RR-világa: Üdv a klubban

Octavia

Octavia még mindig képtelen volt elhinni, hogy mindez megtörtént. Gépiesen pakolta a szendvicseket a tálcára, kivitte a nappaliba, és letette az asztalra.

– Octavia, drágám! Szólj, ha segíthetek valamiben – mosolygott Nora.

A lány kábán felé fordította fejét, majd szó nélkül visszasétált a konyhába.

– Szegény kislány! – hallott egy másik hangot. – Most ki fogja felnevelni?

A két szomszéd nő Jaydenről, a három és fél éves húgáról beszélt.

– Nem hinném, hogy Octavia képes lenne rá. Láthatod, mennyire kikészült – válaszolta sutyorogva Nora. – Ráadásul még el sem végezte az egyetemet. Miből tartaná el magukat?

– Talán majd Kelton. Mégis csak testvérek – szólalt meg újra a másik hang, aki valószínűleg Mrs. Preston lehetett.

Prestonék a házukkal szemközt laktak, míg Nora a közvetlen szomszédjuk volt.

– Jaj, belegondolni is szörnyű! Szegény kislány! – sopánkodott tovább valamelyikük.

Octavia nem bírta tovább hallgatni a két némber pletykálkodását. Kirontott a friss levegőre, meg sem állt a kert végében álló hatalmas gesztenyefáig. Dühösen a törzsére csapott, majd zokogva roskadt a fa alá. Hátát megtámasztva, lábait a mellkasához húzva bőgött. Mindenre és mindenkire haragudott, de legfőképpen az anyjára, amiért itt hagyta. Most, amikor végre normális élete lehetett volna, kártyavárként omlott össze minden. Úgy múlt el a fiatalsága, hogy azt sem tudta, milyen igazán fiatalnak lenni. Mert elmúlt. Ez kétségtelen.

Tisztában volt vele, hogy illetlenség otthagyni a társaságot, de nem érdekelte. Most utoljára még gyerekként viselkedhetett, pedig már nem az. Igazából soha nem is volt az. Csak egyedül akart lenni, mint egész életében.

Az apját alig ismerte. Még kicsi korában meghalt. Állítólag kiesett egy csónakból, és vízbe fúlt. Legalábbis az anyja ezt mesélte neki. A szenvedélye lett a végzete. Octavia azóta is utálta a horgászatot. Nem tudta, valóban így történt-e, csak azt, hogy utána pokollá vált az életük.

Az anyjának sosem akadt rendes munkája, így nehezen tudta eltartani magukat. Újabbnál újabb férfiak jelentek meg a háznál, de senki sem maradt hosszú ideig. Aztán az anyja gondolt egyet, és elköltöztek másik városba, ahol ismét más férfiak bukkantak fel. A szakítások után mindig útra keltek. Időnként albérletben, máskor az aktuális szeretőnél laktak.

Octavia jobb szerette, amikor kettesben éltek, mert olyankor úgy érezhette, hogy valóban van anyukája, aki gondoskodik róla és beszélget is vele. Szinte minden évben másik iskolába kellett járnia. Nem lettek barátai, de még egy kutyát sem kapott. Az anyján kívül senkije sem volt, akihez kicsit is kötődhetett volna. Magányában a számítógép lett az egyetlen társa. Amikor nem tanult, állandóan csak játszott, és ott legalább beszélgethetett másokkal.

Egészen kamaszkoráig ilyen életet élt, míg végül az anyja talált magának valakit, aki nem rúgta ki őket azonnal. Ő volt Joe, aki – mint kiderült –, csak azért tartott ki az anyja mellett, mert teherbe ejtette. Octavia azelőtt fejezte be a középiskolát, és mivel akkor még se állandó lakhelyük, se biztos jövedelmük nem volt, nem tudott egyetemre menni. Helyette keresett valami munkát, hogy hasznossá tegye magát.

Joenak is volt egy fia, Kelton, aki már nem lakott náluk, de gyakran eljött hozzájuk. Octavia utálta a tőle hat évvel idősebb férfit, mert az rögtön az első nap kikezdett vele. Még mindig reszketve idézte fel azt a rémes estét, amikor Kelton besurrant a szobájába, és erőszakoskodott vele.

– Lehetnénk egészen közeli testvérek is – súgta Kelton, miközben felizgulva a szobája falának nyomta őt.

– Engedj el! – könyörgött Octavia rémülten, és próbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi túl szorosan tartotta.

Kelton imádta a nőket, ezt mindannyian tudták róla, mert másról sem beszélt soha. Azon az éjszakán ahelyett, hogy elengedte volna őt, erőszakosan megcsókolta. Az arcára volt írva, mennyire élvezte az ellenállását. Octavia undorodva fordította el a fejét a sörszagú leheletű férfitól, ijedtében ösztönösen felrántotta a térdét, erősen ágyékon rúgta Keltont, és kirohant a szobából. A férfi fájdalmában összegörnyedve mindenféle átkokat szórt utána, de legalább Octavia megmenekült.

Ettől kezdve, amikor Kelton látogatóba érkezett, Octavia mindig kitalált valami programot magának, hogy ne kelljen találkoznia vele. Aztán egyszer csak Kelton nem ment többé. Az apjával összevesztek valamin. Octavia gyanította, hogy anyja terhessége lehetett az oka, de igazából nem érdekelte, mert ő rettenetesen örült a baba érkezésének, ahogy Kelton távollétének szintén. Boldog volt, hogy lesz egy testvére, aki örökre az élete részévé fog válni, és nem kárhoztatott örök magányra.

Ingerszegény élete csúcspontja mégis az lett, amikor – egy év kihagyással ugyan –, de beiratkozhatott az egyetemre. Természetesen informatika szakra ment, mert ahhoz az egyetlen dologhoz értett a legjobban.

A következő évben megszületett Jayden, egy igazi tündéri kisbaba, Octavianak pedig elkezdődött az egyetem. Az anyja és Joe jól kijöttek egymással. Octavia életében először úgy érezte, végre minden a helyére került. Kezdett kibontakozni, néha eljárt az évfolyamtársaival szórakozni, és abban reménykedett, hogy talán egy rendes fiút is talál magának.

Ennek az idilli életnek azonban nagyon gyorsan vége lett. Mindössze néhány évnyi boldogság adatott meg nekik. Még két hete sincs, amikor a rendőrök felhívták Octaviát, hogy az anyja és Joe balesetet szenvedett. A fiatal lány összetörten vette tudomásul, hogy újra magára maradt. De nem csak ő, hanem a húga is, na meg persze Kelton, de ő már felnőtt férfi, tudott magáról gondoskodni.

Ezen a szép napsütéses napon volt a temetés, és azok az emberek bent, mind az elhunyt szülők rokonai, vagy közeli ismerősei. Épp azt találgatták, vajon intézetbe kerül-e a kis Jayden. Nora köztük a fő szószóló, aki maga sem tudta eldönteni, mi lenne a jobb, melyik verzió adna több okot a szóbeszédre, hiszen kizárólag az éltette.

Kelton is hazajött. Azóta már biztosan azt a csajt döngette az emeleten, akit rögtön a szertartás után szedett fel. Ő ilyen. Nincs tekintettel senkire és semmire. Mindig is úgy élte az életét, ahogy neki tetszett.

Octavia sejtette, hogy óriási bajban van. Az egyetemből még egy év volt hátra, de valakinek fel kellett nevelnie a húgát. Az a valaki pedig csak ő lehetett, hiszen úgy szerette Jaydent, mintha a saját lánya lenne. Pici korában is rendszeresen ő fürdette, pelenkázta. Ő kelt fel hozzá éjszaka, és ápolta, amikor a kislány megbetegedett. Ő tanította járni, ott volt élete minden fontos mozzanatánál. Természetesen, sokszor az anyja is ellátta ezen kötelességeit, de szívesebben töltötte új szerelmével az idejét.

A kislány felnevelése csak az egyik problémát jelentette Octavia számára. A fő gond, hogy egyáltalán lehet-e a gondviselője, ugyanis a házat, amiben éltek, a húga és Kelton örökölte. Octaviának a testvéri köteléken kívül semmije sem maradt. Iskolába járt, és bár dolgozott egy internetes játékban, abból a kevés pénzből nem tudta volna eltartani magukat.

Abban pedig egészen biztos volt, hogy Kelton nem fog egy kisgyereket a nyakába venni, hiszen még magáról se tudott rendesen gondoskodni. Arra pedig gondolni sem akart, hogy Jayden intézetbe, vagy esetleg nevelőszülőkhöz kerüljön.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor a férfi kiment hozzá a kertbe.

– Tudtam, hogy itt leszel – rúgta meg óvatosan Kelton a lány lábát. – Ne itasd itt az egereket, inkább gyere be!

– Hagyj békén! – húzódott el Octavia, és maga alá gyűrte fekete szoknyáját, nehogy Kelton belásson alá.

Mióta tegnap idejött, alig váltottak pár szót egymással. Kelton kerülgette ugyan, de ő rendszeresen elvonult a saját szobájába Jaydennel.

– Már elment mindenki. Össze kéne pakolni – türelmetlenkedett Kelton.

Octavia viszolyogva nézett fel rá. Most először vette szemügyre alaposabban. Kelton semmit sem változott az elmúlt négy évben, mióta utoljára látta. Szőke haja ugyanúgy az álláig ért, és még mindig összeborzolva hordta, amitől kisfiúsnak tűnt az ábrázata. Szürkéskék szemeit nyugtalanul jártatta rajta. Fehér inge kissé összegyűrődött, kezeit pedig fekete nadrágja zsebében pihentette. Ha Octavia nem tudta volna mekkora seggfej, talán még helyesnek is gondolná.

– Mindjárt megyek – sóhajtotta, és visszahajtotta fejét a térdére.

A recsegő avar ritmikus zajából ítélve, Kelton otthagyta. Octavia utálta, hogy most ettől az embertől függ a sorsuk, és épp emiatt kedvesnek kellene lennie vele. Muszáj lesz összeszednie magát, ha nem akarja elveszíteni Jaydent.

Felállt, leseperte a fenekéről a rátapadt faleveleket, majd nagyot sóhajtva visszasétált a házba. Kelton a konyhapultnak támaszkodva állt egy tányérral a kezében, a maradék szendvicseket falatozta.

– Te nem kérsz? – nyújtotta felé, mikor némán elkezdte összeszedni a temérdek mosatlant.

– Kösz, nem vagyok éhes – felelte egykedvűen.

– Ne legyél már ilyen búvalbélelt, Octavia! Nekem is para, hogy meghalt az öreg, de hát ennyi az élet. Nem lehet örökké szomorkodni – vonta meg a vállát Kelton, miközben újabb adag kaját tömött az arcába.

Neki csak ennyi volt, Octaviának viszont sokkal, de sokkal több. Nem csak az anyját veszítette el, hanem az életét is.

– Összeszednéd az üvegeket, amíg felhívom Ambert, hogy hozza haza Jaydent? – kérdezte Octavia monoton hangon.

Kelton válasz helyett újra megvonta a vállát, majd letette a tányért, és átment a nappaliba begyűjteni a kiürült üvegeket.

Miután Octavia felhívta a bébiszittert, felment a szobájába átöltözni és megmosakodni. Nem akarta, hogy Jayden lássa a kisírt szemét, épp elég volt, hogy a kislány időnként még mindig elpityeredett, amikor anyját vagy az apját kereste. Most úgy érezte, talán jobb is, hogy ő foglalkozott vele többet, mert a húga így kevésbé szenvedte meg a hiányukat.

Kelton kivitte a szemetet, Octavia pedig nekilátott elmosni azokat a tányérokat, melyek már nem fértek be a mosogatógépbe.

– Ugye nem gond, ha elfoglalom az öregék szobáját? – kérdezte Kelton, miután újra belépett a konyhába.

Octavia feszülten vette tudomásul, hogy a férfi maradni akar, de abban reménykedett, hogy csak pár napra rendezkedik be, aztán lelép, ahogy mindig is szokta.

– Nem probléma. Majd mindjárt felmegyek, és adok tiszta ágyneműt. – Igyekezett kedvesen válaszolni.

– Oké. Megyek, átvedlek valami normális göncbe, mert el akarok ugrani valahová – közölte Kelton, aztán el is tűnt az emeleten.

Octavia épp csak elkészült a takarítással, amikor csengettek. Ahogy kitárta az ajtót, Jayden azonnal a nyakába ugrott.

– Mamiii! – szorította magához a kislány.

Octavia az ölébe kapta a csöppséget. Szeme azonnal könnybe lábadt, ahogy eszébe jutott a baleset estéje, mikor Jaydennek próbálta elmagyarázni, hogy a szülei nem jönnek haza többé.

– Akkor most már te leszel az anyukám? – kérdezte ártatlan szemekkel a húga.

– Igen, én leszek az anyukád – simogatta meg Octavia a kislány gyönyörű szőke, göndör fürtjeit.

Jayden akkor még nem fogta fel, mi történt. Nem sírt, és nem is kérdezett semmi egyebet. Végighallgatta a mesét, amit Octavia minden este olvasni szokott neki, majd békésen elaludt. Másnap délben tört el először a mécses nála, amikor az anyját kereste. Octavia az ölébe ültetve újra elmagyarázta neki, hogy anya és apa elköltözött egy másik, csodálatosan szép helyre, ahol majd várni fogják őket.

– Nem volt semmi gond? – nézett Amberre.

– Nem, dehogy! – legyintett a bébiszitter. – Jayden mindig nagyon jó kislány. Bárcsak minden gyerekkel ilyen könnyű lenne.

Amber alig két évvel volt fiatalabb Octaviától. Barna rövid haja és nagy kerek, sötét szemei voltak, amitől mindig érdeklődőnek tűnt a tekintete. Imádta a gyerekeket, remekül bánt velük. Óvónőnek készült, és az iskola mellett időnként gyermekfelügyeletet vállalt.

– Fagyiztunk is – csicseregte Jayden, majd leszállt Octavia öléből, aztán elszaladt a nappaliba.

– Remélem, nem baj. Csak kis adagot evett – mentegetőzött Amber még mindig a bejárati ajtóban állva.

– Ugyan, itthon is mindig a fagylaltot követeli, én sem tudok nemet mondani neki. – Octavia kikereste a táskájából a pénztárcáját.

Rendezték az anyagiakat, majd elköszöntek egymástól. Jayden a nappaliban ült, mesét nézett. A csöpp kislány szinte elveszett a nagy, süppedős fotelben. Lábait maga alá húzva, a karfára fektetve a fejét, teljesen belemerült a képernyőn táncoló egerek látványába.

Octavia gyorsan felszaladt az emeletre, és bekopogtatott a szülői háló ajtaján.

– Gyere! – szólt ki Kelton.

– Bocs, csak közben meghozták Jaydent – szabadkozott Octavia, és nekilátott felhúzni a tiszta ágyneműt.

Kelton már átöltözött, pólóban és farmerben ült az íróasztalnál, ahol a számítógépen böngészgetett.

– Egészen kikupálódtál, mióta nem találkoztunk – jegyezte meg, miközben Octavia fenekét stírölte, ahogyan az a lepedőt igazította az ágyon. A lány azonnal felegyenesedett, és rémülten maga elé tartotta a párnát, Kelton pedig csak vigyorgott. – Tényleg jó nő lett belőled. Biztos körbeugrálnak a pasik.

– Kérlek, el se kezdd! – próbálta Octavia leállítani, mielőtt ismét megtörténik az, amire nem szívesen gondolt vissza.

Most aztán végképp reménykedett abban, hogy a férfi holnap már lelép, mert nem akart vele sokáig egy fedél alatt tartózkodni.

– Jaj, ne parázz már, kislány! Csak megdicsértelek – nevetett fel Kelton, miközben ide-oda himbálózott a forgószéken, és a szemét továbbra is rajta legeltette, majd hirtelen felpattant – Na, megyek, szétnézek a városban. Megkeresek néhány régi havert, úgyhogy valószínűleg későn jövök.

– Adok kulcsot, mert mi már biztosan aludni fogunk Jaydennel – dobta le kezéből a párnát Octavia.

Lent megkereste Joe kulcscsomóját, majd átnyújtotta Keltonnak. A férfi szó nélkül tette zsebre. A lánynak abban a pillanatban olyan érzése támadt, mintha az életét tette volna Kelton kezébe.

Reggel Octavia elvitte a húgát a bölcsibe. Mire hazaért, Kelton is előkerült a szobájából. Octavia a nappaliban ült le, a kezét idegesen tördelve várta, hogy a férfi megreggelizzen. Túl kellett esniük azon a beszélgetésen, amitől annyira rettegett.

– Te sosem eszel? – kérdezte Kelton, miután elterült a kanapén.

Eléggé másnaposnak tűnt, valószínűleg nem is aludhatott túl sokat.

– Már reggeliztem Jaydennel – felelte a lány. – Viszont beszélnünk kellene arról, hogy mi lesz ezek után.

Kelton érdeklődve ült fel, és a térdeire támaszkodva összekulcsolta a kezét. Octavia nyelt egy nagyot.

– Azt gondolom, egyértelmű, hogy szeretném felnevelni a húgunkat – kezdte óvatosan.

– Egyértelmű? – kérdezett vissza Kelton, majd nagy nyugisan hátradőlt.

– Miért, nem az? Nem kerülhet nevelőszülőkhöz – rázta a fejét a lány. Nem tudta, Kelton mit forgathat a fejében.

– Persze, azt én sem akarnám. Habár egyáltalán nem ismerem, de mégis csak a húgom – vonta meg a vállát szokásához híven.

Ez a válasz eléggé megnyugtatónak tűnt, ezért Octavia folytatta.

– Szóval akkor benne vagy, hogy én neveljem fel itt, ebben a házban?

Még a levegőt is bent tartotta, annyira félt a választól, de muszáj volt kifújnia, mert Kelton nem felelt azonnal, csak hosszasan méregette. Octaviának egyáltalán nem tetszett ez a nézés. Úgy érzete, valami jár Kelton fejében, aminek ő egyáltalán nem fog örülni.

– Miből akarod eltartani? – szólalt meg végre a férfi.

Csak nem segíteni akar nekik? Kizártnak tartotta.

– Egyelőre nem tudom, van már egy munkám, de vállalnék mellette másikat is. – Octavia nem akart hazudni, mert semmi értelme nem lett volna.

– És az egyetem? – kérdezősködött tovább Kelton.

– Még át kell gondolnom. Te is tudod, milyen gyorsan történt ez az egész. Minden a nyakamba szakadt, aztán jött a temetés. Még nem volt időm mindent megtervezni, de biztosan ki tudok találni valamit – nézett reménykedve a férfira.

Bárcsak valami konkrétabb dologgal előállni tudott volna előállni. Octavia tisztában volt vele, hogy nem hagyhatja ott az egyetemet, de muszáj lesz még egy munkát vállalnia, ha gondoskodni akar a húgáról. Emellett abban is bízott, hogy talán kapnak majd valamiféle támogatást, mert a bölcsődét képtelen lenne egyedül fizetni.

A férfi megint csendben üldögélt, az arcára volt írva, hogy valamin nagyon töri a fejét, amitől Octavia kezdett pánikba esni.

– Kelton, tudom, hogy ez most már a te házad. Pontosabban a ti házatok – helyesbített. – De kérlek, engedd meg, hogy gondoskodjak a testvérünkről. Ígérem, neked semmi problémád nem lesz vele, és amint befejeztem az iskolát, valahogyan ki fogom fizetni a részed az örökségből.

Octavia abban reménykedett, hogy erre az őszinte könyörgésre Kelton nem fog nemet mondani, de a férfi nézése egy cseppet sem nyugtatta meg.

– Jobb ötletem van – vigyorodott el Kelton magabiztosan.

Csak ezt ne! Kelton és az ötletei…

– Mi lenne az? – kérdezte a lány nagyot sóhajtva.

– Együtt fogjuk felnevelni – közölte Kelton egyszerűen, majd felállt, és kisétált a konyhába.

Octavia úgy ült ott, mint akit leforráztak. Ezt tényleg komolyan gondolja? Biztos, hogy nem!

– Te mi a fenéről beszélsz? – A férfi után rohant.

Kelton a legnagyobb nyugalomban csinált magának egy kávét, és a pultnak dőlve, irritálóan mosolyogva nézte őt.

– Ne húzd fel magad! Állandóan csak idegeskedsz, mióta ide jöttem. Relaxálj, Octavia!

– Kérlek, ne csináld ezt! Mi nem nevelhetjük együtt Jaydent! – váltott a lány könyörgő hangnemre.

– Mégis miért nem? Nagy ez a ház, elférünk – mutatott körbe az egyik kezével Kelton, majd folytatta. – Tegnap már munkát is szereztem, nem fogok rosszul keresni. Abban pedig biztos lehetsz, ha ketten vállaljuk, akkor nem fenyeget az a veszély, hogy elveszik tőled Jaydent.

Octavia nem akart hinni a fülének. Tudta, hogy Keltonnak igaza van, de ő képtelen lett volna egy fedél alatt lakni vele. Igaz, régen volt már, amit művelt, de nem hitte, hogy a férfi megváltozott volna az elmúlt négy év során. Ebbe nem mehet bele. Eddig is ideges volt, de most aztán végképp elborult az elméje.

– Felejtsd el! – kiabálta magából kikelve. – Te képtelen lennél egy gyereket felnevelni! Nem fogom Jaydent kitenni annak, hogy a semmirekellő, drogos haverjaidat kelljen látnia. Neki nyugodt életre van szüksége, a te életviteleddel nem tudod megadni neki azt!

A kirohanásán Kelton először megdöbbent, majd elsötétült a tekintete. Valószínűleg nem sejtette, hogy Octavia tud arról az ügyről, amikor egy lányt bedrogoztak, és négyen megerőszakoltak. Nem lett belőle feljelentés, mert állítólag a lány nem volt biztos benne, hogy nem önként ment velük, de az egyetemen mindenki erről suttogott az első évben. Úgyhogy Octavia azóta még nagyobb ívben kerülte Keltont.

– Te meg mi a francról beszélsz? – támadt neki a férfi. – Nincsenek drogos haverjaim. Az már régen volt. Egyébként sincs semmi közöd hozzá! – csapta le csörömpölve a csészét a pultra.

– Nem érdekel. Nem fogod te nevelni Jaydent! Arról pedig végképp tegyél le, hogy mi egy fedél alatt lakjunk. – Azzal Octavia otthagyta, és felrohant a szobájába.

Dühösen csapta be az ajtót maga után, mérgében fel-alá járkált. Kelton egészen kiborította a hülye ötletével, de nem sejtette, hogy ő is rendkívüli módon felhergelte a férfit a kirohanásával. – Kelton meg a gyereknevelés! Egy vicc! – dühöngött magában, amikor kicsapódott az ajtó, és Kelton rontott be rajta.

– Na, ide figyelj, kislány! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját. – Ne merj velem még egyszer így ordítozni, mert különben kurva könnyen az utcán találhatod magad. – Octavia tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a férfi hozzá közelít. – Ezentúl úgy lesz, ahogy én mondom! És most azt mondom, hogy együtt fogunk lakni, akár tetszik, akár nem! Megértetted? – kiabálta.

Octavia reszketve nézett a villámló szemekbe, és azon kapta magát, hogy Kelton ugyanúgy a falhoz szegezi, mint annak idején.

– Ha téged kiraklak, a húgod intézetbe kerül, mert én nem nevelem fel, ebben biztos lehetsz. Szóval jobb lesz, ha meghúzod magad, és csendben babázgatsz! Világos? – üvöltötte az arcába a férfi. Octavia nyelt egyet, és alig láthatóan bólintott. A szíve majd kiugrott a helyéből, azt várta, hogy Kelton elengedje végre, de nem tette. A férfi szája elégedett vigyorra húzódott, aztán erősen megmarkolta a fenekét. – És ha most épp meg akarnálak dugni, akkor te szó nélkül hagynád azt – suttogta azon az ismerős, reszelős hangon, amit Octavia egyszer már hallott tőle.

– Megértettem. Kérlek, engedj el! – szipogott rémülten, arcán könnyek csorogtak le.

Azt hitte, most nem fog menekülni, de Kelton váratlanul mégis elengedte.

– Örülök, hogy megértettük egymást – bólintott a férfi elégedetten, majd elviharzott, és becsapta az ajtót maga mögött.

Octavia az ágyra rogyott, és összegömbölyödve, hosszú órákon keresztül addig sírt, míg olyan rettenetesen megfájdult a feje, hogy le kellett mennie egy gyógyszerért. Megkönnyebbülve látta, hogy Kelton már nincs sehol, ezért amíg nem kellett indulnia Jaydenért, kis időre leült, hogy átgondolhassa a helyzetét.

Elkeseredetten vette tudomásul, hogy Kelton nem hagyott választási lehetőséget neki. Ha nem követi az ő szabályait, akkor kirakja a házból, Jaydent pedig elveszik tőle. Mindig is utálta a férfit, de nem hitte, hogy ilyesmire is képes lenne. Keltonnak nincs szíve. Az a kislány a testvére, és mégis hagyná, hogy idegenek neveljék. Octavia bele is halna, ha ez megtörténne.