RR-világa: Egy feleség naplója

Egy régi regényemet hoztam el nektek, melyet még a kezdetek kezdetén írtam. Próbálom elfogadható formába önteni, őszintén remélem, hogy valamennyire sikerül majd :) Jó szórakozást hozzá!

Ruby

Ruby még egyszer átolvasta a cikket, mielőtt továbbította volna Carlosnak. Egész jónak vélte, nem hitte, hogy főnöke bármi kivetnivalót talál majd benne. Határozottan nyomta meg a küldés gombot.

– Kész vagyok – gurult hátrébb a székével Aurora asztalához. – Te, hogy állsz?

– Még sehol sem tartok. Túl hosszú a riport, és nem tudom, hogy rövidítsem le. Nem szeretnék semmi érdekes részt kihagyni – dörzsölte fáradt szemeit a barátnője.

– Akkor hagyd a fenébe, úgysem most kell leadnod. Menjünk, együnk valamit Borisnál.

Aurora ledobta a jegyzeteit az asztalra.

– Igazad van, hagyom inkább holnapra, és amúgy is éhes vagyok.

A szerkesztőségben mindenki serényen dolgozott. Telefonok csörögtek, nyomtatók zörögtek, billentyűk kattogtak. Ruby szerette ezt a hangulatot, de most valahogy még ez sem dobta fel.

– Nem tudom, néha úgy érezem, teljesen kiégtem – panaszkodott a liftben.

– Kiégtél? Miről beszélsz, Ruby? Még mindig a te írásaid a legnépszerűbbek. Örülnék, ha ilyen lennék, mikor kiégek – csendült fel Aruroa vidám kacagása.

Ruby halványan elmosolyodott.

– Lehet, ki kellene vennem néhány nap szabadságot, és elmenni valahová feltöltődni. Marcus is mindig ezzel nyaggat. Szerinte állandóan feszült vagyok.

Aurora a sminkjét igazgatta a lift tükrében.

– Tényleg, mi újság vele? Napok óta nem láttam bejönni hozzád.

– Sok a munkája. Jóformán csak este találkozunk, már, amikor eljön. Egyre többször alszik otthon, mert későn végez, és korán indul – sóhajtotta Ruby, és kiléptek a liftből.

Az étterem bejáratánál maga elé engedte Aurórát. Boris azonnal intett nekik, mire ők is mosolyogva üdvözölték, aztán leültek a szokásos helyükre.

– Akkor gondolom, mégsem olyan jó, hogy megkapta azt a kinevezést – folytatta a korábbi beszélgetésüket Auróra.

– Nagyon várt erre, és tényleg vele együtt örültem, de nem hittem, hogy utána sosem fogom látni.

– Miért nem költöztök össze? – vetette fel Aurora.

– Mit hozhatok az én szépségeimnek? – szakította félbe őket Boris a szokásos hangos vehemenciájával.

– Én valami édesre vágyok – lapozgatta Ruby tanácstalanul az étlapot.

– Ajánlom a meggyes pitét. Most sült. Friss, mint jó magam – húzta ki magát Boris.

– Meg is látszik rajtad – mosolygott Ruby. – Jó, legyen az. És te, Aurora?

– Csak salátát kérek. Diétáznom kell – fintorgott a barátnője.

– Ne már! Így bűntudatom lesz. Akkor legalább valami tartalmasabbat egyél.

– Van hússalátánk is, ha javasolhatom – nyájaskodott Boris.

– Tökéletes, köszönöm – bólintott Aurora, majd megvárta, hogy a férfi távozzon az asztaluktól, és újra Rubyhoz fordult. – Hol tartottunk?

– Ott, hogy nem túl rózsás a helyzet, de nem hinném, hogy ezen egy összeköltözés segítene.

– Ezen csak Marcus tud változtatni. Ülj le vele, és beszéljétek meg. Furcsa, hogy minden egyes nap túlóráznia kell. Most már vezető beosztásban van, sokkal lazábbnak kellene lennie az időbeosztásának.

Ruby ezen elgondolkozott. Talán igaza van Aurórának. Marcus most már irányít, nem pedig őt ugráltatják, mégis sokkal többet van bent, mint azelőtt.

– Itt is vannak a finomságok – tette le eléjük az ételeket Boris. – Egy pite az egyik szépségnek, egy saláta a másiknak. Jó étvágyat, hölgyeim!

– Amúgy miért diétázol már megint? – kérdezte Ruby. – Semmit sem híztál.

Auróra állandóan küszködött a súlyával, de hosszú ideje egész jól tartotta diéta nélkül is. Alkatából adódóan egyébként is kissé teltebb, de az kifejezetten jól állt neki. Szőke kleopátra frizurát viselt, ami kerekebbé tette az egyébként nagyon szép arcát. Az öltözködéshez is nagyon jól értett, pontosan tudta, mit kell magán hangsúlyozni, ezért most is elég merész kivágású, fekete blúzt viselt, mely megmutatta dús kebleit. Nem véletlen, hogy Boris is inkább a dekoltázsához beszélt, nem pedig hozzá.

– Megismerkedtem valakivel – tolt Aurora a szájába egy falat salátát, és közben sejtelmesen vigyorgott.

Ruby szemöldöke magasba szaladt.

– Igen? És csak most mondod?

– Mert még csak most hívott el randira.

– Ki az? Hol ismerted meg? – Azonnal tudni akart mindent.

– Paulnak hívják. A társkeresőn ismerkedtünk meg. Úgy egy hete minden nap beszélgetünk, és tegnap este elhívott randira.

– Ajj, bébi, tudod, hogy mi a véleményem ezekről a társkeresőkről... – grimaszolt Ruby.

– Persze, de nem lehet, hogy minden pasi idióta, aki oda felregisztrál. Egyszer csak megtalálom a majdnem igazit.

Ellentétben Aurórával, Ruby soha nem ment volna el ilyen vakrandikra, mert a jelöltek hiába küldenek képeket magukról, a valóság mindig nagy pofára esés. Ráadásul Aurórának számtalan rossz tapasztalata van, de mégsem adja fel. Ezt becsülte benne.

Mióta együtt dolgoztak a DC magazinnál, Aurórának összesen csak két normálisabbnak mondható kapcsolata volt, és ennek már három éve. Ruby sajnálta, amiért nem jön össze neki, pedig rengeteg emberrel találkoznak nap, mint nap. Auróra szép, ráadásul okos is, de valami miatt mindig kudarcba fulladtak az ismerkedései.

– Ma fogtok találkozni? – faggatta tovább Ruby.

Auróra a poharával a kezében hátradőlt, és ábrándosan elmosolyodott.

– Igen, és rettentően izgulok. Ő olyan másnak tűnik, mint az eddigiek.

Ruby telefonja zörögni kezdett. Az egyik kollégája hívta.

– Szurkolok neked, de most menjünk, mert már keresnek minket. Majd az irodában mindent elmesélsz erről a szépreményű Paulról – állt fel, és odament a pulthoz, hogy rendezze a számlájukat.

Alig, hogy leült az asztalához, Carlos tűnt fel az irodáját elválasztó üvegfalnál, és intett neki, hogy menjen be.

Szóval ezért csörgették meg. Ilyen hamar elolvasta volna az írását?

Ruby kíváncsian lépett be a főnöke irodájába.

– Ülj le! – mutatott Carlos az asztala előtti székre.

– Elolvastad? – kérdezte Ruby izgatottan, miután helyet foglalt.

Carlos elégedetlenül ingatta a fejét.

– Ezt komolyan gondoltad? Szerinted kit érdekelnek a fák? Mi egy pletykamagazin vagyunk, és a sztárokkal foglalkozunk, nem pedig a környezetvédelemmel.

Rubyban azonnal felment a pumpa, de vett egy mély levegőt.

– Tisztában vagyok vele, de miért ne lehetne néha komolyabb témákkal is foglalkozni? Simán belefér, és egyáltalán nem baj, ha az olvasók színesebb palettával találkoznak az újságunk oldalain – érvelt hevesen.

– Ruby, Ruby, állj le! – intett Carlos. – Ez a cikk jó lehetne, ha bármi köze lenne valamelyik hírességhez. Mondjuk, ha valamelyik ott sétáltatná a kutyáit, vagy terelgetné a libáit, de a te írásodban semmi ilyesmiről nincs szó. Mitől lenne ez érdekes bárki számára? A mi olvasóink a sztárokra kíváncsiak, mit érdekli őket hány fát vágtak ki a parkodban.

Ruby dühös volt. Annyira tudta, hogy ez lesz. Először bele sem akart kezdeni, de olyan jól megírta, hogy azt hitte, Carlost is magával ragadja majd a téma.

Úgy tűnt, az öreg főszerkesztőt nem lehet meggyőzni. Leragadt a sablonos témáknál, és azt hiszi, ezen a vonalon kell maradniuk, pedig téved. Egyre több tudatos ember van, akik szívesen olvasnak másról is, minthogy melyik celeb milyen színű fogkefét használ.

– Oké, akkor dobjam ki? – kérdezte duzzogva.

– Nem, mert kidobom én, te pedig keress magadnak olyan témát, ami érdekli az embereket – felelte Carlos szigorúan.

– És mi érdekli az embereket? – háborgott tovább. – Ha van egy esemény, azt mindegyik újság lehozza. Mitől leszünk egyediek? Mitől fogják a mi lapunkat megvenni, és nem a másik hatot, akik ugyanarról írnak, mint mi?

Carlos összevont szemöldökkel nézett rá. Kopasz fején megcsillant egy-két izzadtságcsepp, mert még mindig sajnálta a pénzt arra rohadt légkondira. Meglazította a nyakkendőjét, és felkönyökölt az asztalára.

Ruby ismerte már ezt a nézést. Felbosszantotta a főnökét.

– Egyedi akarsz lenni? Akkor írj egy érdekes cikket Adrian Butlerről – adta ki Carlos az utasítást.

Ruby gúnyosan felnevetett.

– Ezzel akarsz büntetni? Mégis mit írhatnék róla? Te is tudod, hogy képtelenség.

– Jónak tartod magad, nem? Szereted a kihívásokat. Butler pedig igazi kihívás. Írj róla valami nagyon izgalmasat, és akkor egyediek leszünk. A jövő hétre várom. Jó munkát, Ruby! – zárta le Carlos a vitájukat.

Mivel Ruby tényleg jó újságírónak számított, ezért megengedhette magának, hogy vitába szálljon a főnökével, de amikor egyértelmű utasítást kapott, ő sem mert ellenkezni. Viszont most Carlos szándékosan ki akart tolni vele. Adrian Butlerről nem lehet cikket írni, ugyanis senki sem tud a közelébe férkőzni. Az a pasi egy igazi rejtély mindenki számára, és talán éppen ezért, na meg a szívdöglesztő külseje miatt, bolondultak érte az olvasók. Még a férfiak is kíváncsiak voltak rá.

Ruby csalódottan ment vissza az asztalához.

– Visszadobta? – kérdezte rögtön Auróra, amint meglátta a savanyú ábrázatát.

– Nem csak, hogy visszadobta, de jól ki is cseszett velem – mérgelődött Ruby. – Adrian Butlerről kell írnom valamit.

Auróra hangosan felnevetett.

– Bocs, de ez vicces. Arról a pasiról senki sem tud semmi pletykát, szerintem még a saját anyja sem.

– Miért, te tudod, ki az anyja? – vonta fel Ruby a szemöldökét.

– Honnan tudnám? Ha így lenne, már rég megírtam volna.

Ruby fáradtan dörzsölte meg az arcát.

– Kudarcot fogok vallani. Semmi új dolgot nem fogok tudni írni róla.

– Ebben nem segíthetek – nézett rá szánakozva Auróra. – De szerintem tényleg vegyél ki pár nap szabit, és otthon hátha ki tudsz találni valamit. Nyomozgass, olvass el róla mindent, menj el a házához, nem tudom. Talán szerencséd lesz.

Ruby egész jó ötletnek tartotta ezt. Ráfér a pihenő, Marcussal is beszélnie kell, és nyugodt körülmények között talán össze tud rakni valamit erről az emberről. Ha meg nem, akkor kénytelen lesz elvinni a balhét Carlosnál, és ismét fülét-farkát behúzva visszatér az unalmas sztárhírekhez.

– Oké, megbeszélem Carlosszal. Érezd jól magad az este, és holnap hívj! Sok sikert! – ölelte meg a barátnőjét.

Carlos szó nélkül elengedte, hiszen Ruby sosem szokott szabadságra menni. Most is csak négy napot kért. Jövő hét hétfőn már újra itt akart ülni, és remélhetőleg leadhatja a cikkét, habár még sejtése sem volt, miről fog szólni.

Beült a kocsijába, és mielőtt elindult volna, felhívta Marcust. A telefon végig kicsörgött, de Marcus nem vette fel.

Ruby nem túl jó hangulatban hajtott le egy szupermarkethez, hogy valami vacsorához valót vegyen abban a reményben, hátha mégis sikerül összehoznia az estét Marcusszal. Most erre kellett koncentrálnia, mert belátta, valóban eltávolodtak egymástól, és talán még nem késő helyrehozni mindazt, amit akaratlanul is elrontottak.

Két éve tartott ez a néha semmilyennek mondható kapcsolatuk. Eleinte semmi gond nem volt, remekül kijöttek egymással. Később azonban mindkettőjüknek több lett a munkája, így egyre többször mondták le a találkozóikat ilyen-olyan indokkal. Ruby jól tudta, hogy ez hosszútávon nem működik, de egyikőjük sem tett erőfeszítést a változásokért. Ráadásul Marcus alaposan megváltozott. Kevésbé figyelt rá, ellenben túl sokat beszélt a saját gondjairól, vágyairól, sikereiről és a jövőbeli terveiről, amiben Ruby neve soha nem hangzott el. Sőt, Marcus egyszer sem kérdezte meg, neki milyen álmai vannak, szeretné-e követni az övéit…

Ruby szerette volna visszakapni azt a férfit, akibe beleszeretett. Jobban oda kell figyelniük egymásra, és ha erre Marcus is hajlandó, akkor túl tudnak lenni ezen a nehéz időszakon.

Marcus akkor hívta vissza, amikor ő leparkolt a lakása előtt.

– Szia, épp most értem haza – szólt bele Ruby.

– Kerestél – mondta Marcus, és a zajból ítélve, emberek nyüzsögte körülötte.

– Ma este vacsora nálam? Én főzök.

– Nem tudom, Ruby. Még csak három óra, fogalmam sincs, mikor végzek.

Ruby sejtette, hogy hasonló választ fog kapni, de nem akarta feladni.

– Nem baj, megvárlak. Beszélgetni szeretnék veled.

Marcus pár pillanatig hezitált.

– Rendben, igyekszem. Most viszont mennem kell. Később találkozunk – tette le sietősen.

Ruby kedvetlenül pakolt be a lakásába. Úgy érezte, csak teher Marcus számára. Tényleg muszáj beszélniük egymással.

Átöltözött, majd nekilátott a vacsora elkészítésének. Miután végzett, öntött magának egy pohár bort, és leült a nappaliban. Tekintete a szekrényen álló közös fotójukra tévedt. Szomorúan nézte a mosolygó párt. Az egyik kiránduláson készült, mikor lefelé jöttek egy hegyről, és Marcus a hátára vette őt, miután panaszkodott, hogy fáj a lába. Egy barátjuk kapta le őket. Milyen boldogok voltak még ekkor. Talán egy összeköltözés megoldaná a problémájukat. Marcus sosem kért tőle ilyet, pedig legalább háromszor akkora bérelt lakásban élt, mint az övé.

Ruby bekapcsolta a tévét, de miután nem érdekelte egyik műsor sem, a bulvárhírekből pedig már elege volt, rögtön ki is kapcsolta.

Adrian Butler.

Már megint a munka járt a fejében. Nagyot sóhajtva vette ölébe a laptopját, és beírta a keresőbe a nevet. Rögtön a képekre ment rá, és rákattintott az elsőre.

Hogy nézhet ki valaki ilyen jól? – rázta a fejét, miután megszemlélte a kissé életlen fotót.

Butler egy sötétített luxusautóból szállt ki éppen, amikor a szemfüles fotós elkapta. Napszemüveg volt rajta, de így is tökéletesen látni lehetett, mennyire karizmatikus és jóképű.

A következő kép még távolabbi volt. Valószínűleg a stadionja lelátóján készülhetett. Butler néhány másik férfi és egy szőke nő társaságában állt, de egyiket sem lehetett jól kivenni.

Aztán Ruby talált még egy jachton készült képet, ahol hosszabban elidőzött, ugyanis bármennyire is homályos volt a fotó, látni lehetett a félmeztelen férfi kidolgozott felsőtestét. Ezen a képen egy barnahajú nő álldogált Butler mellett.

A két fotó majdnem egy hónap különbséggel készült.

Egyetlen egy viszonylag közeli képet talált róla, amin jól látszottak azok a vakítóan kék szemek, amiért annyira odáig voltak a nők.

Ruby meg tudta érteni ezt a rajongást, mert Butler nemcsak, hogy jóképű, de iszonyatosan gazdag és titokzatos. A nem hivatalos pletykák szerint folyamatosan váltogatja a barátnőit, vagy inkább a partnereit, viszont egyikük sem árul el semmit róla. Akadt köztük több híres színésznő, modell, énekesnő, és persze sok ismeretlen, civil hölgy, ám hiába faggatták őket az újságírók, egyik sem nyilatkozott a Butlerrel való kapcsolatáról.

Talán egy részük szégyellte, amiért csak egy volt a sok közül, ám Ruby mégis furcsállotta, hogy egy sem akadt köztük, aki akár sértődöttségből, vagy bármilyen más indokból kiteregette volna a szennyest erről a titokzatos férfiról.

Ruby bezárta a képeket, és híreket kezdett el keresni Butlerről, de semmi újat nem talált. Csak néha-néha írtak róla valamit, mint például, amikor megvette a negyedik szállodáját, vagy megnyitotta az isten tudja hányadik éttermét. Sporteseményeknél legtöbbször csak megemlítették, hogy az ő komplexumában zajlik a rendezvény, de semmi egyéb.

– Ki vagy te, Adrian Butler? – tette fel Ruby hangosan a kérdést.

Mindent elolvasott, amit sebtében fellelt, de semmivel sem lett előrébb. Észre sem vette, mennyire eltelt az idő. Kirohant a konyhába, és épp időben vette ki a csirkét, mielőtt elégett volna.

Alig, hogy megterített, megszólalt a csengő.

– Örülök, hogy mégis sikerült elszabadulnod – köszöntötte egy rövid csókkal Marcust.

A férfi letette a táskáját az előszobában, és meglazította a nyakkendőjét.

– Gondoltam, talán valami fontosat akarsz, azért erőltetted, hogy eljöjjek.

Ruby a homlokát ráncolta. Erőltette? Nem erőltetett semmit, csak megkérte, hogy jöjjön el.

– Beszélni szeretnék veled – hagyta annyiban a dolgot.

– Miről? – Marcus levette a zakóját is, és letette a szék támlájára.

– Először együnk. Még meleg – mosolygott Ruby, és bement a konyhába az ételért.

Marcus hanyagul hátradőlve várta, hogy Ruby elé tegye az ételt, majd ő is leült vele szemben. A párja most is rendkívül jól festett az elegáns világosszürke ingében, mely jól kiemelte szőkeségét. Neki is kék szeme volt, mint Butlernek, csak sokkal fakóbb, ettől fogva hidegebb is, de Ruby annak idején épp ezekbe a szemekbe szeretett bele.

– Nehéz napod volt? – kérdezte, hogy magára terelje a figyelmet, mert Marcus az asztalra fektetett telefonját nyomkodta evés közben.

– Nem vészes – vonta meg a férfi hanyagul a vállát. – Viszont holnap interjúvoltatnom kell. Felveszünk néhány új embert különböző pozíciókra, és mindegyiket rám bízták.

Ruby elismerően biccentett.

– Az kemény menet lesz. Gondolom, sokan jelentkeztek.

– Igazából érdekesnek találom. Jó szemem van az ilyesmihez, hamar meglátom, kiből lehet jó szakember – ömlengett Marcus.

– Nekem nem volt túl jó napom. Visszadobták az egyik cikkemet – kezdett mesélni Ruby is. – Helyette kaptam egy nehéz feladatot, úgyhogy kivettem néhány nap szabadságot.

– Helyes. Rád fért már a pihenés. És mit tervezel csinálni itthon? – nézett fel Marcus a tányérjából.

– Először is megpróbálom megoldani a feladatot, de csinálok egy nagytakarítást, és hétvégén esetleg elmehetnénk valahová együtt, ha meg tudod oldani – kezdett bele óvatosan a párterápiába.

Marcus azonnal a fejét rázta.

– Ruby, tudod, hogy sosincs egy szabad percem sem. Szombaton biztos, hogy bent leszek, vasárnap pedig szeretnék kimenni a meccsre a többiekkel.

– Épp erről akartam veled beszélni. – Ruby letette az evőeszközt a kezéből, és felkönyökölt az asztalra. – Túl kevés időt töltünk együtt, és ez már a kapcsolatunk rovására megy.

Marcus meglepetten felhorkantott, majd kiürítette a poharát, és hátradőlt.

– Mit akarsz ezzel mondani? Mindketten erre a kinevezésre vártunk. Velem együtt kellene örülnöd, erre csak vádaskodni tudsz. Több munkával jár, de a pénz is jóval több.

– Jesszusom, Marcus! Nem vádaskodok, csak szeretném, ha találnánk valami megoldást arra, hogy több időt tudjunk együtt tölteni. Persze, hogy örülök a sikereidnek. Ez sosem volt kérdés.

– Talán nem ártana, ha te is kicsit ambiciózusabb lennél – vágta rá Marcus, mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb mondott.

– Tessék? – kérdezett vissza Ruby. – Miről beszélsz, és mi köze ennek a kapcsolatukhoz?

– Arra gondolok, hogy kicsit beskatulyáztad magad, és megelégedtél azzal, aki vagy. Írsz néhány jelentéktelen cikket, melynek semmi hírértéke nincs, és téged ez teljesen kielégít. Többre vagy hivatott, Ruby. Miért nem fordulsz mondjuk, a televíziózás felé? Ezzel a csinos pofival bárhová felvennének.

Ruby döbbenten hallgatta a barátja szónoklatát. Sosem gondolta, hogy ilyen lesújtó véleménnyel van a munkájáról.

– Hetek óta próbálok beszélni neked arról, hogy szeretnék változtatni, mert nem elégít ki a bulvársajtó, de úgy látszik, te ezt egyszer sem hallottad meg. Az pedig különösen fáj, hogy ennyire semmibe nézed a munkámat – felelte duzzogva.

Marcus csak a fejét ingatta.

– Nem úgy értettem, Ruby. Arra céloztam, hogy ha te is hasonlóan gondolkodnál, mint én, akkor sokkal jobban meg tudnál érteni engem.

– De hát hosszú ideje mást sem csinálok, csak megértelek téged! – kiabált Ruby, annyira felbosszantotta Marcus hozzáállása.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb engem fog hibáztatni, de örülnék, ha nem rajtam vezesd le a saját sikertelenséged! – vágta Marcus kegyetlenül az arcába.

Ruby szívébe, mintha kést mártottak volna.

– Jobb lesz, ha most inkább elmész, Marcus – kérte jéghideg hangon.

Nem akarta, hogy ettől tovább menjenek, mert annak biztos, hogy nem lenne jó vége. Már ezzel is átléptek egy határt.

Marcus dühösen tolta ki maga alól a széket.

– Úgysem volt semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez. – Azzal kezébe vette a zakóját, és Rubyra nézett. – Tartsunk egy kis szünetet. Talán akkor rájössz hol hibáztál.

Ruby annyira ledöbbent, hogy csak az ajtó csapódására eszmélt. Nehezen tudta feldolgozni mindazt, amit Marcus a fejéhez vágott. Nem elég ambiciózus. Ha az lenne, mi változna? Még kevesebb időt töltenének együtt. Marcus tényleg ezt akarja? Mi értelme úgy egy kapcsolatnak?

Csendesen folytak a könnyei, amíg elpakolt maguk után. Egy kicsit Marcust is siratta, de leginkább a szavai ejtettek mély sebeket rajta. Talán mégsem kellene több energiát fektetni a kapcsolatukba. Ruby úgy érezte, egyedül maradt ebben a harcban.

Másnap a szomorúságot düh váltotta benne. Haragudott Marcusra és az összes önző férfira a világon. Be akarta bizonyítani, hogy nem jelentéktelen sem ő, sem pedig a munkája. Ha Marcus azt hitte, hogy összetöri ezzel a szakítással vagy szünettel, ahogy ő fogalmazott, hát hatalmasat téved. Ruby máris tele lett tettvággyal, és eszébe sem jutott önmagát siratni.

Egy bögre kávéval a kezében, pizsamában ült le dolgozni.

– Oké, akkor üdv újra, Adrian Butler – mondta, és böngészni kezdett az interneten.

Mindent elolvasott a férfiról, amit talált. Az pedig nem volt túl sok. Néhány régi botrány, egyik sem rendkívüli szenzáció, számos lesifotó, amelyeket már látott, valamint egy-két cikk a gazdasági rovatokban. Semmi olyan, ami alapján elindulhatott volna. Régi hírek, neki pedig valami frissre volt szüksége.

Hosszú percekig tanakodott, mitévő legyen. Most tényleg menjen el a házához? De minek? Egyrészt azt sem tudja, hol lakik, másrészt tuti dekkolnak ott újságírók, és ha bármi érdekes történne, azonnal beelőznék.

Újra megnyitott egy fotót Butlerről.

– Miért pont te érdekled az embereket? – kérdezte egy nagy sóhajjal.

Tényleg nem értette, miért vannak ennyire odáig ezért a férfiért, hisz tényleg semmit sem tudnak róla, ami megindokolhatná ezt az óriási rajongást. Oké. Jóképű, szingli és sikeres, de valószínűleg ugyanolyan seggfej, mint az összes többi férfi. Mégis minden nő arra vágyik, hogy egyszer a közelébe kerülhessen.

Mit tudhat ez a férfi? Valószínűleg semmit. Csak a titokzatossága vonzza az embereket. Egy álomvilágot képzelnek köré, és ez így is fog maradni, mert senki sincs, aki mindezt le tudná rombolni.

Ekkor beugrott neki valami.

Ruby írni kezdett. A tegnap este óta benne tomboló haragból táplálkozott.

Mindössze pár perc alatt végzett. Nem lett hosszú cikk, de annál őszintébb.

– Meglátjuk, ehhez mit szólsz, Carlos – mosolyodott el, és határozottan lecsukta a laptopja fedelét.

Ezután Ruby vett egy kellemes zuhanyt, munkaruhába öltözött, és már indult is a szerkesztőségbe. Amint belépett, Aurora tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Nem azt mondtad, hogy szabin leszel? – kérte számon üdvözlésképpen.

Ruby ledobta a táskáját a székre.

– Meggondoltam magam.

– Történt valami? – faggatta Aurora óvatosan.

– Mindjárt elmondom, csak leadom Carlosnak a cikket Butlerről.

– Tudtál írni róla? De hát, mégis mit?

Amint betöltött a gépe, Ruby megnyitotta a cikket, villámgyorsan átfutotta, és már küldte is a főnökének.

– Itt hagyom. Olvasd csak el nyugodtan – mosolygott Aurorára, majd az üvegfalhoz sétált, és bekopogtatott Carlos irodájába.

A férfi felemelte a fejét, az ő arcára is meglepettség ült ki, aztán intett, hogy mehet.

– Miért vagy itt? – kérdezte azonnal.

Ruby lehuppant a fotelbe.

– Küldtem neked valamit. Olvasd el!

– Nincs sok időm. Tudod, holnap jelenünk meg…

– Szánj rá két percet, kérlek! Nem hosszú.

Carlos fáradtan sóhajtott.

– Na jó, megnézem. Remélem, nem megint valami környezetvédelmi cikket írtál – morgolódott, miközben megnyitotta a levelezését.

Ruby figyelte Carlos arcát, ahogy átfutja a sorait. Nem sok érzelmet tudott leolvasni, ami akár jót is jelenthet. Miután Carlos végzett, elgondolkozva hátradőlt a forgószékében, és ide-oda himbálózott.

– Aurora is látta? – kérdezte egy idő után.

– Szerintem már igen – nézett hátra Ruby egy pillanatra.

– Hívd be. Kíváncsi vagyok a véleményére.

Ruby felállt, és kiszólt a barátnőjének. Aurora feszengve ült le mellé.

– Mit szólsz Ruby írásához Adrian Butlerről? – szegezte neki a kérdést Carlos.

– Érdekes és elgondolkodtató – vágta rá Aurora.

– Szerinted van értelme megjelentetni?

– Igen. Egyértelműen igen – bólogatott Aurora hevesen. – Vitát fog generálni, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogják szó nélkül hagyni az olvasók. Kissé felkavarja majd az állóvizet, de ez jót tesz nekünk.

Carlos most újra Rubyra nézett.

– Az érintett biztosan nem fog örülni neki, ha megjelentetem.

– Miért? Semmi valótlant nem állítok benne – vonta meg Ruby a vállát. – Minden szavam tényekre alapszik. Nem perelhet be miatta. Ez csak a róla ismert információk rövid összesítése. Egyébként sem neki szól, hanem azokhoz az olvasókhoz, akik annyira odáig vannak érte.

Carlos nem sokáig gondolkodott a dolgon.

– Hát jó! Még bele tudom tuszkolni a holnapi számba, te pedig készülj fel, hogy néhányan a fejedet akarják majd venni, amiért lerombolod az álmukat.

Ruby felállt, és büszkén kihúzta magát.

– Állok elébe. – Intett Aurorának, hogy menjenek, majd visszafordult Carloshoz. – Ja, és mégsem vagyok szabadságon.

Ruby nem félt az efféle kihívásoktól, sem a népharagtól, ami majd rá fog zúdulni. Az újságírás velejárója. Ha nagy port kavar az írása, az azt jelenti, valamit nagyon jól csinált.

– Tényleg tetszik, vagy csak nekem akartál jót? – kérdezte Aurorától, amint leültek az asztalukhoz.

– Tetszik, de még mennyire, hogy tetszik! Főleg a tegnap este után – húzta el a száját Aurora.

– A randid? – vonta fel Ruby a szemöldökét. – Kudarc, igaz?

Aurora a fejét ingatva tárta szét a karját.

– Én nem értem a férfiakat, Ruby. Miért hazudnak? Miért próbálják magukat másnak mutatni, mint amilyenek? Becsapnak minket, de valószínűleg, sokkal inkább saját magukat – sóhajtotta. – Elegem van belőlük.

Ruby átnyúlt hozzá, és megfogta a kezét.

– Sajnálom! Ha az vigasztal, az én estém legalább annyira rossz volt, mint a tiéd.

– Nem sikerült beszélned Marcusszal?

– De, beszéltünk. Csak jobb lett volna, ha nem tesszük.

Ruby elmesélte, miket vágott a fejéhez Marcus. A barátnője ezen úgy kiakadt, hogy már az egész szerkesztőség őket figyelte, annyira hangosan háborgott.

– Esküszöm, jobb lenne, ha leszbikus lennék. A nőkre mondják, hogy bonyolultak. Egy frászt! – csapkodta mérgesen az aktáit, ahogy próbált valamiféle rendet varázsolni az asztalán. – Azért remélem, jól elküldted a fenébe!

– Azért ezt nem mondanám, de inkább hagyjuk – legyintett Ruby. – Mit szólnál, ha este kicsit kirúgnánk a hámból?

– Benne vagyok! – csapott bele Aurora a barátnője feltartott tenyerébe.