Neon Blue - 3. fejezet

 

3. fejezet: Várakozás

Ashton

Már nagyon mentem volna, de Jordan még mindig mondta a magáét. A rendőrségi épület előtt álltunk. Ryan a frissen visszaszerzett telefonját nyomkodta, én pedig, miközben Jordant hallgattam, a papírt tanulmányoztam.

– Egy közösségi ház. Az nem lehet olyan rossz – emeltem fel a fejem.

– Már, hogy a faszba ne lenne rossz? – csattant fel Jordan. – Nevetséges ez az egész! Fel fogom hívni az ügyvédemet! Kizárt, hogy én egy ilyen lepukkant helyen töltsek el két hetet!

Fáradt és nyűgös voltam ahhoz, hogy most az ő siránkozását hallgassam. Én bármit elfogadtam volna, csak ne kelljen tovább ott maradnom, szóval örültem, hogy ennyivel megúsztuk a dolgot.

– Rosszabb is lehetne – nézett fel Ryan a telefonjából.

Legalább ő hasonlóan gondolkozott, mint én.

– Te könnyen beszélsz! Onnan is el tudod intézni az ügyeidet! – vetette oda Jordan flegmán.

Ryan kisebb informatikai céget vezetett, míg Jordan egy fitnesz központot üzemeltetett, ahol hobbiból személyi edzőként dolgozott. Persze, kizárólag csak jól tejelő ügyfeleket vállalt. A szüleitől kapta, mert amúgy is egész nap a konditeremben múlatta az időt, és másra nem igazán tudták befogni. Az egyetemet sem végezte el, de mondjuk egy ilyen komplexum vezetéséhez nem is volt rá szüksége.

– Ne haragudjatok, fiúk, de nekem tényleg indulnom kell! – emeltem a fülemhez a telefonom, hogy hívjak egy taxit.

– Délután nálam? – kérdezte Jordan, de ez most Ryannek is szólt, nemcsak nekem.

– Hatkor ott leszek. Most megyek aludni, és végre lefürdök, mert bűzlök – intett Ryan, és már szedte is a lábait. Ő csupán kétutcányira lakott innen.

Jordan velem jött a taxival. Először az ő címét mondtam be.

– Fáj a kezed? – kérdeztem, mert még mindig gyakran simogatta.

– Nem vészes. Nagyon hülyén nézek ki? Érzem, hogy be van dagadva az arcom – tapogatta magát.

Odahajoltam hozzá, és adtam a sérülésére néhány finom puszit.

– Te mindig jól nézel ki – hízelegtem. – Tegyél rá majd egy kis jeget.

Jordan felmordult, és még el is mosolyodott.

– Kár, hogy sietsz – csúsztatta be a kezét a zakóm és az ingem alá. Megborzongtam, ahogy a meztelen bőrömhöz ért.

– Fáradt vagyok, és szerintem te is. Majd este, oké? – néztem rá gyengéden.

Miután Jordant kitette a taxi, a kávézóhoz vitettem magam. Nagyokat ásítottam a hátsó ülésen. Őrült éjszakán voltunk túl, de abban reménykedtem, a szüleim semmit sem fognak ebből megtudni, és nem kell majd magyarázkodnom. A két hét közösségi munka nem olyan sok. Ha megúszom, hogy ez idő alatt a városba jöjjenek, akkor elsunnyoghatom a dolgot. Semmi kedvem apámat hallgatni, mennyi pénzt és energiát fektetett abba, hogy elindítson az úton, én pedig nem vagyok képes megbecsülni ezt. Egy kicsit igaza lenne. De csak egy kicsit…

A kávézóban valóban sokan voltak, de a három alkalmazottam simán boldogult. Villámgyorsan ellenőriztem mindent. Semmibe sem tudtam belekötni. A pult rendezett, az asztalok tiszták, a kiszolgálás gyors, a készletek feltöltve. Mehettem haza, de útközben még felhívtam a másik helyet, ami miatt nem aggódtam túlságosan, mert jól bejárattuk, és az alkalmazottaimban is megbíztam. Azt már két éve nyitottam, és most jött el az ideje, hogy bővítsek.

Féltem attól, hogyan fogom bírni, mert szerettem mindenhol ott lenni, de sima ügynek látszott. A délelőttöket és a délutánokat váltogatva, hol az egyik, hol a másik helyen töltöttem, így mindkettőt szemmel tudtam tartani.

Egy modern társasház kilencedik emeletén volt a lakásom, amely egyben a legfelső szintet is jelentette. Annak idején azért választottam ezt, mert így az egész tetőkertet megkaptam hozzá. Egy igazi kis paradicsomot varázsoltam belőle, és imádtam ott sütkérezni a napon.

Az üres lakásba érve, első utam a fürdőbe vezetett, majd miután megtisztultam, meztelenül beestem az ágyba. A kávézóban bekaptam egy-két muffint, így már a gyomrom sem kongott az ürességtől. Pillanatok alatt mély álomba merültem, csak egy valami zavart: azok a fürkésző sötét szemek, melyek végigkísérték az álmomat.

Délután négykor farkaséhesen ébredtem. Ismét a fürdőbe vettem az irányt, és a tükörben vizsgálgattam magam. Az arccsontomon a korábban piros folt most kékes színben játszott, valamint a testemen is felfedeztem néhány zúzódást és a mellkasomon egy karmolást. Nem emlékeztem, mikor szereztem őket, ami persze nem csoda abban az óriási káoszban, amit okoztunk. Hitetlenkedve nevettem fel, de azért dühös is voltam. Annak a három alaknak köszönhettük mindezt. Az pedig külön bosszantott, hogy rendőrségi nyilvántartásba kerültem, holott még csak egy közlekedési szabálysértést sem követtem el soha.

Kimentem a konyhába, és előkotortam a tegnapi maradékot, majd bedobtam a mikróba. Teakészítés közben megnéztem a telefonomat. Jordan már hívott, csak nem vettem észre. Kezembe fogtam a bögrét, kisétáltam a tetőre, és visszahívtam.

– Van valami híred? – kérdeztem, miután felvette.

– Semmi jó. Beszéltem az ügyvédemmel, és azt mondta, örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk. A tulajdonos nem tett feljelentést, de állítólag nagy kárt okoztunk nála, pedig fel se mérték – közölte szokatlanul nyugodt hangon.

– Milyen kárt? Azokra az ócska bútorokra gondol? – horkantottam fel.

Nem számítottam rá, hogy megússzuk, de azért jó lett volna.

– Úgy szar az egész, ahogy van. Két kibaszott hét, Ashton! – dünnyögött Jordan.

– Valahogy kibírjuk, de most leteszem, mert kajálni akarok. Nemsokára ott leszek.

Visszamentem a konyhába, és nem túl jó étvággyal eltüntettem az ételt. Gregory körül forogtak a gondolataim. Meg akart csókolni. Pontosabban meg is tette, még, ha nem is túl nagy sikerrel. Miért csinálta? Mitől kattant úgy rám? Aztán beugrott, amit a fogdában mondott, hogy még nincs rajtam, de majd lesz. Érdekes módon, izgalomba hozott a közönségessége. Volt valami abban a fiúban, ami megmozgatta a fantáziámat. Fájdalmasan sóhajtottam egyet. Majd este Jordan lecsillapítja a vágyaimat.

Pontban hatkor csengettem nála. Jordan egy kisebb családi házban élt, kedves szomszédokkal és csodaszép kerttel, amit természetesen minden héten egy kertész rakott rendbe. Ryan már a nappaliban kortyolgatta az üdítőjét, kezében egy zacskó chipsszel.

– Állandóan a fejed tömöd – öklöztem össze vele.

– Stresszoldó – vonta meg a vállát. – Semmi kedvem ehhez az egészhez. Egyáltalán, mit kell ott csinálni?

Leültem a kanapéra, Jordan pedig mellém telepedett, és átkarolta a vállam. Akkor szokott ilyen bújós lenni, ha már nagyon ki van éhezve.

– Nem tudom. Talán berendezni a termeket a különböző programokhoz, és feltakarítani utánuk – találgattam.

– Takarítani? Itthon is bejárónőm van. Nem fogok senki után takarítani – tiltakozott nyomban Jordan.

– Gondolkoztatok azon, hogy ha hármunkat egy helyre osztottak be, akkor talán őket is ugyanoda irányították? – tettem fel a nagy kérdést, figyelmen kívül hagyva Jordan siránkozását.

Ryan szeme elkerekedett.

– Nem akarok azokkal a seggfejekkel egy helyen dolgozni! Abból megint balhé lenne.

– Ha úgy lesz, akkor lejátszhatjuk a meccsünket Gregoryval – húzódott kárörvendő mosolyra Jordan szája.

– Ugye nem megint verekedésre gondolsz? Mert akkor most felejtsd el! – tiltakoztam. – Nem akarok újra ilyen helyzetbe kerülni.

Ryan ledobta az üres zacskót az asztalra.

– Máshogy is megleckéztethetjük őket. Biztosan adódik majd lehetőség rá, és mi élni fogunk vele – vigyorgott sejtelmesen.

A homlokom ráncolva néztem rá. Valójában ez az ötlet nagyon is tetszett. Imádtam volna, ha visszavághatunk nekik valahogyan. Három utcagyerek három rafinált, tanult emberrel szemben. Na jó, az utcagyerek kifejezés erős túlzás, de így jobban hangzott a fejemben. Simán meg tudjuk őket szívatni, ha szemfülesek leszünk.

– Benne vagyok – vágtam rá. – Kapják csak meg a magukét! Megérdemlik.

Összepacsiztunk, aztán még rövid ideig beszélgettünk, majd Ryan elköszönt azzal, hogy reggel találkozunk a Közösségi Háznál. Jordan kikísérte, én pedig a nappali közepén állva vártam vissza. Jordan csillogó tekintettel közelített felém. Rámosolyogtam, és ledobtam a pólómat, erre ő is a sajátját. Mire odaért hozzám, már a nadrágjából lépett ki, és egy szál alsóban borult a számra.

Jordan jól csókolt, mindig felizgatott a nyelve játékossága. Keze a fenekembe markolt, és hevesen az ágyékához húzott.

– Menjünk a hálóba – szakadt el az ajkaimtól, és kézen fogva vezetett maga után.

Az ágy előtt állva ismét megcsókolt. Nem vadult, csak lágyan cirógatta a nyelve az enyémet, közben a nadrágomat gombolta. Ujjai finoman fonódtak a merevedésemre, és én is hasonló kényeztetésbe kezdtem az övével. Ez persze megtette a hatását, mert alig léptem ki a nadrágomból, máris lefelé nyomta a fejemet. Térdre ereszkedtem előtte. Végignyaltam a teljes hosszán, majd a számba vettem. Jordan félresöpörte a kezem, és lassan, komótosan kezdte el dugni a számat. Többnyire így szerette, engem pedig felizgatott ez a fajta dominanciája.

Saját magam simogatva kényeztettem tovább orálisan, ám a mozdulatai egyre hevesebbé váltak, és a hajamba markolva egészen mélyre csúszott a torkomon. Öklendezve kaptam hátra a fejem, mert felkészületlenül ért a támadása.

– Térdelj fel az ágyra! – utasított.

Hátulról akarta, pedig tudta, hogy én úgy kevésbé szeretem. Minden póznak megvan a maga varázsa, de túl gyakran csináltuk így, és meglehetősen személytelenné vált az egész. Mégis tettem, amit kért. Terpeszben feltérdeltem elé, Jordan a síkosítóért és óvszerért nyúlt, majd máris hozzálátott az előkészítésemnek. Arra legalább figyelt, hogy ne okozzon fájdalmat. A végére egészen feltüzelt a kis játéka, ám amikor kicsit sem kíméletesen belém hatolt, össze kellett szorítanom a szemeimet. Azonnal tövig merült bennem, és durván tett magáévá. Nem értettem, miért durvul ennyire. Az első kellemetlen pillanatok után sikerült újra ellazulnom, és a vállaimra támaszkodva, ismét saját magam kezdtem el kényeztetni.

Jordan ágyéka minden mozdulatnál hangosan csattant a fenekemen, amit kéjes sóhajok kísértek. Megint a sötét szemek villantak fel előttem, és bármennyire is el akartam űzni őket, nem sikerült. Gregory pimasz mosolyát idézte fel a tudatalattim, és máris azt képzeltem, hogy ő van mögöttem.

– Azt a mindenit! – nyögtem, és azonnal a tenyerembe élveztem.

Jordan azt hihette, ő csinált valami frenetikus dolgot, mert elégedetten felhorkantott, és még sebesebb tempóra kapcsolt. Türelmesen kivártam, amíg ő is a végére ér, és nyögdécselve megszabadul a feszültségtől, aztán hasra rogytam az ágyon. Nem érdekelt, hogy azzal összekenem saját magam, az ágyneműnek pedig már úgyis mindegy.

Jordan is hanyatt vágta magát mellettem. Mellkasa szaporán járt fel-alá.

– Hamar elmentél – jegyezte meg.

Elpirultam, de ő ezt nem láthatta. Ciki, hogy most először másra gondoltam közben.

– Mert jó volt – füllentettem.

– Nekem is. Már nagyon kellett – nyugtázta a dolgot.

Pár percig így feküdtünk, aztán nagy nehezen feltápászkodtam.

– Lezuhanyzok, utána segítek áthúzni az ágyat.

Nem érkezett felelet, úgyhogy elmentem fürdeni, és később egy törölközővel a derekamon jöttem ki onnan. Jordan még mindig ugyanott feküdt. Nem aludt, a plafont bámulta. Magamra kaptam az alsómat és a nadrágomat, majd kimentem a pólómért, és egyúttal tiszta ágyneműt is vittem be.

– Hagyd csak! Majd én megcsinálom – emelkedett fel Jordan. – Menj, és pihenj! Reggel korán kelünk – lépett oda hozzám, és adott egy puszit a számra.

Az ilyen pillanatoknál hasított belém a tudat, hogy nincs közöttünk különösebb érzelem, csak egyfajta ragaszkodás. Barátok voltunk, és néha örömet szereztünk egymásnak. Biztonságos és kockázatmentes. Ahogy a barna, meleg szemekbe néztem, most először azt éreztem, hogy ennél többre vágyok. Olyan társra, aki nem akar elengedni, aki ha kell, könyörög, hogy maradjak vele, mert csakis az illatommal az orrában tud elaludni.

– Rendben. Reggel találkozunk, és készülj fel lelkileg. Nem akarom egész nap a morgolódásodat hallgatni – oldottam egy mosollyal a saját feszültségemet.

– Majd meglátjuk – forgatta meg Jordan a szemét.

Nem kísért ki, hisz már otthonosan mozogtam nála, ahogy ő is nálam. Bepattantam a kocsimba, és hazavezettem. Egyáltalán nem éreztem magam álmosnak, így filmnézéssel ütöttem el az időt. Éjfél körül beállítottam az ébresztőt hatra, majd egy csomó gondolattal a fejemben aludni próbáltam.

Fáradtan ébredtem. Az éjszaka túl sokáig forgolódtam, úgyhogy kivételesen kávéval indítottam a napot. Egyszerű középzöld pólót és fekete farmert kaptam magamra, elcsomagoltam egy szendvicset, és a viszonylag gyér oaklandi forgalomban már úton is voltam a hely felé, amerre a telefonom navigált.

Egy nagy parkkal szemben állt a szürke, egyemeletes épület. Ha nem lett volna rajta egy halom reklámtábla, simán elmegyek mellette, annyira elhanyagoltnak tűnt. Leparkoltam az út mellett. Oakland ezen részén még soha nem jártam, így kíváncsian néztem körbe. A környék barátságosnak hatott a sok fával, de takarásukban lepukkant bérházak tűntek fel. Reméltem, hogy a nap végére nem a hűlt helyét fogom találni a kocsimnak. Biztos, ami biztos alapon még a tetőt is felhúztam, és egy nagy sóhajjal kiszálltam.

Hat széles lépcsőfok vezetett az oszlopokkal megtámasztott, fedett teraszszerű előtérhez, ahol már ott ácsorgott a három jómadár. Ryant és Jordant még sehol nem láttam. Érkezésemre a fiúk abbahagyták a beszélgetést, és kíváncsian fordultak felém. Gregory most is barátságosan mosolygott, a vörösesszőke felszolgálófiú viszont utálkozva nézett rám, a fekete, piercinges Andres pedig közömbösen.

– Jó reggelt! – köszöntem, de nem mentem oda hozzájuk, hanem megálltam kicsit arrébb.

– Szerintetek leprásak vagyunk? – kérdezte jó hangosan a felszolgálófiú, hogy lehetőleg én is halljam.

– Nyugi, Tyler! Korán van még ehhez – veregette meg a vállát Gregory, majd Andresszel egyetemben rágyújtottak.

Az órámra néztem. Öt perc múlva lett volna hét. Hol a fenében vannak már? Ahogy felemeltem a fejemet, abban a pillanatban parkolt le Jordan terepjárója az én sportkocsim mögött.

– Micsoda rongyrázás – gúnyolódott megint Tyler. – Jó, hogy nem limuzinnal hozatták ide magukat.

– Meg ne pukkadj, kisfiú! – vetettem oda neki nevetve, főleg, amikor Ryan is leparkolt a Teslájával. Nekik nem kellett tudniuk, milyen régóta gyűjtögetett rá, és a szülei is besegítettek, hogy meg tudja venni.

Lekocogtam eléjük, és egy kézfogással üdvözöltük egymást.

– Máris beszólogatnak – súgtam oda nekik, miközben felfelé tartottunk.

– Nem baj. Legyetek résen. Majd az arcukra fagyasztjuk a mosolyt – felelte Ryan.

Felmentünk a lépcsőn, és a gyanakvó összenézések után mindannyian újra az út szélét bámultuk, mert egy meglehetősen feltűnő motor gördült be, rajta egy bőrszerkós alakkal. Az illető levette magáról a sisakot, és beletúrt a gondosan nyírt frizurájába.

– Ez meg ki? – kérdezte Jordan.

A helyes pasi, hóna alatt a sisakjával, derűsen sétált oda hozzánk.

– Helló! Victor West vagyok, a felügyelőtisztetek – nyújtotta felénk a kezét.

Basszus! Egy ilyen félisten fog bennünket felügyelni?

A könyvet itt tudod megvásárolni!