Tizennyolc Plusz 2.

 

Elsőként nyerhettek betekintést a nyers kéziratba, amely így kezdődik :)

1. fejezet: Viszlát, Dossri!

A hajótest megrázkódik. Nyugtalanul kapom fel a fejem az ölemben tartott digitális magazinból. A legtöbb utas békésen üldögél a helyén, csupán néhányan figyeltek fel a szokatlan mozgásra.

Nincs tele a hajó, kényelmesen elférünk. Manapság a Dossri kevésbé felkapott a viharok miatt, éppen ezért olcsón tudtam jegyet szerezni. Még sosem jártam azon a bolygón, állítólag páratlan szépségű a színes szikláival, és a legtöbb kereskedő ott raktározza a portékáit, ezért jó áron lehet hozzájutni különlegességekhez.

Ismét megrázkódik a hajó, ezúttal sokkal erőteljesebben. Az utasok egyszerre zúgnak fel. Az előttem lévő üléstámla puha bőr borításába mélyednek az ujjaim, és fülelek. Meteor- és viharmentes övezetben járunk, tehát elviekben azt kizárhatom. Halk koppanás, egymás után kétszer, a hajótest enyhén balra billen. A vér meghűl az ereimben.

Ne! Csak ezt ne!

Ijedten pillantok a felvillanó kijelzőre az utastér végében. A kapitány arca jelenik meg a képernyőn.

– Kedves utasaink! Úgy tűnik, kellemetlen társaságra számíthatunk. Kérjük, helyezzék értékeiket biztonságba, és őrizzék meg hidegvérüket. Űrkalózok csatlakoztak a hajónkra, és mindjárt…

Az adás megszakad, ezzel egyidőben kitör a pánik. Mindenki próbálja elrejteni a pénzét és az ékszereit. Hiábavaló kapkodás. A kalózok keresődroidjai úgyis megtalálják.

Behunyom a szemem, és az ülésbe préselődve fojtott hangon szitkozódok. Miért pont most? Miért ezt a hajót? Az összes megtakarított pénzem magammal hoztam, hiszen a Dossrin csak kápéval lehet fizetni. De ezek után anélkül keresztet vethetek rá, hogy egy vacak zuborkőből faragott karperecet vettem volna magamnak belőle.

Az utóbbi időben megszaporodtak a kalóztámadások, de főleg kereskedőhajók és a gazdag utasokkal teli, üzleti szállítók voltak a fő célpontok, turistákat ritkán fosztottak ki, ezért az ilyenek, mint a HWSS Tourist, nincsenek felkészülve a védekezésre. De az utasok és a hajó biztonsága érdekében amúgy sem keverednének tűzharcba, úgyhogy nem lesz más választásunk, mint átadni a rablóknak az értékeinket.

Az esélytelenek nyugalmával várom, hogy a kalózok behatoljanak az utastérbe, ami elég látványosan történik meg. Az ajtó nagy robajjal vágódik ki, és több érdekes alak bukkan fel mögötte. Egyik sem ember, ezt elsőre kiszúrom, különböző bolygóról származnak. Összeverbuválódott rosszfiúk gyülekezete.

Az idősebb hölgyek felsikítanak, és a mellkasukhoz szorítják a táskájukat. Egy férfi felugrik, aztán rögtön elterül a földön. Minek hősködik, aki nem bírja az áramot?

– Hölgyeim és uraim! Mily öröm látni önöket! – dugja a nadrágszíjába a sokkolót a kalapácsfejű hork, aki valószínűleg a vezérük lehet.

Oldalra lép, utat enged az embereinek, akik elözönlik a folyosót. Mellettem is megáll egy ronda, szürkebőrű gill, és gyíkfarka hozzám dörgölőzik, ahogy ide-oda mozgatja. Mindig is undorodtam tőlük, mert mocsárszaguk van. Lenéz rám, elvigyorodik, és kivillannak a hegyes fogai. Elfordítom a fejem.

– Nos, lássuk, mit tartogatnak számunkra! – csapja össze derűsen a tenyerét a hork vezér. – Készpénzt és ékszereket elő!

Az emberei vázsonzsákot tartanak az utasok elé, és két ezüstszínű, szivaralakú droid zúg el a sorok fölött. Az utasok elkezdik a zsákba dobálni az értékeiket. Benyúlok a táskámba, és ott tartom a kezem. Nem akaródzik odaadni ezeknek a vadembereknek mindenemet, de nem tudom, mit tehetnék.

– Mi lesz? – sürget a gill, és megrázza a zsákot, amiben már csörög ez az.

Összeszorítom a számat, előhúzom a pénztárcámat, és mérgesen a zsákba hajítom, de ő elkapja a kezem. Rémülten nézek fel rá.

– Velünk jössz! – közli, és mielőtt tiltakozhatnék, felrángat a helyemről.

– Mi? Nem! – kiabálom miközben majdnem orra esek a saját lábamban. Ahogy cibál magával, a táskám kiesik a kezemből.

Fél szemmel látom, hogy még két lányt és pár fiút is kirángatnak a helyükről.

Mi a fene folyik itt?

– Édes cukorfalat! – villantja rám sárga fogsorát a kalapácsfejű. – Sokat fog érni, vigyétek!

– Nem, ne! – Rúgkapálok, a karomat rángatom, szabadulni próbálok. – Mit akarnak? Ezt nem tehetik! Eresszenek el!

A hasamnál fogva ragad meg a gill, és felemel. Úgy lök a vállára, mintha én is könnyű vászonzsák lennék. Azonnal megcsapja az orromat a bűze, amitől már öklendeznem is kell, miközben a sírás fojtogat.

Óriási a káosz körülöttem. Sikítások, kiabálások, lökdösések, fények villognak a sérült hajón, ahol megrongálták az ajtót. Ahogy billegek a gill vállán, látom, hogy a többiek is próbálnak ellenállni. Aztán meglátok a földön egy vérző fejű embert. Az űrhajó személyzete közül való. A gill egyszerűen átlépi az útjába akadó testeket, és halad tovább velem, mögöttünk pedig a többiek.

Teljesen eltávolodtunk az utastértől, de a hangzavar semmit sem csökkent, hátrébb még mindig dulakodnak. Én már teljes sokkban várok a sorsomra, és a könnyeim megállíthatatlanul potyognak az űrhajó szürke padlójára.

Az átjáróhoz érünk, ahol a hajóhoz csatlakoztak. A gill nagy léptekkel csattog át velem. Kíváncsi szemek kísérnek utunkon, és számomra ismeretlen nyelven beszélnek, röhögcsélnek, majd hirtelen talpra állítanak. Alig látok a könnyeimtől, de a rácsokat tisztán felismerem.

– Maradj veszteg! – förmed rám a gill, holott meg se moccantam, és rám zárja a ketrecet.

Gyors mozdulatokkal megtörlöm a szemem, hogy lássam, mi történik, pedig a hangokból egyértelmű. A többieket is bezárják egy-egy cellába. Néhány lányt látok és két-három fiút. Az egyik lány megállás nélkül sikítozik és ordít, hogy engedjék el. Megjelenik a kalapácsfejű, egy maszkot emel le a hajó faláról. A hajó rázkódik, biztosan most csatlakoztunk le. A homlokom ráncolom, mert a többi kétes alak is maszkot húz.

– Itt az ideje elhallgattatni őket – nevet a hork a maszk mögött.

Megpillantom a palackot az egyik embere kezében, de akkor már késő. Végigfújja az altatógázt a soron, és a többiekkel egyetemben, tehetetlenül esek össze.

 

Valami csattan az arcomon. A fejemben ezer kalapács dübörög. Megint csattanás. Ez már éget.

– Gyerünk! Ébresztő! – Meglöknek.

A pilláim megremegnek, nehezen tudom kinyitni a szemem. Bánt a fény és rettenetesen fáj a fejem.

– Hol vagyok? – A hangom csak suttogás. Teljesen be vagyok rekedve.

– A legjobb helyen – nevet.

A látásom kitisztul. Egy divör magasodik felettem. Talán ők az egyik legemberibb lények, kivéve a három ujjukat. Lassan tudatosul bennem, hogy engem elraboltak.

A divör egy poharat tart felém, ezért felülök, és elveszem. Mielőtt innék beleszagolok, és realizálom, hogy egy kemény ágyon feküdtem.

– Ha végeztél, őt is ébreszd fel! – parancsol rá a divör valakire.

Arra fordítom a fejem, amerre ő is, és majdnem elejtem a poharat. Nem messze tőlem az egyik szőke lány fekszik az ágyon, akit velem együtt hurcoltak el. A gill fekszik rajta, és a csípőmozgásából ítélve, épp közösül vele.

Azonnal végignézek magamon, de nem látom nyomát, hogy hozzám értek volna. Újra az erőszaktevő felé pillantok. Hevesen mozog, már-már lehetetlen sebességgel. A szőke lány feje minden lökésnél tehetetlenül billeg, mintha halott lenne.

– Csak nem tetszik a látvány? – röhög a divör. – Szívesen kipróbáltalak volna, de a főnök megtiltotta. Túl sokat érsz.

Önkéntelenül is felhúzom a lábam, és teljesen a falhoz húzódok. A gill ekkor élvez el, mert különös, nyöszörgő hangot ad. Még épp látom, amikor kihúzódik a kígyószerű, hosszú, szürke pénisze a lányból. Aztán felém fordul, és miközben visszarendezi magát, ijesztő mosolyt villant felém.

Megint a sírás fojtogat. Elképzelni sem akarom, milyen sors vár rám. Emberkereskedők? Nem hallottam ilyesmiről a hírekben.

Tekintetem végigfuttatom a helyiségen. Nem látok mást rajtunk kívül, a rácsok elhúzva, a cellák üresek. Nem merem megkérdezni, hol vannak a többiek.

A gill a szőke lányt pofozza, a divör a saját cuccait pakolja össze. Ekkor jövök rá, hogy a hajó nem mozog. Leszálltunk valahol.

Nyílik az ajtó, a kalapácsfejű jelenik meg.

– Látom, felébredt – vet egy pillantást rám, és int a fejével a divörnek. –Viheted.

A divör mellém lép, és megragadja a karomat.

– Vele mi lesz? – csúszik ki a számon a kérdés a szőke lánnyal kapcsolatban, aki kábán forgatja a fejét. Nem mintha azt tudnám, hogy velem mi fog történni.

– Kell valaki, aki elszórakoztatja a fiúkat az úton. De ne aggódj, rád is változatos élvezetek várnak – kacsint.

A divör ránt egyet rajtam, és elindulunk. A kalapácsfejű szavai dübörögnek a fejemben. Élvezetek várnak rám. Halálra rémiszt a gondolat, hogy egy gill vagy bármelyikük ezt művelje velem. Szeretnék elmenekülni innen, de azt sem tudom, hol vagyok.

Kinyílik a zsilipajtó, vakító fény áramlik be a hajótestbe. Megint kell egy kis idő, amíg a szemem hozzászokik. Egy nyitott hangárban vagyunk, ahol több hajó is várakozik. Mindenféle fajok mászkálnak összevissza, látszólag céltalanul. Ez egy szabadkikötő lehet.

A divör levezet a lépcsőn, forrólevegő borzolja a karomon a pihéket. Arrébb megpillantok a korábbi fogolytársaim közül párat, akiket fegyverrel őriznek. Úgy tűnik, csak rám vártak, mert a divör odavezet hozzájuk, és átad egy bőrruhás, magas alaknak.

Ismerős a testfelépítése, de hirtelen nem tudom beazonosítani, melyik fajhoz tartozhat. Aztán a karjára pillantok, melyen smaragdszínű bőr csillan.

Calrosiak.

Mégis mennyit aludtam? A Lunaris-öv rettenetesen messze van. Csak néhány bolygót ismerek innen, azt is csupán hallomásból. Calrosit meg csak képen láttam még.

Karperec kattan a csuklómon.

– Mozgás! – indít útnak az egyik őr.

A fiúk mennek elől, három lánnyal követjük őket. A karperec a szökést akadályozza meg. Ha kilépek a megadott hatósugárból, megcsap az áram, és úgy járok, mint az a férfi az űrhajón.

Egyszerre próbálom felmérni a környezetem és felidézni a csekély tudást a calrosiakról. Kevesen vannak. Ez ugrik be először. Kiérünk a hangárból, ahol egy kisebb jármű vár ránk. A távolban csúcsos toronyházakat látok, sok zöld felülettel, amit vékony ködréteg fed. Párás a levegő.

A négy kísérőnkből egy-egy megáll az ajtó mellett, kettő pedig hátulról terel minket, hogy gond nélkül beszálljunk a járműbe. Helyet foglalunk a bőrüléseken, aztán ők is beszállnak. Nagy sebességgel indulunk el, és hangtalanul siklunk a fogalmam sincs, milyen város utcáin.

Az utastársaim szemében rettegést látok. Nem csodálom, én magam is félek. Az egyik lány halkan pityereg, a másik maga elé mered. A fiúk izgatottan kapkodják a tekintetüket ide-oda. Többnyire a várost szemlélik.

– Hol vagyunk? – kérdezi az egyik.

Az őrök nem méltatják válaszra. Nem tudom, egyáltalán beszélik-e a nyelvünket.

– A Calroson – feleli másikuk.

Most először nézek rá hosszabban. Helyes arca van. Talán huszonhárom éves körül lehet. Barna haja kissé kócos, vékony arcát karakteressé teszi a szögletes álla. Igazi szépséges modelltípus, akikkel mindenféléket szoktak reklámozni a Földön.

– Az meg mi? – kérdezi fojtott hangon az első.

Az egyik őr rúdalakú fegyvere hangosan csattan a fiúk közötti széken. Nemcsak a két fiú, de én is megugrom ijedtemben, a pityergő lány pedig még hangosabban sír. Eléggé egyértelműen csendre lett intve a társaság.

Kinézek az ablakon. Rendezett, tiszta utcákat látok, fákkal és járókelőkkel. A calrosiak divatosan öltöznek, de szinte mindegyikük bőrruhát hord. Azok viszont rendkívül elegáns szabásúak. Vagy éppen lazák, amitől úgy festenek, mint valami harcosok. Rá kell jönnöm, hogy nem a divörök hasonlítanak a legjobban az emberekre, hanem ők. Ha nem játszana zöldes színben a bőrük, akár össze is keverhetném őket. Igaz, jóval magasabbak és izmosabbak, mint egy átlagember.

A jármű lassít, majd megáll. Az ajtó halk szisszenéssel kitárul. Az előbbi őr int a lánynak, aki eddig maga elé meredt, és még két fiúnak, hogy szálljanak ki. Az ablakból látom, hogy más őrök átveszik és elvezetik őket. Tekintetem villámgyorsan cikázik át az épületen, de fogalmam sincs, mit látok, mert a homlokzaton található feliratot nem tudom elolvasni. Szállodának tűnik, de valószínűleg nem az.

A jármű ismét elindul, hátradőlök és tekintetem összeakad a széparcú fiúéval. A nyugtalanságából ítélve, ő tudja, mi vár ránk. Nyitom a szám, hogy megkérdezzem, de az őrök miatt nem merek megszólalni. A másik lányra sandítok, még mindig sír.

Aztán a jármű ismét megáll, és kiszállítanak minket. Egy oszlopos épületbe vezetnek be az őrök. Egy modern, elegánsan berendezett, tágas előtérbe érkezünk. Egy idősebb calrosi fordul felénk, végigmér minket, és elmosolyodik. A kezével int, és meglepetésemre egy földi lány jelenik meg lenge ruhában. Haja gyűrűgöndör, olyan, akár egy puha szivacs, amiba az ember szeretne belemarkolni. Egzotikus szépség.

– Vidd fel a szobájába, és tedd rendbe! – utasítja az idős calrosi a nyelvünkön.

A kreolbőrű lány biccent, odalép hozzám, és megszólal:

– Kövess!

Egy futó pillantást vetek az egykori utastársaimra, aztán szedem a lábamat az új kísérőm után. Ő legalább az én fajtám, és kikérdezhetem.

Egy folyosóra vezet, ahol egy teremtett lélek sincs.

– Hol vagyunk? Miért hoztak ide? Mit fognak velem csinálni? – zúdítom rá a kérdéseimet.

A lány nem válaszol, továbbhalad, majd egy csillogó, aranyszínű lifthez vezet. Az ajtó nyitva, int, hogy lépjek be. Megteszem.

– Mit fognak csinálni velem? – ismétlem a kérdést, miközben az ajtó nesztelenül bezáródik.

A lány a szemembe néz.

– Megbasznak. Méghozzá jó sokan.