam nagyítót – érkezett a válasz. Felismertem a hangját. Ashton? Ő ez a nagyszájú? Nocsak!

– Pedig neked szívesen megmutattam volna – feleltem, majd visszarendeztem magam a nadrágomba, és kézmosási lehetőség híján visszamentem a helyemre.

– Szállj le Ashtonról! – morogta Jordan.

– Még nem vagyok rajta, de majd leszek – pimaszkodtam egy meglehetősen ócska dumával, és a szépségre mosolyogtam.

Ashton fülig vörösödött. Időközben már a helyén ült, és nem a pasija ölében.

– Nem hagynátok ezt most? Nem akarok több időt eltölteni itt, mint szükséges – csattant fel Ryan.

– Egyetértek. Fogjátok be, vagy én fogom be nektek – szólalt meg most először a Steve mellett ülő Rob, vagy valami hasonló nevű nagydarab, fehér hajú fickó.

– Hú, de kemény valaki! – vigyorgott rá Andres szemtelenül.

Ugrásra készen figyeltem őket, mert a kopasz is nagyon bennünket méregetett. Nem biztos, hogy jó ötlet volt Andrestől ez a beszólás. Ez a két melák péppé ver minket, ha úgy akarják. Nem is értettem, miért csinálta.

– Te már csak tudod – kacsintott rá Rob.

Mi a fasz?

– Alig ismertelek meg. Ezer éve nem láttalak – mondta Andres derűsen.

– Ismeritek egymást? – néztem a barátomra döbbenten.

– Régen hozzám járt tetováltatni, és volt egy kis kalandunk – magyarázta Andres, a fickó pedig bólogatott mellé.

Hát persze. Itt mindenkit a melegbárból szedtek össze. Dumálni kezdtek egymással, így némileg gyorsabban telt az idő. A három díszpinty néha sutyorgott egymással, és már a WC-t is merték használni. A szemem néha majdnem lecsukódott, de aztán Tyler felébredt, és szóval tartott. El sem akartam hinni, amikor fél nyolckor végre kinyílt a cella ajtaja. Egy másik rendőr állt meg előttünk, és egy papírlapról elkezdte olvasni a neveket.

– Hubbard, Davis, Pickens, Page, Lamont, Morton, jöjjenek! – intett a fejével.

Felálltunk, és követtük. Mögöttünk egy másik zsaru zárta a sort. Visszavezettek bennünket a pulthoz, ahol egyeztették az adatainkat. Az ügyeletes, idősebb rendőr végignézett rajtunk, majd vett egy mély levegőt.

– Szerencséjük van. Gyorsított eljárásban intézték az ügyüket. A bírónő nem szabott ki pénzbüntetést, helyette két hét közösségi munkára ítélte magukat. A papírokon megtalálják a helyszínt, hol kell jelentkezniük hétfőn reggel hét órakor – darálta, és elénk tolt egy paksamétát. – A kollégáktól átvehetik a személyes holmijukat, de ezeket előtte írják alá – rakott le még egy adag papírt a pultra.

– Hogy mi? – szólalt meg először természetesen Jordan. – Nehogy azt képzelje már, hogy közmunkára megyünk! Van rendes állásunk, és ki tudjuk fizetni a bírságot! Szó sem lehet róla! Én nem írom alá ezeket! – pattogott idegesen.

Engem nem érdekelt a közösségi munka. Sőt! Kifejezetten örültem neki, ahogy a haverjaim is, mert így megmarad az a kevés pénzünk, ha egyáltalán elég lett volna a büntetésre.

– Sajnálom. Vagy elfogadja, vagy visszacsücsül a cellába, és beadja fellebbezését – vonta meg a vállát a pasas.

Jordan dühöngött, Ashton csitította, Ryan pedig ásítozott. Mi gyorsan aláfirkantottuk a papírokat, majd átvettük a cuccainkat, és léptünk is. Csak az utcára kiérve néztem meg, hová kell mennünk hétfőn: Kertvárosi Közösségi Ház.

– Titeket hová küldtek? – kérdeztem a többieket.

– Ugyanoda – felelte Tyler.

Megtorpantam.

– Ugye nem mondjátok, hogy ezekkel a seggfejekkel kell együtt dolgoznunk két héten keresztül?

Ha ez így lesz, akkor igencsak érdekes két hét elé nézhettünk.

 A könyvet itt tudod megvásárolni.