Neon Blue - 4. fejezet

 

4. fejezet: Első nap 

Gregory

A fickó, aki a felügyelőnknek mondta magát, mindenkivel kezet fogott, majd betessékelt minket az épületbe. Tyler arcára volt írva, hogy máris odáig van érte, amit meg tudtam érteni, mert Victor eléggé ott volt a szeren. Alig lehetett néhány évvel idősebb nálunk, talán közelebb a harminchoz. Bőrszerkója tökéletesen követte kidolgozott alakját, és észrevettem, hogy Ashton is feltűnően végigméri.

Ó, Ashton!

Az az Ashton, aki még ebben az egyszerű szerelésben is rabul ejtette a tekintetem. Szőke, hullámos tincseit ezúttal egy vékony hajpánttal fogta hátra, és ahányszor felemelte a karját, mindannyiszor előbukkant a hasa két oldalán lévő tetoválása a csípőfarmere vonalában. Szerettem volna lejjebb húzni azt a nadrágot, hogy sokkal, de sokkal többet láthassak azokból a gyönyörűségekből. Ez a fiú valami iszonyat jól nézett ki, és utáltam, amiért esélyem sincs nála.

– Minden egyes nap le kell dolgoznotok a nyolc órát, és nem lehet elbliccelni. Ha valami hasonlót forgattok a fejetekben, fiúcskák, akkor máris verjétek ki… Mármint a fejetekből – poénkodott Victor, miközben az emeletre tartottunk.

– Haha, nagyon vicces – szólt vissza neki Jordan. – Ne kezelj úgy bennünket, mintha valami szaros kölykök lennénk!

Victor megállt a fordulónál, és felvont szemöldökkel nézett Jordanre.

– Márpedig azok vagytok, még ha az életkorotok alapján nem ezt feltételezné az ember. Mit is csináltatok? Összeverekedtetek egy klubban? Tényleg kibaszott felnőtt gondolkodásra vall. Na, irány felfelé! – intett a fejével.

– Bekaphatod! – hajolt a képébe Jordan, és azt hiszem, most az egyszer nagyjából mindannyian egyetértettünk vele. Kivéve talán Ryant és Tylert, akik most is úgy csüngtek a pasin, mintha csak valami kiállítási tárgy lenne.

– Töröld le a nyálad! – súgtam Tylernek kuncogva.

– Ne féltékenykedj! – húzta el a száját.

– Egy nagy frászt féltékenykedek – csíptem bele a hátsójába, mire sikkantva ugrott egyet.

Mindenki visszafordult felénk, majd fejcsóválva folytatták az útjukat. Egy ajtó előtt álltunk meg.

– Az intézményvezető irodája – magyarázta Victor. – A cukipofa velem jön – mutatott Tylerre –, a többiek befelé. Emma majd elmondja, mit kell csinálnotok ma.

– Hová viszed Tylert? – kérdezte Andres.

Victor az állát magasba emelve, felvont szemöldökkel nézett le rá.

– Nem mintha közöd lenne hozzá, de nekem is van egy kis irodám a földszinten. Azt fogja rendbe tenni – felelte, és Tylerre kacsintott.

Rögtön felment bennem a pumpa, és elé léptem. Nehogy már kikezdjen Tylerrel!

– Ugye nem itt akarod kiélni a beteges vágyaidat? Mert akkor nagyon nem leszünk jóban.

Victor a mellkasomra támasztotta a tenyerét, és hátrébb tolt.

– Úgy látom, nem vagytok tisztában a dolgokkal – nézett végig rajtunk. – Ti itt nem diktálhattok. Azt írok a papírotokra, amit csak akarok, a kutya sem fogja ellenőrizni. Ha nem akartok plusz két hetet, vagy esetleg néhány nap sittet a nyakatokba, akkor szó nélkül csináljátok, amit mondok. Most pedig azt mondom, befelé! – közölte emelt hangon, majd taszított egyet Tyleren, hogy induljanak.

Villámló tekintettel néztem utánuk.

– Ez egy igazi seggfej!

– Jól kifogtuk – morgott Ryan is, de lehet csak irigységből, amiért nem ő mehetett Victorral.

– „Itt elég csak félrenézned, és valaki máris meghúzta a gyönyörűségedet" – idézett engem Jordan.

– Fogd be, mielőtt beverném a képed! – dörrentem rá, és benyitottam az irodába.

Az asztal mögött egy szemüveges, fekete, göndör hajú nő ült. Nagyjából a negyvenes évei elején járhatott. A szemüvege fölött nézett ránk, és a tekintetéből ítélve, a háta közepére sem kívánt bennünket.

– Magukat küldték közösségi szolgálatra, igaz? – kérdezte, majd becsukta maga előtt az aktát. Nem várta meg a válaszunkat, rögtön folytatta. – Emma Kingston vagyok, az intézmény vezetője. Mivel ez egy közösségi ház, így igen szűkös keretből gazdálkodunk, ezért nincs pénz alkalmazottakra. Ennél fogva elég sok munka gyűlt ránk. A mai napot takarítással kezdik, így megismerkedhetnek az intézménnyel is – hadarta színtelen hangon. – Ketten lemennek az alagsorba, ketten a földszintre, és egy valaki itt marad fent. Legyen, mondjuk maga – mutatott Jordanre. – Jobb szeretném, ha szem előtt lenne.

Gondolom, jelen pillanatban az ő ábrázatát találta a leggyanúsabbnak, ezért inkább itt tartja, nehogy valami hülyeséget csináljon.

– A felügyelőjük megmutatja az öltözőt, és kapnak munkaruhát is – folytatta Emma.

– Ő most nagyon elfoglalt – vetettem közbe.

A nő felvonta a szemöldökét, és meglepett képet vágott. Talán nem gondolta, hogy nekünk is van hangunk.

– Hogy hívják magát? – kérdezte.

– Gregory J. Davis.

– Nos, Mr. Davis, a felügyelőjük, Mr. West irodája a földszinten van, a lépcsőtől a második ajtó. Bármilyen elfoglalt is, szépen bekopognak, és elkérik az öltöző kulcsát. Ott találják majd a takarításhoz szükséges felszereléseket is. Azt akarom, hogy délutánra ragyogjon az egész hely – adta utasításba ellentmondást nem tűrő hangon.

– A faszom, hogy itt mindenki csak parancsolgat – bukott ki Jordanből, ezzel ismét magára vonva a cseppet sem kedves női tekintetet.

– Talán valami gondja van? Dolgozni jöttek, és azt is fogják csinálni. Nem érdekel, hogy kicsodák, vagy micsodák maguk. Egyszer az életben legalább tesznek valami jót is – osztotta ki a nő Jordant. – Most pedig menjenek!

Ezzel le is passzolt minket. Visszamentünk a folyosóra, amelyet teleaggattak színes képekkel. Legalább valamivel feldobták az unalmas, fehér falakat. Lebattyogtunk a lépcsőn, és megálltunk a második ajtó előtt. Andresszel egymásra néztünk, és egy pillanatig hezitáltunk.

– Vajon mit csinálnak bent? – csipkelődött vigyorogva Jordan. – Nem akartok egy kicsit hallgatózni is?

Ashtonre néztem, aki eddig csendben elviselt mindent, de most mosolygott.

Kárörvendő!

– Te leszel a párom – jelentettem ki, mire lefagyott a mosoly az arcáról.

– Na, azt már nem! – lépett elé Jordan.

– Neked fent kell lenned, úgyhogy sajnos, egyedül maradtál – vigyorogtam rá most én, majd bekopogtam az ajtón, és rögtön be is nyitottam.

Tyler az asztalon ült széttárt lábakkal, előtte Victor ácsorgott, és vidáman vihorásztak valamin.

– Mit akartok? – fordult felénk a felügyelőnk indulatosan.

– Te meg mi a szart csinálsz? – kérdeztem Tylertől, de közben Victorral néztem farkasszemet.

Tyler leugrott az asztalról. A nadrágja nem tudta elrejteni izgalmi állapotát.

– Semmit, csak beszélgettünk – hebegte zavartan.

A helyzet kínos volt, mert se velem, se Andresszel nem járt, de akkor is rosszul érintett, hogy máris mással hetyegett. Ráadásul ezzel a nagyképű szarcsimbókkal. Mégis mennyi esély volt arra, hogy a felügyelőnk is bírja a fiúkat? Oké, hogy bennünket egy melegbárból szedtek össze, de őt honnan szalasztották?

– Csak az öltöző kulcsáért jöttünk – szólalt meg Ashton mögöttem.

Victor odalépett egy parafatáblához, ahol különböző kulcsok lógtak. Leakasztott egyet, és a kezembe nyomta.

– Az előtér utáni folyosón az első ajtó. Jó szórakozást! – vigyorgott gonoszul az arcomba.

Olyan szívesen bevertem volna a gondosan nyírt, körszakállas képét, de visszafogtam magam. Csupa idegesítő alakkal leszünk körülvéve. Nagyszerű! Egy jeges pillantással sújtottam Tylert, majd sarkon fordultam, a többiek pedig követtek. Átsétáltunk a tágas aulán, ahol a fal mellett székeket és asztalokat stócoltak egymásra. Beillesztettem a kulcsot az első ajtó zárjába, és kitártam. A körben kicsempézett helyiség közepén és szélén szekrények sorakoztak, a végéből pedig egy újabb ajtó nyílt. Benéztem oda is. Három zuhanyfülkét és egy mosdót rejtett maga mögött.

– Na, ne! – hallottam Jordan hangját, és visszanéztem rá. Egy narancssárga pólót tartott a kezében, rajta a Közösségi Ház hárombetűs logójával. – Ugye nem ezt kell viselnünk?

– Ezzel együtt egész tűrhető – emelt meg Ashton egy szürke melegítőalsót.

Mondhatom, remek lesz a munkaruhánk. Bárki láthatja majd rajtunk, hogy közmunkán vagyunk. Andres már húzta is magára a pólót, és én is elkezdtem kutatni megfelelő méret után. Oldalra pillantottam. Ashton akkor vette le magáról a nadrágját. A szám kiszáradt, és nyelnem kellett egy nagyot, miután végigvezettem a tekintetem a hosszú lábain és fekete bokszerbe bújtatott, kerek fenekén. Ez a srác túl tökéletes.

– Ez olyan gáz – vizsgálgatta magát Ryan, pedig ő nem is tűnt annyira piperkőcnek, mint Jordan.

– Annyira nem – nézett rajta végig Andres, én pedig kérdőn fordultam a barátomhoz. Nehogy már dicsérje őket!

– Nem ehhez vagytok szokva, úri fiúcskák – jegyeztem meg, és én is ledobtam magamról a pólóm.

– Inkább a fiúdra koncentrálj. Rajta lehet, már ennyi ruha sincs – köpte felém a szavakat Jordan.

Ez a barom állandóan felbaszott. Odaléptem hozzá, és a grabancát megragadva a fém öltözőszekrénynek nyomtam.

– Nem a fiúm, de a tiéd most velem fogja tölteni az idejét. Pojáca! – löktem el magamtól.

– Még egy ilyen, és szétverem a képed! – emelte felém a mutatóujját. – Ash-ről pedig a szemed is levedd!

– Hé, én is itt vagyok! – szólt közbe az említett. – Nem kell féltened, meg tudom védeni magam – mondta a vérben forgó szemű pasijának.

Ashton egy puszit nyomott Jordan szájára. Elfordultam, és inkább belebújtam én is a szuper szerelésünkbe. Ettől jobban nem is indulhatott volna a nap. Tylert lehet, azóta már a felügyelőnk döngette, Ashton meg előttem csókolgatta ezt a kényeskedő faszkalapot.

– Melyiket kéred? – Andres a sötétszőke Ryannel osztozkodott a felmosón és a seprűn.

– Jó, hogy nem már süti receptet is cseréltek – mordultam rájuk, majd én is felkaptam egy vödröt. – Gyere, Ashton! – intettem a fejemmel a gyönyörűségnek.

– Nyugi, megleszek – Újabb puszit adott a barátjának, majd felkapott egy seprűt, és utánam sietett. – Hol van a lejáró? – kérdezte.

– Honnan tudjam? Majd megkeressük – baktattam tovább a folyosón.

Gőzöm sem volt merre tartunk. A folyosó elkanyarodott jobbra, úgyhogy arra mentem tovább, Ashton pedig mellettem. A végén megint egy ajtóhoz értünk. Benyitottam. Egy sötét helyiséget rejtett maga mögött, nagy, súlyos függönnyel elválasztva. Ashton odalépett, és elhúzta a drapériát.

– Ó, ez egy színházterem! – állapította meg a nyilvánvalót. Hangja visszhangzott a nagy, üres térben.

– Nem mondod, okoska! – horkantottam fel gúnyosan.

Ash megpördült, és kérdőn nézett rám.

– Most miért vagy ilyen paraszt?

Nem rá voltam dühös, hanem erre az egész helyzetre. Vonzott ez a fiú, de foglalt, és zavart Tyler viselkedése is.

– Mondjuk, mert semmi kedvem itt lenni? – morogtam.

– Nekem sincs, de te már a legelejétől bunkó voltál velem, és nem értem, miért – kért számon.

Mit válaszolhattam volna? Azért viselkedtem úgy vele a bárban, mert nem tetszett a visszautasítása. Aztán meg csalódásként ért, hogy egy nagyképű gyökérrel jár, és velünk olyan lekezelően bántak. Igaz, nem panaszkodhattam, mert általában könnyen felszedek bárkit, és talán csak a hozzáállásuk baszta fel az agyam. De az sem kizárt, hogy a saját szar életem hozta ki belőlem mindezt.

– Nem voltam bunkó, hisz megcsókoltalak – erőltettem magamra egy szemtelen mosolyt.

A sötétség ellenére tutira vettem, hogy Ashton elpirult.

– Az nem nevezhető csóknak, de nem értem, miért csináltad – motyogta, és kerülte a tekintetem.

– Mert bejössz nekem – jelentettem ki, mire felém kapta a fejét.

– Barátom van, és ha jól sejtem, neked is.

– Tyler nem a pasim, csak néha dugunk. Tudod, jó vele. Neked is jó a nagymenőddel? – Szándékosan provokáltam, mert tudni akartam, mi a helyzet. Ashton nem válaszolt, hanem kikerült, és kirontott az ajtón. – Most meg mi van? – kiáltottam utána.

Nem állt meg, úgyhogy kénytelen voltam utána sietni. Valamibe nagyon beletrafálhattam.

– Hagyj békén! – dünnyögte mérgesen.

– Most min húztad így fel magad? – nyúltam a karja után, és magam felé fordítottam.

Ashton kék szemei dühösen csillogtak. Tényleg olyan volt, mintha neonfényben tündökölne. Sosem láttam még ehhez hasonlót, egészen elbűvölt vele.

– Semmi közöd a magánéletemhez, és engem sem érdekel a tiéd. Örülnék, ha ezt tiszteletben tartanád. Két hétig kénytelen leszek elviselni téged és a hülye haverjaidat, de ez nem jelenti azt, hogy barátkoznunk kellene egymással – mondta, majd folytatta útját vissza, az öltöző felé.

– Ki akart itt barátkozni? – követtem szapora léptekkel. – A pasid egy gyökér, de látom, téged sem kell félteni.

Ashton válaszra sem méltatott. Ismét átvágtunk az aulán, ahol már néhány ember ténfergett, de nem törődtünk velük. A lépcső mellett jobbra volt a keskeny lejáró. Ezt onnan tudtuk, hogy a szemüveges Emma bukkant fel abból az irányból.

– Maguk még hozzá sem kezdtek? – rikácsolta. – Igyekezzenek, mert le kell törölgetniük a port. – Azzal ott is hagyott bennünket.

Egy nagyot sóhajtottam, majd visszamentem az öltözőbe, Ashton pedig lefelé szedte a lábait. Kerestem néhány rongyot, és tisztítószert is vittem magammal. Lementem a gyéren kivilágított lépcsőn, és egy hatalmas pinceszerű helyiségbe léptem. A falak mellett és középen polcok húzódtak hosszan, melyeket telerakosgattak mindenfélével. Ashton a sorok között sétálva, a holmikat nézegette.

– Ugye nem kell ezt mind letörölgetnünk? – emeltem meg egy gipsz szobrot.

Ash odajött hozzám, és elvette a vödröt a kezemből.

– Azt hiszem, muszáj lesz. – A lejáró melletti csaphoz sétált, és teleengedte vízzel.

– Baszki, ezzel reggelre sem fogunk végezni – csóváltam a fejem.

– Akkor jobb, ha hozzákezdesz, édes – gúnyolódott velem.

– Édes? – vontam fel a szemöldököm. – A te szádból ez egészen jól hangzik – léptem hozzá közelebb.

– Mondtam, hogy hagyj békén! – tért ki előlem.

Elnevettem magam.

– Te félsz tőlem.

Ashton ismét mérgesen fordult vissza, és a falhoz lökött.

– Nem félek tőled. Mondd, mit szeretnél, Gregory? Szórakozni akarsz velem? Mert nem vagyok vevő erre.

A dereka köré fontam a karjaimat, mire meglepődve nézett le rájuk.

– Megengedem, hogy te szórakozz velem – néztem rá kihívóan.

Nem menekült el tőlem. Tekintete ide-oda cikázott az arcomon. Egészen a falnak dőltem, és őt is húztam magammal. Kezeit megtámasztotta a fejem mellett a falon, és még mindig nem vette le rólam a szemét. Kicsit csapdában éreztem magam, de nem zavart, mert már az orromba kúszott a vágykeltő pézsmaillata. Gyönyörű arca alig néhány centire volt tőlem, csak egy apró mozdulat lett volna, hogy megcsókoljam, de nem moccantam.

– Csináld, amire vágysz! – suttogtam halkan, és biztatásképpen enyhén magamhoz húztam a csípőjét.

A szája már majdnem az enyémet érte. Forró leheletét éreztem az ajkaimon. Kibaszottul kívántam.

Gyerünk, Ashton!

– Te nem adhatod meg nekem, amire vágyok – felelte, és ellökte magát a faltól. – Dolgozzunk, Gregory! – fordult el tőlem, és faképnél hagyott.

Hát persze, hogy nem. Én nem voltam gazdag faszkalap, mint Jordan. Csalódottan fújtam ki a levegőt, és nekiláttam a munkának.

Ha szeretnéd tovább olvasni, akkor a könyvet itt vásárolhatod meg. Katt ide!